Róbert, a gida

Róbert, a gida

mici.jpg

Nyilván nem lehet túl jó film, aminek a végén azt érzi az ember, hogy egyszerűbb lett volna egy félórás dokumentumot forgatni a témáról: hogyan tette tönkre A.A. Milne gyermekének az életét a siker, a Micimackó, meg az ő kényszerű közismertsége.Bár erős a gyanúm, hogy ez a közismertség azért fényévekre volt attól, amit egy mai gyerekszínész átél, de hát nem egyforma az érzékenység sem, meg amúgy is: most már késő. Milne idegei el voltak gyötörve a háború után, ezt aztán szegény Domhnall Gleeson nem is tudta másképp eljátszani, mint hogy folyamatosan elgyötört arcot vágott, és a nézőben szép lassan fölébrednek az önvédelmi reflexek, egy idő után csak azt figyeli, melyik jelenthez mennyi hajszőkítőt használtak. Meg hogy Domhnall Gleeson az apjától ugyan nem örökölte meg a fülei méretét, de az elállóságát igen, és ebben a sok ellenfényt használó moziban sokszor nagyon szépen átsüt a nap a színész fülein. 

A legnagyobb kínszenvedés persze nem megnézni a filmet, hanem magyar szöveget írni hozzá, már a cím megoldhatatlan feladat elé állította a fordítót. Goodbye Christopher Robin, ezzel most mit kezdjen. Hagyja Christopher Robinnak, vagy használja a Karinthy-változatot, és legyen Róbert Gida? De mit keres egy gida a százholdas (erdőben)? Legalább a száz hold stimmel. Mi legyen a Winnipegről becézett Winnie-vel, legyen Micsurin kedveskedő változata a Mici? Mit lehet kezdeni azzal, amikor azt mondja Milne, hogy szereti azokat a neveket, amelyeknek "the" van a közepén, Richard the Lionheart, Joanna the Mad? Már eleve nem Mici the Mackó nálunk a könyv címe, de Őrült Johanna nevében sincs középen semmi magyarul. Ha jól emlékszem, az volt a feliratban a megoldás, hogy Milne szereti a hosszú neveket.   

Együttérzek, mi mást is tehetnék. christopherrobin.jpg

Még két Gall-dal

Még két Gall-dal

Meghalt France Gall, erről szóltak tegnap a lapok, és az 1965-ös Eurovízió Dalfesztiválról, amit megnyert. Lehet, hogy nem nagy csoda, hogy megnyerte, tizenhét éves volt, bájos, de elképesztően rosszul énekelt a tévében, kevés hanggal, egészen megdöbbentően hamisan. De az ifjaké volt az az évtized, főleg, ha énekeltek vagy gitároztak. Meg hát a dal, Gainsbourg dallama és szövege annyira jó volt, hogy nem nagyon lehetett elrontani. Pedig egy igazi őrült dobos is szorgoskodott rajta a szimfonikus zenekarba ültetve. 

Ha Gall életét nézzük, szinte másnaptól megpróbálta újra kitalálni magát, mérsékelt sikerrel. Kipróbálta Gainsbourg ötlete és dalai nyomán a lolitaságot, ma már veszélyesebb volna ez a vonal, de akkor sem lett nagy siker belőle, az emberek a tisztaságot szerették benne, vagy azt látták meg, nem a szexualitás sötétebb oldalát. Próbált olasz dalokat énekelni, de a L'orage sokkal ügyetlenebb lett, mint a San Renót nyerő eredeti, a La pioggia. Jött a német menekülőút, az Ein bisschen Goethe, ein bisschen Bonaparte, nagyon vicces francia akcentussal, (Goethö, Bonapartö, so soll er aussehen, der Mann auf den ich wartö - végeredményben így is rímöl). Európai sláger lett ez is, van magyar változata is, Karda Beával. 

1969-ben vagyunk, és Gall már túl van a főművén. Amit nem ő énekelt, nem is ő írt, hanem Claude Francois, amikor rövid szerelem után szakítottak. Comme d'habitude volt a dal címe, így persze senkinek nem ismerős, de Paul Anka megvette a jogokat, új szöveget írt rá, Frank Sinatra meg akkora dalt énekelt belőle, hogy még Sid Vicious is elénekelte. Igen, persze, ebből lett a My Way. 

Igazi múzsa volt Gall, utóbb sokat szenvedő múzsa, elveszített férjet, gyermeket, szépséget, sikert. Talán azt mondta magában: legalább volt mit elveszíteni. 

  

 

Kazettás függöny

Kazettás függöny

p1060002_2.JPG

Most nem az előadásról szeretnék beszélni, bár arról is lehetne, talán kell is. Alapvetően jó a We Will Rock You a BOK (azelőtt Syma) csarnokban, de az első meglepetés a függöny. Annyira szép, hogy rögtön eszembe juttatja a nagy függöny-élményeket. A javukat élőben még nem is láttam. A nagy bársonyt a Scalából, az Erzsébet királynő monogramjával hímzettet a Covent Gardenből, amiről nem is tudom, hogy a királynő halála után mivé lesz. Jönnek szorgos hímzőnők, akik fölfejtik az E és R betűket, eltűnik a két betű, ahogy lassan eltűnnek majd a női fejek a pénzekről? 

roh.jpg

Aztán ott a Metropolitan hatalmas arany felülete, vagy talán a legszebb, amit itthon láttam: Ambrus Mária rózsafüzérekből készített függönye az egri Selyemcipő előadásban. És most itt van ez, a sokezer kazetta, Kentaur műve. (Feltételezem, hogy inkább csak az eszméje, nem ő maga fűzögette össze a kis, lyukas téglalapokat.) Nem is nagyon játszik az előadásban, vetítenek rá a We Will Rock You elején, aztán felhúzzák, szünetre leengedik, de rögtön hangulatot teremt, hőskort idéz, és hőssé tesz mindenkit, aki valaha Polimeren vagy TDK-n gyűjtötte, hallgatta a zenét, és a sistergős bömböltetést szabadságharcnak érzékelte. 

Szabadok nem lettünk, de soha ilyen kellemes harcunk nem volt többé.  

Pece-parti Párizs

Pece-parti Párizs

p1050008_2.JPG

Sajnos van ilyen, amikor az első öt percben rájön az ember, hogy ez hülye ötlet volt, és attól fogva túszként ül a teremben. Utoljára egy hasonló koncerten éreztem ezt, Kozma Orsi énekelt New Yorkról. Most Micheller Myrtill énekelt Párizsról, a Müpa nagyobb termében, nagyobb szabásban, szimfonikus zenekarral, karmesterrel, akik eljátszották a Sous le ciel de Paris-t, a lehető legszimplább, legszellemtelenebb hangszerelésben, tangóharmonika bugyborékolásával, és ajjaj, ajjajajajj, ez ilyen lesz. Hiába szeretném tágítani a horizontot, mert épp az előadók nem akarják tágítani a horizontomat. Nyilván tudnák, ha akarnák, csak ők meg kímélni akarnak, mint közönséget, és ahelyett, hogy új dolgokat mutatnának, olyan szerzőket, olyan dalokat, akik és amelyek nem egyből ugranak be, ha kimondják a szót: Párizs, szépen belelöknek a futóárokba. Erre menni, és nem kiemelni a fejecskét. Miközben azt hinné az ember, hogy Párizs, akár csak a 20. századi Párizs kimeríthetetlen téma, ezerfelé lehet nyitni benne, hunok Párizsa, franciák Párizsa, az ismeretlen város, a (nálunk) ismeretlen, fantasztikus szerzők, költők, dalszövegírók és énekesek, ehelyett jön ez az orrhangú énekelgetés, több-kevesebb sikerű raccsolgatás. Pedig Micheller Myrtill világos módon érti a szöveget, beszéli a nyelvet, és nyilván otthonos a sanzonok és a párizsi jazz világában, bármit össze tudna rakni. Bármit, ami személyes, eredeti, fontos. Egymásra várunk, mi,a közönség arra, hogy mutasson valamit, ő, az előadó pedig azt szeretné kitalálni, hogy nekünk mi a jó, így aztán valószínűleg egyikünknek sem jó. Nekem biztosan nem. 

Nem tévesztem össze az egyetemi előadást a szórakoztató sanzonesttel, de valamit jó volna tanulni, felfedezni, megismerni. Nem akarok örökké Edith Piafot hallgatni. Már csak azért sem, mert Piaf ellenében aligha nyerhet Micheller Myrtill, végig azt az érzést fogja kelteni, hogy mennyivel jobb az eredeti. Nem hat meg a szimfonikus zenekar, legfeljebb elismerem: nem kímélték a költségeket. De egy koncert mindig és talán elsősorban szellemi kaland, nem emlékezés a hetvenes évekbeli IBUSZ-utakra. Amire egyébként már az énekesnő sem mehetett, pusztán az életkora miatt. Piafmentes, tangóharmonikamentes Párizsra vágyom. Tessék dolgozni, nem csak torokból, fejben is.  

Tarsolyban a karmesteri pálca

Tarsolyban a karmesteri pálca

christoph.jpg

A 82 éves Zubin Mehta vállfájdalmaira hivatkozva kénytelen volt lemondani két berlini koncertjét, de szerencsére a szervezők találtak megfelelő színvonalú helyettest: a 89 éves Christoph von Dohnányi fog vezényelni. Különleges öröm, mindenki azt hitte a tavalyi lemondások után, hogy Dohnányit elveszítettük, nem tér már vissza a pódiumra. Közben azért mást is üzen a pillanat. Egyetlen példa, és nem ebből vonom le a következtetéseket, csak épp megerősít: vége van a karmesterek korszakának a klasszikus zenében. Van az a régi fénykép, ahol együtt látható öt bölény, Bruno Waltertől Furtwanglerig, köztük Toscanini (természetesen ő az, aki bemozdult kicsit), Erich Kleiber és Otto Klemperer. Ezt a képet korban hozzájuk illő mai karmesterekkel nem lehetne elkészíteni, mert nincsenek öten ekkora csillagok. Kis jóindulattal egymás mellé tehetnénk Simon Rattle-t, Gergievet, Thielemannt és Yannick Nézet-Seguint. Már ha az utóbbi túléli azt a megterhelést, amit 2020-tól rámér az élet, a mohóság, a becsvágy: egyszerre zeneigazgat két nagy szimfonikus zenekart és a Metropolitan Operát. Micsoda különbség.  

karmesterek.jpg

Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek rátermett pálcabajnokok, hanem hogy kiment belőlük a sztárság. Lehet, hogy azért, mert a 20. században könnyebben viseltük el az egyszemélyi vezetőket, vagy szívesebben tudtuk be az érdemeket egyetlen embernek. Tényleg, ha belegondolok, Karl Böhm felvételeit hallgatva alig veszem észre (alig = egyáltalán nem), hogy most a Berlini vagy a Bécsi Filharmonikusok játszanak. Nem mindegy? Böhm és kész. Ma egyszerre beszélünk a zenekarok uniformizálódásáról, hiszen sok nemzet, sokféle iskolában tanult fiai játszanak együtt a legmenőbb helyeken, és a zenekarok fontosságáról, ők azok, akik játszanak, zenélnek, dolgoznak, a karmester csak irányít, értelmez, szolgál. 

Változunk, és velünk együtt változnak az idők. Nem panaszként mondom, jobban érdekel Beethoven 6. szimfóniája, mint Karajané, a tempók és hangsúlyok összeméricskélése egy idő után inkább elvitt a művektől, mint közelebb hozta volna őket hozzánk. De nehezebb lett az életünk, nem elég ránéznünk egyetlen névre, hogy tudjuk: szeretnünk kell vagy elutasítanunk. 

Hang, jel, nyom

Hang, jel, nyom

Két ember sétál az erdő szélén. Azt mondja az egyik, te, milyen jó C-je van annak a tenornak, aki itt beénekel. Beénekel? Segítségért kiabál. 

Valahogy így érzem magam, miközben ezt a csöndes szenzációt hallgatom, Kuti Sándor hegedűre írott kamaraműveit. 

kuti.jpg

Rosszul közelítek hozzá, közben dühös vagyok magamra, hogy nem tudok teljes odaadással elmerülni benne. Belefeledkezek, aztán az egészből kiesek, csak szól valami, aztán megint egy tétel, hopp, már ketten játszanak, hopp, már négyen, ez is milyen jó, aztán megint elveszítem a fonalat. Ilyenkor kezdi el az ember az előadót szidni, vagy benne keresni a hibát, meg is van a reflex, hogy na, egy kicsit megremegett most a vonó a kezében. 

Hogy lehetne Korcsolán Orsolya bármiben is hibás, amikor mindez neki köszönhető? Ő persze továbbadja a felelősséget, Solti Györgytől kapta az ötletet, hogy a koncentrációs táborban megölt Kutinak lehetnek fontos és értékes művei, nem csak olyan mozgalmi dalok maradtak utána, hogy Ütemre cseng a csákány (mócsing csüng a csonton). Az ember első reflexből azt mondaná, hogy miért nem Solti maga állt ki Kuti Sándor művei mellett, de ez most tényleg nem volna tisztességes, Solti valóban hazatalált élete végén, az utolsó lemez Kodály, Bartók, Weiner műsorral készült el, ha akarta volna, sem volt több ideje. Korcsolán Orsolya meg akarta, az időt is rászánta, el is játssza, nyilván nem akkora név, hogy a fél klasszikus zenei világ rámozduljon, mint amikor Gidon Kremer fedez föl vagy mutat be egy ismeretlen szerzőt, de van ennek súlya, számít a kis sárga biléta a borító jobb felső sarkában. 

Hallgatom és hallgatom újra, és nem olyan, mint a bori notesz, hogy mostantól újra kell gondolnunk a 20. század zenéjét. A zenetörténetét igen, hogy volt egy Kuti Sándor is, megölték harminchét évesen, nem tudta végigmondani, amit akart. De belekezdett, és hallható. 

kuti_sandor.jpg

Műveletlenségünk tele

Műveletlenségünk tele

Bocsánat a richárdi többesért, igazából csak a saját műveletlenségemre gondoltam, de mivel épp olyan dologról van szó, amit nem tudott az ember, szereti azt hinni, hogy talán mások sem tudták vagy tudják, egyek vagyunk a nem tudásban. Az olasz szakosokat és a művelteket meg üsse csak a guta. 

Arról van szó, hogy éppen Elena Ferrantét olvasom, könnyen megy, talán kissé túl könnyen is, talán kissé túl nyitott szívvel öleli keblére a titkos és titokzatos írónőt a magyar olvasótábor, de még nem tartok elég mélyen a Briliáns barátnőm kötetében, úgyhogy ez inkább sejtelem, mint vélemény. Mindenesetre az elbeszélő briliáns barátnője, Lila Cerullo koraérett lány, és már tizenkevés évesen a következő olvasmányai vannak: Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Pirandello és Grazia Deledda. 

Mindent értek, de ki az a Grazia Deledda. Nyilván nívós írónő, ha ilyen társaságba keveredik, és ha nem kakukktojásnak van említve, de én sajnos egyáltalán nem hallottam róla. Értelemszerűen nem is olvastam tőle semmit. Úgy tűnik, hogy nem is volna könnyű, a legutolsó könyv tőle 1991-ben jelent meg, a rendszerváltás utáni könyvkiadási láz idején, Szerelemből gyilkolt, a címe alapján nem tudnám megmondani, hogy vajon melyik regényéről van szó, ilyen című könyve, ha jól látom, nincsen. Egyébként 1871-ben született, Szardínia szigetén, leginkább Rómában élt, ott is halt meg, 1926-ban kapott Nobel-díjat. A jelek szerint elég nehezen kapta, mert a bizottság 1926-ban azon az állásponton volt, hogy abban az évben senki nem méltó az elismerésre, a szabály pedig az, hogy ilyenkor várhatnak egy évet. Egy év múlva pedig Deledda kapta meg az előző évit. (Egy év múlva ugyanezt játszották el Henri Bergsonnal.) Amúgy Grazia Deledda így nézett ki: 

grazia_deledda.jpg

Ő is taktikusan lefelé néz, mint Kodály szokott a fényképein, ugyanabból az okból. 

Nincs több tanulság, csak a szokásos: minél többet olvas az ember, annál kevesebbet tud.   

Akkor most elegáns csillagozások és suttyomi javítások helyett álljon itt Horeczky pályatársnő néhány sora. (Mondtam, hogy a művelteket ütni fogja a guta.) 

1., A Szerelemből gyilkolt LEGUTÓBB 2011-ben jelent meg magyarul - a könyv más címen (A repkény) is olvasható. 
2., 1999-ben jelent meg a XX. századi olasz írónők c. elbeszéléskötetben A Fukari család c. novellája.
3., Részint a föntiek miatt is "a legutolsó könyv tőle 1991-ben jelent meg"-állítás nem helytálló. Amúgy a legutolsó és a legutóbb nem rokon értelmű, de rendre keverik, mint annyi mást is.
Jövőre jobb lesz

Jövőre jobb lesz

Egyáltalán nem értem, hogyan történhetett, de tökéletesen elfeledkeztem az újévi koncertről. Már a bécsiről. Végül is csak olyan harmincakárhány éve kezdem minden évben ezzel az ébrenlétet, csak ennyi ideje nézem, hogy először írják ki az új évszámot a bekarikázott c betű mellé. Valami történt, remélhetőleg nem a világgal, csak velem.Nem hozott lázba sem Riccardo Muti, sem a Bécsi Filharmonikusoknak az a bejelentése, hogy szeretnének már női karmesterrel újévezni. Ha annyira szeretnének, akkor nem belengetik a hírt, hanem szerződtetnek valakit, de ők sem tudják, kit. Ami azt illeti, férfiban sem tudják, bár alulmúlni a tavalyi Dudamelt nehéz volna. Legfeljebb egy új Welser-Möst kísérlettel. 

Úgy élünk, úgy véleményezünk, mint a régi szilveszeteri műsorokkal: a tavalyi jobb volt. Csak most előre tekintünk: jövőre jobb lesz. És lehet, hogy tényleg jobb lesz, mert bejelentették a 2019-es karmestert, és végre nagyvad. Nemcsak nagyvad, de kellő tisztelettel van a 19.- 20. század félkönnyű zenéje iránt is, Lehárt például jól vezényel. Ha tippelni kell, azt mondanám, hogy Johann Strausst is. Christian Thielemann a kiválasztott. Addig már csak 365-öt kell aludni. 

thielemann_2004_19-100.jpg

 

Mario, Mario, Mario

Mario, Mario, Mario

tosca.jpg

Éppen mert annyira szépen énekelte Anna Netrebko a La mamma é mortát az André Chenier-ből, az embernek rögtön hiányérzete támadt. A hiányérzetet pedig úgy hívják: Maria Callas. Miért van az, hogy Callas hatvan év távolságából, úgy, hogy közénk áll (összeköt) mikrofon meg hangszóró, könnyek közé hajszol, Netrebko meg minden finomsága, átgondoltsága, kidolgozottsága és testi valója ellenére is meghagy józan műélvezőnek? 

Nem válasz a kérdésre, de furcsa módon a New York Timesban az operafelelős Anthony Tommasini is hasonló problémával küszködik. Készül a Metropolitan bemutatójára, és közben azon töpreng, miért is a legjobb Tosca-felvétel az első Callas, a Victor de Sabata által vezényelt lemez, a Callas - Gobbi - di Stefano hármassal. Nekünk mindez nem nagy újdonság, a magyar licenc-kiadás kísérőfüzete, ha jól emlékszem, úgy kezdődött, hogy minden idők legszebb  operafelvételét tartja a kezében az olvasó. 

Így is van, és ha egy kiadvánnyal kellene illusztrálni a hangfelvételek fontosságát és szépségét, a Tosca mindenképpen alkalmas erre. Tommasini is végigveszi a lemezt, pontosabban mutat tíz olyan pillanatot róla (kihagyva a túlságosan kézenfekvőket, vagyis az áriákat), amely egyértelművé teszi Callasék első helyét a lemeztörténelemben. A második Tosca belépője, ahogy a színfalak mögött azt énekli, Mario, Mario, Mario. Idegesen, nyilván, Toscát a féltékenység gyötri, a pasija pedig bezárt ajtó mögött sugdolózik valakivel. De Callas nem egyszerűen féltékeny, hanem a tragédiát hordozza, még el sem kezdődött semmi, de ő már ebben a pillanatban is ott áll az Angyalvár fokán, és lefelé néz, mert az élet csak csalódás, magány, keserűség, súly és kő és mázsa. 

Tudom, hogy az opera az élet nehéz pillanataira is hozhat megoldást vagy legalábbis segítséget, de van ez az oldala is, amikor arról beszél, hogy drága öregem, ehhez te szagolni sem tudsz. Ezek az érzések annyira túl vannak azon, amit te gyásznak, szerelemnek, boldogságnak, féltékenységnek meg tudsz élni, hogy nincs más dolgod, mint tátsd ki a szád ámulatodban, és meredj fölfelé, csodáld az óriásokat, akik így tudnak élni. Egyszer majd, talán... á, úgysem. 

Szárnya van, de nem madár

Szárnya van, de nem madár

denever.jpg

Szilveszterbe hajló éjszaka A denevért játszotta az M3, és persze a régiek jutottak eszembe. Nagyanyám, apám, ahogy néztek a tévében valamit, és fölsóhajtottak: mennyi halott. Nem mondom én is ki, de ezt érzem. Az én halottaim, azt hiszem, valamennyien, mindegyiküket néztem, láttam, hallottam. Tudom, hogy annak kell örülni, aki él, de az év végén mégis sóhajtozni kell miattuk. Jelenségek voltak az Operában, B. Nagy János a képregényeket idéző mosolyával, Kukely Júlia a szép, magas arccsontjával. Antal Imre, bár őt az Operettben láttam. Itt vidámkodnak, mondhatni utolsó utáni leheletükkel is szórakoztatnak. Az óriás Csurja Tamás, aki úgy robbant be, olyan magasra röppent Rossini Figarójával, Békés András rendezésében, hogy nem is tudta az ember, hogyan lehet ezt a szintet megőrizni.  

Aztán az élet, hogy finoman fogalmazzak, mert, ugye, inkább a halál, mást gondolt, Csurja Tamás történetéből a nyolcvanas évek nagy zenei love storyja bonyolódott, tragikus befejezéssel. A zongorista és kísérő Garam Zsuzsa autószerencsétlenségben meghalt, Csurja Tamás pedig gyorsan döntött, búcsúlevelet hagyott hátra és eltűnt. Nyilván a levélben valami nyomot hagyott maga után, én az Andrássy úton találkoztam az operabarátok csapatával, akik mondták, hogy mennek a hegyekbe, megkeresni őt. Április volt, szép, derűs, tavaszi nap, és szerencsére nem az operabarátok találták meg a holttestet. Nézhetem a barnára sült arcú színészeket a televíziós hóesésben, nézhetem a nagy wiener és pester kedélyt, ez a mű most, és, gondolom, ezután is mindenről szól, csak a pezsgőről meg koccintásról nem.