A becsapott szem bölcsessége

A becsapott szem bölcsessége

p4150094.jpg

Attól tartok, fényképen épp a lényeg nem látszik vagy nem érződik. Megáll az ember a Palazzo Strada udvarán a Borromini perspektíva előtt, és látja, amit lát. Egy jó harminc-negyven méteres folyosó, ami egy kertre nyílik, a kert közepén pedig egy kétméteres antik szobor. Végigmenni nem lehet a folyosón, mert egy keresztbe fektetett fekete szalag akadályozza a bejutást, de így is imponáló. 

A valóságban persze csak trükk az egész, nagy a palota, de mégsem ekkora, az út befelé csak valami kilenc méter volna, kert sincs, és a szobor magassága is kevesebb, mint egy méter. Ettől hívják Borromini perspektívának.Mármint ettől perspektívának, Francesco Borromini pedig a tervező, de ezt, hogy így átverjen mindenkit közvetlen közelről is, annyira bonyolult volt kiszámítani, hogy neki is egy matematikus segítségére volt szüksége. Mondhatjuk, persze, hogy ez minden régi művészet esszenciája, van is meg nincs is, úgy tesz, mintha meghalna, de még énekel, úgy tesz, mintha feszülne az izma, de márvány, úgy tesz, mintha élne, de nem mozdul. Viszont van az egésznek egy finom, másik értelme is, ezt maga a megrendelő, Spada bíboros vette észre, és rögtön meg is írta egy versikében: a világ, a mindennapok gondjai olyanok, mintha nagyok volnának és jelentősek, pedig ez csak a látszat, a valóságban iciripiciri kellemetlenségek ezek. 

Rómában könnyű okosnak lenni. 

Bronzfejű cézár

Bronzfejű cézár

p4140071.jpg

Ma már azt sem tudja a magyar ember, hol is kezdje a szavalást, hiszen két Marcus Aurelius szobor áll úgy ötven méter távolságra egymástól. Az igazi bent a múzeumban, a másolat meg a Capitolium ősi tetőjén. Mikor kosztolányizzunk, ha azt látjuk, amit ő látott, vagy ha ott állunk, ahol ő állt? Mindegy, itt is, ott is lehet, sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán. 

Mindig másért szeretem ezt a verset. Valaha Marcus Aureliusért, ma inkább a szerencsétlenségéért vagy kiszolgáltatottságáért, itt állok én, a költő, megilletődve és átlelkesülve, tudom, hogy ez a nagy pillanat, a szentenciák perce, és nem jön az ihlet. Nem jön. A rutin átviszi az embert az első sorokon, aztán csak állunk egymással szemben, és nem tudom, mit is jelent ez az alkonyi randevú, emberfej és bronzfej találkozása. 

Furcsa módon Kosztolányi ahhoz fordul, akit világéletében utált, a kiállhatatlan poseurhöz, Ady Endréhez. Az ő világképe jelenik meg, a bamba keletről és a büszke nyugatról, híg dudaszóról és császári palástról. Jó volna tudni, vajon ő maga észrevette-e, hogy még a déli verőt is idézi. Ha igen, ha tudatos volt, akkor szép a gesztus. Ha nem, akkor micsoda fantasztikus beismerés. 

Közben ott a vers, olyan, mintha nagy vers volna, de ha olyan, akkor valamiképp az is, ha nem a szavak miatt, akkor az akaratért, a reményért, hogy a bronzlovasok átsegíthetik az embert a bajain. 

Angyalok és márványok

Angyalok és márványok

p4130008.jpg

Amit az angyal a kezében tart, ez a gyűrött szőnyeg hiába látszik annak, valójában faragott kő. Nem tudom, hogy csinálták, mert nincs hozzá alátámasztás, úgy ránézésre be kellene rogynia a kőnek a saját súlya alatt, és ha nem, akkor biztos jön egy gyerek az évszázadok során, aki fölmászik rá, és berogyasztja a kőkelmét, de semmi ilyesminek nincs nyoma.  

Róma, a templom neve San Girolamo della Carita, soha nem jutna el ide átlag magyar turista, ha nem volna épp a Magyar Akadémia közvetlen közlében. Mert nem csak kicsi a templom, de a nyitvatartása is szűkös, öttől hétig. A templomon belül ez a Spada-kápolna, itt hever a feltámadásig a család két tagja, Virgilio és Orazio. Azt hittem én is, hogy köréjük ezt a tébolyult díszítést csakis a tébolyult Borromini találhatta ki, aki Virgilio barátja volt, de az újabb kutatások magát Virgiliót teszik felelőssé a barna-fehér csíkozásért. 


A szőnyegnél maradva: lehet, hogy azt nem kellett alátámasztani, de azért látom, amit látok, az angyal szárnya úgy van a hátához biggyesztve, a szárny hegye meg éppen eléri a falat, van, amit már ő sem bírna cipelni századokon át. 

p4130011.jpg

És már megint micsoda tévedés. Az angyal szárnya ugyanis nem márvány, hanem fa, és nem csak szárny, de ajtó is, érkezik egy apáca, gyertyával a kezében, piszmog a zárral, és félrehajtja a szárnyakat, az oltárra helyezi a gyertyát, visszacsukja az ajtót, hogy szárnya legyen az angyalnak. 

p4130010.jpg

Őrület. Már úgy értem, a józanság vagy gyakorlatiasság őrültebb minden őrületnél. 

Léptük nyoma

Léptük nyoma

toth_balint.jpg

Egészen a Kovács Kati-koncert napjáig nem tudtam, hogy kívülről tudok egy Tóth Bálint-verset. Nem vagyok vele egyedül  ahogy néztem a közönséget, sokan énekelték együtt a dalokat, és az egyiket, talán-talán a legszebbiket Tóth Bálint írta. Hull a hó a kéklő hegyeken. 

Sokáig föl sem fogtam, miről is szól a dal, hogy ez egy disszidálás elleni költemény, a benne szereplő várról azt hittem, az az egri vár, és az idegen utca az idegen városban az Budapest, hogy a szöveg Kovács Katira van igazítva, mint A régi ház körül. Azt persze tudta az ember, hogy több a szöveg, mint amit az átlag slágerek föl tudnak mutatni, és ezzel eszemben sincs most az átlagslágereket szidalmazni, jó pillanatban (vagy rossz pillanatban) nagyon jókor tud jönni egy olyan, hogy Találkozás egy régi szerelemmel. 

De ez valahogy más. Ilyenek ezek a költők, folyton elárulják magukat, akár egy-egy szóval is, ami nem oda illik, már nem a táncdal keretibe, egy szebb képpel, a léptek nyomát belepő hóval, ami miatt nem lehet visszatalálni. És akkor örül az ember, hogy ez a nagyon boldogtalan sorsú ember, réges régen bekéredzkedett mindenféle szívbe egy dal szövegével, és ott jól érzi magát.

Eszembe jutnak más költők, más dalszövegek, Görgey Gábor szövege az Illésnek, (már az új Illésnek), a Hogyha egyszer majd. Mondjuk a cím nem épp bomba, voltaképpen a dal értelme is kissé homályos, hogy miért is kell titkolni, hogy szereti egymást a lírai alany és alanynő, már ha egyébként fölfedezik egymást minden reggel és minden éjjel, de az, hogy "marcangoló csatározások" Szenes Iván fejéből aligha pattanhatott volna ki. Vagy Mészöly Dezső a Köszönet mindenértben, aki betesz egy ilyen fordulatot, hogy "fülemben zsibong a vér". Mondjuk ennek azért is jó a képes változata, mert Domján Edit elszúrja 2.05-nél. 

Tanulság nincs. Legfeljebb az, hogy hiába logikus a zene és a vers együttélése, a költők ma már nem írnak dalszövegeket. Ahogy nézem, verseket is egyre kevésbé. 

Rock and rollert kaphatott

Rock and rollert kaphatott

p4110012_2.JPG

Ha maradt még hangom, folytatom, ha nem, akkor megpróbálom. Ilyen vicceseket tud mondani két szám között Kovács Kati, de valahogy nem is ez a legjobb benne, hanem ahogy mondja. Mintha észre se venné, hogy ez poén, csak úgy kiböki, nevet rajta egy kicsit, aztán énekel tovább. A hanggyilkosságot az Add már, Uram, az esőt követte el, el lehet képzelni, milyen volt a mezőgazdasági helyzet 1972-ben, ha ilyen szöveg is átmehetett a sanzonbizottságon. A hang, persze, már le van gyilkolva, aki 1966-.ban nézte a kidagadó ereket, nyilván arra gondolt, hogy ez a kislány öt év múlva már köszönni sem tud a hangszálaival. Ehhez képest azért itt van, nyomja, nyomja, persze, hogy nem úgy, mint valaha, de ötven év alatt mindenkinek elfogynak a hangtartalékai. Kovács Katinak volt igaza, nem kell semmit sem félteni, nem olyan hosszú az élet. 

Ha már elfogadjuk, hogy egy Kovács Kati-koncert egyebek mellett történelmi lecke is, eszembe jutnak a kollégák, hátha van valami ilyen tanulság is. Koncz Zsuzsa, aki megmutatta, hogyan kell méltósággal megöregedni, Zalatnay, aki megmutatta, hogyan kell méltóság nélkül megöregedni, Kovács Kati meg mintha egyáltalán nem akarna a lelkét illetően öregedni. Láthatóan szorong, lámpalázas,a frizurája a régi Sasoon-ihletés, folyton igazgatja a ruháján az övet, kénytelen, mert arra applikálták a fülhallgatója dobozát. Ingatja magát, olyan kis csenevészen, vagy az utolsó számban eljárja azt a régi, jó rugdosós rock and rollt, mert ha egy rock and rollert kaphatna...

Azt hiszem, teljesen le vagyok nyűgözve. 

Közben a dalok nagyon változatosak, nápolyi dal, olasz sláger-utánzat, a Kettőtől ötig kívánságműsor legnépszerűbb számai, könnyes sanzonok és búcsúzós slágerek, amelyek ezreknek könnyítették meg vagy tették kifejezhetővé a szakítást. Még így, a válogatásba is jutott egy vagy kettő, amit nem is ismertem, pedig jók. Vagy rosszak, mindegy is. Az énekesnő a lényeg. Ráadásnak Louis Armstrong hangján énekli a What A Wonderful Worldöt, ez is benne van, a parodista. Ekkor már több mint két órája énekel, és nincs más tanulság, mint amit a többiek a teremben régen levontak már: klassz csaj.  

Eszméletlen!

Eszméletlen!

jozsefattila.jpg

Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. Ezt nézem most, amíg lehet, a zöld leveleket a fákon, zöld szárnyacskák még, minden nap nagyobbak, már alig látni a lepkeségüket. Tudom, hogy nem a világot fedezte föl, biztos másnak is eszébe jutott, annyira biztos, hogy van egy haiku is ezzel a képpel. Most leginkább mégis azt nem értem, miért nem vettem negyven éven át az észre: hiszen ezt saját születésnapjára vagy legalábbis saját születésnapjáról írta. Pedig, ugye, benne van, hogy a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra. Az a bajszos, hosszú fejű gyerek is, a sínek mentén.  

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Ha már itt nem sikerült, legalább boldog túlvilágot.

Roger király, angol király

Roger király, angol király

p4090001_2.JPG

Mindig vidám dolog Roger Norrington koncertjeire menni, és ha most nem volt teljesen az, arról nem ő tehetett. Inkább a kürtös, Roger Montgomery, vagy inkább a kürt, inkább Mozart - ez megoldásra váró kérdés. Mozart a versenyműveket natúrkürtre írta, másra nem is tudhatta, hiszen a szelepekkel ellátott hangszer még nem volt föltalálva. A natúrkürt azonban mégiscsak egy összetekergetett rézcső, körülbelül annyira egyszerű rajta ezeket a szép és néha fürgécske dallamokat eljátszani, mint egy porszívón. Nem is nagyon ment, Mr Montgomery kissé berezzentve állt a pódiumon, gikszer itt, nyálcsorgás ott, vagy ha sem ez, sem az, akkor a hang szorult be valahová a tekervényekbe. A kérdés az, hogy a versenyművek címzettje, Joseph Leutgeb volt akkora zseni, hogy mindezt gond nélkül megugrotta, vagy Mozart látott a jövőbe, eljön majd az idő, amikor a kürtversenyeit el lehet játszani, nem  tudom. Az semmiképpen nem tűnik valószínűnek hogy a komponista ilyen jellegű eredményre gondolt: ami nincs meg, azt a közönség fantáziából pótolja. De hát még ez is lehet, és akkor egyszerűen elbuktunk a vizsgán, ennyi zeneiség sincs bennünk, hogy ezt a szörnyűséget elviseljük.    

A másik hangulatromboló elem Sir Roger fizikai állapota volt. Láthatóan törékeny a karmester egészsége, lassan, óvatosan érkezett a zenekar elé, nagyon sovány, mégis domborodik a pocakja a selyemkabát alatt, és ülve vezényelt. De nagyon jól. Játékosan, időnként nagy gesztusokkal, aláhúzva a zene váratlanságait, a nagy fordulatokat, a váltásokat a hangszerelésben, most az első hegedűssel kell szemezni, most az üstdobos tébolyodik. Amikor az ember megérti, hogy tényleg a karmester zenél, ő játszik a zenekaron. A B-dúr szimfónia első tétele utáni tapsocskafélét meghallva biztatni kezdte a közönséget, hogy tapsoljanak csak nyugodtan a tételek között, Mozart idejében is így volt szokás, a műegész nagy tisztelete és a tételek közti tapsolás taplóságnak minősítése 20. századi találmány. Ezt, persze, már nem mondta, de hát Norrington nem épp túlmagyarázós fajta, ha jó, tessék örülni neki. 

Tetszettünk.  

A lányok anyja

A lányok anyja

cserje.JPG

A Pesti Műsorban mutattak be neki, szép arcú, nagyon meleg hangú, tisztán beszélő asszony. Azt hittem, talán valami tanárnő, minden adottsága megvolt hozzá, és nyilván ennek megfelelően ostoba arcot is vághattam, mert megmagyarázták, ki ő: a színésznők anyja. Mármint hogy két színésznő a lánya, mindkettő jó színésznő, van ilyen: Szamosi Zsófia és Szandtner Anna. De hát ő meg Cserje Zsuzsa volt, maga is színésznő, aztán, elunva a karkötelezettséget, lett rendező, dramaturg, kritikus és író. Színházi asszony, más színészről is írt, Pécsi Sándorról, a rajongás okán. Ebből talán látszik a jó ízlése, Pécsi Sándort imádta az ország, de normális színházi lánykák Gábor Miklósért rajongtak vagy Latinovitsért. Neki Pécsi volt a minden, még a nevét is tőle szerezte, Pécsi lakott a Cserje utcában.A rajongás  megmaradt a könyv után is, szervezte az emlékkiállítást, a színész születésének kilencvenedik, halálának negyvenedik évfordulójára. (Ezt a gondolatot is szokni kell: Pécsi Sándor mindössze ötven évet élt.) Utána mondta egy interjúban, hogy ha megéli, szervezi majd a centenáriumi kiállítást is. 

Ezért írok most róla. Mert nem érte meg, tegnap mondták. Folytatnám is, leginkább magamnak, hogy menjél már, nem is ismerted, háromszor beszéltél vele, kétszer színházban, egyszer az utcán, akkor is a lányokról, hogy miért nincs az Anna sehol, mert ő olyan, hogy mindent száz százalékosan csinál,és most száz százalékig anya. Zsófi meg ugye, Oscar-díjat nyert, vagyis a rövidfilm, amiben játszott, nem tudom, ő is száz százalékos anya lett-e közben. Szeretném kikerülni a tanácsadói bölcsességet, hogy vigyétek tovább lányok-anyák édesanyátok álmát a színházról, nyilván ők tudják jobban, viszik majd, ha vinni kell. Mindig szerencsésnek érzem magam, hogy olyan kevés ismerősöm van, kevesen tudnak meghalni. De így is sok. 

Buniatishvili

Buniatishvili

p4070022_2.JPG

Voltaképpen nem is értem, miért ilyen kegyetlen a zenei előadóművészet, miért nem hagyja békén ezeket a helyes nőket. Úgy értem, ha filmszínészetről van  szó, az ember rögtön elfogadja, hogy a helyesség az emberhez tartozik, nem kell erőlködni, hogy azt mondjuk, Saoirse Ronan vagy Alicia Vikander milyen jó helyen van a vásznon vagy vörös szőnyegen, vagy útban az Oscar-díj felé. 

Nem is beszélek tovább, egyelőre legalábbis, hanem azt mondom, itt ez a helyes Khatia Buniatishvili, adjunk öt percet  magunknak elhinni, hogy pont olyan jó, amilyen csinos.  

Tudnak, ha akarnak

Tudnak, ha akarnak

p4060005.JPG

Lehet, hogy ez a jövő, ahogy a Bécsi Filharmonikusok fellépését hirdették a Tavaszi Fesztiválon. Yefim Bronfman és a zenekar. Rendben, de ki a karmester? Ha valaki utánakeresgélt, akkor megtalálta azt a nevet is, Andrés Orozco-Estrada. Aha. Ismerős. Egyébként tényleg, a Slippedisc oldalon nemrég emlegette Norman Lebrecht, hogy milyen szellemeset írtak róla: vannak karmesterek, akik összetévesztik a pódiumot az edzőteremmel. Hol vannak  a nagy karmesterek, szoktuk kérdezni, de ha nincsenek, nincsenek. Azért vannak nagy zenekarok, jelentős szólisták, hátha tényleg nem a pálcás embereken múlik a boldogságunk. 

Viccesnek vicces, annyira nem igazságos, mert Bartók 2. zongoraversenyét a zenetörténet nagy mozdulatlanjai sem vezényelték volna csak a szemük villanásával, hogy valamit megsejthessünk a mű lendületéből ahhoz még a Bécsiek előtt is ugrabugrálni kell. Ami azt illeti Orozco-Estrada mozgásmennyiségét nem éreztem eltúlzottnak, sőt, Yefim Bronfman is mozgott, ő nyilván csak az ujjai tekintetében, és marad, egyelőre marad a kérdés: biztos, hogy a megfelelő művel érkeztek? Nem kívánja az ember, hogy Bécsben a magyar ízléshez igazítsák a műsorokat, de ha már itt főpróbálják a másnapi nagy, éles koncertet, akkor Bartókkal óvatosabban kellene bánniuk. Nem állítom, hogy nem volt olyan, de biztosan nem volt az

Nem volt az a Beethoven c-moll versenymű sem, csak akkor még azt hittem, Bartók hibája, ezzel melegítenek, azzal robbantanak, azt már unják, ezt még nem értik vagy nem szeretik, végül is elég rejtélyes volt ez a műsor, és még az is lehet, hogy ma délután hálásak lesznek érte Bécsben. 

A magam részéről még a Petruskáért sem voltam igazán hálás, elég lomhán indult a darab, és, persze, az ember akkor hivatkozik a mű balett-voltára, ha épp kapóra jön neki, de a kezdetekkor mindenesetre meg kellett volna tagadni a gravitációt, ha ezekre  a tempókra kellett volna röppennie a zergelábú nizsinszkijeknek.  Aztán ráadásnak zendítettek egy elég fantasztikus Ruszlán és Ludmilla-nyitányt, nehogy azt higgyük, nem a világ egyik legjobb  zenekara játszik. Bár lehet, csak azért voltak eszelősen gyorsak, hogy elérjék az otthoni vacsorát. A következő koncertjüket talán 9-kor kellene kezdeni, hátha.