Nem mondom, hogy holtbiztos módszer, de azt, hogy a közvélekedés szerint ki a legnagyobb, legfontosabb zeneszerző, azt valószínűleg a lemezek és CD-k alapján is meg lehet határozni. 1970-ben, amikor a Deutsche Grammophon az első Beethoven-összkiadást megjelentette, nem volt kétség: azért ő az összkiadott, mert ő a zene csúcsa, minden kezdet benne találta meg az értelmét, minden folytatást hozzá kell viszonyítani. A teljes Beethovennek ugyanúgy ott a helye a rendes, polgári családok polcain, mint az Encyclopedia Britannicának. Vagy a Révaynak. Akkor, azután, mondjuk a kilencvenes évek közepéig egy karmester rangját az jelezte, ha lemezre rögzítette az összes szimfóniát. Mindegy, hogy volt-e róla valami különleges mondanivalója, vagy azt tudta elismételni, amit az elődök (esetleg azt sem), előbb vagy utóbb sort kellett erre keríteni, már csak a becsület kedvéért is. Ha aztán a nagy karmesterek között kellett választani, még az is elhangozhatott érvként, hogy ne hülyéskedj már, háromszor is fölvette a Beethoven-szimfóniákat.
Beethoven utóbb lejött a felhők közül, ami egyáltalán nem tett rosszat neki, balvégzet meg torkon ragadott sors helyett most azt érzi az ember, hogy de hiszen ő még annál is sokkal jobb zeneszerző, mint amit régebben gondoltak róla, és a helyet, úgy látszott, a régebbieknek adja át. Jött Mozart a trónra, ott volt Bach is, aki mást mondott, nem számított művelt embernek. De ha a lemezkarriereket nézzük: ma az nagy karmester, aki Mahler-összest vezényel, az igazi, formátumos zongorista, aki Rachmaninov-zongoraversenyekbe mélyeszti a fogát. Ha a születési időpontokat nézzük, mintha csökkenne a távolság, Beethoven akkori kétszáz évéhez képest Mahler épp csak 157 múlt a hónap elején, Rachmaninov meg kis pisis: 144. Pár száz év, és utolérjük magunkat, újra a kortársak lesznek a nagy komponisták.
Persze, tudom, hol csalok. Beethoven már saját magát is a legnagyobbnak tartotta, míg Mahler valószínűleg nem hogy Beethovent, de Wagnert is fontosabbnak érezte önmagánál. Rachmaninov fejében talán meg sem fordult, hogy ő lett volna a teremtés célja és értelme. Ez a nagykodás, nagyságoskodás a komponistától kell, hogy kezdődjön. Nem tudunk fölnézni arra, aki maga is fölfelé néz. Egyelőre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tnsnames.ora 2017.12.31. 21:44:36
Azért remélem Beethoven nem az egója apropóján "nagyobb" zeneszerző a később születetteknél.
Ugyanakkor valahol van "előnye" pl.: Rachmaninovnak is Beethovennel szemben. Egy Füre Elise nagyságrenddel hamarabb leamortizádik (Lisitsa volt az egyetlen nagyobb ismert név, aki explicit be merte vállalni ráadásként), mint egy Vocalise.
Rachmaninov 2,3 zongoraversenyt előbb hallgatja "végtelenítve" a kortárs rajongó, mint Beethovent, mert kevésbé égeti ki a hallgatót az ilyenfél "repetitivitás".
És azt se felejtük el, hogy Rachmaninovot sokkal többféleképpen lehet jól játszani, mint Beethovent (ahol már kisebb "variálások", "túlspilázások" is esélyesebben tudnak kiakasztóak lenni)