A szerelem elmúlik. Inkább csak kérdezem, mint mondom. Mindenesetre a párok azelőtt kőbe, fába vésték a nevüket, és mindig azt hittem, hogy ezzel akarják érzelmeik emberi léptékkel mérve örök voltát kifejezni. Aztán jöttek a lakatok, rácsokhoz, hidak korlátjához láncolták magukat, a boldogságukat, de a hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, legalábbis Olaszországban nem. Túl nagy terhelés a fémszerkezeteknek, mondták, és nagy vasvágó ollókkal vetettek véget a romantikának.
Szicíliában a fügekaktusz dívik. Néha csak vésetek maradnak, néha a növény begyógyítja a sebeit, és mint egy hegtetoválás, olyan nyoma marad az ember szerelmének. Időnként az az érzésem, azért telepítik a növényt előszeretettel a műemlékek közelébe, hogy óvják az ősi falakat. Nem, ne karcoljátok ide magatokat, ne kapargassátok márványba, de még homokkőbe se a neveteket. Úgysem tudja senki két perc múlva, melyik Juan szereti Rosit, melyik Romeo imádja Giuliettát. Itt ez a sokat tűrő kaktusz, az is túléli az érzelmeiteket.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tnsnames.ora 2017.12.25. 11:14:17