fáymiklós

Szalon és cukor

2017. február 16. - stolzingimalter

p2150015.JPG

Hát ő is számolta, sóhajtozom, mint valami Pillangókisasszony, amikor Cyprien Katsaris arról beszélt a koncerten, hogy amikor először itt volt, harmincegy vagy harminckét évvel ezelőtt, mi is volt a  program. Akkor még több haja volt, a természet törvényeinek megfelelően. Igaz, az a több meg világosabb volt, a természet törvényeinek nem megfelelően. Az ősz mikiegérből mostanra barna őrült tudós lett, hatalmas agykoponyával. A programot nem lehet már előre összehasonlítani, mert nem mondja meg, mit fog játszani, talán tényleg nem is tudja, vagy nem pontosan. Szalonélet, megjön a nagy zongorista, és szórakoztatja a közönséget. 

Meg is ijedek elsőre, mert valami klasszikus zenei egyveleggel kezd, valahogy nincs az egésznek sok értelme, csak hogy minden hang helyett minimum ötöt üt le, miközben Verdi meg Csajkovszkij szól, kicsit reszket a fejem a végére a hangzuhatagtól. Mintha valami nagyon színvonalas bárba ültünk volna be, talán ilyen lehetett Cziffra a Kedvesben, de ő nem jókedvében gyúrta a klaviatúrát. 

Megijedni sincs időnk, mielőtt bármiféle ízlésbeli vagy fárasztási kérdést megfogalmazhatnánk magunkban, Katsaris bejelenti a következő számot. Nem tudja, hányadik Haydn-szonáta, de háromtételes és C-dúr. Utána elképesztően elegáns, visszafogott és játékos, pontos és finoman díszített zenemű következik. Valószínűleg a koncert csúcspontja, de ez olyan koncert amelynek több és másféle csúcsai vannak. Mindenesetre, aki így tud, az egy életre tisztázza magát a rossz ízlés vagy az üres virtuozitás, a szenzációzás vádja alól. Kalandozik, játszik, megmutat, több sávon gondolkodik egyszerre. Nem kell mindegyik sávnak egyformán tetszenie, de az inkább a mi befogadóképességünk korlátozottságáról szól. Szünet sincs, csak konferálás és az újabb mű, ismertebbek és ritkábbak. Egy kis Ki nyer ma, aki meg tudja mondani a zeneszerző nevét, kap egy CD-t. Jó CD-t, Ormándyval játszik rajta, és van is, aki a Chopin-jelleg ellenére tudja, hogy Lisztről van szó. 

Vannak egyéb furcsa pillanatok, a művész megkérdi a közönséget, hogy hány óra van. Nyolc? Akkor még van negyven perce. Mit is játsszak, mit is játsszak? Liszt A-dúr zongoraversenyét. Saját átiratban, két kézre, szóval a rengeteg zongorahangjegy mellé el kell játszania a zenekart is. Abszolút bravúr. A Csárdás obstiné saját célra átalakított (more paprika) változata viszont nem bravúr, nehezebb, de üresebb és laposabb.Mindegy. Katsaris igazi mulattató, nem hagyja, hogy ne őrá figyeljünk, és nem hagyja, hogy ne érezzük jól magunkat. Az utolsó poén a szokásos virág átvétele után érkezik. Megpuszilja a formaruhás lányt, aztán kinéz ránk, elmosolyodik, és fölemelt hüvelykujjával mutatja: helyes. Azt hiszem, két hét múlva Grigorij Szokolov nem fog ilyesmit csinálni.  

A bejegyzés trackback címe:

http://faymiklos.hu/api/trackback/id/tr6412264940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd az oldalt!

blog.hu