Jinx

Jinx

amerikai.jpg

A fényképet készítő Ruth Orkin már régen halott, de most már az amerikai lány is, akinek ezt kellett elszenvednie Itáliában. Egész pontosan Firenzében, a Piazza della Repubblicán. Bámulják a marha digók, 1951-et írunk, nincsenek hozzászokva se az ilyen magas, se az ilyen szőke lányokhoz. 

Tényleg nem voltak? Csak Firenzében maradva: nem ilyen volt Beatrice Portinari is? Nem ilyen volt Botticelli kedves modellje, Simonetta Vespucci? Nem ebben van a fénykép ereje? Hogy hiába telt el ötszáz év, semmi sem változott? 

 Csodálatos, hogy sokan látják úgy a képet, mint valami korai zaklatási dokumentumot, ezek az olaszok nem voltak normálisak, ha nőt láttak, miközben mintha éppen az ellenkezőjéről akarna szólni. Vagy, mondjuk azt nem akarnám megmondani, miről akarna szólni, végül is egy nő csinálta egy nőről, a Jinx becenevű Ninalee Allenről. Az ő számára nem lehetett Olaszország szörnyű megrázkódtatás, hiszen utána oda ment férjhez, évekig élt Milánóban. Majd vissza Amerikába, új férj, ezúttal élethosszig tartó házasság, mármint a férj életének hosszáig. Most, májusban Jinx is meghalt. Kilencven éves volt, de még a fényképezés korában is van ilyen: megmarad örökre szépnek és fiatalnak, ahogy lesütött szemmel megy az utcán. 

Mert tényleg erről szól a kép. A szandálos (vagy szandáltalan) szépségről, aki tiszta és száraz lábbal kel át minden piszkon, pocsolyán, lótrágyán, benzinfolton. Csak azt ne hidd, hogy nincs ilyen. 

botticelli-flora.jpg

Wanda Wilkomirska

Wanda Wilkomirska

wanda.jpg

Május elsején egy öreg hegedűsök otthonában meghalt Wanda Wilkomirska, és a hírt valami rejtélyes okból nagyon tisztességesen lehozták a hazai portálok. Úgy értem, vannak, voltak ismertebb művészek, akikről elfeledkeztek, de Wilkomirskáról nem. Talán a férje miatt, Mieczyslaw Rakowskival élt házasságban, akiből a Lengyel Egyesült Munkáspárt utolsó első titkára, és egy évre Lengyelország miniszterelnöke lett. 

Addigra már Wilkomirska nyugaton élt, a szükségállapot kihirdetése után nem tért haza Németországból. Megmagyarázhatatlan módon szinte ezzel egy időben meg is akadt az előadóművészi karrierje, addig mindenhová hívták, mindenhová engedték is menni, képviselte a lengyel zenét, játszott Szymanowskit vagy Pendereckit, de persze mindenki mást is, ő volt az első, aki szólóestet adott Sydney-ben az operaházban. Utána egyre inkább tanárként, zsűritagként volt jelen a nemzetközi zenei életben. Nem mindig imádták, főleg, miután kiderült, hogy párttag, de elismerték. A hetvenes évek közepén ő volt a szólista a londoni Barbican Hall megnyitóján. Nem volt kellemes szólista, addig dühöngött Sir John Barbirolli tempói miatt a Britten Hegedűverseny kezdetekor, míg végül Barbirolli inkább nem vezényelte el a művet. Volt egy másik nagy összeveszése, az is a tempók miatt, Bernsteint találta túl gyorsnak a Csajkovszkij-koncertben, úgy is jött le a pódiumról, hogy ezzel a karmesterrel soha többé. 

Minden ok megvan rá, hogy szeretettel vagy akárhogy, de megemlékezzünk róla, de a sok okból a hazai híradásokban az egyik legfontosabb kimaradt: Wilkomirska 1950-ben itt végzett, Budapesten, Zathureczky-tanítvány volt. Persze, tudom. Előbb Zathureczky emlékét kellene föléleszteni.  

stolzingimalter 2018. 05. 09. Tovább
Kilencvenöt röpke év

Kilencvenöt röpke év

p5070023_2.JPG

Észrevehetetlen évada végén a MÁV Symphony nagyot gurított, és meghívta Menahem Presslert, az egykori Beaux Arts trió (zongora-hegedű-cselló) fejét és zongoristáját. Az ember mindenféle előzetes elképzeléssel ül be egy ilyen koncertre, amelynek feltehetően az lesz a nagy tanulsága, hogy "én még láttam", de mi más is lehetne. Valaki, akit akkor se nagyon tudtam értékelni, amikor hatvan éves volt, mitől lenne lényegesen más, csak azért, mert megöregedett? A régi idők harminc vagy negyven évvel ezelőtt is benne voltak, azóta csak abból a világból lehetnek tapasztalatai, amelyet már én is láttam. Viszont közben már nem tudhat jobban zongorázni, mert az ujjak, az idegpályák, az izmok, az inak, minden belefáradt az életbe. 

Ez az előzetes. Aztán egy rémálom-szerű Figaro házassága-nyitány után színpadra segítenek valakit, aki még sokkal kisebb és még sokkal-sokkal törékenyebb, mint amilyennek képzeltem, vagy amilyennek láttam négy éve a Berlini Filharmonikusok internetes közvetítése során, és az ember tudja, hogy mindegy. Neki ez tetszik. Akkor is tetszik, ha esetleg a zenekar az A-dúr zongoraversenyt játssza, Pressler meg a d-mollt.

Amire egyébként nem került sor, rögös úton, de mindannyian ugyanazt a művet próbálták előadni, és az összes hangszerest tekintve még csak azt sem mondhatnám biztosan, hogy Pressler állt volna legmesszebb a Mozart által leírtaktól. Három ráadás. Igaz, hogy túl sokat biztatni nem kellett a szólistát, de épp ez volt az egészben a szép, hogy ez az igazán későn érkezett szólista-hírnév mennyi örömöt és megosztani való örömöt hozott neki. Tiszteletem, Mr Pressler. A legmélyebb. 

Senki nem olvasta ezt a könyvet?!

Senki nem olvasta ezt a könyvet?!

toredelmes.jpg

A kérdés nyilván költői, hiszen én is olvastam, olvasom, küzdök vele (nem nagyon) és érte (még kevésbé). Elég hosszan tudnám sorolni, mi nem tetszik benne, szavakat, kifejezéseket, gondolkodásmódot, ízlést, de nem akarom. Cserébe azt is meg tudom mondani, mi tetszik benne, meg is mondom, az, hogy van benne valami házigazdai. Ha már kinyitottad, ha betértél hozzám, akkor mindent megteszek, hogy ne bánd meg, lököm a süketet, néha a nem süketet is, nem ülünk itt mélán, szórakoztatlak, szeretlek. Szeress te is. 

De komolyan kérdem: ezt a megjelenés előtt nem olvasta át senki? Se szerző, se szerkesztő, de valami egyszerű érdeklődő a kiadónál? Egyáltalán nem a hibákat keresem, és sehol sem tartok benne, és mégis ilyesmiktől emeli meg az ember a szemöldökét, hogy a vívóverseny után kilencen mennek el ebédelni. Öten a Vörös-Meteor versenyzői, és öten BVSC-sek. Még elszórakozhatnánk azzal a lehetőséggel, hogy talán volt egy versenyző, amelyik mindkét egyesületnek a tagja volt, de versenyen ez elég megoldhatatlan helyzetet teremtett volna. Kicsit korábban a Teenager Party című Szabad Európa-műsorról, illetve az ezen a címen futott, erősen elfeledett magyar filmről van szó. Hogy a rádióműsort Eke Károly vezette, akiről megtudta Vámos Miklós, hogy eredeti neve Ekecs. 

Ebből mindössze az Ekecs stimmel. A Magyar Rádiónak ugyan volt Eke Károly nevű munkatársa, de a sistergős popműsort a tavaly, kilencven évesen elhunyt Ekecs Géza Cseke László néven vezette. Úgy beszélni valakiről nyomtatásban, hogy sem a vezeték- sem a keresztneve nincs meg... Vagy ez is valami játék? Figyellek, hogy figyelsz-e? Én figyelek. De mire? 

Minél több a kinövése

Minél több a kinövése

peterfy.png

Egy kedves, mi több, nyájas olvasó figyelmeztetett, hogy a magyar nyelv, mint annyi egyéb dologban, a szoborállításban is meglehetősen laza. Ha azt mondjuk, "egyetlen kritikusnak sem állítottak még szobrot", azt érthetjük úgy is, hogy nem készült még köztéri szobor, amely kritikust ábrázolt volna, de úgy is, hogy nincs kritikus, akinek emlékére az utókor vagy a kortársak meghozták volna ezt az anyagi áldozatot. Ez utóbbi viszont biztosan nem igaz, hiszen Péterfy Jenő síremlékére a Kisfaludy Társaság gyűjtést rendezett, és a befolyt összegből a fenti Pallasz Athénét faragtatták, egyik kezében lándzsa, ha volt,a másik kezében pajzs, a pajzson pedig a bajuszos Péterfy hunyorog.    

Péterfy Jenő 1899-ben, negyvenkilenc évesen lőtte magát főbe a Fiuméből Pestre tartó vonaton, mindannyian átéltük már, hogy mennyire nehéz Itáliából hazatérni - neki a jelek szerint még a szokottnál is nehezebb volt. Nem akarom elviccelni  dolgot, mert minden benne az életében, amitől jó lehet egy kritikus. Leginkább a magány, amely szinte elkerülhetetlen, ha az embernek határozott és védeni való véleménye van. Nem jelent ez semmi nagyszerűt, maga a vélemény lehet irdatlan ostobaság is, Péterfy például Mikszáth művészetét egyáltalán nem értette, Jókait azon az alapon bírálta, hogy rőffel méri ki a tehetségét. De Péterfy az az igazi, rosszat is élvezni tudó kritikus volt. Mint az anatómus az érdekes hulla felett. Minél több a kinövése, annál jobb.

A magány aztán (főleg az anyja halála után) szinte folyamatos menekülésre késztette, előbb Németországot járta, utóbb és egyre kétségbeesetten Itáliát, míg el nem jutott a legszörnyűbb pillanatig: ha már ott sem jó, akkor nincs tovább hová menekülni. Még egy utolsó Abbázia, még egy utolsó vonatjegy, és jöhet a pisztoly. Meg az utókor és a szobor. 

Félúton

Félúton

fodor_geza.jpg

Van ez a művészvigasztaló bölcsesség, hogy: "kritikusnak még sohasem állítottak szobrot". Amennyire tudom, igaz, legfeljebb az a baj vele, hogy zenésznek is ritkán állítottak szobrot, mármint zenei előadóművésznek, és ha mégis, akkor meg milyeneket. Cseh Tamás, Solti, de ne maradjunk a határokon belül, szegény Pavarottiból mi lett a szülővárosában? 

pavi.JPG

Nem olyan nagy baj, ha nem emelnek szobrot valakinek. Mindazonáltal úgy gondoltam, úgy is gondolom, hogy ha valaha kritikusnak szobrot állítanak Budapesten, az a kritikus Fodor Géza lesz. 

Még nem tartunk ott. De ma délelőtt 11-kor emléktáblát állítanak a Kosciuszkó Tádé utcai ház falán. 

Utóhat

Utóhat

p5030021_2.JPG

Nem is kell másnapig várni. Kijön az ember a koncertről, és azt mondja, de jó volt. De hogy lehet jó, amikor tisztán emlékszem, hogyan sandikáltam a mellettem ülő órájára, fél tíz volt rajta, és arra gondoltam, hogy most már talán elég, több már nincs benne. Akár abba is hagyhatnák. 

Mondjuk: abba is hagyták, már csak egy ráadásra futotta, Blackbird a Beatlestől, négy-öt vagy ki tudja, hány szólamban vagy azt éreztetve, miközben csak Bobby McFerrin ült a pódiumon. Addigra kibontotta a haját és fölvett valami kardigánt is, nem ez a szokásos t-shirt koncert volt. 

Amúgy meg tényleg jó volt minden, a sok út, amelyen bejártak, ez a szavannai zene, meg egyházi hatású éneklés, meg jazz meg minden. McFerrin és két tettestársa, meg a csodálatosan lelkes kórus, nézik, nézik, hogy mikor pillant rájuk a mester, és akkor fülig ér a szájuk. És énekelnek. Énekelünk. Úgy kezdődik a koncert, hogy ráveszik a nézőteret is négy szólamra, az ember ott ül egy nagy zenegömb közepén, eldöntheti, hogy énekes részese akar-e lenni a világnak vagy hallgatója. De minden megoldás érdekes. 

Jó itt. Vagy jó volt ott. Vagy jó visszagondolni, hogy ott voltunk. Lehet, hogy ez valami elméleti öröm, de akkor is öröm.  

Elmentek A falig

Elmentek A falig

p5020045.JPG

Azért jöttetek, és azért vagyunk itt, hogy megmentsük a bolygót a sok seggfejtől, akik tönkre akarják tenni! Jeee. 

Ez volt a végkicsengése a Roger Waters-koncertnek, és ugye, az ember a közönség soraiból nehezen tudna visszaszólni, de ha engem kérdezett volna, én nem azért mentem. Látni akartam a Pink Floydot, amennyire látható. Akkor is, ha már lassan olyanok lesznek, mint a Cirque de Soleil, több társulat megy párhuzamosan, David Gilmour júniusban lesz a közelben, mondjuk arra már nem mennék el, most ennyi elég volt. 

Amennyire látom, a közönségnek is elég volt, a szó jó értelmében. Tényleg ilyen lehetett egy koncertjük a nagy napokban, látvány, vetítés, a hangzás, amennyire csak lehet, a régi, nyívó gitár, jó feszes dobolás, és Waters is kifejezetten jó basszusgitáros. A külseje előnyére változott, a nyomasztó gnúfejből most inkább Richard Gere lett. De már odafelé is az érdekelt, hogy ez most nosztalgiabuli vagy valami előretekintés. Néztem a rövidnadrágos, de kompressziós zoknit viselő apát, ahogy magyaráz a fiának, ez a mi zenénk, ez volt, vagy tényleg, most is ez. Néztem a sok prizmás pólót, ahogy megtörik rajta a fény és szivárvánnyá válik. Három óra múlva ott lesz a nagy üvegpiramis a színpadon, lézerrel rajzolva, és a szivárvány is látható. Panaszra nincs ok. Waters hangja megkopott, de annyi baj legyen, a Pink Floyd soha nem volt amolyan énekes popzene, ami meg a társadalmi és környezetszennyezési problémákat illeti, szerencséjük van. Minden maradt a régiben, legfeljebb a neveket és arcokat kellett kicserélni, és szép nagy betűkkel, magyarul is olvashattuk, hogy Trump egy disznó. 

p5020035.JPG

Kicsit azért olyan, mintha valami tribute-koncert volna, csak épp eredeti szereplő is van benne, de ha tényleg a Pink Floyd nyomán zenélnének meg beszélnének, akkor valószínűleg nem a régi úton járnának, hanem valami újat keresnének vagy találnának. Így az ember kénytelen arra gondolni, hogy aki az elégedetlenségre alapoz, betonnal és cementtel dolgozik, és mindig lesz közönsége is meg témája is. Mint ülő kacsára lövöldözni. Ha lesz egyszer Animals 2, tessék ezt is belevenni, köszönettel.  

Túlélési gyakorlat

Túlélési gyakorlat

Mondanám, hogy nincs is értelme az egésznek. Egyrészt azért nincs, mert ha sokat mondanak valamit, akkor az egy idő után úgy is lesz. Ha minden Fesztiválzenekaros műsorfüzetbe beleírják, hogy Fischer Iván alapította a zenekart, akkor egy idő után úgy is lesz, tényleg ez rögzül majd az emberek agyában. Meg aztán: nem mindegy? Például nem tudnám megmondani, hogy ki alapította a Boston Symphonyt, mégis egész jól elvagyok ezzel a tudatlansággal. Lehet, hogy azt is Fischer Iván. 

Mégis valahogy bosszant, amikor ezt olvasom a sok érdekesség mellett, hogy "Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor több mint harminc évvel ezelőtt megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart." Mert hát mégsem igaz, így biztosan nem. Több mint harminc évvel ezelőtt eléggé kevéssé érdekelte volna a zenei élet hatalmasságait Fischer Iván álma, ha nem áll mellette egy világszerte elismert másik zenész, Kocsis Zoltán. Ahogy nyilván Kocsis álma sem izgatott volna senkit, ha nincs akkor mellette egy karmester, aki vezényelni is tudja az új zenekart. Ezért kellett két ember a Fesztiválzenekar indulásához. Nyilván Kocsis már nem tud védekezni, visszaszólni, nem is tenné meg talán, de az ember olvassa a műsorfüzetet, és úgy érzi magát, mint amikor Sztálin mellől lassan kiretusálták a nem megfelelő társaságot, kellemetlenné váló harcostársakat. És nem akarok most azzal jönni, hogy van-e felelőssége a túlélőknek, amit mondok, csak azért van, mert ez az igazság: a Fesztiválzenekart ketten alapították, Fischer Iván és Kocsis Zoltán. 

zoltan.jpeg

A szerelmes Bruckner

A szerelmes Bruckner

bruckner.jpg

Végre Brucknerrel is történik valami. Valami, amit ő úgy mond, hogy "túlságosan mélyen néztem egy lány szemébe", más meg talán kapuzárási pániknak okoskodja. De szerelmes lesz, öregen, és, tekintve, hogy az összes zeneszerző közül körülbelül ő nézett ki a leghülyébben a történelemben, teljesen reménytelenül. De hát végre nem azért írt szimfóniát, mert képes volt rá, hanem mert volt benne valami lelki felfordulás, amit ki akart fejezni, el akart mondani, átélhetővé akart tenni a világ számára. Mondjuk hosszan magyarázza, majdnem másfél órán át, és az is igaz, hogy a szimfónia végső ajánlása Ferenc Józsefnek szól, aki cserébe adott némi pénzt a kiadásra. 

Eddig jutottam az egészséges és magabiztos terpeszkedésben, amíg a Fesztiválzenekar Bruckner koncertjét hallgattam, a 8. szimfóniát. Hogy hát jó ez, de soha nem lesz belőle Mahler, ami a személyességet, neurózist, mai dúltságot illeti. És akkor néztem a zenekart, az első hegedűsöket, akik a zenekari gyakorlattal szemben nem úgy játszottak, hogy aki az első széken ült, az az ülőke szélén, aki a másodikon, az előrehajolva játszott, a harmadik már hátradőlt, az utolsó már csúszik le a székről, hanem mindenki, tényleg mindenki vadul riszált a vonóval a kézben, és teljes erővel a munkára, a kifejezésre koncentrálva, Brucknerért hajtva nyomta szakadatlan, és akkor, jobb ötlet híján, elszégyelltem magam. Mert az még rendben van, ha valaki nem látja az erdőt, akár a fától, akár egyéb okokból, de hogy azt mondja, kérem, ott nincs is semmiféle erdő, az talán egy kicsit erős.