Sötétség déltájban

Sötétség déltájban

clooney.jpg

Nem tudom, hogy ki a hibás, az ember nyilván nem magára gyanakszik első helyen, így aztán az RTL beszédes kedvű bemondónőjét átkoztam egy darabig. Aztán már nem is átkoztam, mert szegény annyira bugyután viselkedett, mintha szándékosan csinálná. Lezajlott a hercegi esküvő, világesemény, százmilliók nézik, nyilván ezért sem mindegy, kik a vendégek, kik a közreműködők. Sheku Kanneh-Mason két éve nyerte meg a BBC zenei versenyét, azóta tenyerén hordozza a média, most meg ő csellózik a világnak. Talán kiderül, hogy mire is képes ez a tizenkilenc éves fiú. Egyébként is megjelent néhány cikk a lapokban, hogy vajon egy ilyen esemény szerez-e új rajongókat vagy érdeklődőket a klasszikus zenének, lesznek-e, akik épp az esküvőt nézve jönnek rá, hogy ez az egész vonás-fújás-éneklés nem valami száz éve divatjamúlt bolondság, hanem nagyon is élő művészet, szórakoztató de minimum érdekes jelenség. 

Minderről az RTL Klubban nem sokat hallottak, amint Sheku fölemelte a vonót, mintha gombostűt szúrtak volna Szabados Ágnesbe, azonnal elkezdte lökni a süketet, a bármikor elmondható, és bárhol elolvasható információk özönét zúdította a nézőkre-hallgatókra, kik a vendégek, ott van George Clooney és neje, meg ő mintha Serena Williamst is látta volna. Ó, te idétlenség, ez ilyenkor egy koncert, nem csak időhúzás, aminek képzeled a zenélést. Sheku játszik, ő löki a süketet, hogy egyetlen politikust sem hívtak meg az eseményre. A zenész az első szám végére ér, mire Szabados Ágnes is elhallgat, de teljességgel hiú a remény, amint jön a következő mű, Fauré, amennyire ki lehet venni, ő újból belekezd a fecsegésbe, kollégái most szóltak (szóltak! éljen!), hogy egy politikus mégis itt van, John Major, volt miniszterelnök. 

Nem egyedül hülye, egy teljes stáb segíti a tapírkodásban, amikor nem azt mondják neki, hogy kussolj, mert szól a zene, hanem ötleteket adnak, hogy még miről beszéljen. 

Tudom, nem vagyunk egyformák, neki ez fontos, másnak meg pont a zene, de az egész tényleg olyanná vált, mintha direkt bunkóskodnának. Amíg szól a zene, elmesélném, hogyan is találkozott az ifjú pár. És tényleg el is meséli. Szó sincs arról, hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, de ha hallgatnál, vagy ha életedben egyszer részt vettél volna valami zenei eseményen, akkor talán tudnád: nem azért muzsikálnak, hogy a közönségnek hangosabban kelljen beszélgetnie.  

Nászinduló

Nászinduló

Újra royal wedding, az én életemben ez már a harmadik, de az semmi, Christopher Warren-Green életében is a harmadik, pedig ő az esemény (mindhárom esemény) karmestere. Nyilván egy kicsit bonyolultabb dologról van szó, mint megnyomni az 1. számú házasságkötő teremben a Play feliratú gombot, és végighallgatni a Mendelssohn Nászindulót. 

Habár: csuda tudja. Most némileg több irányba is meg kell felelni, mivel két különböző nemzet gyermekei házasodnak, de nem kétlem, hogy megoldják. Lesz amerikai zene és lesz angol zene, talán Elton John is, de az ifjú, szép mosolyú csellista, Sheku Kanneh-Mason biztosan, őt személyesen kérte föl a menyasszony. Lehet, hogy az esemény után ő lesz a világ legelfoglaltabb csellistája, nem Várdai István, de majd meglátjuk. 

sheku.jpg

Ha már itt tartunk, idézzük föl 1981-et, a nagy, és most már tudjuk, boldogtalan véget érő házasság ceremóniáját, ahol maga a vőlegény választotta ki az énekesnőt, a Covent Garden sztárját, aki azért már akkor is világsztár volt, bár a Covent Gardennel való kapcsolata utóbb súlyosan megrongálódott. Énekelne Charles esküvőjén, kérdezték a telefonban. Milyen Charles? - kérdezett vissza Kiri Te Kanawa. Persze hogy énekelne, énekelt is, Handel Sámson című oratóriumából az utolsó áriát, oly csodálatosan őrült módon felöltözve, hogy az mai szemmel nézve árnyékot borít az éneklésére meg hangja szépségére. 

De hát nem muszáj mai szemmel nézni, még ha tegnapival nem is nagyon tudjuk, úgy emlékszem, az eseményt Magyarországon nem közvetítette a tévé, én biztosan nem láttam. És bár Kiri iránti rajongásom meglehetősen csökkent az évtizedek során, arra még emlékszem, mennyire fölháborított, amikor a hivatalos életrajzban azt írták, őt érte a megtiszteltetés, hogy énekelhetett Diana és Charles esküvőjén. Na, na, na. Talán fordítva. Dianát és Károlyt érte a megtiszteltetés, hogy Kiri énekelt nekik. Dühöngtem. Igaz, akkor még nem láttam a kalpagját. 

Veres térdek

Veres térdek

chicago.jpg

Közeledik Alföldi Chicagója, vagy az Átrium Színház Chicagója, reméljük a legjobbakat, de egyelőre csak az jutott az eszembe, hogy van valami rögtön a nyitódalban, amit soha nem értettem. Már a szavakat értettem, csak azt nem, hogy mire gondolnak. A magyar fordításokból ez nem derül ki, mert megkerülik a fordítók a problémát, illetve, most láttam, hogy a győri változatban Hamvai Kornél és Varró Dániel tudja, miről van szó, csak nem lehet vele magyarul mit kezdeni. 

További rejtélyeskedés helyett: jön Velma Kelly, és azt énekli az All That Jazzben, hogy "I'm going to rouge my knees and roll my stockings down". Vagyis berúzsozom  térdem, és legörgetem a harisnyámat. A harisnyát még értem, de minek rúzsozza be a térdét? Miért épp a térdét rúzsozza be? Vagy ez valami kifejezés, amit a magyar emberek meg sem értenek? 

Segítséggel, és az internet rendeltetésszerű használatával aztán megtaláltam a megoldást. Sőt, az is kiderült, hogy amit érteni véltem, azt se. A két dolog ugyanis összefügg, a térdrúzs és a lerolnizott harisnya. Nem úgy van, mint nagy- és dédmamáink idején, hogy valahogy legurigázták a nejlonharisnyát és bogot kötöttek rá, hogy ne kelljen harisnyatartóval bajlódni takarítás és ablakpucolás közben, hanem lerolnizták, berúzsozták a térdet, mégpedig ugyanazért, amiért az ajkat is pirosítják: hogy felhívják rá a figyelmet. Térdre, lábszárra, ami mind kilóg tánc közben a rövid szoknya alól. Épp a musical alapján erre nehéz rájönni, hiszen fehérneműben és le nem tekert harisnyában nyomják, de erről van szó. Azóta ez a szokás kiszenvedett. Szerencsére. 

Jöjjön akkor egy szuper Velma, Ute Lemper, a modern Marlene Dietrich, rúzsozatlan, de szédítően csontos térdével, meg a kétfelé is húzogatni tudott szájával. Azért ha ő játszana az Átriumban, vennék rá bérletet. 

Megfejteni Gardinert

Megfejteni Gardinert

p5160010_2.JPG

Az igazat mondom. Lehet, hogy most nem a színtiszta igazat, vagy nem a teljes igazat, ami az élményeimet illeti, de az meg végképp nagyon is lehetséges, hogy az élményeim aztán tényleg nem fontosak, és miért ne csaljunk egyszer egy kicsit fölfelé. A jó felé. 

Szóval: Gardiner. Hogy nagyon jó, amit játszanak, és ahogy játsszák, most épp négy Bach-kantátát, afelől aztán biztosan nincsen kétség. És még a nagyon jóban is vannak bizonyos sarkalatos pontok, amikor az ember eldönti, vagy nem is eldönti, csak egyszerűen észreveszi, hogy ezek most nagy, emlékekben visszatérő pillanatok. Nem is csak tisztán zeneiek. Mondjuk a kórusból elindul a színpad széle felé egy hatalmas ember, de mintha a Jóisten tekebábuja lenne, akkora, feszes frakkban, gyönyörűen megformált, fekete fejjel, és az ember tudja, hogy jön, dalra fakad, és leszakad mindjárt a Zeneakadémia csillárja, megrepednek a szemüvegek lencséi. Mindenre föl vagyunk készülve, csak arra nem, ami történni fog: kontratenor. 

De főleg zeneiek az élmények. Én akkor dobtam be mindenféle józansági vagy ellenállási törülközőt, amikor a BWV 78-as kantátából a duettet kezdték el énekelni. Szoprán és alt, de már előttük a kísérő csellónak is annyira szép és puhafa volt a hangzása, meg a tempó... Körülbelül négyszerese a vártnak vagy a megszokottnak. Most mégis így jó, ahogy a két énekesnő szinte egymásnak dől éneklés közben, és a nagy-nagy Bach-zene olyanná válik, mint valami léhácska duett valami Gilbert és Sullivan operettből, és csak az öröm, a zenélés és az élet öröme árad a pódiumról. 

Annyira érdekes, amikor a koncert utáni beszélgetésen azt mondja az English Baroque Soloists koncertmestere, Debretzeni Kati, hogy Sir John Eliot mindig a szavakból indul ki, ha énekelt zenéről van szó. Értem, persze, hogy értem, de mégis melyik szóból, ha az a szöveg, hogy Wir eilen mit schwachen doch emsigen Schritten? Gyönge, mégis határozott léptekkel sietünk. Ami Gardinert vagy a mai estét illeti, neki a kulcsszó itt a sietünk. Vagy ne is bonyolítsuk, csak mondjuk a szuperlatívuszokat: olyat soha nem hallottam, amilyen a Weinen, Klagen kantáta nyitótétele volt, annyi színt és titkot és sötétséget és felhők mögötti fényt. 

Megfejteni Gardinert. Ez a szép feladat, megérteni, hogy ez a ferde és görbe tartású ember, ez az antizseni, gesztusok nélkül, kézfejjel vagy két ujjal dirigáló karmester voltaképpen ki is. Hogy miért hallgatnak rá annyira a zenészek, ha egyszer mindent érezni rajta, csak épp a karizmát, mágikus erőt, akaratátvitelt, őrületet, azonosulást, fehér izzást nem. Miért érezzük mégis magunkon, hogy valamit most megtapasztaltunk, amit nem szoktunk? 

Máskor. Talán legközelebb sikerül.   

Nilsson is száz

Nilsson is száz

birgitn.jpg

Holnap lesz a csodálatos Birgit Nilsson századik születésnapja, és mondanám, mondanám az élményeket, ahogy az idők során rájöttem, mekkora énekesnő, vagy hogy még a nem teljesen felhőtlen tapasztalat is életreszóló vele kapcsolatban... Na jó, ezt azért mondom is. Ő volt nekem (és még sokunknak) az első Donna Anna a Don Giovanniban, a Böhm-féle felvétel cseh koprodukció volt, így a Csehszlovák Kultúra Házában meg lehetett vásárolni a lemezt. És Mozartban Nilsson olyan nilssonos, elképesztő, de mégsem szívmelengető, ma egyébként még elképesztőbb, mint akkoriban volt, de ez a nagyság és nőietlenség valahogy örökre meghatározta a kapcsolatomat a szereppel. Magyarul: azt mindig értem, miért akarja Don Giovanni elcsábítani Zerlinát, mindig sajnálom, hogy nem látja meg Donna Elvirában a több mint egyéjszakás mivoltot, de azt pont nem értem, amibe belebukik, a Donna Anna-kalandot. Mintha a világ legzseniálisabb ékszertolvaja két liter tejjel a táskájában bukna le. 

Mindegy, de ez is Nilsson, ez is életre szól. Ami manapság izgalmas, az a Birgit Nilsson-díj, tekintve, hogy ez a legtöbb pénzzel járó klasszikus zenei, magánjellegű elismerés. Egymillió dollár. A pénz mennyiségének megfelelően mindig olyanok kapják, akik mögött már egész életmű áll, Domingo vagy Riccardo Muti, intézményként a Bécsi Filharmonikusok, vagy most tegnapelőtt a svéd szoprán, Nina Stemme. Mindannyian megérdemlik, nem is kérdés, de hogy egyiküknek sincs szüksége rá, az sem kérdés. 

Akkor mégis miért? Hát persze, hogy azért, mert ez is az örök küzdés része, az előadók harca a felejtés ellen. Látszólag ők kapják a Nilsson-díjat, valójában Nilsson kapja a Domingo-, Muti-, Stemme-díjat, jussak eszetekbe, el ne felejtsetek el, mert ilyen énekesnő nem volt a világon. 

Aki teheti, hallgassa meg a kérését, és énekeltessen vele ma magának. Nem fogja megbánni.  

Az utcák hősei

Az utcák hősei

rafik.jpg

Rafik Schami könyvét olvasom, Szofia a címe, szép, vaskos, és jól el is lehet veszni benne. Eleinte tényleg úgy olvastam, hogy sejtelmem sem volt róla, ki a szerző, férfi vagy nő, aztán, amikor a főhősról kiderül, hogy jóképű, elegáns és sármos, és alapvetően beleszeretgetnek a nők, körülbelül lehetett sejteni, kiről is mintázta az író a kedves szereplőjét. Ahogy Langdon professzort nézve is mindig összesúgnak az emberek a Da Vinci-kódban vagy egyebütt, hogy mennyire elegáns, garbópulóver meg tweedzakó, és hozzá papucscipő. Aztán lát az ember egy beszélgetést Dan Brownnal, és, no lám, tweedzakó meg garbópulóver, a cipőjét már meg sem kell nézni, úgyis tudom, milyen. 

De nem is erről akartam beszélni, csak az utcákról. Az utcák nevéről. A Szofia jelentős részben Rómában játszódik, a fent említett sármos úr ott kereskedik keleti fűszerekkel, és, sajnos, nagyon ritkán tudom, hogy pontosan hol. Még akkor sem, ha ismerem a környéket, és ha Schami egyébként kedvesen sokszor el is magyarázza, hogy kiről nevezték el az utcát. Persze, a Via Condottit tudom, merre van, és a Caffe Grecóban én is megittam a kávémat, de rengeteg a rejtélyes utcanév. Nemzetközileg ismeretlen hősök, vagy az ember azt hiszi, hogy nemzetközileg ismeretlen az, akit ő nem ismer. Tényleg elsétáltam néhányszor már Giuseppe Gioachino Belli szobra előtt (a nép költőjének állította a nép), és tudomásul vettem, hogy vagy megtanulok rendesen olaszul, vagy ez az ajtó örökre zárva marad, elképzelhetetlen, hogy más módon élvezni lehessen az ezernél több római dialektusban megírt szonettet. Angolul kisebb volna a gond, Belli fordítója Anthony Burgess. Egyébként meg Bellitől amúgy is elriasztja az embert az életrajza, mert nem csak titkos költő volt, de nagyon is valóságos cenzor, aki átmenetileg sikeres harcot vívott Verdi, Rossini és Shakespeare ellen. Nyilván egy szörnyeteg, a cilinderes szobra sem valami vonzó, az arcképe pedig... 

 giuseppe_gioachino_belli.jpg

Ciao, jó a séród. 

Az ember elgondolkodik, hogy voltaképpen kinek is szólnak az utcanevek. A helyieknek, akik persze soha nem néznek utána, ki is volt Vitkovits Mihály, vagy a vendégeknek, akik ki sem tudják mondani azt, hogy Vitkovits. Vagy azt, hogy Mihály. Ott, ahol most épp a lábamat lógázom, nem kockáztatnak, a frissen elnevezett utcákat olasz hírességekről nevezik el, az operaénekes Katia Ricciarelliről vagy Mike Bongiornóról. Igaz, őt is meg kellett néznem, hogy kicsoda. Akkor ez most zsákutca. 

Csomag

Csomag

beauvoir.jpg

Mielőtt elszégyellhetném magamat, már megformálódik a gondolat: hú, egy kicsit nagy a koffer. Aztán elszégyellem magam, aztán meg azt gondolom, miért én szégyelljem magam, csak azt teszem, amit a fotós akart tőlem. A fotós Art Shay, és Nelson Algren jó barátja volt. Hiszen ettől olyan izgalmas a kép: Simone de Beauvoir van rajta. Hogy vajon tudta-e az írónő, hogy fényképezik, csak belement a kukkolós játékba, vagy utólag nem bánta, ha nektek ez akkora öröm alapon, arról elképzelésem sincs. Talán tudta. Mégis csak ez lett róla az egyik leghíresebb kép (ez lett egyébként Shay egyik leghíresebb képe is, pedig kilenc amerikai elnököt is fényképezett). Nálunk nem volt akkora sikere a mesterműnek, legalábbis akkor, amikor de Beauvoir hivatalból is nagyra értékelt volt, mégiscsak egy jelentős és baloldali érzelmű írónőről készült. Az ember az egzisztencializmusnak nem nézi a popóját. Vagy csak fél szemmel. 

Il piccolo Nemecsek

Il piccolo Nemecsek

20180512_215802_resized.jpg

Nem tudom, ez valami magánhonszerelem vagy privát magyar virtus, az is lehet, hogy nincs benne semmi privát, más is így van vele, de külföldön mindig azt nézem a könyvesboltban, miképpen van jelen a magyar irodalom. Eredetileg ez a kérdés lemez formában is eljátszható volt, bement az ember a boltokba, és ravaszul mindig előre tette a magyar előadók felvételeit, Kocsist, Ránkit, a barokk zenészeket, csak hát a lemezboltok nagyon megritkultak, üdülőhelyeken teljesen meg is szűntek. A könyvek viszont túlélték a maguk válságát, a tenger partján is megmaradtak az üzletek.

Amikor legelőször voltam saját erőből hosszabb ideig Olaszországban, csak egyetlen magyar szerzőt láttam, őt is egy firenzei kirakatban, Arany Jánost. Válogatott balladákat. Azóta is izgat, hogyan szavalják az olasz rajongók, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczy Benőt. A magyarról fordított olasz szöveg rendületlenül ritka jelenség, néha egy-egy Márai lézeng a polcokon, talán Esterházyt is láttam. Idén ezt találtam egy ifjúsági könyvsorozatban: I ragazzi di via Pál. Molnár hibátlanul írva, jó helyen az ékezet. Próbáltam megtalálni mindent és mindenkit, akit lehet, és alapvetően rendben vannak a dolgok, Boka, Pásztor, Geréb, il piccolo Nemecsek. Mondjuk a Füvészkertet nem sikerült azonosítani, de talán csak az idő rövidsége miatt. Meg az nekem is évekbe tellett, mire megértettem, hogy a füvész az egy foglalkozás, nem pedig a füveket támadó betegség. És mi lehet a grund? Egy megoldatlan nevet mindenesetre találtam, az Üllői utat. Talán a nagy Ü betűt egyáltalán nem lehet megtalálni még ma sem a különféle idegen karakterek között, mindenesetre az Üllői út az olasz Pál utca közelében viale di Ullö. 

Nem irigylem azt, aki az Üllői úti fákat akarja lefordítani. Addio alberi di viale di Ullö.

Páncélbreki

Páncélbreki

p5100009_2.JPG

Ez egy csodálatos kiállítás a Várban, a Budapest Történeti Múzeumban, és nem csak azért, mert az ember nem is gondolta volna... Mit nem gondolt volna? Hogy a kályha maga ennyire érdekes lehet? Azt sem. Mert hát ki gondolkodik a kályha felől, hogy mióta van, miért van, hogyan jutottunk el a fantasztikus lakásdíszektől a máig, amikor fehér panelek meg cirkók adnak egyenletes hőmérsékletet. 

Eddig jutottunk, itt is föláldoztunk valamit a célért, a csempéket a melegért, pedig a csempe volna a lényeg, sörivó férfi, vagy egy szakállas fazon, aki a pénztárcájába kapaszkodik. Verekedő asszony és szerelmeskedő pár, meg a zöld lovag, aki páncéljában annyira hasonlít a Muppet Show Brekijére (Kermit). A ló meg kedvesen kifordítja a lábát, hogy megcsodálhassuk a patkóját is. 

Kettős a tükrözés, hiszen a Történeti Múzeum maga is olyan, mint valami régészeti lelet, a hetvenes évekből maradt tárgy. Magunkat nézzük, már ha éltünk akkor, azt a világot, amikor még a régi dolgokkal való foglalkozásnak is volt valami ellenzéki jellege, vagy legalább önmeghatározó ereje, több közünk volt Zsigmond királyhoz, mint az MSzMP Központi Bizottságának tagjaihoz. 

Nem akarok az indokoltnál is zavarosabb lenni, maradjunk a kiindulási pontnál: ez egy csodálatos kiállítás a Várban. Szívmelengető középkor a címe.  

Hasizmus

Hasizmus

p5090003_2.JPG

Nem képzelem azt, hogy ilyen csoda nincsen. Egyrészt mert van, másrészt talán mégsem akkora csoda. De nézhető, élvezhető, röhöghető, megrendülhető. Vagy, ami valamiért most nagyon fontos számomra: tisztelettel van a tárgya iránt. A tárgya pedig Arany János a Pesti Színház előadásának. Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Ez a címe, nekem ez is tetszik, annyira nem cím-jellegű. Arany János, te kedves Arany János, éljen Arany János. Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Azt hittem, hogy közben felnőtt egy generáció, amely nem érti ezeket a bűvös szavakat. Vagy érti, de nem érdekli. És most itt van egy csapat szinte gyerek színész, meg néhány valóságosan is gyerekszínész, meg Hegedűs D. Géza,aki már megint úgy néz ki, mint Liszt Ferenc, és a bűvös szavakkal foglalkoznak. Meg a kevésbé bűvös élettel.

Nem képzelem, hogy csoda, valahogy a szünet előtti rész is nehezen találkozik a szünet utánival, de akkor is ott van, színdarab és előadás. Vecsei Miklós Hasi írta, ifjabb Vidnyánszky rendezte, és arra gondolok, hogy ők csinálják. Igazán csinálják. Nem úgy, mint más, normális ember, akinek eszébe jut, hogy hopp, ez az élet is egy regény, hopp, ez is egy film története lehetne. Ha lehetne, akkor náluk az is, megírják, megcsinálják, szerepel benne egy halom debreceni fontosság, nem csak Arany, de Csokonai is, meg Hegedűs D. Dezső nevű apukája és Latinovits is. Szervusztok, jó látni benneteket.

p5090010_2.JPG