Kemény

Kemény

p2200005_2.JPG

Sok jót lehet elmondani a márványtermi Schubert - Liszt koncertről, csak sajnos még több rosszat. Az ötlet egy kissé mechanikusnak és unalomba hajlónak látszott, hogy a Liszt-átiratok előtt mindig eléneklik a megfelelő Schubert-dalt. Esetleg kiegészíthették volna azzal, hogy az Obermann völgye elé meg odaéneklik Lenszkij áriáját az Anyeginből, hiszen ugyanaz a bús ereszkedés hallható mindkettőben. De így is érdekes lett volna figyelni, mitől válik egy Schubert-mű Lisztté, már ha azzá válik, vagy mikor veszíti el Liszt a türelmét Schubert iránt, mikor érzi azt, hogy ez így nem mehet tovább, ha nincs szöveg. 

Csak hát a megvalósítás. Tekintve, hogy fiatal művészekről van  szó, illene valami kíméletet mutatni, még akkor is, ha én magam, hallgatóként nem tapasztaltam ezt a kíméletet. Szóval, csak röviden: a hangszer állapota, a folyamatos nyekergés a pedálból, a zongorista, Váradi László kettős élete, hogy ugyanazt mennyivel érzékenyebben és színesebben játszotta, ha szólódarab volt, mintha csak kíséret. Nem mintha csodákat lehetet volna hallani... És főleg a szólista, Mondok Yvette magasságainak élessége, és hogy egyáltalán nem érzékelni a dalok kidolgozottságát, hogy itt szavak és hangok nagy egymásra találásáról van szó, és ezeket a műveket hangról hangra, szóról szóra végig kell elemezni, aztán az eredményeket fölmutatni egy hangversenyen. 

Nem is folytatom. Aki látta a Keménykalap és krumpliorrt, az tudja, milyen, amikor jön a néni, és Schubert-dalokat énekel a végtelenségig. Csak itt most nem jött utána Alfonzó.   

Így legyen ötösöm a lottón

Így legyen ötösöm a lottón

p2190017_2.JPG

Néha az az érzésem, hogy Spiró Györgyöt elhagyta az idők során valami. Mondjuk a tehetsége. Attól, persze, még maradt egy csomó minden, a képessége, szaktudása, hogy össze tud rakni egy darabot, valahonnét valahová jutunk, a szereplők egymással beszélnek, és mégis informálják a nézőt. Meg, ami fontosabb talán ennél: megmaradt a komor együttérzés a szegények, szomorúak, lecsúszottak és a még csak le sem csúszottak iránt. Csak hát hiába nem vagyok egyébként nagy jós vagy megfejtő, az azért zavar, ha az első perc végén tudom, mi fog történni másfél óra múlva. Prah a darab címe, most a Pinceszínházban látható. Két alsó középosztályos, vagy felső alsóosztályos ember beszélget. Elvben jó híreket kaptak, ötösük van a lottón. Ami ez után következik, az szó, szó, szó. Lehet választani, hogy milyen szavak legyenek. Megmaradjanak a saját köreikben, és akkor halálra unjuk magunkat, vagy lépjenek ki belőle, akkor meg mi az egésznek az értelme. Spirónál mindkettő megtörténik, hülyeségeket is beszélnek, meg azt is mondják, hogy hatszázmillió, az két Nobel-díj. Ez azért nyilván nem az ő szintjükön kézenfekvő, mint inkább Spiróén, már úgy értem, ezt ő mondj, nem a szereplői. 

Nem mesélem tovább, a történetnél talán érdekesebb az előadás, Nyári & Nyári, mondják, mondják szorgalmasan, hogy lássuk, a pénz sem boldogít. A férfi izzad, a nő búsul. A világuk rajzolt, elemelt, pedig a realista háttér volna alogikusabb, de nyilván az már volt. Tíz éve, de megvolt. Ezzel a rajzolt szépséggel nem nagyon tudok mit kezdeni, azon túl, hogy tetszik. Tetszik, de nem értem, ahogy a két zenészt sem a sarokban, el vagyunk emelve, de nem tudom, miért, nem tudom, hova. Még az is elvész így, ami egyébként imponál, az együttérzés. Mégsem sajnálhatom Mosó Masát meg a gőgös Gúnár Gedeont.  

Prah stolzingimalter 2018. 02. 20. Tovább
Találkozás Nárcisszal

Találkozás Nárcisszal

venus.jpg

Valaki nagyon utálhatta Szabó Istvánt, hogy születésnapja alkalmából épp a Találkozás Vénusszalt tűzte tévéműsorra. Valahogy nekem ez az életmű legmélyebb pontja, saját jogon is, mert semmi sem áll meg benne, meg a pálya szempontjából is. Mintha itt hagyta volna végképp cserben a rendezőt a jó ízlése, itt bukott volna fejjel előre a giccsbe, itt hagyta volna végképp cserben a művészet. Nem előzmények nélkül, de sokáig megvolt ez az egyensúly, billeg, billeg, de megéri végignézni a billegést is, mert valami bejön, egy mondat, egy nézés, egy pillanat. Itt meg nem jön be semmi. És nem stimmel semmi. De semmi. Még Kiri Te Kanawa hangja sem illik Glenn Close torkába, és ha már hangoknál tartunk, nem értem, hogy Udvaros Dorottya miért beszél más hangján egy jelenetben. Valahogy elárasztja a vásznat (most épp a képernyőt) a szenvelgő önimádat, mennyit szenvedek a magyarságomtól és a bizonytalanságomtól, miközben nem csak lángelme vagyok, de iszonyat jó pasi is. Elárasztja a vásznat a nemzeti önimádat, itt ez az Európa, és szétesne, de jönnek a tiszta lelkű és tehetséges magyarok, és helyretesznek mindent meg mindenkit, vezetésükkel majd összedolgozik a kutyakaját zabáló keletnémet és a spagettizabáló olasz, a szuicid német és a buzeráns francia. Mindennek fényében csak ijesztő az, ami nyilván tréfa kívánt volna lenni eredeti állapotában, hogy az énekesek nagy részét Szabó Istvánnak hívják, csak különböző nyelveken, Stefano del Sarto, Steve Taylor, Stephan von Schneider. Plusz van még egy Etienne Tailleur is.   

 A legszörnyűbb az egészben, hogy ott van végig Fellini árnya, az ő két klasszikus zenei filmje, a Zenekari próba és az És a hajó megy. Annyira ott van, hogy az egyik szereplő azonos, a nagydarab, szakállas Victor Poletti. Csak hát azok filmek, itt meg kivirágzik a karmesteri pálca a Tannhauserben. Szívből mondom: remélem, hogy tegnap este épp ünnepi vacsorázott a rendező, és nem a saját filmjét nézte. 

Richárd hangja

Richárd hangja

Hajnalban arra ébredtem, hogy rohanok a Müpa folyosóján, és Petrányi Judit mondja, angolul, hogy jó lesz sietni a Béla Bartók Concert Hallba. Persze semmi ilyesmi nem történt, csak, elaludtam fejhallgatóval a fejemen, és a fejhallgatóban szóltak rendületlenül a sánta, púpos, kacska király monológjai. Jay Robinson mondta, akiről én semmit ssem tudtam, legfeljebb azt,hogy a neve alapján valami rock and roll sztár lehet, de amerikai karakterszínész volt, Caligulát játszotta, mg szerepet a régi Woody Allen-filmben is, az Amit tudni akartál a szexről kezdetűben. 

jay.jpg

Nyilván az egész nem volt független az esti színháztól, a Radnóti III. Richárdjától, amiről most és itt csak röviden akarok szólni. Röviden meg azt, hogy: jó. Jó hosszú, hosszú és jó, stbstb. 

Visszatérve Robinson monológjaira, valamikor a Vérmezőn mászkálva eszembe jutott, hogy megtanulom a nyitómonológot, a York napsütését, egyrészt mert olyan jó hülyén lehet vele közlekedni a világban, másrészt meg épp volt rá idő, és épp volt egy kötet a zsebemben. Hanem az egész olyan furcsán nehezen ment, Pedig Vas István-fordítás, ideális eset, kecske-káposzta, mert jól érthető, mégis költői, mégis mindig elakadtam vele. Egyrészt nyilván azért, mert az ember nem szokott hozzá az ilyesmihez, másrészt viszont... 

Ez volna talán a szöveg- és verstanulás legfőbb értelme. az ember más viszonyba kerül azzal, amit megtanult, mint amit csak olvas. Az a tantusz esett le, hogy Vas István egy kicsit folyton változtatja a számokat és személyeket, Richárd nem csak egyes szám első személyben beszél magáról, de egyes szám harmadikban is. Úgy döntöttem, hogy gazember leszek, de amíg ide ér, azt mondja, kit megfosztottak minden szép aránytól, és  a természet becsapott termetemmel. Nincs benne semmi értelemzavaró vagy kifogásolható, mégis nehezebb megtanulni. Az eredetiben nincsen harmadik személy, legalábbis így hallottam álmomban, csak első. Egyes első meg többes első. 

Nem nagyon jelentős megfigyelés, amíg le nem esik (nem függetlenül a Radnóti előadásától), hogy ez a monológ lényege. Meg az egész darab lényege. Hogy van ez a mi, rosszkedvünk meg családunk, és van ez a szörnyű én, én, én. Ha a kettőt nem sikerül összehozni, ha az én nem része a minek, hanem különválik tőle, akkor jön az álom, vád, részeg jóslatok, csel és veszélyes logika. Akkor az ember negatív hős lesz a saját történetében is. 

Igaz, cserébe Shakespeare ír róla színdarabot. Talán megéri. 

 

Valami régi nóta

Valami régi nóta

va3.jpg

Tudom, hogy nem érdemes, nem is volna szép dolog lábat törölni a Valami Amerika 3-ban, olyan, amilyen, nyilván a színészek elgondolkodtak már azon, hogy hol is ment félre a pályájuk, miért is kerültek ide. Ha valamit nem értek a sok üres poén között és nézőtéri csendben, az az, hogy vajon miért nm árt Csuja Imrének még ez sem, mitől van az, hogy ő még ebben a bolondokházában is valahogy normálisnak látszik, úgy értem, normális színésznek, aki nem kérdez és nem problémázik, eljátssza, vonatra száll, hazamegy. 

Ha valamit nem értek, akkor az az, hogy miként is kerültünk ide vissza. Volt a magyar filmgyártásnak ilyen korszaka, amikor készültek a művészfilmek és a közönségfilmek, és mintha ezt két külön világban hozták volna össze, más eszmék, elmélet és célok szerint. Néha a kettő találkozott, mondjuk a Jókai-adaptációknál vagy az Egri csillagoknál, ahol mégis olyanokat kellett mondani, hogy: A haza nem eladó. Talán vannak még, akiket nyomaszt Dobó esküje. 

Mindegy. De már megint ott tartunk, hogy készítenek filmeket a fesztiválokra és a díjakért, már úgy értem, nem az alkotó készíti ezeket a díjakért, hanem ez a hivatalos indok. Nagyon örül az ember Enyedi Ildikó sikereinek és reaktiválásnak, bár akárhányszor nézem meg a Testről és lélekrőlt, nekem azért nem tetszik, és nagy mázlinak tartom, hogy a nagy díjeső végül mégsem Morcsányi Gézára esett, mert nem tudom, azzal hogy lehetne elszámolni. Közben meg elkészül a Valami 3, amelybe annyi szellem szorult, hogy ha harminc másodperces reklámfilm volna, a megrendelő idegesen tiltakozna: ennél azért több kell. Mi meg nézzük, mert nekünk csinálták, mert valamit nézni kell, mert hátha most sikerül. Tudjuk, hogy nem, de meglepő módon az egész mégis rosszabb, mint a híre. 

Mondjuk ez is valami.  

M. Sch. meschter

M. Sch. meschter

p2100070_2.JPG

Breisachtól Colmarig talán fél óra az út, és az ember nem gondol rá, de ezalatt megtette Martin Schongauer egész életútját: az egyik városban született, a másikban meghalt. 

Illetve: dehogynem gondol rá, hiszen beleütközik a műveibe. Breisachban a hatalmas freskójába, amit ma már alig látni, így a feliratokkal képesztenek el, a méretekkel, hogy több, mint száz négyzetméter. Colmarban az Unterlinden  Múzeumban Schongauer az egyik főszereplő, táblaképei vannak a falon, és egyszerre beugrik, miért is volt annyira ismerős a neve, hát persze. Ő az egyik jelölt, akit esetleg MS mesterként is lehetne azonosítani. A többiekkel ellentétben neki legalább tényleg M-mel és S-sel kezdődik a neve. Ő is szeretett virágokat festeni az előtérbe, és van ez a Vizitáció képe, amely persze éppen úgy lehet érv mint ellenérv. 

p2100093_2.JPG

Ez itt fönn az övé, ez pedig a miénk, a Galériában. 

vizit.jpg

Hogy mindehhez még egy rejtélyt tegyek hozzá: a fennmaradt Schongauer-arckép alapján csak azt nem értem, miért is nevezték a harcsaszájú férfiút a kortársak a szép Martinnak. 

schongauer.jpg 

Ódon, ónémet

Ódon, ónémet

p2090061.JPG

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy csak az megy el a villingeni óramúzeumba, aki már mindent látott a világban, de legalább egy kivételről tudok. Mármint saját magamról. Szép, téglás épület, határozottan bezárt ajtókkal, tessék csengetni.Nem mondhatnám, hogy számítottak rám, de így talán még tanulságosabb az egész. 

Végül is a semmit kell múzeummá alakítani. Az óragyárban gépek vannak, meg tárlókban órák, szigorúan német órák, ez is valami helyi torzsalkodás, már hogy nem svájci az óra, hanem német, itt kezdték, itt vitték magas szintre, a svájciak akkor jöttek, amikor látták, hogy érdemes. Nézheti az ember a gépeket, amelyekben aranyszínű fémszalag szalad, ebből vágják ki az óramutatókat. Itt festik a számlapokat, itt konganak a harangjátékok. Történelem órákban elbeszélve. Régi, festett bútordarabok, ódon ónémet cifraságok, meg tegnapi karon hordhatók. Két vekker harctéri jelenetekkel, ha valaki nem ébredne föl a pergőtűzre, talán a csörgésre mégis. 

p2090064.JPG

Mivel mégiscsak egy gyárban vagyunk, pecsételni kell az egyre modernebb berendezésekkel, igazolni, hogy minden termet megnéztem, mert akkor a végén ajándékot is adnak. Ahogy ők mondják, szegény az üzem, csak természetben tudnak fizetni. A fölajánlott  mutatók és számlapok közül végül egy számlapot hoztam el. Ha elegendő alkalommal térnék vissza, talán egy órára való alkatrészt is sikerülhet összeszedni. 

Pillanatnyilag ez nem tűnik valószínűnek. 

Narri - Narro

Narri - Narro

p2130237.JPG

Bemegyek az olasz kávézó vécéjébe, és épp egy zebra végzi a dolgát a piszoárnál. A kézszárítónál meg egy boszorkány próbálja kicsit szárítgatni, melegíteni a hátát. 

Napok óta föl van fordulva Villingen-Schwenningen, jelmezes emberek sétálgatnak az utcán, és mintha a lőteret a város közepére költöztették volna, folyton durrogást hallani. A durrogásért a karikásostorral gyakorlók a felelősek, minden másért a naptár. Vége a farsangnak, óriási karnevál zajlik, zajlott, egészen tegnap éjfélig. A karnevál csúcseseménye a nagy felvonulás, végig a városon, különböző társaságok képviselői indulnak meg, felsorolni is lehetetlen, annyian vannak, megérteni még bonyolultabb. Egy nagy csapat varjú, szájukban gilisztával, kecskék, fehér, festett ruhában lépdelő álarcosok. Lépdelnek, de úgy ritmikusan rázkódva, hogy csörögjön rajtuk a húsz-harminc, nehéznek tűnő kolomp. Sapkalopók, a megfelelő célszerszámmal szedegetik le a nézők fejéről a meleg sapikat, sokan hagyják, ez a játék. Van több szamár, színes ruhás férfi, akinek a szamárfejére virsliket és krinolinokat erősítettek. A téli Zuboly makacskodik, megáll, nem megy tovább, az ostorok pattognak körülötte, mire elszánja magát, megindul, nem is megindul, de szalad, lába között fenyőággal, próbál szökni. Rohannak utána az ostorosok. Macskák és vadmacskák, ördögök által rendszabályozott boszorkányok. Az ördög fölemeli a korbácsát, mire az összes boszorkány lekushad. Az egyik nem figyel, mire nyakában terem a patás, birkóznak a földön, egyenesen bele a pocsolyába. Mínusz van, de alaposan fölsózták az utat. Autók, traktorok jönnek, azokról dobálják a csokoládét, persze leginkább a gyerekeknek, de el lehet lopni előlük egyet-egyet, van bőven. Versikéket mondanak, meg ide-oda pattogó jelszószerű ordibálásokat hallani. Narri - mondják a felvonulók, a nézők meg visszakiabálnak: Narro. Hex-Hex, mondják, mi meg, hogy Huiiiii. És szól a zene, mindenféle zene, pop is, meg technó, de leginkább a rézfúvós együttesek fújják, dobosok ütik, néha szabályos dobot, néha fémhordóra szerelt fémlapot, zörögjön csak, és meneküljön, akinek menekülnie kell. 

Nem is tudom, ki menekül. A tél, a farsang, a rossz szellemek. Talán együtt mindenki, hogy reggelre ne maradjon más, csak a rend, a komolyság, a böjt. 

Éjfélkor összegyűlik még egyszer a város, a templom előtt, illetve a városháza előtt, vagyis a kettő között. Vannak olyan felvonulók, akiknek a fehér nadrágja duzzadtra van tömve szalmával. Ők is megérkeznek, körbejárnak, kezükben seprűvel, komor versikét mormolnak, aztán megállnak, és elkezdik a szalmát kiszedegetni a nadrágjukból. Mire végeznek, nagy halom lesz belőle a tér közepén. Akkor a polgármester kijön a városháza erkélyére, madzagon felhúzza magához a város kulcsát. Vége a bolondériának. A szalmát meggyújtják, és a tűz mellett mindenki összekapaszkodva énekel, balra-jobbra ütemesen ringatják magukat. 

Ma találkoznak a munkahelyen, szamarak és ostorosok, ördögök és boszorkányok. Jövőre újra megőrülnek.   

p2140369.JPG

stolzingimalter 2018. 02. 14. Tovább
Az ő folyójuk

Az ő folyójuk

p2120201.JPG

Mindenféle érdekes adatot tudok mondani. 23 méter magasról zuhan le a víz egy 13 méter mély medencébe. Tél van, így a másodpercenként leszakadó víz csak 250 ezer liter, nyáron több, mint a duplája. Volt már kevesebb is meg sokkal több is, nyilván ez a csapadéktól függ. Ez volna a Rajna vízesés Schaffhausennál. Európa legnagyobb vízesése, dübörgés, sziklák, amelyek nyilván eltűnnek majd párezer éven belül. A folyó széles, ellenállhatatalan. Ez a medre majdnem belátható korú, talán 17 ezer éves, azelőtt másfele ment a víz, de errefelé formálható, vájható kövek voltak, hát nekilátott, áttörte azokat, most meg lenyűgöz, ahogy lenyűgözte Liszt Ferencet is, Szervusz, Feri bá, szeretettel gondolok rád, és sajnálom, hogy végül nem írtál szimfonikus költeményt erről a zubogásról. Vagy valami zörömbölő zongoradarabot. Bezzeg a vejed rajnázott vagy négy operányit, bár nem tudom, hogy pont idáig elfáradt-e, vagy a csendesebb vizekkel is beérte. Keresem a sellők nyomát, de nem itt laknak, ezt a hideg vizet csak a vadkacsák meg a halak bírják. Fegyverek között hallgatnak a múzsák, mondják, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A hideg vízben hallgatnak a halak, ez viszont tényleg így van. 

A mi folyónk

A mi folyónk

p2110145.JPG

Nem is tudom, mit vártam. Semmit. De ha az ember már itt van, a környéken, megnézi a Duna forrását. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, ahogy óvodásként hallottam. Ez most a Fekete-erdő, kis jóindulattal, mert épp egy város, Donaueschingen. Gondoltam, hogy kiábrándító, valami csap vagy cső a falon, az ember elsütheti a poént, hogy befogja, és akkor Pesten néhány nap múlva hirtelen elapad a víz, száraz lábbal lehet átkelni a Lánchíd alatt. 

Semmi ilyesmi, csak a víz egy kis mesterséges medencében. Alulról buzog föl, aztán elindul egy rácson át. Aprópénz van a medencében, mintha csak a Trevi-kút volna. De nem az, és ettől kissé mégis meg van rázódva az ember. 

Nem is értem, Ady Endre miért nem fedezte föl magának, hogy ebben van a nagy szomorúság, ahogy a balfácán folyó elindul kelet felé, egyre bénább és bénább országon át, nyugat napvilágától megérkezik a csöppet sem mesés keletre. Az okosabb folyó-kollégák, mint a Rajna, északnak indulnak, de a Duna hősiesen folyik keletre, mintha valami sorstragédiát élne, egyre lustább, egyre piszkosabb, egyre kevésbé tudja tartani a kapcsolatot a boldog vidékkel.

Nem panasz, nem nyavalygás, legfeljebb történelem. 

p2110146.JPG