A jó improvizáció közös kaland, még akkor is, ha a közönség csak néz. Az útkeresés és úttalálás végén oda jutunk, ahová nem is gondoltuk volna, vagy, minimálisan, olyan úton jutunk oda, ahová azért sejtettük, hogy el kell jutnunk, amire nem is gondoltunk volna.
De ha nem sikerül, akkor mi lesz velünk? Nyilván van, akinek ez is öröm, az igazi színházi lelkeknek a rossz is jó, mert őket már elragadták az ékes szavú művészek. A többieknek rossz lesz az estéjük, mert csak azon aggódhatnak, hogy vajon az utolsó öt perc kárpótolja-e őket az addigi másfél óráért.
A Scallabouche új bemutatója mintha erről szólna. Várjuk az utolsó öt percet. Sajnos már az első öt perc végétől. Ha valamiről szó van még, akkor a szokásos tilitoliról, amely minden együttműködéskor előkerül. Ki tehet róla? Ki a felelős ezért? Kinek mit kellett volna másképp csinálni? Ki oldja meg?
A Waiting for HÍRÓZ... - bocsánat, néhányszor már megígértem magamnak, hogy nem nézek olyan megmozdulást, ahol még humornak számít az angol szavak fonetikus átírása. De tényleg, röhögjem halálra magam, mert a számítógépem azt írja ki a bal fölső sarokba, hogy "fájl"? Szóval a Waiting for HÍRÓZ nincs nagyon megírva, nyilván azért, mert közben a rendezőre számítanak. Van valami vázolt helyzet, amiből úgyis elkeverednek, hogy a család hősi halottja tizenöt éve tűnt el, de sajnos rossz pillanatban érkezik haza, ráadásul egy terhes nő is épp őt keresi. Nem reménytelen, hogy tessék, az önbecsapás bugylibicskája, ím, kicsorbul a valóságon, tessék az utóbbit választani. Csak hát a régi család sem tűnik olyan érdekesnek és fontosnak, az új meg végképp nem, és a valóság a legkevésbé. Nem nagyon tudjuk izgatni magunkat a szétesésen és összerakáson. Akárhogy is van, a rendezés nem ment meg az egészből semmit, na de majd jönnek a színészek, úgyis ők vannak a színpadon, vagy belehalnak vagy belehalnak. Úgy értem, vagy a munkába vagy a tehetetlenségbe. Sajnáljuk, ez a szereposztás. A szó szoros értelmében.
Ők meg bele is halnak, erejük szerint, tehetségesen vagy érdektelenül. Csak a tehetségeseket mondom: Balsai Móni, Elek Ferenc, Szalontay Tünde.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.