Ady a tengeren

Ady a tengeren

p6200083.jpg

Viszonylag ártalmatlan a helyzet. Az ember bemegy az olasz fürdőhelyi újságoshoz, hogy vegyen valami képregényt (nyelvgyakorlás, nem szellemi színvonal - már ha a nyelvgyakorlás nem szellemi színvonal) és a sok pletykalapi hős, Meghan meg Harry meg az ismeretlen olasz megfelelőik között van egy címlapfiú, aki otthon is ritkaság volna. A Poesia címlapján Ady, kunfajta, nagy szemekkel, bent a kép nagyobb kivágással, látszik, hogy szürke csíkos nadrágot visel a sötét zakóhoz és mellényhez, erre mondta Dénes Zsófia, hogy ezeket a vidéki szokásokat Pesten sem tudta levetkőzni. De Ady, ADY, ő a címlapsztori, vele foglalkoznak egy kétoldalas ismertetőben, amelyben hibátlanul írják le azt is, hogy Érmindszent, és hozzá tizenhét verse olaszul, Vera Gheno és Gabriella Caramore fordításában. 

Még az utcán elkezdem olvasni, hogy mi lehet érdekes belőlünk az olasz versolvasóknak, Non calpestate con troppo furore, ne tapossatok rajta nagyon, mint tudjuk, a győzők akkor (még) nem olvastak Ady-verseket, nem hatódtak meg az üdvözlettől. Ady bonyolult családi kapcsolatai közül nincs ebben a folyóirat-válogatásban az, hogy Góg és Magóg fia volna, vagy Dózsa György unokája, viszont az igen, hogy a halál rokona.  Parente della morte. Nem is magukat akarják megismerni Adyból vagy Adytól az olaszok (nyilván a válogatók azért nem feltétlenül olaszok, Vera és Gabriella éppenséggel magyar is lehet), nincs bennük ez a kis nemzetek idegessége, hogy jaj, vajon mit gondolnak rólunk, így aztán nem került be a Nyárdélutáni hold Rómában. 

Tudom, az ember azért utazik, hogy ne legyen otthon, erre tessék, Ady zsebrevágott kézzel néz. Szívem szerint vennék vagy ezer példányt, és elhelyezgetném kávézókban, folyosókon, vigyétek, olvassátok, Endre, az nektek Andrea, Ady Andrea, ez mi vagyunk. Ez vagyunk mi, ezen a nyár-éjszakán, amikor az angyal nem rézfúvós hangszeren játszik, hanem dobol.

A baj csak az, hogy hiába a nagy, nemzeti büszkeség, még ebben a tizenhét versben is van olyan, amit nem ismerek. Hiába képzeli magáról az ember, hogy Ady-ügyben nem adják el, vannak versek, amelyek nem akarnak beugrani. Nem indulnak el a sorok, és attól tartok, abból az egyszerű okból nem, hogy nem ismerem az eredetieket. 

Csak jussak haza, szívem fölé helyezem az Ady-kötetet. De melyiket, az elsőt vagy a másodikat az összes versekből? 

Paudits álma

Paudits álma

1045x587_cmsv2_fb45a622-43be-55f8-ad48-40ca73060254-3180456.jpg

Valamikor Miklós Tiborral azon nevetgéltünk meg fejcsóváltunk, meg értékeltünk, és reménytelenítettük a hazai musical játszás helyzetét, hogy ő kint volt Londonban, látta a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, és micsoda pillanat volt, amikor színre lépett József, vagyis Jason Donovan, és ezer tizenéves lány kezdett el torkaszakadtából kiabálni, sírni, nevetni, rajongani. Magyarországon meg bejött a Paudits Béla...

Azóta bekövetkeztek bizonyos események, Jason Donovan megvan még, de nem sokkal csinosabb, mint Paudits volt, igaz, nem is játszik Józsefet. De Paudits is más lett, nem csak a haláltól, hanem a pálya vagy az élet végső szakaszától is. Tényleg nem tudom, hogy pálya vagy élet, amikor az interneten futó nagy tévés kiborulását nézem, akkor is azt látom, hogy ez inkább a pálya része, hogy ha már nem tud valami emlékezeteset mutatni a színpadon, legalább ebben az interjúban olyat tesz, hogy megemlegessék. Mondjuk szívesebben gondolok rá az Egy, kettő, háromban, ahol Fusz Antal volt, a csodatevés alanya vagy tárgya, pedig Márkus László szerette volna, ha másra sem emlékeznek, csak őrá, de Paudits mellette is meg tudott állni. (Fuuuuúsz? - kérdezte Márkus. Igen, kérem tisztelettel. Láááááááb?? Igen, kérem tisztelettel.) Mintha az egész színészet egy nagy álom lett volna, nem kaptam túl jó lapokat, de végigjátszom, blöffölök, ha kell, odateszem magam, ha az kell, énekelek, táncolok, bárt vezetek, káromkodok élő adásban, csak nézzetek rám. Énekeljetek velem. Ne felejtsetek el. 

Próbálunk, Bélám, próbálkozunk. 

Marton Éva szeme

Marton Éva szeme

 

p6180018_2.JPG

Apró örömök az életben: amikor Batta András a Marton Éva kiállítás megnyitóján Marton szeméről beszél. Mert arról nem szoktak. De most épp miért ne, amikor egy kiállítás a Zeneakadémián épp azt nem tudja megmutatni, mitől Marton Marton. A hangja nincs kiállítva, csak két jelmeze, a róla készült bronz szobor, fényképek. Az egyiken egy komoly kislány, de a szeme, mondja Batta András, az ugyanaz. És tényleg, ma is ugyanaz, 75 éves, de a pillantása még nem tört meg, még mindig nem szeretne az ember rosszban lenni vele. 

És amennyivel többet jelent, többet jelentett akkor, amikor nem nagyon beszéltek itthon róla. Aztán már nem lehetett nem beszélni, akkora szenzáció volt, a bécsi Turandot, vagy amikor leadták a manilai Toscát a Kossuthon. Fene tudja, miért a Kossuthon, a Bartók volt a klasszikus zenei csatorna, és csak ott volt sztereó adás, de ez a Kossuthon ment. Aztán az első vagy újra-első pesti fellépések, a két porból született Turandot. A botrány Pittivel, az emberek kérdezgették, hogy mi volt, miért volt, mit mondott, ki kinek. Kocsisra hivatkoznék megint: akármit mondott Marton Éva, igaza volt. Néha ilyen egyszerű a zenei élet, aki jó, annak van igaza.

Mire a Met-nyitó Trubadúrhoz értünk, már nyakunkon volt a rendszerváltás. Nem akarok úgy tenni, mintha bármennyire is foglalkoztatna a politika, ha operáról van szó, de egy kicsit ez nekünk is történt vagy helyettünk, vagy legalábbis a világ és Marton karrierje párhuzamosan futott. Elment, megmutatta, hogy lehetséges, hanggal, tehetséggel, elszántsággal a csúcsig jutott, aztán visszajött vendégnek, előadásra, lemezfelvételekre. Most meg itt van. Ül az Erkelben a páholyban, átmegy az utcán, megnyitja a róla szóló kiállítást. Néha eszembe jut, mi volna, ha ereje teljében énekelhetne még a Müpa Wagner-napokon, lezúzná egy kicsit az épületet hanggal. De azt hiszem, ez így volt jó. Így jó, ahogy van.  

A poénok lassú halála

A poénok lassú halála

vadtanu.png

A vád tanúja győri előadása jött föl a Városmajorba, és szinte óhatatlan, hogy ilyenkor elkezdje az ember a fejcsóváló összehasonlítgatást a filmmel, hogy ez is milyen, az sem olyan. Persze az előadás rovására, mi másra. Aztán valahogy szóba kerül, hogy a filmnek sem volt könnyű dolga 1957-ben, a televízió igazi elterjedése előtt, nem véletlenül írták ki már az elején, hogy kérjük, ne tessék elmesélni a poént másoknak. Nem az elején, hanem a végén, mondja régi barátom. Hogy lenne a végén, ott csak az van kiírva, hogy The End. Pontosan, mondja ő, mert nem is kiírják a figyelmeztetést, csak bemondják. Mondom neki, megcsal az a szinkronizált agyad, persze, hogy bemondják, mert felirat az elején, azt ugyanúgy bemondják, mint a szereplőket. 

Nem vitatkoztunk, úgyis mindegy, csak hazamentünk, és mindketten rávetettük magunkat az internetre, mert azért mégsem mindegy. Persze, hogy neki volt igaza, csak bemondják, és a végén, de ha már ott ül az ember a gép előtt, csak elkezdi nézni. 

Nagyon furcsa. Ez egy vicces film, legalábbis vicces is, úgy kezdődik, hogy a Charles Laughton játszotta ügyvéd hosszú betegség, sőt kóma után visszatér a munkájához. Az ápolónővel ül a kocsiban, és olyan morózusan jókat szól be a nyanyának. Becsukjam az ablakot? Inkább a száját csukja be. Valaha én is jegyben jártam egy ügyvéddel, de jött egy betegség és két nap alatt elvitte szegényt. Ritka, hogy egy ügyvédnek ekkora szerencséje legyen. 

Miért nem tudok elmosolyodni sem? Valaha ezek jópofa benyögések voltak, valószínűleg nevettem rajta, és szívembe zártam a malacképű öreget, most meg semmi, csak kellemetlenkedés meg udvariatlanság meg taplóság. És nem az van, hogy nevetnék, csak tudom, hogy ma már nem illik, ezért visszanyelem a rihegést, hanem csak egyszerűen nem rokonszenves, aki ilyeneket mond, még ha az ápolónő tényleg lelőhetetlen is. Kérjen másikat. Szóval azt hinné az ember, hogy nem fertőzi meg a politikai korrektség vagy ilyesmi, nem változik ő maga, csak a környezete. Lehet, hogy valóban így van, ez csak a korral járó együttérzési együttható, de alapvetően mégis megváltozott a humorhoz való viszonyunk. Egyszerűen fogalmazva: jobb a szívünk és rosszabb a humorunk. 

Habár Kabos Gyula még ma is vicces.  

Rozsgyesztvenszkij távolról

Rozsgyesztvenszkij távolról

rozs.jpg

Meghalt Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, nem mondhatni, hogy váratlanul, legutóbbi budapesti  (Concerto Budapest-i) fellépése előtt már rohanva kellett hazautaznia, mert rosszul lett. Nyolcvanhét éves volt, szakmailag nagy és termékeny életet élt, úgy értem a termékenységét, hogy nem csak reprodukált, de sok Schnittke és Gubajdulina-mű miatta jött létre. És nagyszerű volt, ha Prokofjev vagy Sosztakovics volt műsoron. Vagy bármi. Ha nincs elsöprő élményünk vele, csak azért van, mert túl ifjak vagyunk, élete végén már nem bonyolította agyon a vendégszerepléseket, jött, próbált (keveset), bízott magában, hogy nagy baj nem lesz, és nem is lett. Hogy mégis mennyire jó keze és muzikalitása volt, azt most jobb, ha nem én bizonygatom. Van egy film Glenn Gouldról, amelyen vezényel. Mahler 2. szimfóniájából az Urlicht tételt. Nagyon furcsán, de nagyon kifejezően dirigál Gould, olyan maga felé görbülő karokkal, óriási mozdulatokkal, főleg, ha a zene titokzatosságát, fojtottságát is tekintetbe vesszük. Ezt a felvételt egyszer a nálunk is ismert zenész, tévés, zenetévés Bruno Monsaingeon megmutatta Rozsgyesztvenszkijnek, aki azt mondta, addig jó, amíg Gould nem kezd el vezényelni, mert utána mindannyian lehúzhatják a rolót. Nagy bók ez - emelte föl az ujját Monsaingeon - a világ egyik legjobb karmesterétől. 

És nem is túlzott. Tényleg nagy bók, és tényleg a világ egyik legjobbja volt. 

Byron köpenyében

Byron köpenyében

byron.jpg

Tegyük föl, hogy tényleg minden mindennel összefügg. Nem, ne is ezt tegyük föl, hanem hogy valami titkos folyamatok, titkos vonzalmak és preferenciák igazgatják az emberek életét. Hogy a 20. század azért volt a nagy karmesterek évszázada, mert a diktátorok évszázada volt, szerettük az egyszemélyi felelősöket, vezéreket, irányítókat. Értem én, hogy ha ez ennyire egyszerű volna, akkor miért nincsenek most nagy karmesterek (hogy messzire menjek) Észak-Koreában, de nem ennyire szoros az összefüggés, csak, mondjuk, közepesen szoros. Azt már régebben sem értettem, hogy az oktatási rendszer, amelynek egyik célja az emberek társadalomba szorítása, a gyerekek együttélési és együttműködési képességeinek kifejlesztése, miért mindig olyan hősöket mutat, akiknek épp ez a társadalmi betagozódás nem volt az erőssége. Miért Petőfi a legnagyobb magyar költő, miért Ady és József Attila, miért nem valami kedves fickó, aki arról ír, hogy nincsen néki semmi baja. 

Az egész már megint a Trisztánról jutott eszembe, vagy akár A bolygó hollandiról, hogy a probléma nem probléma, fájdalmas elszeretni a főnök vagy atyai jó barát nejét, de nem kell belehalni. Nem kell megváltódni, nem is váltódik meg a hollandus a most futó rendezésben, csak azt kell valahogy elkerülni, hogy két különböző világ találkozzon. Hogy át lehessen járni az egyikből a másikba. Az énekes énekeljen, a politikus politizáljon, a rajongók érjék be azzal, amiért rajonganak, ne kelljen nekik az egész opera, az operában föllépő egész ember, csak amennyi rájuk tartozik. Lefordítva a pillanatra: itt élünk a gazdag és kényelmes Európában, miért nem erről szólnak az operák, hogy reggel fölkelünk, megöleljük a családot, elmegyünk dolgozni, este meg az operába? Miért van bennünk ez a sürgetés, hogy másképp kellene élnünk? Talán mert tényleg másképp kellene? 

stolzingimalter 2018. 06. 16. Tovább
Vörös és fekete

Vörös és fekete

p6140007_2.JPG

Ha valakinek esetleg nem tetszik Szabóki Tünde hangja - rendben van. Talán ez a hazai pálya hátránya, csillagok között el lehet veszni. Izé. Amikor a második felvonásban Erzsébet bedobja magát Tannhauser érdekében, valahogy nekem sehogysem az jut az eszembe, ami a színpadiaknak: egy angyal szólt. De ezek itt a képen tényleg nagymenők. Stephen Gould idén a Domingo vezényelte Walkür-előadások Siegmundja lesz Bayreuth-ban, és kedvenc Wagner szerepe a Tannhauser, Sophie Koch, aki talán a legismertebb francia mezzo, és könnyű szeretni a Werther Charlotte-jaként, már évek óta Vénusz is, nem most kerül be bizonytalankodni egy Wagner-operába, itt mégis halvérű, szextelen, kifejezésben szerény, hangszínben megjegyezhetetlen.  

A kérdés tehát az: ha ennél lényegesen különb szereposztást nem lehet (legalábbis papíron) összeállítani, akkor lehet, hogy a világgal van baj? Azt pedig nem lehet négytől kilencig megjavítani. 

Bőbeszédű szerelmesek

Bőbeszédű szerelmesek

p6070017.JPG

Érezhetően javult a Trisztán és Izolda a második előadásra a Müpában, és azért maradt benne így is annyi szenvedés, mármint szenvednivaló, hogy a közönség jó érzéssel álljon föl a felvonások végén: megcsináltuk. Lenyomtuk, kibírtuk, átéltük, túléltük, ledarálódtunk, szerelmileg meghaltunk és mégis itt vagyunk. 

Nincs ok a panaszra, mert közben eszembe jutott a valószínűleg legjobb Trisztán, amit eddig láttam, a bécsi Staatsoper előadása, Christian Thielemann vezényletével, az akkor még betegesen kövér Deborah Voigttal és az azóta is betegesen kövér Thomas Moserrel. Állójegyet vettem, és a jobbik helyre szólt, nem a harmadikra, hanem a földszintre, szemben a színpaddal. De a felvonások azért csak maradtak a wagneri hosszúságnál, egy óra húsz perc körül, a nézők pedig már az állójegyért is hosszan álltak sorba, esetleg egész nap a várost járták, így aztán minden felvonásra jutott két-három ember, aki egyszerűen elájult. Egészen drámai módon, nagy zajjal estek össze, mintha valaki a színpad felől távcsöves puskával lövöldözött volna rájuk. Wagner nyilván műve hatásának minősítette volna az eseményeket, a kellően érzékeny néző összeroskadt a zene és a szöveg lélekre gyakorolt hatása miatt, és nem a keringési rendszer átmeneti hibájának tartotta volna a hatást. 

Nem tudom, ki és mikor találta ki, hogy szívvel szeretünk. Wagner mindenesetre idővel szeret. Te is adj egy percet az életedből, énekelte Presser, és már gyerekként is arra gondoltam, hogy ha mindenki tényleg adhatna egy percet, hiszen az nem olyan sok, szép, hosszú élet jutna az LGT összes tagjának. De Wagner három óra alatt szóba sem áll velünk.  

Kivárta

Kivárta

plac.jpg

Ki lesznek borulva a megszállottak, de a hír igaz: három Walkürt fog vezényelni Plácido Domingo Bayreuth-ban. Egyébként is zajlik arrafelé az élet, Roberto Alagna meg Lohengrint énekel majd az ünnepi játékokon, de Domingóról tudni lehet, mit fognak mondani. Azt, hogy a világ nagy és kis operaházai, lemezkiadói már évtizedek óta az ő játszóterei, nálunk már a nyolcvanas évek végén azt mondta Petrovics Emil, hogy próbálják idecsalogatni Domingót vezényelni, hátha akkor énekelni is fog. 

A vicc az, hogy ezt nyilván ő is tudja, már azt, hogy vége az eleve megnyert meccseknek. Amióta bariton, nem tudom, hányszor olvastam mindenféle nagyon szellemes megjegyzéseket arról, hogy majd Fülöp király is lesz, meg Éj királynője, mióta vezényel, humorizálnak azon, hogy mennyivel jobb ebben a szerepben, mint más tenoristák. Sajnos nem tudom máshogy nézni, mint tisztelettel, hogy nem lógázza a lábát, hogy majdnem harminc évvel a  bemutatkozás után visszatér Bayreuth-ba, és már megint róla szól minden. Kellenek a hősök. Amíg vannak. 

És akkor jöttek az énekesek

És akkor jöttek az énekesek

p6110014_2.JPG

Ha nincs semmilyen fordulat, akkor sem lett volna tanulság nélküli az Erkel Színházban tartott Ring-gála. Például, hogy milyen jó ötletnek tűnt, de a közönség mintha mégsem kért volna belőle. Elmaradt idén Az istenek alkonya bemutatója az Operában, mivel azt felújítják, pont nem játsszák a Müpában a Ringet, hát ne szenvedjen a nép, hogy elmúlik az évad, és nem merítkezett meg Wotan kalandjaiban. De a nép a jelek szerint nem szenved a germán istenek nélkül, vagy ennyi nem elég belőlük, röpke két részecske, néhány részlet a négy operából, mert nem volt nagy roham. 

Esetleg valamit tudtak, mert az első tanulság az, mekkora szerencse, hogy nem Kocsár Balázs a Müpa-előadások fővezére. Persze, kereshetjük máshol is a bajt, mert nagy próbafolyamatot nem lehetett érezni, úgy állt ki a zenekar, mintha soha életében nem hallott volna még A Rajna kincse bevezetőjéről, de hát nézzük, mik vannak ide írogatva, aha, aha, azért lassabban, mert nem látom jól a sok légypiszkot. Hű, de nehéz. 

A közönség meg mindig a karmestert szidja, pedig neki elvben mégis kifinomultabb a hallása, ha nekem szenvedést okoz, hogy a csellók ennyire, de tényleg ennyire hamisan játszanak, el tudom képzelni, hogy Kocsár mennyit szenvedett. 

Az egyetlen szerencse, hogy voltak énekesek is. Az ember nem nagyon érti, ők miért voltak fölkészülve, ha egyszer nem ez volt az előírás vagy a követelmény, talán egyszerűen rendesebbek a kollégáknál, vagy működik a személyes felelősség, nem megbukni jöttünk ide. Akárhogy is: jött Kovácsházi István, és szépen odatette a Tavaszi dalt, jött Kelemen Zoltán és még mindig vagy már megint olyan hangja van, hogy csak úgy zúg. A második rész végén pedig jött a Zárójelenet Rálik Szilviával, vág a hangja, lebeg is, lehet mindenféle alapos és szőrszálhasogató kifogást támasztani, de ott van az egész történet, szerelmestől  csalódásostól, engesztelhetetlenséggel és megbocsátással. Szokás nyavalyogni, hogy nincsenek a világban jó Wagner-énekesek, de mi mindent fordítva csinálunk: énekeseink még vannak.