Mondatban a tenger

Mondatban a tenger

thackeray16.jpg

Sötétség szállt a csatatérre és a városra, s Emilia még mindig George-ért imádkozott, aki már holtan feküdt, golyóval a szívében, arccal a föld felé. 

Ezt a mondatot keresem Elena Ferrante regényeiben, pontosabban a két magyarra fordított és megjelent Nápolyi regényben. Nyilván nem pont ugyanezt, mert ez a Hiúság vásárában van benne, a 32. fejezet utolsó mondata, de emlékszem, amikor először olvastam, és egyszerűen nem tudtam folytatni az olvasást. Újra és újra csak ezt a mondatot kereste a szemem, nem csak azért, mert sorsfordító mondat, az írói hatalom brutális megnyilvánulása, most egyetlen tollvonással (na jó, nem egyetlennel, de nem sokkal) eltüntetem az útból a kétes jellemet, és megszabadítom a szerelmeseket a közöttük lévő akadálytól. Még a könyv felénél sem  járunk, így is eltart egy darabig, hogy egymásra találjanak, de még egy olyan józan fejnek, mint Thackeray is hinnie kell a szerelemben. Hisz is benne. 

(Apropó: mi az a két valami a fényképen, Thackeray térdénél, a nadrágszár alatt? Harisnyakötő? Vagy valami térdvédő gyógyászati segédeszköz?) 

Ez azonban csak az egyik fele, talán nem is a fontosabbik fele, mert itt van maga a mondat is, a szépsége, a lejtése, a visszavonhatatlansága, a súlya. Amitől benne van valahogy az egész regény, ha tömöríteni kell, mert az emberiség minden kulturális kincsével valami idegen bolygóra költözik, akkor a Hiúság vásárából ezt a mondatot kell vinni, hiába reménytelen, mert a reménytelenségből remény fakad, mindent elviselünk, de hogy Dobbin szerelme viszonzatlan maradjon, olyan nincs, ezért olvasunk élet helyett. 

Szóval ezt a mondatot keresem Ferranténél, amiben benne van a könyv, vagy akár az egész tetralógia, de nem találom, annyira nem jó író, vagy nem úgy jó író. Mert másfelől nézve pörögnek a lapok, az ember tudni akarja, mi lesz a folytatás, mindkét regény úgy ér véget, mint valami pompás zenemű egy-egy tétele, le is zár és el is indít, várni kell a folytatást. De mondatba nem sűrűsödik négyszáz oldal. 

Azért valamennyit a fair playnek is illik áldozni, megkerestem az eredetit, hogy megérdemli-e Thackeray ezt a rajongást is, és tényleg, tényleg, valami fenntartás marad. Ő maga ezt írta:  

Darkness came down on the field and city, and Amelia was praying for George, who was lying on his face, dead, with a bullet through his heart. 

Majdnem. A magyar változat nem annyira száraz, benne van egy már és egy még, és megcserélődnek a félmondatok. Thackeray a mondat és a fejezet végére helyezi George (hűtlen) szívét, a magyar fordító, Vas István viszont a  földet teszi meg fejezetvégnek. Lehet rajta agyalgatni, hogy így véglegesebb-e a fordulat, nem csak lelőtték George-ot, de már félig el is temették, vagy, hogy profán legyek, fűbe harapott szegény. Jobban érezzük a förtelmes halált, ha a sáros föld egyenesen a hős szép arcába csap. Alapvetően azért azt hiszem, csak a költő bújt elő Vas Istvánból, szebb a mondat, szebb a dallama. Gazdagabbak vagyunk még a nagy Angliánál is. 

Schubert-lépcső

Schubert-lépcső

p1170022_2.JPG

Volt egy ijedt pillanat. Pillanatnak, persze, elég hosszú, mert neve is van, Schubert c-moll szonáta D. 958. Ezt már játszotta Mitsuko Uchida a Müpában is, és nem mondhatnám, hogy lehengerlő élmény lett volna. De most már belátó vagyok, tudom, hogy nem lehet mindenki mindig elsöprő formában, csak azért, mert épp Magyarországon koncertezik. Volt az a koncert, alapvetően csalódást hagyva maga után, de még azt is lehet mondani, hogy Uchida az intimitás művésze, túl nagy volt számára a hely, túl hangosan kellett játszani, hogy a karzat karzatán is hallják, van ilyen. 

Meg van olyan is, hogy valaki hanglemez-művész. A stúdióban elmolyol,piriri-pururu, aztán kicsit meglökik a gombokat és csúszkákat, és kész a varázslatos interpretáció, amit élőben soha nem tud megismételni a művész. Lehet, hogy Uchida is ilyen? 

Bár a c-moll szonáta alatt nem molyolt, de idegesen belevágott in medias res, ahogy azt a gimnáziumban tanították, nyilván neki ilyen ez a szonáta, robusztus és határozott, ő meg se nem robusztus, se nem a billentyűk marsallnője, így aztán dörög a szonáta, dörög, de nem szól semmiről. Meg nem is pont úgy dörög, ahogy kellene. És nem akarok ezerfejű cézár lenni, de kétszer már nem lehet véletlenül rossz valaki ugyanabban a városban. Akkor talán tényleg ilyen, ez is egy tanulság, és ez mind nem kell, hogy érintse az Uchida-lemezekhez való viszonyt, volt ilyen idő, ennek éljük végnapjait, amikor a lemezcégek is föl tudtak építeni egy zongoristát vagy bármilyen klasszikus zenei karriert. 

Csakhogy. 

Az a téves ítéletek és elhibázott koncepciók legnagyobb előnye, hogy fél perc alatt romba tudnak dőlni. Nekem ez a fél perc most az A-dúr szonátával jött el. Nyilván az is szerencse, hogy hallottam a művet december közepén azzal a szörnyű Andrew Tysonnal, aki az emlékekben most még nagyobb szörnyeteggé vált, mert hirtelen kiderült, miről is van szó, ha minőségi zongorista kezébe kerül a darab. Tyson védelmére csak annyit tudok mondani, hogy neki is a Müpa jutott, és nagyon csekély hallgatóság, de nem ezen múlott. Itt és most a mű mérete, zajszintje, kedélye és szomorúsága pont Uchidának volt való, összeállt a mű, és érthető lett, tiszta és mégis titkos. Talán ha ez az első műsorszám, másképp érkezünk a c-moll szonátához, de ezen már tényleg nem lehet segíteni. Előre nézve is nagy, sötét gomoly volt látható, a G-dúr szonáta D. 894. 

Visszanézve meg mintha ez lett volna az, amiben reménykedtünk. Hogy ilyet is tud, összerakja, elmereng, kockáztat, de mégis száraz és ép lábbal megy át a tűzön-vízen, hogy elborul, de fegyelmezett marad. Hogy az egészben marad valami bűnös hitetlenség vagy reménytelenség, ami lehúz, elszomorít, de nem ejt kétségbe, és aminek a végén mégis azt lehet mondani, hogy ha tényleg értelmetlen minden, akkor hogyhogy ennek mégis értelme van. 

Nincs igazi, megnyugtató feloldás, de mégsem marad feszültség. Élünk, örülünk. 

Az oroszlán szíve

Az oroszlán szíve

richard.jpg

Az oroszlán szíve Rouenban van, állítólag ő akarta így, hogy kifejezze Normandia iránti szeretetét, a teste Fontevraud-ban, a rokonai közelében. Érdekes, hogy mennyire nem érdekes, már hogy senkit nem zavar, hogy az angolok hős királya csak alig-alig volt angol, nem szeretett otthon lenni, nem beszélte a nyelvet, nem tudott sokat tenni a nemzeti eszmékért, nem nyugszik hazai földben, mégis neki állítottak szobrot a parlament mellett. Talán már Viktória királynő is valami előfutárt látott benne, a gyarmatosítás eszméjének korai hívét. A szobor története is kissé olyan, mintha nálunk játszódott volna, az alkotó, az olasz Carlo Marochetti ugyan pompás izomzatot álmodott a királyra, viszont az alatta feszítő nemes paripával nem foglalkozott eleget, így a ló farka lepottyant rögtön a modell felállításának másnapján. Akármi is legyen a király mai, felelős megítélése, mégis őt várjuk izgatottan a Robin Hood végén, csak meg kell érkeznie, hogy rendbe tegye a dolgokat, és elzavarja ezt a János herceget. A filmek és egyéb feldolgozások túlnyomó részében meg is érkezik. 

richardlionheart.jpg

Most, az össz-európai gondolat jegyében három dán tulajdonos árulja a várat, amelynek ostromakor Oroszlánszívű Richárd a halálos sebet kapta. Nem egy eszelős lehetőség, a falu, Chalus lakosainak száma 1500 fő, a vár jobbára kőhalom, 15 szoba, egy kissé eltúlzottnak tűnik az éppen csak a lélektani határ, egymillió euró alatti ár, de biztosan jön egy arab sejk, hogy békévé oldódjon a harc. Ami azt illeti, ezen még az Oroszlánszívű is dolgozott, amikor halálos ágyán megbocsátott a számszeríj kezelőjének, aki vállon találta. A seb elfertőződött, a király tudta, hogy mivel tartozik a hírének, így nem csak megbocsátott az ellennek, de még egy zacskó pénzt is küldött neki. A király hadnagya azonban nem tartozott semmivel a hírének, így a francia lesipuskást vagy lesiíjast elevenen megnyúzatta és fölakasztotta. Hogy a zacskó pénzzel mi lett, arról azért vannak elképzeléseim. 

A magyar rendőr

A magyar rendőr

alvilag.jpg

Azt sem értem magamban, magunkban, hogy van egy régi film, láttam, mondjuk, hatszor, moziban, tévében, ahol csak lehetett. Fent van az interneten, megvan valami adathordozón, de soha nem nézem meg újra. Ha viszont valami csatornán megint adják, akkor megbűvölten bámulom a képernyőt. Biztosan nem azért, mert ez valami rejtett közösségi élmény, akkor nyilván A piramist nézném, de nem, Az alvilág professzorát bámulom. Körülbelül olyan idő van a filmen, mint most, havas a Vár, rendőrök szaladgálnak bőrkabátban és csak a jó ég tudja, milyen állatból készült kucsmákban. A zene,Eötvös Péter, na ugye, fiam, hogy tudsz normális zenét is írni (vicc, vicc akar lenni), de nem csak normális, hanem épp nagyon trendi is, ha kicsit szebben énekelne a kar, még trendibb volna. Szöveg nélküli pappogás és mammogás, ugyanaz, mint ami a Butch Cassidyben van, az is 1969-es film, de aligha láthatta a magyar komponista. 

De nem is ez a mellbevágó, hanem Latinovits. Hogy nyilván nem véletlenül van valami ellenállás vele szemben, ez már nem színészet a szó hagyományos értelmében, ha Latinovits szaval vagy csak sétál a kép hátterében, akkor már mindegy, róla szól a jelenet, a film, egy kétségbeesésből túlfújt egó. Lehet. De most itt van Gálffy alezredesként, és csak azt látom, hogy van egy süsü történet, amiben mindig újságból kivágott levélben üzennek annak, akivel egy perc múlva találkoznak, és Veidt Stoss (nem, nem, a filmben  lengyelnek mondják, nem sötét lelkű NSZK-beli, hanem Wit Stwosz) szobrot kergetnek németek és gyanúsan viselkedő honi műértők, és Latinovits annyira pontos figurát rajzol, a fejfájós, infarktus felé közeledő rendőrtisztről, aki kikéri magának mind az őrnagyot, mind az ezredest, hiszen a kettő között van, szóval annyira színészet és csakis színészet, amit csinál, hogy le a tányérsapkával. A kucsmákkal is.  

Rovarok árnyékában

Rovarok árnyékában

p1140012.JPG

Nem tudom, hogy a rossz lelkiismeret is hozzátartozik-e egy művészeti alkotás céljaihoz. Talán igen. És rossznak rossz, amikor a szünetben veszem a kabátom, mert olyan helyesek alapjában véve a kolozsváriak, és ha nem volnának helyesek, akkor is kötelességének érezheti bárki, hogy kitartson egy olyan társulat mellett, amelyik magyarul énekel. Még ha olyan sorokat is, amelyekről nem lehet tudni, hogy komolynak vannak-e szánva, vagy paródiának. "Arcom rózsapírban ég/ e boldog ajkon nincsen fék:" 

Persze, kibírnám a szöveget, ki az énekeseket, még ha azt is énekli a tenor, mind vékonykábban, hogy vágy, voágy vioiááágy. Nyilván nem fog úgy szólni az Oberon-nyitány, ahogy valami nagymenő zenekar még nála is menőbb karmestere igénylené. Nem lesz ámulat a díszlet, nem fogunk a rovarok alól csettintésre a varázslatos keletre érkezni, de mire való a közönség fantáziája és együttműködési képessége. Mindenért hibásnak tarthatjuk magunkat is, de Selmeczi György rendezéséért már nem, hogy Reiza, az arab démon aranypárnát gyömöszöl az áriája alatt, aztán leszórja az összeset az ágyról, hogy Fatima fölpakolhassa, legalább történik valami. Vagy nem történik semmi. 

Áll az ember  de csak látszólag vacillál, hogy menjen vagy maradjon, mert tudja, hogy ha marad, akkor nem a hősi erény diadalmaskodik, hanem egy életre megutálja az Oberont, talán Webert is, és ennyit nem ér az egész hősködés. 

Két letagadható év

Két letagadható év

p1130023_2.JPG

Egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy amíg a Labéque-nővérek játszottak a Zeneakadémián, miért pont az 50 éves a Táncdalfesztivál című összejövetelre vettem jegyet az Arénába vagy Auditorium hungaricumba.  Talán mert már a cím is annyira tetszett. Már hogy ötvenévesnek mondanak valamit, ami 1966-ban kezdődött. Erre az érdekességre egyébként a műsorvezető Gálvölgyi János is fölhívta a figyelmet, már hogy csak az 1968-as Táncdalfesztivál ötvenéves, de az sem volt éppen rossz évjárat. Mary Zsuzsi énekelte a Mamát, megosztott első díjat nyert vele, és amíg most Koós Réka énekelte a Mamát, és nálam mindenképpen (jó, legyen megosztott) első díjat nyert, meg amikor az est végén felkapcsolták a mobiltelefonokat a jelen már nem lehetők emlékére, eszembe jutott, hogy nekem voltaképpen az év kulturális része Mary Zsuzsival kezdődött. Újévkor a családi ebédet idén a Kéhli vendéglőben költöttük el, és amíg a falon nézegettem a fényképgyűjteményt, ki is járt itt, Mary Zsuzsi képére lettem figyelmes. Pontosabban a képre írott ajánlásra: sosem halunk meg. Alatta egy némileg bizonytalanságra utaló kiegészítés: Nem igaz?  

De, igaz. 

 20180101_145704_1.jpg

Csótány az ágyban

Csótány az ágyban

p1120001.JPG

Líra, dráma, epika. Legkésőbb érettségire megtanultuk az irodalmi műnemeket, és azt is tudjuk, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodni a műnemi tisztasághoz, de alapvetően mégsem értem a színházak kavarását. A Radnótiban A Karamazov-testvérek (igaz, már nem sokáig), a Vígben a Háború és béke, az Örkényben Az átváltozás. Az Örkénynél maradva, persze, náluk már hagyománya van a kifelé nézegetésnek, van két Anyám tyúkja előadás is, a Macskajátékot is kiegészítették a novellában maradt betétszámmal, inkább sikerrel mint nem. De a kérdés érvényes marad: nincs elég dráma a világban? Nem a szó átvitt értelmében, hanem konkrétan. Nincs olyan, amit nem adtak elő, és érvényes lehet? Vagy Shakespeare vagy Kafka? 

Most éppen Kafka, és nagyobb a merítés, bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy igazából csak a második felvonást akarták elkészíteni, megmutatni, hogy Gregor Samsa atyjához való viszonya mennyire hasonlít Kafka atyjához való viszonyához. A többi mintha csak hozzájött volna, hogy meglegyen a két felvonás, a hosszú este, a borzongás, amit némafilmes elemekkel, ijesztő arcfestékkel, kimeredt szemmel lehet teljesebbé tenni. Közben érzek egy elég vagány kísérletet is, hogy megmutassuk Kafka humorát, így végül a líra, dráma, epika mellé belekerül a szemiotika vagy legalábbis az irodalomtörténet. Van olyan nehéz feladat, mint elénekelni a telefonkönyvet. 

 

Közben mégsem nevetünk. Mert lehet, hogy van ebben humor, de a kérdés érvényes. Mikor kerülök én sorra? Melyik nap ébredek arra, hogy nyugtalan álmunkból ébredve szörnyű féreggé változva találom magamat az ágyban? Vagy ezen már régen túl vagyunk? 

70 gordonka

70 gordonka

perenyi.jpg

Azt gondoltam, szépen, csöndesen megfeledkezem majd Perényi Miklós hetvenedik születésnapjáról, a koncertre sem megyek el, egyszerűen azért, mert nem én vagyok a megfelelő ember, aki kellő, illő és őszinte rajongással tudna beszélni róla. Vagy Róla? Vagy RÓLA? 

Mindegy, ha egyszer nem én vagyok a megfelelő ember, nekem annyira nem is tetszik a csellóhangja, egy kicsit mindig olyan zizegős. Nem problémásan zizeg, csak nyilván több hangideál van, nekem jobban tetszik a markánsabban, egyértelműbben szóló cselló. Csak hát közben egy másik csellista is hetven éves lett, és elég érdekes megfigyelni, hogy miképp reagál kettejük kerek születésnapjára a világ. Az utóbbira nagyon. 

maisky2.jpg

És ez most nem valami jajongás a világ állapota fölött. Mintha ketten másra használnák a hangszert, és annak irodalmát, Maisky a személyiségét növeszti vele, Perényi meg igyekszik még kisebbé válni, még jobban elveszni a hangszer mögött, a szerzők lelkében, a művekben magukban. Nyilván ez a magatartás ezzel jár, kevesebb petárdával, kisebb cirkusszal - nyilván aki ezt a legkevésbé bánja, az maga Perényi. 

Rögtön mondaná az ember reflexből, hogy kivel van, hogy neki melyik tetszik jobban, hogy a pulcsis csellista tetszik-e neki, vagy az Issey Miyake göncöket viselő loboncos, de mielőtt mondanánk, annyi gondolkodási időt azért hagyjunk magunknak, hogy belássuk: nem annyira egyszerű a kérdés. Hogy csak a csellóirodalom alapembereit nézzük: Bach Perényi, az ő személyisége szintén eltűnő, megbújó, elvesző, Beethoven viszont (nem mondom, hogy Maisky) nagy individuum, határozott szembenállás. Biztos, hogy ez a nagy egyéniség benne van nem csak a művekben, de a művek fogadtatásában is, Beethoven, magát Beethovent hallgatjuk akkor is, ha a csellószonátákat hallgatjuk. A művek (nem csak a Beethoven-művek) megértéséhez sokszor az előadó személyiségén át vezet az út, azért jöttünk, hogy Horowitzot hallgassuk, és úgy megyünk, hogy Scarlattit hallgattuk. Nincs ezzel semmi baj, kinek a pap, kinek a papné, kinek Miklós, kinek Mischa. Akinek egyik sem, az már igazán peches. 

Weben vigadnak

Weben vigadnak

 

vigszinhaz.jpg

Pont ami a legnagyobb hülyeségnek látszik, annak van értelme. Megnézi valaki a Vígszínház honlapját, és szívéhez kap, hogy micsoda állapotok vannak. Mondjuk Orosz Ákos egyik szerepe az, hogy előadja, Kopek Janka karakterei között ott van továbbá meg játsszák, de leginkább akkor kap a szívéhez az ember, amikor az van kiírva, hogy Rendezés: Lili. Mi történt, bent felejtettek valami privát üzenetet is? 

Csakhogy ennek pont van értelme, Bartis Attila Rendezés című darabjában fogja Lilit játszani a Janka utónevű. A szívhez egyelőre nem kapkodunk. Legfeljebb a bemutató után, február végén. Addig megtakarítjuk magunknak azt a tanulságot is, hogy egy színház vagy bármilyen intézmény állapotát elég jól mutatja a honlapja állapota is. Nem. Egy színház állapotát az előadások mutatják meg. Majd kiderül, hogy ennek örülhetünk-e. 

A Paganini paradoxon

A Paganini paradoxon

p1090012_2.JPG

Volt már ilyen Baráti Kristóf-élményem, és remélhetőleg lesz is. Amikor annyira egyértelmű a hegedülése, és nem a pontossága, nem a tisztasága, nem az érzelemgazdagsága, hanem az egész, akár kikezdhető részletekkel együtt is, hogy az embernek nincs más dolga, mint feltétlenül lelkesedni. Láthatóan vagyunk is így néhányan, úgy tele a Müpa, ahogy csak nagyon híres vendégművészek hírére szokott megtelni, a koncert után sorban állnak autogramért, minden olyan, amilyen a legnagyobbaknál szokott lenni - ebből azért nem nehéz következtetéseket levonni. Amit mondok, nem is következtetés: aki így tudja eljátszani a Csajkovszkij-koncert lassú tételét, így megtalálja azt a pontot, hogy épp nem veszítünk el semmit, nem sóhajtozunk, hogy jaj, ez a Csajkovszkij, menjen már innét a vérző szívével, de azt sem érezzük, hogy valami nincs benne az előadásban, aminek ott kellene lennie, aztán tényleg minden szép szót megérdemel. Pedig akkor még előttünk volt a harmadik tétel is. 

Nem is Barátin kellett gondolkodni a koncerttel kapcsolatban, inkább Paganinin. A D-dúr hegedűverseny volt műsoron, dögnehéz (nem mintha a Csajkovszkij könnyű volna), nyilván, az a lényege. Illetve ez a kérdés: ez a lényege? Paganinit boldogan tesszük a hangszeres zseni skatulyába, ahonnét Rachmaninov is csak nehezen tudott kikapaszkodni az évtizedek alatt. Annyira tud, hogy saját műveket kell írnia önmagának, és akkor aztán jöhetnek a bravúrok, kettős fogások, üveghangok, sziszegés, nyinyergés, mindenféle valószínűtlen, esetenként csúf hanghatás, de hát ettől kellett akkoriban elájulni. Csakhogy aki élőben hallotta Paganinit, és ma is számít a véleménye, az elsősorban mégis zenésznek hallotta őt, nem akrobatának, Liszt átírta a műveit, Schumann belevette a Karneválba, és így tovább. Mintha Baráti Kristóf is így értékelte volna Paganini művészetét, nem azért játszotta, hogy térdre boruljunk előtte, mármint Baráti előtt, hanem hogy hallgassuk, milyen érdekes ez a zene. Közben meg akárhogy hallgatom, tisztán zeneként nem érzem a bűvöletet, az első tétel olyan, mintha Rossini írta volna egy különlegesen tehetségtelen napján, amikor nem tudta kiűzni a fejéből a cintányér zajait. A harmadik tétel nyilván más, azzal könnyebb azonosulni, de mégiscsak egy háromtételes zeneműről van szó, az sem helyes, ha úgy hallgatjuk, hogy át kell vergődni az első húsz percen, és minden jóra fordul. 

Nem is az a kérdés, hogy akkor most Paganini zseniális játékos és négyes fölé szintű komponista volt-e, hanem hogy megérthetjük-e a zenéjét, ha nagy tisztelettel közeledünk hozzá, és tűzijáték helyett a leírt hangjegyekre koncentrálunk. 

A tegnapi koncert tanulságaként azt mondanám, hogy nem. Vagy legalábbis a hegedűversenyeket nem elég eljátszani, újra kell teremteni, el kell velük ámítani. Nem azért, mert régebben is ámultak tőle, hanem mert ez valahogy a lényegük, a megdöbbentés. Ahogy egy Hitchcock-filmnek is lényege, hogy összecsináljuk magunkat. Nem arról szól, vagy nem feltétlenül, de anélkül nem teljes a gyönyörűség.