B oldal 1. szám

B oldal 1. szám

luther.jpg

Nem az lett a müncheni Bach Kórus fellépéséből, amire számított az ember. Nem múltidézés, vagy nem azt a múltat idéztük, mert a kórus szerencsére nem múzeumi instrumentum, túllépett a régi idők nagyságán, nem azt hallgattuk, ahogy annak idején Karl Richter elképzelte az ideális Bach-hangzást. Ez, amúgy önmagában egy nagy történet, talán nagy tragédia, de nem ebben volt most részünk. A jelenlegi, tizenkét éve hivatalban lévő karnagy, Hansjörg Albrecht afféle informált Bach-értelmezést ad elő, az üst formájú üstdobokat faverővel ütik, néha talán túl hangosan, de elviselhető. A tempók frissek, de ettől még megmarad a hangzás masszívsága. A 80. sorszámú kantátát játsszák, amelyben a Luther által komponált Ein feste Burg dallam szólal meg többször is, talán emiatt hiszik még ma is sokan, hogy a dallam maga Bach műve volna Luther szövegére. Pedig dehogy. 

Az összhatást csak a szólisták rontják le erősen, kukori tenor, civil hangú basszus, sikoltozó szoprán, az utóbbinak azért jó lett volna szólni, hogy csak egy kicsit figyeljen már oda, mennyire tisztán és finoman csellózik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban ülő Kertész Ottó, és próbálja meg őt példaképének tekinteni, nem járna vele rosszul sem ő, sem a közönség. De ha nem, hát nem, az első szám kicsit élmény nélküli emlékezés a reformációra. 

Ami utána jön, az nekem valahogy fontosabb. Bach D-dúr szvitje, amelyikben az Air van. Megint csak HIP, historically informed performance, táncosabb, könnyedebb tempókkal, nem az a velőrázás vagy nagy romantika. Csak azért furcsa, mert valaha ugyanezzel a zenekarral sokat hallgattam, azt hiszem, ez volt az első klasszikus zenei hanglemez, amit önszántamból megvettem, talán 1979-ben. Encores volt a címe, ráadásdarabokat játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ha jól számoltam, már csak névben azonosak, egyetlen olyan zenész sincs, aki a lemezen játszott volna, ami a maga módján örvendetes, végre egy zenei intézmény, amely túléli a tagok visszavonulását, adott esetben a halálát. És jól is játszanak, vagy minimum vállalhatóan. Mégis most azon gondolkodom, hogy a lelkük megvan-e még, már hogy ugyanaz a lelkük van-e meg még, vagy azt is elvitte a cica. 

Gondolkodom.   

Joachim, a jóságos

Joachim, a jóságos

rossini_gioacchino.jpg

Van a színháznak egy olyan, kellemes mellékhatása, hogy nincs vége. Zenés színháznál pláne nincs vége, nem addig tart, amíg összemegy a függöny, viszi magával az ember a dallamokat, töri a fejét, mi volt jó, miért volt jó, ki ez a fazon, a komponista. Most épp Rossini a fazon, az Olasz nő Algírban a nem múló előadás, és az a kellemes rácsodálkozás, hogy hiába tudtunk mindent Rossiniről, semmit sem tudtunk róla. Úgy értem, tudtuk, hogy kövér, parókát viselt élete második felében, leállt a komponálással, és csak egyházi műveket írt, azt se sokat. Félt a haláltól, valószínűleg minden lehetséges folytatástól, a megsemmisüléstől is meg a bűnhődéstől is. Valahogy szeretünk úgy nézni rá, mint akit kiismertünk, nagy, lusta kandúr, aki inkább új nyitányt komponál, semmint hogy lehajoljon a leesett kottalapért. Odatesszük a polcra, Vivaldi mellé, mint túl tehetséges zeneszerzőt, akiben annyi az új ötlet és az új gondolat, hogy voltaképpen nincs is ideje kidolgozni a régit. 

Nem tudom. Vagyis: nem hiszem. Vannak, persze, ezek a játékok, hogy két hét alatt megírt egy új operát, meg hogy amit lehet, azt újrahasznosított, ezért ugyanaz A sevillai borbély és az Erzsébet, Anglia királynője nyitánya. Az mintha senkit nem zavarna, hogy ez a tény némileg ellene mond az annyi nyitányt komponálok, amennyit nem szégyellek-elméletnek. Aztán vannak ezek a bölcselmek, hogy Rossini mennyivel felszínesebb még a kortárs kartársaknál is, Donizetti mennyivel mélyebb, amikor Norina pofon vágja Don Pasqualét, ez a fajta zenei együttérzés Rossininál soha nem érzékelhető. 

Megint azt mondom: nem hiszem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Rossini az abszolút zeneszerző. Mondhatni: annak ellenére, hogy operákat komponált. Volt az életének egy gyakorlati oldala, valamiből meg kell élni, és ez a valami a 19. század elején az opera volt. De neki magának nem volt szüksége a szavakra, színpadi helyzetekre, párbeszédekre ahhoz, hogy ihlete legyen. Ezért tudott az operai történettől független nyitányokat komponálni. Ezért van az, hogy néha épp a csúcspontokon hagyja el a szavakat: az Olasz nő első felvonásának fináléjában egy idő után már azt éneklik, hogy don-don, cra-cra, tac-tac. Meg a sok hadaró áriában és jelenetben sem érti az ember, hogy mi a frászt énekelnek. Úgyis mindegy, mit beszélnek, csak a zene számít. Erre az elszakadásra a német zeneszerzők képtelenek voltak, Beethovennél is sokszor érezhető, hogy van valami szavakba is foglalható a zene mögött, Wagnernél más sincs, csak a sok szó, ami megzenésül. De Rossininak nem dirigálnak a szövegírói, legfeljebb az énekesek, akik még több áriát, még harsányabb jelenetet akarnak. Ha ez bűn, akkor mehet a pokolba. De nem az, szóval nyugi, Rossini bácsi. 

Baltsa a fejben

Baltsa a fejben

agnesjose.jpg

Nem misztifikálok, meg én is tudom, mennyire könnyű a dolgok sorrendjét utólag és írásban megváltoztatni, de egész este Agnes Baltsa volt a fejemben. Nincs benne semmi különös, az Olasz nő Algírban bemutatója volt az Erkelben, olyan, amilyen, de legalább játsszák alapon. És természetes, hogy eszembe jutott, a Cruda sorte kezdetű áriát először Agnes Baltsával hallottam. Az első olasz utamra indultam, majdnem az összes pénzt elköltöttem Bécsben, mert vettem egy napszemüveget meg két kazettát, hogy legyen mit hallgatni az éjszakai vonaton. Az egyiken Baltsa görög dalokat énekelt, a másik az Opera for Africa jótékonysági koncert hanganyaga volt, az akkori (meg azóta is) sztárok közreműködtek a veronai Arenában, néhány igazán nagy pillanatot is létrehozva. Sherrill Milnes énekelte a Mariát a West Side Storyból, Giorgio Zancanaro az Álarcosbálból Renato áriáját. Baltsa pedig az Olasz nőből az első áriát, hihetetlen szuggesztivitással, erővel, a darabokra törő hangjából erényt kovácsolva, keményen, varázslatosan. Annyit hallgattam a kazettát, hogy ma is el tudom mondani Carreras utólag fölvett zárszavát. And finally, before the big finale with all of us, singing the Va, pensiero chorus, from Verdi's Nabucco... 

De a Baltsa-irányú kapcsolások nem múltak el, hajnal felé, kerékpáron ülve elhajtottam egy NEC rendszámú kocsi mellett, és eszembe jutott a videózás hőskora. Mármint nekem hőskor, amikor Amerikából küldtek a rokonok VHS kazettákat, sajnos NTSC rendszerű felvételeket. De csodás operaelőadásokat, Domingo Houstonban az Aidában, a salzburgi Don Giovanni, és még néhány. Csak NTSC-ben, megnézhetetlenül. De volt egy videó stúdió, talán a Benczúr utcában, ahol percenként egy forintért (akkor elég brutális összegért) átírták a szalagokat PAL-formátumra. Jó, az összeset, egyszerre nem lehetett, de majd apránként. Csak melyik legyen az első? Természetesen Agnes Baltsa a Metropolitanben rögzített Carmenben. Nem is bántam meg soha. Carrerasnak mégis ez a legjobb szerepe, mert a színpadi merevségét be tudja építeni a figurába, Baltsa meg a szabadság, a mezítlábas táncolás. Miközben azért úgy néz ki, amíg a Virágáriát hallgatja, mint valami indián totemoszlop - de kit zavar. Az egész azért jutott hajnalban az eszembe, mert ebben a videóstúdióban NEC gyártmányú magnókat használtak. Mondjuk ez tényleg elég távoli asszociáció. 

Csak éppen ma nem, amikor a klasszikus zenei honlapon a nap fényképe a Carmenből van, Baltsa és Carreras látható. Mert Ágnes asszonynak épp ma van a születésnapja. A hetvenharmadik.  

Fényképturi

Fényképturi

pb170013.JPG

Leginkább lemezekkel szokott megtörténni itthon, hogy keresem, keresem, nincs sehol, de közben előkerül egy csomó másik, ami fontos, vagy épp ellenkezőleg, azt is elfelejtettem, hogy megvan. Most fényképes dobozban turkáltam, és ez került elő. Tudom, hogy hol készült, a Vigadó öltözőjében, tudom, mi volt az alkalom, valami fesztivál. Emlékszem, hogy Farkas Ferenc egyik művét is játszották, emlékszem az agg, botos zeneszerzőre, ahogy meghajolt, nem ment föl a pódiumra, csak előtte megállt. Petrovics Emil fent volt, sőt, vezényelte is az I. kantátáját. Még apróságokra is emlékszem, hogy Tokody elsiette egy kicsit az egyik belépését, de Petrovics karmesternek sem volt rossz, nagyon gyorsan rendet teremtett. 

Lehet panaszkodni a szellemi közállapotokra, régen minden jobb volt, mert ha megmutattuk az utcán valakinek Petrovics Emil fényképét, nagy valószínűséggel meg tudta volna mondani, hogy kit lát, vagy hogy mi neki a foglalkozása. Hogy volt valami olyan pozíció, hogy a nemzet zeneszerzője, ami majdnem teljesen független a művektől, és főleg a művek ismeretétől, és Kodálytól ezt Petrovics vette át. Nyilván ehhez alkat is kellett, viselni a közismertség súlyát, reprezentálni az úgynevezett magas művészetet, miközben a reprezentáltak esetleg a pokolba kívánták a képviselőt. Viselni a véleménynyilvánítás fokozott felelősségét, hogy mindenki fölháborodik, amikor ő azt mondja, hogy inkább Soroksárig szalad, semmint hogy végighallgassa Schönberg Fúvósötösét. Hogy jön ő ahhoz. Öntudattal élni. Mikrofonnal a kezemben kérdeztem tőle, hogy ugye, örül, amiért felújítja az Opera a C'est la guerre-t, ő meg meghatott pihegés helyett azt felelte: ennek már régesrégen meg kellett volna történnie. Hallgatni a suttogást, hogy majd az utókor... Nem tudom, kit vigasztal az utókor, meg a késői felismerés, nyilván csak azt, akinek úgyis mindegy, nem azért dolgozik, hogy szeressék érte. A kör ördögi, de Petrovics Emilben sehogy nem tudom meglátni a nagybetűs gonoszt. 

Sírós filmek

Sírós filmek

viskyandras.jpg

Az On The Spot új sorozata megy a Duna tévén, Az ellenség gyermekei címmel, azokról, akik születésükkel és akaratuk ellenére vagy leginkább akaratuktól függetlenül, pusztán a létezésükkel támadták a rendszert. Amerikai katonák és vietnami lányok leszármazottjai, zsidó lány, akinek táncolnia kellett Mengele előtt, és táncol ma is, kilencven évesen, Glenn Millerre. És egy ismerős történet, Visky András, akinek az apját Visky Ferencet 22 évre ítélték, és őt anyjával, meg a hat testvérével munkatáborba zárták. 

Ismerős történet, mert láttam a Pesti Magyar Színházban, monodrámaként, Ráczkevei Anna mondta, játszotta el a Júliát. Az író Visky András. És az ember csak nézte, hogy ilyen van, ilyen nagy szerelem, hogy Júlia úgy vall Rómeónak: szeresse csak maga a Jézust, és nekem elég az is, ami marad utána. Megrendítő, fölkavaró, és mondanám még a nagy szavakat, de hát csak szavak. 

Most újramesélik a történetet a filmben, és megy tovább, a bebörtönzött apa, a halálból visszatérő anya. Aztán túlélik, és az apa először látja a hét és féléves fiát, Andrást. Ezt a jelenetet kétszer is elmondják a  filmben, de olyan is, hogy kétszer kell hallani, a találkozás mindkét résztvevőjétől. Hogy kérdezgeti a nagyobbik idegen a kisebbiktől, hogy ki volna ő, és hogy tudja-e, ki az apja. Eddig nem tudtam, mondja a gyerek, de most már tudom, és repül az apja nyakába. 

Nem azt kérdezem, hogyan lehet ezt kibírni, mert még nézőként sem könnyű. De mit kezdjünk közben magunkkal? Úgy értem, hogyan viszonyuljunk egy, két, három ilyen élethez. Mit csináljunk, hogy ne történetként nézzük a drámát vagy a filmet. És most nem a történet elmesélőit hibáztatom, mert nyilván nagyon hálás vagyok nekik, meg talán azt teszik, ami a dolguk. De érzi az ember, hogy ez nem csak egy történet, amivel földobhatjuk üres esténket. Közben meg mi a tanulság azoknak, akik feltehetően és remélhetően azért ilyen helyzetbe nem kerülnek az életük során. Jönnek ugyanezek a pillanatok kicsiben, egész kicsiben, és eszünkbe jutnak Viskyék, akik... Nem tudom, eszembe jutott-e már valaha is Antigoné, mikor kicsiben, egész kicsiben kellett volna rendes embernek lenni.   

Halász, vadász, martinász

Halász, vadász, martinász

pb150028_2.JPG

Úgy jön ki az ember... talán ez túl általános alany most. Én biztosan úgy jöttem ki a Nemzeti Galéria Keretek között címet viselő kiállításáról, mint akit csak nagyon soká húztak ki a kútból. Légszomj meg borzongás. Először arra gondoltam, nyilván azért, mert újra abban a világban voltam, amit szerencsére magunk mögött hagytunk. Ezek között a különös műalkotások között, amelyek nem arról szólnak, hogy hej, be szép volt az ifjúság, sólyommadár, hanem arról, hogy ismeretlen emberek erőnek erejével arról akartak meggyőzni, hogy az a művészet, ami sehogy sem tűnik művészetnek. Azok a szörnyű műalkotásszerű dolgok keverednek a valódi műalkotásokkal, és mintha nem végezték volna el a kurátorok és egyéb szellemi emberek a munkát, csak valami sablon alapján azt mondják, ez igen, ez nem, ez képcsarnok, ez szellem. 

Szóval egy idő után arra gondoltam, nem is a műalkotásokkal van a baj, nem is a tárgyakkal töltött közös múlttal, hanem egyszerűen: ez egy rossz kiállítás. Meg valahogy ronda is, rondácska, a lécekre szerelt képek sehogy sem hatnak. Kényelmetlenül érzem magam, bár még azt is el tudom képzelni, hogy ez a kényelmetlenség is a koncepció része. 

És akkor ott a Martinász. Somogyi József bronzkohásza. Az a termékeny anyagszerűség, hogy ez itt nézi az olvasztást, de ha nem vigyáz, és beleesik a forró vasba, belőle sem sok marad. Talán eltelt annyi idő a megalkotása és a felállítása óta (aközött is eltelt némi idő, 1953 és 1960 a két évszám, mint köztudomású, az eredeti megrendelő nem fogadta el a szobrot, mert túl sovány volt a szocialista embertípus), hogy a sok történetet és legendát el lehessen engedni. Csak egy szobor, diadalmas, mint Meunier Zsákhordója, de közben kis nyikhaj, ráncolódik a hasán a bőr, kis bajuszszálak vannak az ajka fölé karcolva. Fején hátratolt sisak, a kezében piszkavas, már ha annak nevezhető az a csapoláshoz szükséges stanga. De hogy ez egy szobor, igazi szobor, nem csak abban az értelemben, hogy nem egy grafikai probléma térbeli megoldása, hanem hogy viszonyulni kell hozzá, magához méri az ember a bronzot, és (természetesen a mérettől függetlenül) kicsinek érzi magát mellette. Proletárdiktatúra. Bár tényleg ilyen lett volna. 

pb150034_3.JPG

Salvator mundi

Salvator mundi

salvator.jpg

Holnap ilyenkor már tudni fogjuk, mennyiért vitte valaki haza a Salvator mundit, ezt a Leonardónak tulajdonított festményt. Nem véletlenül csak tulajdonított, vannak körülötte kétségek, például a kristálygömb Jézus kezében, ami egyáltalán nem töri a fényt, márpedig ha valóban Leonardo festette volna, akkor szerintem törné, nem csak a tudományosság miatt, de mert technikai szempontból is érdekes lett volna számára a probléma. Meg az egész képen van valami nyugtalanító hiteltelenség, nem olyan, amilyennek lennie kellene. De a jobb kéz, az talán olyan, meg aztán mindegy is, legyen az új tulajdonos gondja. Mindenesetre New York összeszaladt a kép hírére és valóságára, mert az árverés előtt kiállították a Salvatort a Rockefeller Centerben. Százak álltak az esőben, ezrek nézték meg a hétvégén, mert New Yorkban minden van, ami a világban van, de Leonardo-festmény pont nem volt. Így is feltehetően csak átmeneti a jelenlét. 

Nyilván nem érdemes belemenni abba, hogy ha holnap tudni fogjuk az összeget, és elismerően bólogatunk, akkor megint a bornírtság győzött, megint azt mondjuk, hogy nyilván szép a kép, ha ennyibe került. Közben meg nem is a kép szép, vagy a kép pont nem is annyira szép, mint amennyire az emberek azzá teszik. Elhelyeztek egy kamerát, amely vette a kép elé látogatók arcát. A képhez hasonlóan a látogatók is sötétbe burkolóztak, chiaroscuro a festmény mindkét oldalán. Megannyi megváltásra várakozó ember, akik talán már semmiben nem hisznek, csak a szépségben, hogy az talán megújítja vagy megváltoztatja őket. 

Van az a béna humor a Notting Hill című filmben, amikor Hugh Grant újságírónak adja ki magát, és végig kell interjúvolnia egy teljes stábot, és a gyerekszínész kislány azt mondja, hogy amikor Leonardóval találkoztam... Da Vinci? - kérdezi Hugh Grant. Di Caprio, feleli a kislány. Hát most találkozik a világ két leghíresebb Leonardója, mert di Caprio is elment megnézni a Salvator mundit. 

leo.jpg

Na ugye, hogy szép kép.  

 

 

Ez is egy tanulság

Ez is egy tanulság

Biztosan mindenki ismeri az érzést, belakott, nagyon belakott, úgy érzi, már egy morzsa sem menne le a torkán, és akkor hozzák az édességet. És gond nélkül lecsúszik még egy tányér somlói galuska, vagy akármi, mintha az egy másik gyomorba menne. 

Valami hasonlót érzek most, amikor Kerényi Miklós Gábor az atv-nek adott interjújában arról beszélt, szokásos lendületével és teljes komolysággal, egyetlen huncut szemvillanással nem jelezve, hogy ez most valami poén volna, hogy a piros pacsi számára szellemi sport. Aha. Ha majd lesz Budapesten olimpia, remélhetőleg őt indítják ebben a számban. De még ez sem elég, ugyanezzel a komolysággal és szemvillanásmentességgel arról is beszél, hogy egy fiatal színész logopédiai problémáinak lehetséges legkézenfekvőbb megoldása, ha a színészt a színigazgató behívatja az irodájába, magukra zárja az ajtót, aztán a színészt az igazgató a térdére fekteti, ceruzát nyom a szájába, és arra készteti, hogy azt mondja: drrrrrrrrrrrrrrrr, vagy mifene. Láss csodát, mindjárt pörgősebbek lettek a fiatalember r betűi. 

Nem az a probléma, hogy ezekkel a gondolataival Kerényi Miklós Gábor hülyére veszi a nézőket, mert annyi baj legyen. De önmagát veszi hülyére, akár elhiszi, amit mond, akár nem. Ugyanakkor, kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy ennek az embernek a rendezői munkássága, most már látom, életre szóló, életet és bizonyos művekhez való viszonyulást meghatározó súlyú és jelentőségű volt. Van. Most, mondjuk, nem úgy néz ki, hogy lesz is, bár ki tudja. 

Nem tudok más következtetést levonni mindebből, mint hogy a rendezés vagy legalábbis a zenés művek rendezése egyszerűen nem szellemi munka. Az agynak nem azt a területét használja a rendező, mint amelyikkel gondolkodik. Az is csoda, hogy ennyi ostobaság és ennyi bölcsesség elfér ugyanabban a fejben. De ugyanazon az agyterületen biztosan nem lehetnek. 

Poirot est mort, vive Poirot

Poirot est mort, vive Poirot

poirot.jpg

Nem azt mondom, hogy nincs ezer kisebb-nagyobb hiba Kenneth Branagh Poirot-jában, elég ránézni erre a képre, ahogy a nyakkendője áll, miközben mindenkire rászól, hogy igazítsa már meg. De ha valahogy meg lehet menteni a figurát, az talán épp ez a mód, kicsit belekeverni Sherlock Holmest, kicsit akcióhőssé formálni, elvenni a pocakjából, hozzáadni a bajuszához, mert azok, akiket kielégít a vén kövér figurája, egyre kevesebben lesznek. Pedig mindannyiunknak fontos, vagy az induláskor, hogy elkezdjünk olvasni Agatha Christie-t, vagy az érkezéskor, amikor már annyit olvastuk, hogy mindet betéve tudjuk, de ez most más. Nem is kicsit más. 

Miközben ugyanaz, Branagh őrzi a filmes hagyományokat, gyűjts össze sok jó színészt, zárd be őket a vasúti kocsiba, és derítsd ki, melyik a gyilkos. Bekerült egy idétlen is közéjük, Johnny Depp, de kibírható, bekerült egy balettművész, Szergej Polunyin, de ő is kibírható, bár az egyik jelenetben az alapozáson átütnek a kezén látható tetoválások. A stáblista alatt meg egy számomra ismeretlen hangú, de profi énekesnő danol valamit, kicsit bugyuta szövegre, aztán a feliratból kiderül, hogy Michelle Pfeiffer volt az. A szöveget meg Kenneth Branagh írta.

Jobb a film, mint a híre, és éppen erről akartam volna beszélni. Hogy végigolvastam az összes negatív kritikát, Branagh a tettes, és a többit, de szombat estére nem kaptam már jegyet a Puskinba, és vasárnap este is tömve volt a nézőtér. Voltaképpen ez nagyon megnyugtató lehet minden filmkritikusnak: a közönség egyáltalán nem az alapján választ filmet, hogy mit írnak róla a lapok és site-ok, lehet nyugodtan garázdálkodni, hülyeségeket beszélni és tévedni. Ha valamit nézni akarnak, elmennek, ha nem érdekli őket, írhatják, írhatjuk, hogy ez a világ legjobb filmje, mégis a mi titkunk marad. Előre tehát, ha jól sejtem, mindannyiunkat vár a Halál a Níluson. 

6 7 múlva

6 7 múlva


about_a_boy.jpg

November 18. A napban nem vagyok biztos, de most nem túrom emiatt szét a DVD-ket. Mondjuk, hogy november 18, ezt mondja Hugh Grant az Egy fiúról című filmben, amint kóvályog a délelőtti, üres áruházban, és megszólal az első karácsonyi dal. Ő persze fintorog, mert az apja a dal szerzője, abból él, mármint a jogdíjakból, így a karácsony neki leginkább arról szól, hogy mekkora bénaság az egész élete, meg ő maga is. 

Egy hetet verek rá, majdnem egy hetet (már ha tényleg 18 az ő dátuma, de munkahipotézisnek fogadjuk el) az első karácsonyi lemezzel, de annyira megtetszett a borító, hogy nem tudtam ellenállni. 

 berliner.jpg

Karajan, persze, szóval régi felvételek, a klasszikus karácsonyi concertók, Corelli, Torelli, Locatelli. Minden szörnyűségre el voltam készülve, de legalább a Corelli nem iszonyatos, néha nagyon nyíg az első hegedű, meg persze az egész olyan, mintha ágyúval mennének a verébre, atombombával a kismacskára, de a veréb és a macska is túléli, az utolsó tétel vége szépen fogy el, a levegőben marad valami gyertyaillat. Ezen egy kicsit elbízza magát az ember, és belevág a Pachelbel Kánonba, ami későbbi felvétel, és gyakorlatilag elviselhetetlen, már az elején nem tartják a tempót, a csembalista meg mintha nem jutott volna hangszerhez, ezért inkább egy állóórát ráz tébolyodottan. 

Nem az ő világuk az olasz barokk, és hogy mégis játsszák, játszották, az csak a szokásos zavarra utal: mi szóljon az ünnep estéjén. Ha az énekelt zene túl karakteres, a tenorok danája túl közönséges, akkor marad a barokk zenekar. Akkor is, ha nem beszélik a barokk nyelvét. Mintha az emberiséggel együtt kellene megtalálnunk a gyerekkort, amikor bizonyos kérdéseket még nem kellett föltenni, mikor a kisebb vagy közepes komponistákkal együtt tudtuk, hogy valóban a Jézuska hozza. Karajan meg a szülő, aki már tudja, hogy nem, de azért eljátszik velük. Velünk. Nem túl tehetségesen. 

Ez csak a novemberi állapot. Mászkálunk majd előre az időben, akár a White Christmasig, meg hátrafelé, mondjuk Clemens non Papáig, a Missa Pastores quidnam vidistisig. Zenés szakasza ez az évnek. Igaz, melyik nem az?