Reá meredhetsz

Reá meredhetsz

dscf4577.JPG

Reá meredtem. Tudom, hogy ez a világ egyik legvidámabb látványa, sokan fizetnek sok pénzt, hogy részesei legyenek, de mondhatom, így eső után...  van benne valami a katonai temetők rendszeretetéből és uniformizáltáságából. Erről, ahogy illik, eszembe jutott a magyar irodalom egyik híres, rossz képzettársítása, a Hajnali részegség, a kis otthonokban az emberek feldöntve, vakon, kifordult szemmel fekszenek. Furcsa, mert kimondatlan marad a hasonlat, vagy elviszi a rím: ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan - az eddigiek után a logikus az volna, hogy mint a sír, de Kosztolányi azt mondja: akár a ketrec. Talán megijedt. 

Az benne az érdekes, hogy a képet már fölhasználta, a jelenetet megverselte. Fölkel korán, inkább éjszaka, mint hajnalban, bár ez a vers éppen így kezdődik. Hajnal, éjfél közt ocsúdva - a Bús férfi panaszaiban van. Ocsúdik, ugyanígy hálóingben van, átbámul a szemközti házba, feltehetően már az is egy Logodi utcai lakás. Vagy épp ugyanaz, nem ébredt kétszer, csak utóbb mást is látott a szobában. A lényeg: a tanulság más, mert arra jut, hogy száguld a Föld az űrben, és az élet csak negyven, ötven, hatvan év. Mint tudjuk, meglehetősen vágyteli gondolat, az élet neki épp csak több mint ötven év. De bús férfiként messzinek tűnik még a halál, és föl sem merül az a nagy, ismeretlen Úr, akinek vendégei vagyunk. 

Tudom, laposka tanulság, hogy a halál közelsége hívőt vagy legalább remélőt farag az emberből. Ahogy az Agyament Harryben mondják: majd kiderül, hogy rákja van, és jarmulkában megy a zsinagógába. Miért lenne rákom, mondja a Woody Allen játszotta főhős. Eszem brokkolit. Ez is egy tanulság: addig vagyunk nagylegények amíg a brokkoliban hiszünk. 

Dunkerque tovább tart

Dunkerque tovább tart

dunkirk-8.jpg

A továbbiakban nem az én gondolataim következnek. Illetve azok is, csak pont arról van szó, hogy leveleztem valakivel a filmről, és valamire jutottunk is, viszont most nem akarom ezt erre ő, erre én, erre meg ő alapon leírni. Ugyanakkor mégis van egy minimális tanulság, hogy művészeti alkotásokról érdemes beszélni, mert szerencsés esetben több szem többet lát, több fej többet gondol. 

A kérdés persze már az is lehet, hogy vajon a Dunkirk egyáltalán művészeti alkotás-e, mert annyira adja magát, hogy á, csak egy film, csak látvány, lövések, robbanások, bezártság és halottak, talán nics tanulság. Vagy nincs jelentés nélküli halott, a filmekben sem élünk és halunk hiába. 

Szóval belemenve abba, hogy talán a brexitről is szól a film, belemehetünk abba is, hogy semmiképpen nem szól a németekről. Nem is mondják, hogy dögölj meg, rohadt náci, meg egyáltalán: nekik már az a  dicsőség sem jut, hogy úszkálhatnak a víz felszínén. Talán nem csak azért van, hogy kíméljük a németeket. (Aki ismeri A végzet hatalmát, tudja, egy időben azt kiabálta benne a kórus, hogy halál a németekre, aztán kicsit finomítottak, és legalább a lemezfelvételeken azt éneklik, hogy halál az ellenségre. Majd bolondok leszünk elveszíteni a legfőbb vásárlóinkat.) Szóval a Dunkirkben vannak ellenségeink, csak nem láthatóak, hiszen a mieink. A vezetők, nem a közvetlen felettesek, hanem a stratégák, akiknek az volna a dolguk, hogy megmentsenek minket, vagy eleve ne hozzanak ilyen helyzetbe. Most meg nincsenek sehol, ott áll a rengeteg ember a parton, várja a hajókat, amelyek nem jönnek, mert készülnek a nagy angliai csatára (ami szintén nem jön el). Valakik döntenek rólunk, és köszi, ez azt jelenti, hogy Hitler jóindulatára vagyunk bízva. Illetve: a civil jóindulatra, hogy elindulnak-e értünk hajókkal, bárkákkal, csolnakokkal, és megmentenek-e. 

Ami Dunkirket illeti: 90%-ot megmentenek. Persze, csak azért, hogy egyéb harctereken újra meghalhassanak. 

stolzingimalter 2017. 07. 24. Tovább
Dunkerque

Dunkerque

dunkirk.jpg

Most tényleg a brexitről szól a Dunkirk, vagy az ember már megbuggyant a politika melegében, és belelát a legártatlanabb tömeggyilkosságokba is valami napi aktuálisat? Nézzük. Európa legnagyobb hadserege távozik a kontinensről, erős veszteségeket elszenvedve. Angol udvariassággal, senkit nem okolva. Ha jól figyeltem, egyszer sem mondják, hogy a másik oldalon a németek vannak, ők húzzák meg a ravaszt vagy ők biztosítják ki a bombát. Ahogy az áldozatokat is ma már olyan finoman kell bemutatni, már, ha nem a mi halottaink. Nincsenek német belek a vásznon, legfeljebb füstölgő motorok. Ezzel az erővel tényleg a földönkívüliekkel is harcolhatnának. Közben meg mintha halkan újraéledne a brit nacionalizmus, amikor még pulóvert hordott a brit. Mit lát, parancsnok úr? A hazát - feleli Kenneth Branagh könnyes szemmel, mint napjaink kissé zsíros nyakú Laurence Olivier-ja. Lehet, hogy azt hinné az ember, itt is a háború maga a fő szörnyűség, kelepel a géppuska, és aki az előbb élő volt, most kicsavarodott tagokkal fekszik a földön, közben meg épp a háborút nem érezni, vagyis azt, hogy te is benne vagy, néző, nem egyszerűen elszenveded, hanem neked kell eldönteni, hogy te fekszel vagy a másik. 

Valamelyik nap ment a tévében egy világháborús dokumentumfilm, egy amerikai katona mesélte el az első áldozatát: épp guggolt a német a fűben és a beleit ürítette. Az amerikai odasúgta a többieknek, hogy, na, ez most az enyém. Célzott és lőtt. És a legszörnyűbb, mondta ez a férfi a kamerának, hogy még büszke is voltam rá. 

Hogy teljes legyen a német-angol barátság, a zenét Hans Zimmer írta, és, mondani sem kell, nagyon profi, a sok ketyegés meg kattogás végig tartja feszültséget, pedig 106 perc, és csak a végén szélesedik ki valami dallammá. A valami dallam egyébként az Enigma-variációk, feltehetően a legismertebb angol szimfonikus zenemű. Nem vagyunk alább valóak senkinél, mondják a boldog brit mozinézők. 

Bobby is my hobby

Bobby is my hobby

sondheim.jpg

Na, most mi lesz ezzel a címbéli sorral? Semmi, a kiejtés számít, és hiába mondják majd azt, hogy Bobbie is my hobby (hobbie?) senki nem fog panaszkodni. Hogy egy kicsit oldjam a homályt: arról van szó, hogy Stephen Sondheim hozzájárult, hogy a Company című musicaljét nemileg átfordítsák, a harmincöt éves, az életben igazán sikeres Bobby út- és párkeresése (van azért három csaja, nem kell félteni) helyett a harmincöt éves, az életben igazán sikeres  Bobbie legyen a téma. A Szex és New York után végre eljutottunk idáig, nem csak a férfiak lehetnek megakadva az életben, nem csak ők bizonytalanok, hogy leköthetik-e magukat valaki mellett, nem csak őket zavarhatja, hogy folyton a harmadikok egy társaságban, hogy egy idő után mindig házaspárokkal mászkálnak el, és egyáltalán nem érti, hogy ezeket a párokat mi tartja össze, ha egyáltalán valami.

Persze, fölösleges túl nagy pezsgőt bontani, ez a nemváltás már régen megtörtént, legkésőbb akkor, amikor a musical legfontosabb dalát, a Being Alive-ot lemezre énekelte Barbra Streisand, és lehet bármit mondani  a csücsörgéseire meg a modorosságaira, ilyen erővel és kidolgozottsággal se előtte, se utána, senki.

Levonnám melléktanulságnak, hogy ez is egy lényeges különbség opera és musical között, ez a lehetőség. Rigoletto áriáját nem szokták koloratúr szopránok énekelni, Gildát sem fuvolázgat egy komor basszus, a zeneszerzők nem csak a fejükben komponáltak, de a gyakorlatban is, tudták, hogy mi az, ami elvárható és elképzelhető egy hangfajtól. 

De hát csak egy idő után. Handel áriáit még vígan cserélgethetik az énekesek, az Ombra mai fu bárkinek ott lehet a repertoárján, így aztán nincs tanulság, csak az örömhír: ez az egészen fantasztikus musical újra műsoron lesz, negyvenhét évesen új életet kezd.

Jaj, jusson már valakinek az eszébe itthon is. 

  

A költő nincs sehol

A költő nincs sehol

p7202205.JPG

A költő Kántor Péterrel beszélgettem... - tudom, hogy nevetséges, de valahogy nem tudom megszokni ezt a mondatot. Mintha azt mondanám, hogy Petőfi Sándorral beszélgettem. De hát ez az igazság: Kántor Péterrel beszélgettem, mert megláttam a Balassi Bálint utcában, ment át a villamossíneken, rövidnadrágban, napszemüvegben, én meg bicikliháton, rövidnadrágban, napszemüvegben. Megálltunk, és vele lehet rögtön beszélgetni, nem kell mindenféle köröket tenni, család, politika, sport, hanem csak mit olvastál, én mit olvastam, ő persze sokkal különösebb dolgokat, de a könyvesbolt vagy az antikvárium mindenkié, szaladhatok utána. És, ahogy beszélgetünk, szóba kerül Kosztolányi, végre elmondhatom valakinek a régi bajomat. Hogy Kosztolányi úgy vigyáz a kis, lelki békétlenkedéseire, mint aki tudja, ha ezt is elveszíti, nem lesz miről verset írni. Ez a bús férfi érzet, hogy amíg megnyerte a világot, elveszítette a világnál nagyobbat. Amit Britannicus úgy mond a Néró, a véres költőben, amikor Néró felordít: minden az enyém, még az is, ami nincs, hogy nem, nem. A tiéd csak a minden. Ami nincs, az az enyém. Kosztolányi folyton erre panaszkodik, nem vagyok otthon az égben, meg állok dús vacsora ízével, prémes bundában és megváltozottan. Hát, ha csak ez a bajod, öregem, vedd le azt a prémes bundát, és kezdd elölről. De erről írni az újabb és újabb verseket, már megbocsáss, nem tűnik nagyon őszinte dolognak. 

De hát ez egy bun... - mondja Kántor Péter, és elharapja a szót. Próbálom kihúzni belőle, hogy mi lett volna a teljes változat, bun, bun... Nem fejezi be. Pedig bírnám. Aki ismer, az nem szokott bunkónak mondani, aki nem ismer, az meg olyan sokat nem számít. De most valaki ismer, és bár nem is rám mondaná, csak a gondolatra, mégis szokatlan, és nyilván rám is fér. Ha nem is fejezi be a költő, azért a gondolatát igen: nincs itt semmi ellentmondás vagy tetszelgés. Belülről kellene neki levenni azt a bundát, és arra nem képes, persze, hogy zavarja. 

Mondja, én meg figyelek, és közben nézem a világot, a háta mögül sütő napot, az Olimpiai Park kapuját, ahol vízpermetben frissülnek az emberek. Mindig van nálam fényképezőgép, csak pont most nincs, mert nem cipelem, úgyis meleg van, nem akarok a szíj alá izzadni. Pedig most de jó volna, ilyen háttér előtt, ellenfényben a napszemüveges irodalom.

Annyira jó volna, hogy másnap, ugyanabban az órában, megint arra biciklizek. Ott a park, ott a nap, ott a permet. Csak a költő nincs sehol.

A Modigliani-botrány

A Modigliani-botrány

genovamodi.jpg

Ken Follett még írhatta, hogy "A" botrány, de voltaképpen Modigliani körül állandóan van valami gyanakvási helyzet. Ha azt írják (azt írták), hogy már a kiállítás plakátja is hamis volt, az ember megkönnyebbül, hogy végül mégsem rólunk van szó, hanem Genováról, ahol végül három nappal korábban csukták be a Palazzo Ducalét. Nincs mit tenni, Modigliani egy bizonyos szinten vagy szintig könnyen hamisítható, és akit könnyen lehet hamisítani, azt könnyen lehet, hogy hamisítják is. Nekem itt, Pesten is voltak erős kételyeim, mondjuk az sokat nem számít, de Genovában már fölemelték a szakértők is a szavukat. Kicsit el volt túlozva az arány, hatvanból húsz. És a plakát is. 

A hamisított képeknél az a szép, hogy amint kimondják, rögtön látja is az ember, ez a plakát ezzel a pirospozsgás képregényfiúval, már ne haragudj, hogy lenne eredeti. Vagy a másikra gondoltak? 

A hamisított képeknél az a szép, hogy kérdeznek. Ha ezt elfogadtad eredetinek, akkor mi az, amit szeretsz Modiglianiban? Egy rokonom sokáig büszkén hordta 20 forintos Cartier óráját, mondván, hogy ez az igazi esztétikai viszonyulás: az óra ránézésre olyan, mint azok a szép, négyszögletes, borjúbőr szíjas remekművek. Persze, ha valaki kézbe veszi, akkor a súlya nem olyan, ha jobban megfigyeli, látja, hogy a felhúzóban nem zafír van, csak valami kék üveg, még jó, ha nem műanyag, de a karon, főleg a másik ember csuklóján azért ugyanolyan szépen mutat. 

Modiglianira fordítva: aki a lófejű, pucér nőket keresi, meg a színre kent szemüregeket, annak a hamis Modigliani is igazi. Akinek nem igazi, az viszont mit keres. Erotikát. Formákba szorított szexualitást? Életet, amiből Modiglianinak olyan kevés jutott? Kevés jutott, de azt is szerteszórta, festményutódokba. 

modigli.jpg

 

Javított gölödin

Javított gölödin

javitott.jpg

Az évforduló környékén én is Esterházyt olvasok, nyilván butaságocska, de végeredményben mégsem akkora. Mindegy, miért olvas az ember, ha jót. Vagy ha rosszat, akkor is. 

Esterházy, a Javított kiadás, és most éppen azt gondolom róla, hogy sok, egy kicsit mégis sok, sok a könny, sok a lélek, sok a család, sok az ismerős, de talán helyére kerül ez is az emberben. Író a megfigyelésből él, meg az érzékenységből, de nem viselheti a vállán... Viselheti. Mindegy, úgyis csak addig tart bennem a hetykeség, amíg el nem jutok a római virágvasárnaphoz, ahogy nézi a nagy ünnepség közepén a pápát, kicsi és ferde ember, és arrra gondol hirtelen, hogy nemsokára meghal ő is, és majd találkozik az apjával, és tessék majd az apukámnak segíteni. Akkor már én is k, még csak nem is k, hanem b, bbb, bőgésbőgésbőgés.

Nem ezt mesélném, hanem hogy a 152. oldalon azt írja egy nőről, hogy rémlik, anyai oldalról utálták, mint a kukorica gölödint. Már hogy azt hitték, apai nőzésről van szó, pedig csak megfigyelésről, besúgásról, amit nem sejthettek, azért utálták. De engem a gölödin fog meg, mert valahogy azt hittem, ez az én dumám, utálni valamit, mint a kukorica gölödint. Nem az én dumám, de tudom honnét van, A helység kalapácsából. Valaha iskolai előadáson léptem föl, mint Szélestenyerű Fejenagy, feltételezem, hogy inkább fejem nagysága, mint tenyerem szélessége miatt. Szóval abban mondanak ilyet, és voltaképpen soha nem néztem utána, mi is az a kukorica gölödin, amit úgy utálnak benne, de az internet idején ez tényleg olyan fokú lustaság, ami vállalhatatlan. 

Gölödin, az a gombóc, levesbetétet készítenek belőle alapesetben. Az is igaz, hogy a receptek alapján elsősorban burgonyagombóc, a kukoricás változat, ha jól sejtem, inkább olyan polenta jellegű. Az a baj, hogy a polentát viszont eléggé szeretem, így megfosztódtam egy jó kis humoros és rejtélyes mondástól. A tudás nem hatalom, csak bonyodalom, de mintha erről szólna a Javított kiadás is. 

 

Változó távolságok

Változó távolságok

rachhat.jpg

Nem mondom, hogy holtbiztos módszer, de azt, hogy a közvélekedés szerint ki a legnagyobb, legfontosabb zeneszerző, azt valószínűleg a lemezek és CD-k alapján is meg lehet határozni. 1970-ben, amikor a Deutsche Grammophon az első Beethoven-összkiadást megjelentette, nem volt kétség: azért ő az összkiadott, mert ő a zene csúcsa, minden kezdet benne találta meg az értelmét, minden folytatást hozzá kell viszonyítani. A teljes Beethovennek ugyanúgy ott a helye a rendes, polgári családok polcain, mint az Encyclopedia Britannicának. Vagy a Révaynak. Akkor, azután, mondjuk a kilencvenes évek közepéig egy karmester rangját az jelezte, ha lemezre rögzítette az összes szimfóniát. Mindegy, hogy volt-e róla valami különleges mondanivalója, vagy azt tudta elismételni, amit az elődök (esetleg azt sem), előbb vagy utóbb sort kellett erre keríteni, már csak a becsület kedvéért is. Ha aztán a nagy karmesterek között kellett választani, még az is elhangozhatott érvként, hogy ne hülyéskedj már, háromszor is fölvette a Beethoven-szimfóniákat. 

Beethoven utóbb lejött a felhők közül, ami egyáltalán nem tett rosszat neki, balvégzet meg torkon ragadott sors helyett most azt érzi az ember, hogy de hiszen ő még annál is sokkal jobb zeneszerző, mint amit régebben gondoltak róla, és a helyet, úgy látszott, a régebbieknek adja át. Jött Mozart a trónra, ott volt Bach is, aki mást mondott, nem számított művelt embernek. De ha a lemezkarriereket nézzük: ma az nagy karmester, aki Mahler-összest vezényel, az igazi, formátumos zongorista, aki Rachmaninov-zongoraversenyekbe mélyeszti a fogát. Ha a születési időpontokat nézzük, mintha csökkenne a távolság, Beethoven akkori kétszáz évéhez képest Mahler épp csak 157 múlt a hónap elején, Rachmaninov meg kis pisis: 144. Pár száz év, és utolérjük magunkat, újra a kortársak lesznek a nagy komponisták.

Persze, tudom, hol csalok. Beethoven már saját magát is a legnagyobbnak tartotta, míg Mahler valószínűleg nem hogy Beethovent, de Wagnert is fontosabbnak érezte önmagánál. Rachmaninov fejében talán meg sem fordult, hogy ő lett volna a teremtés célja és értelme. Ez a nagykodás, nagyságoskodás a komponistától kell, hogy kezdődjön. Nem tudunk fölnézni arra, aki maga is fölfelé néz. Egyelőre.  

A vén kacér

A vén kacér

monte.jpg

Eszembe jutott valami, Boszniáról szólva: a mostari híd. Amit az ember  kellő megindultsággal közelít meg, már az út is afféle Csontváry-vidék, nagy, zöld hegyoldalak, a házak kövei között a fuga, vagy micsoda fekete, szóval tényleg azt festette, amit látott. És a hídnál még sincs ez a nagy megilletődés, pedig olyan, amilyennek látta, ív, meg a folyón az ív tükörképe. A helyi vagányok ugrálnak le a magasból, ha összegyűlik nekik 20 euró, nemzetközi pénzért kockáztatják csak az életüket, konvertibilis márkáért inkább nem. De valami hiányzik, és nem tudok jobb megoldást, mint hogy maga a híd hiányzik, a tudat, hogy ezen mászkáltak át ezer éve is, és most a régi lábak nyoma nincs sehol.

Persze, ha nem mondták volna, hogy felrobbantották, akkor nem lenne az ember lelke ennyire érzékeny. A tudás ártalmas. Ugyanezt éreztem Monte Cassinónál. Minden rendben van, vagy rendben kellene lennie, állnak a kövek, a kút, a kerítés, a lépcső. Ki lehet tekinteni a szép könyöklőről, a táj csak nem változott olyan sokat az évszázadok alatt, de valami nincs rendben. Semmi sem olyan, és nyilván azért nem, mert ez nem az, mert a monostort lebombázták a 2. világháborúban, és hiába építették újjá, nem lehet újjáépíteni a lelkiséget. Vagy csak az elhangzott imákat, beszélgetéseket, lépteket nem lehet a kövek közé odaszorítani, ahhoz kell újabb ötszáz év. És akkor sem lesz ugyanaz.

Azért foglalkoztat az egész, mert soha nem értem, hogy miért szép minden régi épület. Miért van az, hogy ha a kőhalom elér bizonyos kort, akkor mindenképpen ájultan bámuljuk. Lehet az is a magyarázat hogy kizárólag a szép épületeket őrzik meg az emberek, az elbénázott malacólak összedőlnek pár évtized alatt. Ilyenkor azonban azt érzem, hogy nem a forma meg az anyag adja a szépséget, hanem a halottak. Embertársak, akik ott voltak, és azt nézték, amit mi, azt érintették, amit mi (szeretnénk), simogatták a szemükkel a köveket, azok meg magukba szívták ezt a rajongást, és igyekeztek méltóvá válni a szeretetünkre. A kő az csak kő, nem belőle táplálkozunk.  

cassino.jpg

Gázi Huszrev

Gázi Huszrev

gazihusrev.jpg

Az egyik kellemes hozadéka volt a vizes megnyitónak, hogy eszembe jutott Gázi Huszrev bég. Önmagában, persze, nem volna kellemes, a bég régi ellenségünk, tízezer lovassal vett részt a mohácsi csatában, de fölidézte a szarajevói szép napokat. Az ember elvarázsolva járt egy idegen világban, ami mégsem volt idegen, ezt ők is tudták, és ki van jelölve az utcán egy pont: ha balra nézel, európai város, üzletek, reklámok, ha jobbra, akkor a mesés kelet, mecset, torony, kupola. Jó, jó, ebben is benne van a bírálat, mi vagyunk a pogányok, a pénz- és áruimádatunkkal. 

Mindenesetre Szarajevóban az ember jobban látja önmagát is. Hogyan erőlködik egy kis nép önmaga jelentőségéért. Lemosolyogjuk őket, kedvesen és bölcsen, nem ti vagytok a jelentősek, hanem a történelem, nem indítottatok el semmit, itt csak megölték a trónörököst, itt csak elindul valami érthetetlen folyamat. Egy szerb fiú meghúzza a ravaszt Boszniában, mire hadat üzen Anglia Németországnak. Ahogy Tolsztoj mondaná: attól, hogy elindul egymillió ember, és valaki az élükre áll, még nem biztos, hogy ő vezeti a tömeget.

De mikor ide értem, még nem ismertem rá magunkra. Viszont, amikor elolvastam a falon Gázi Huszrev bég, a nagy szarajevói építtető életrajzát, egyből otthon éreztem magam. Pedig csak egy fél mondat volt: Gázi, mint minden bosnyák fiú, különösen eszes és tehetséges volt. Ez a mi dumánk szokott lenni a magyarokról, hogy tehetséges nép, az egy főre eső Nobel-díjasok és olimpiai érmesek száma nálunk a legnagyobb (vagy második?). Ha velünk volna tele a világ...

A nagyobb népek valószínűleg tudják, hogy valakinek átlagosnak is kell lennie.