A baj, vagy az egyik baj az a Grammy-díjjal, hogy bizonyos területeken a végtelenségig aprózza magát. Van például Kortárs keresztény zene kategória is, de a legfontosabb vagy legtartósabb anyaggal, a klasszikus zenével szűkmarkúan bánik. A másik baj, hogy nem nagyon lehet követni a zsűri ítéleteit, így aztán minden okunk megvan rá, hogy óvatosak legyünk. Ha valami Grammyt nyer, még semmi nem biztos. Azért próbaképpen belehallgattam az idei gospel-győztesbe, Kirk Franklinbe, aki az első számában elborult elmével fröcsög valami őrületet. Zenei kíséret nélkül. Ezek után az a furcsa, hogy Andris Nelsons Sosztakovics abuma tényleg jó.
Lett karmester, Boston Symphony, élő felvétel, két CD. A második a sorozatban, Sztálin árnyékában az alcíme, amit éppenséggel egyre nehezebb elfogadni: valahogy Sosztakovics szimfóniáinak akkor is jónak kell lennie, ha nincs Sztálin, tekintve, hogy most éppen nincs Sztálin. Nyilván nagyon fontos a kontextus, valami fogalmunknak kell lennie a Szovjetunióról ahhoz, hogy megértsük, miért olyan végtelen szomorú az alaphang, de ne már ezen múljon a művészet. Úgy értem, egy keményvonalas művészetrajongó erre azt is mondhatja, hogy éljen Sztálin, és jöjjenek még a hasonlóak, mert nyilvánvalóan jót tesznek a zeneirodalomnak. Jelen esetben épp egy eltemetett műfajt, a szimfóniát ébresztette föl a csizmás ember.
Tényleg ébred, és tényleg hallani Mahler megoldásait, sorakozóit és a nagy csendben eltévedt madarakat, meneteléseket, fanyart és komikumot. Mindez mégis más, hangzásban is, meg talán a keserűség nem annyira magából a létből fakadó. Úgy értem, Mahler azért szomorú, mert szerinte a lét gyanúsan és gyaníthatóan értelmetlen. Sosztakovics legalább tudja, hogy mi baja van. Sztálin és tettestársai. Hogy ebből hogyan lesz mégis valami, valami hasznos, amely munkát ad egy amerikai zenekarnak, miért épp arról beszél közben, hogy már miért volna az egész értelmetlen, ha ennyi embernek munka, öröm, szórakozás, azt egy kicst nehéz megmagyarázni. Nem is próbálom. Csak lelkesedni akarok kicsit a bostoni rezekért és fákért, Nelsons öszefogottságáért. Hogy végre egy karmesteri pálya nem abban nyer értelmet, hogy újra föl lehet venni Mahler kilenc szimfóniáját. Föl lehet venni Sosztakovics tizenötjét. Föl is veszik, bár a lényeg, a legnépszerűbbek ezzel már fönt vannak. Hátha egyszer sikerül azt is bebizonyítani, hogy, teszem azt, a 12. éppen olyan nagyszerű, mint az 5.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.