A vén Puccini

A vén Puccini

victoria.jpg

Valahogy jó a Viktória királynő és Abdul, jó az előzetese, és közel annyira jó a film is, pedig nincs benne nagy trükk, csak megy a sztori a fél világ uráról és az indiai szolgáról. Nincs erőltetve, hogy tolerancia meg különböző kultúrák, meg egy korlátoltnak tartott királynő is értelmesebb, mint ma egy felvilágosultnak tartott jampec vagy jampecnő. Remélem, hogy siker lesz, mert kellenek ilyen filmek is, tanít, nevel, szórakoztat alapon. Amit mondok, az nem is a film ellen van, csak úgy általában, tisztázni a tisztázandókat. A királynő Firenzébe látogat, ahol egy kis palotában egy bajuszos ember énekel neki fahangon a Manon Lescaut-ból. A bajuszos, idétlen frizurájú énekes Puccini, lehet sejteni, de ki is mondják, és Simon Callow játssza. Természetesen semmi kifogásom Simon Callow ellen, főleg azóta nem, hogy összefutottunk a Dohány utca és a Síp utca sarkán, ahol ismeretlenül is  kedvesen és az elvárhatónál sokkal hosszabban simogatta a kiskutyámat. Éljenek az állatok és barátaik. Na de hogy ő lenne Puccini? Még egy nagy zeneirodalmi szerep az Amadeus színházi címszerepe, majd a filmváltozatban mutatott Schikaneder után? Közben meg a Négy esküvő és egy temetés dagadt figurája?

Viktória királynő háromszor járt Firenzében, 1888 és 1894 között. 1888-ban Puccini még nem énekelhetett volna a Manon Lescaut-ból, az egyszerűség kedvéért tegyük hát föl, hogy a találkozás 1894-ben történt. a királynő 75 éves, Puccini 36. Simon Callow most 68. Egy kicsit tiltakozom.   

callow.jpg

Schroeder halála

Schroeder halála

Ez Schroeder: 

schroeder.jpg

A zongorázó kisfiú a Snoopyból, aki talán tragikus figura, talán szánalmas, én nem tudom eldönteni, nem nézegettem annyit a képregényből. a Schroeder halála Vidovszky László műve a hetvenes évek közepéről. Lényegében az történik benne, hogy egy zongorista skálázik, és néhány segéderő bizonyos rendszer szerint szivacskockákat helyez el a húrok között. A hang tompul, torzul, egy idő után pedig elvész, csak a zongora mechanikája zörög. Elég tág értelmezési lehetőség teremtődik így, lehet a művészet halála, lehet tényleg Schroederé, lehet a zene csönddé válása, lehet a diktatúra metaforája, lehet az életé. Lehet egy geg.

Szerencsés darab, még 2001-ben is botrányt tudott okozni Salzburgban, a közönség tiltakozott, és az akkor 75 éves Kurtág György fölment a pódiumra, és jól lehordta a nagyérdeműt.

Ezt a képet, ha jól tudom, 2010-ben készítettem egy mobiltelefonnal.  

sch4.jpg

A Schroeder halálát próbálják, Kocsis, Jeney, Sáry László és hátul a szerző, Vidovszky László. Akkor azt éreztem, hogy zenetörténeti pillanat, ki tudja, hányszor lesznek még együtt ezek az agg avantgarde-isták. Amit viszont már akkor sem értettem: minek ehhez egy Kocsis Zoltán? Nyilván fontos, ha mellettük van, fontos, ha személyével jelzi, hogy ez is zene, ugyanúgy zene, mint az Egy kis éji zene. Fontos, hogy másik közönséghez is eljutott általa a darab, hiszen műsorra tűzte, egyik koncertjének nyitószáma volt, hogy ne lehessen meglépni. Szidták is érte, rögtön, helyben. De egyébként? Szükség van rá?

Aztán úgy harminc perc után kiderült, hogy nagyon is. Mert a Schröder egyébként sem rövid darab, talán negyven perc a játékidő, de a zongora sem reagál mindig megfelelően, tompul, halkul, zörög, de nem némul el, valami kis hangmaradványokat még ki lehet venni. Milyen halál az, ha valaki odabent kaparászik a koporsóban? Kocsis játszott, rendületlenül, a zeneszerzők már leálltak volna, de ő csak folytatta. Csináljátok csak, én még  bírom. De meg is lehet nézni az alsó karján az izmokat.    

Anderszewski közeleg

Anderszewski közeleg

piotr-anderszewski.jpg

 

A Rádió kapujában futottam bele Lengyel Nagy Annába, és mivel az utóbbi napokban folyton Piotr Anderszewskit hallgattam, gondoltam, hogy tán a sors keze, végre megkérdezhetem, hogyan is rokonok ők ketten. Nem épp szegről-végről: unokaöcs és nagynéni. Akkor örül, hogy jön. Örül, de ő is csak hallotta, annyira nem osztanak meg egymás között semmit. Hol is él most ez a Peti gyerek? Nem tudja. Vannak bázisai.

Mindegy. Lényeg, hogy jön, mindjárt jön, október végén, addig meg, ráhangolódásnak, itt a legutóbbi lemeze. Furcsa módon nem a legutóbbi felvételei, a Mozart-műveket már több mint tíz éve rögzítették, a Schumannokat csak 2013-ban, de talán ennyiből is érezhető, hogy nehéz vele. Nehéz neki. Normális esetben egy zongoristának évtizedekre megvannak a tervei, most ezt, most azt, és mire nagyon öreg és üres leszek, talán lovaggá ütnek vagy mi ennek a lengyel megfelelője. Ő meg vacillál, csinálja is meg nem is, a lemezeket egyre kevésbé, pedig anélkül nincs karrier. Igaz, most már esetleg lemezekkel sincs, nehéz okosnak lenni.

Andreszewski igazán normális fazon, de ma már a normalitás is annyira különlegesnek látszik, hogy rögtön azt hisszük: ezt is csak csinálja. A Zeneakadémia honlapján például simán lepunkozzák, pedig biztosan nem az, amolyan csinosan öltözött, pulóveres férfi. Attól punk, hogy esetleg bőrgatyában játszik? Nekem nagyobb vagánynak tűnik, aki magára erőlteti a frakkot, és ezzel a furcsa munkaruhával jelzi, hogy valami ósdi dologgal foglalkozik: zongorázik.

Lemezen mindez nem sokat számít. Fantáziák a cím, ehhez képest a négy műből csak kettő fantázia, legalább címében, a maradék egy szonáta meg egy téma variációval. Nem egyszerű eset egyik sem, Schumann Geistervariationen című művét még otthon kezdte el, és a bolondok házában fejezte be, a köztes időben meg kimentették őt a folyóból, ahová végső kétségbeesésében vetette magát. A története miatt lehetne sokkal népszerűbb is a mű, illetve talán azzá fog változni a közeljövőben, mert a zenénél jobban szeretjük a történeteket. Mozartnál lehet vitatkozni, hogy a c-moll fantázia valóban a c-moll szonáta előjátéka lenne-e, vagy hogy a két mű legalább erősíti-e egymást, én amondó volnék, hogy nem, hogy ez két önálló darab, és a Fantázia elveszíti a súlyát, ha csak egy tételnek tekintjük.

Lemezen, persze, ez sem számít, nem kell folyton és egymás után végighallgatni a két művet, mintha koncerten volnánk. Nem is baj, mert a Fantáziában Anderszewski meglepő tud lenni, éppen a tévelygése, lassúsága miatt, mintha sikerülne valamit megtalálni a darab lényegéből. A szabadságát, az oldott formáját, ami kénytelen megkötni, amint papírra vagy lemezre kerül, de valahogy mégis meg kell, hogy lepje a hallgatót. Utána a szonáta egy kissé dübörgősre sikerült, legalábbis a kezdetekkor, pedig árnyakkal harcol az előadó, már senki nem keresi a porcelán-Mozartot, nem kell dacból szétverni érte a zongorát.

Voltaképpen erről beszélek. Embert veszünk, ezt a tehetséges és zongorázni tudó embert, Piotr Anderszewskit, és utána méricskéljük, tanácsokat adunk, elfogadjuk és elvetjük. Ő meg nem akar semmi mást, csak úgy lenni, létezni, zongorázni, olvasgatni. Erre nem azt mondjuk, hogy végre valaki, az új idők új zongoristája, hanem hogy aha, akkor ő ezt játssza, igyekszik érdekessé tenni magát, mikor meg már érdekes, igyekszik ritkasággá válni, nem csinálok lemezt, vagy föllépek vagy nem, vagy bőrnadrág vagy nem. Annyira átlátunk a szitán, hogy észre sem vesszük: talán nincs is szita. Talán ez tényleg a saját út, jobb és rosszabb napokkal, hónapokkal, évadokkal.

Mondjuk nem ártana, ha ez az október egy jobb hónapja lenne.

 

A sport vagy te, béke

A sport vagy te, béke

p9160005.JPG

Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy nem sikerült olyan jól a Hatszíntérben az új Orlai-produkció. Tagadj, tagadj, tagadj a címe, és sportos történet, szabad-e doppingolni (nem), doppingolnak-e (igen), fognak-e doppingolni (naná). Hát igen, meg lehet ezt jól is írni, de most nem sikerült, és mintha ebbe belefáradtak volna menet közben a színészek és a rendező egyaránt, mondják, amit magunktól is tudunk.

Közben mindjárt bemutatják a moziban a Borg/McEnroe című filmet, ami, nem meglepő módon a teniszezőkről szól, vagy talán arról, hogy lehet-e, meg érdemes-e egy életet a kis labdák kergetésére szánni. Vagy, az előzetes alapján leginkább arról, hogy kinek tudnak idétlenebb parókát adni a fodrászok.

Mindegy, úgy is megnézzük, hátha megértjük azt, amit akkor nem. Hátha végre el tudjuk dönteni, kinek is drukkoljunk, mert nekem szörnyű volt az az 1980-as Wimbledon, egyszerre drukkoltam mindkettőnek, ami nem azt jelentette, hogy mindenképpen nyerek, hanem hogy mindenképpen veszítek. 

Szóval könnyebbség, hogy nem volt jó a Tagadj, tagadj stb., mert egyre inkább azt érzem, hogy nagy, közös élményünk, mint közönségnek, alig marad. Nyilván a szerelem, de azt a témát már elég jól körbejárták az évezredek alatt, és szerencsére nem a háború, már nem lehet úgy lelövöldözni semmiféle ellenséget, hogy valami jó érzés maradjon utána a nézőben. A sport viszont érezhetően jön föl. Sportnemzet után sportvilág leszünk? Egyelőre nem tud annyi embert érdekelni egy sportról szóló film vagy színdarab, mint maga a sport, de ha kellő szorgalommal fogyasztják az atléták a doppingszereket, ez is változhat még. 

 

Olé, poplacsek!

Olé, poplacsek!

p9170037.JPG

Bizonyos kérdések megválaszolódtak, de jöttek újabbak, választalanok. Akár jó eredmény is lehetne egy hangverseny után. De inkább rossz. Értem, hogy mi értelme van egy cseh (morva) énekessel nyitni a Müpa spanyol napjait, vagy európai hídját. Mert Magdalena Kozena alapvetően jó énekesnő. Ha kitalálta, hogy spanyol barokk dalokat énekel, én csak örülök neki, mert azt is szeretem, amikor olasz barokk dalokat énekelt, lemezen. Nem is a hangja miatt, hiszen nem éppen a hangszíne volna az erőssége, mint inkább az előadása intenzitása. Vagy legalábbis ez az állandó törekvés az intenzitásra, átélésre, átéltetésre. Emellett az elv is jónak tűnik, túlságosan messzire hagyta azt a repertoárt, ami a hangjához illene, érthető, hiszen ő nem csak Magdalena Kozena, de Lady Rattle is, ha együtt akar dolgozni a férjével, akkor Mahler-dalokkal kell foglalkoznia, meg Carmennel, addig jó, amíg nem Izoldával. Ha aztán Carmentől megtalálta a visszafelé vezető utat a 17. század felé, az legalábbis egyedi és váratlan eredményekkel járó út lehet. 

Carmentől, persze, nem csak erre vezet az út, hanem a flamencóhoz is, bármelyik ambiciózusabb operarendező megmondhatja, mekkora porfelhőt lehet tiportatni a 2. felvonásban, nem mintha bármi értelme volna. Épp az értelmet nem látom abban sem, hogy Kozena egy flamenco táncossal, Antonio El Pipával, és az együttesével fog össze. Vagy csak bennem van a hiba, nem találom az átjárót a műfajok között. El Pipa méltósággal viselt pocakocskája nem adja meg a kulcsot az elképesztő szépségű dalokhoz, kolléganői bánatos énekének alig tudom kivárni a végét, úgy érzem magam, mintha kizavartak volna a Hortobágyra, ahol meghallgathatnék egy Erkel-operát, de a Hazám, hazám előtt beöltöztetnének csikósnak, és addig nem folytatják az előadást, amíg nem tudok hármat cserdíteni a karikás ostorral. Nyakamra tekeredik az a vacak, fülembe harsog El Pipa cipőjének kopogása, néha Kozena is beszáll a döngölésbe, ami tényleg jobb, mint ami egy átlag énekesnőtől elvárható. Ez is ő, elfogadom. Csak annyira nem érdekel.  

Ki lesz Petőfi?

Ki lesz Petőfi?

p9160012.JPG

10 után kezdődik az élet a Rákóczi úton a  sarki Libriben, már úgy értem, este 10 után, Az olvasás éjszakája van, de nem mi olvasunk, hanem két színész, két Iván, Fenyő és Kamarás. Arany és Petőfi levelezését, ami nem csak abból áll, hogy Toldi írójához elküldöm lelkemet, meg Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom. Tényleg imádták egymást, ami meglehetősen döbbenetes, tekintve, hogy mennyire különbözőek voltak, egy csöndes férfi a családi tűzhely mellett, és egy nősülés előtt álló ideggóc, aki úgy írja alá, hogy "a viszkető tökű". Ha valakinek bizonyíték kell arra, hogy a tehetség és a tudás elég alapot ad a barátságra, annak hasznos elolvasni a levélváltást, vagy legalább két levelet belőle.  

Engem egy kicsit az izgatott, hogy ha két Petőfi-lelkialkatú színészt engednek rá a témára, akkor melyik lesz Arany. A válasz Kamarás Iván, neki jutottak a csöndesebb levelek, nem mintha csöndesebben olvasta volna föl őket. Egyáltalán: maga a levelek felolvasása külön élményt nem jelentett, annyira nem nagy olvasóművész egyik színész sem. Szép tőlük, hogy megpróbálták, szép tőlünk, hogy megpróbáltuk. Belépőt nem kértek, szívem szerint persze vettem volna legalább egy Tar Sándort, ebben a szép, új zsebkönyv kiadásban, csak a pénztárnál rájöttem, hogy sajnos elkóláztam a pénzemet a színházban. Mindegy, nappala is lehet az olvasásnak, nem csak éjszakája. 

Házinyúlvári

Házinyúlvári

Bánffy Mikós emlékiratait olvasom, még a Helikon kiadásút, kíváncsi vagyok, a közelgő Szépmíves változat kijavítja-e ennek a kiadásnak a hibáit. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató, nagyon más, mint amilyen egy emlékirat lenni szokott, mert aki írta, tényleg ott volt, sokat látott, rendezte az utolsó koronázást, és megverte a gyermek Károlyi Mihályt. Aztán, veréstől függetlenül, próbált a forradalom alatt Magyarországnak támogatókat találni, vagy legalább informálni a nyugatot, de sikertelenül. Hollandiában ragadt, amikor jött az újabb forradalom, és ki tudja, meddig maradnak a kommunisták, neki viszont fogyott a pénze, törte a fejét, hogyan is tudná eltartani magát Hágában. 

Az ember a Mágnás Miska nyomán szeret úgy gondolni a 20. század arisztokratáira, mint egy csapat raccsoló féleszűre, de Bánffy előtt azért viszonylag sok lehetőség fölmerült. Az írás nem, mert a magyaron kívül legfeljebb két nyelven tudná pontosan kifejezni magát (!), németül és franciául, hollandul sajnos nem. De fölvetődött még a hivatásos lovas, hogy esetleg vad csikókat törne be. Á, ez sem jó, biztosan be vannak töltve a megfelelő állások. Végül úgy dönt, hogy festeni kezd, portrékat készít majd, megrendelésre. Hogy formába lendüljön, egy Aarlofs nevű festőnél kezd el dolgozni, narancsokat pingál, amíg meg nem spendíroz egy aktmodellt, bár az utóbbi aztán elszökik egy vén kéjenc álfestő oldalán. De Aarlofs annyira meg van elégedve Bánffy egyik képével, hogy bemutatja őt egy igazi, jelentős holland festőnek, van Koneinenburgh-nak, akivel jól elbeszélgetnek, és a műtermét is megnézheti. Bánffy el van ragadtatva a művésztől, a jelen és jövő jelentős alkotóját látja benne, csak vállvonogatva jegyzi meg, hogy fura a neve, Házinyúlvári, ezzel Magyarországon biztos kinevetnék. 

Amennyire látom, a konijn inkább üregi nyulat jelent, vagy egyszerűen nyulat, Nyúlvári az már nem olyan borzasztóan röhögséges név, de az ember ettől függetlenül kíváncsivá lesz, ki ez a festő. Egy kicsit a helyesírásában nagyvonalú volt a szerző, igazából Willem van Konijnenburg, de voltaképpen meg lehet érteni Bánffy rajongását, ezt a mérsékelt modernizmust, nem olyan, mint a valóság, de azért kell tudni hozzá rajzolni.

konij.jpg

Konijnenburg híre a jelek szerint nem terjedt túl Hollandián, ahogy Bánffyból sem lett végül portréfestő, jött Bethlen levele, Kun Béla meg elröpült, Bánffyt a külügyminiszterség várta. Egyik modelljének aztán hiába is magyarázták, hogy aki a képet festette, az most a magyar külügyminiszter. 

Verus nagybátyám operai ismerősei

Verus nagybátyám operai ismerősei

distef.jpg

Nem is igazi történet ez, csak úgy egy fél, viszont igaz, ami nem épp hátrány. Nagybátyám az ötvenes évek végén, hatvanasok elején élte fénykorát, vagy, mondjuk így, ezt a wiener dolce vitát. Néha mesélt róla, inkább csak mondott valamit, aztán semmi többet, törhette a fejét az ember. Egyszer elpöttyentette, például, hogy ismerte George Londont. George Londont ??! A legfantasztikusabb, legbaljósabb, legnagyobb hangok egyikét. A bolygó hollandit? A... a... Igen, igen, ő is ott volt a társaságban. Mesélj, milyen volt. De itt vége volt az emlékezésnek, szerintem nem gonoszságból, egyszerűen nem jutott eszébe semmi, neki az csak egy lóképű fazon volt a mulatóban, aki véletlenül énekelt is. Az egyetlen, akiről valamit mesélt, az Giuseppe di Stefano volt, hogy együtt voltak a ki tudja, melyik bárban, ahol egy szép hangú pasas énekelt olasz dalokat, zongorakísérettel. Amikor meglátták, hogy ott van di Stefano, az emberek tapsolni kezdtek, és, ahogy el lehet képzelni, könyörögni, hogy énekeljen valamit. Di Stefano pedig nem sokat kérette magát, elindult a pódium felé. Az énekes önkéntelen mozdulattal nyújtotta neki a mikrofont, amit di Stefano egy sértett gesztussal elutasított, majd, hogy bemutassa, mennyire nincs szüksége ilyen aljas kis segédeszközökre, énekelni kezdett. De úgy nagyon. Már úgy értem, nagy hangerővel, a csillár zörgött a feje fölött, ahogy dalra fakadt. 

Ennyi a történet, még azt sem mondhatom, hogy új színekkel gazdagította volna a tenor portréját. De érti az ember, hogy a fénykor miért is tartott di Stefanónál olyan fájdalmasan rövid ideig. 

Kiri

Kiri

kiri-with-parents.jpg

Ez is megadatik. Nem nagyon gyakran, de előfordul, hogy az ember rendíthetetlenül büszke maradhat a választottjaira. Most éppen Kirire, Kiri Te Kanawára, aki tegnapelőtt jelentette be a visszavonulását. Pontosabban: nem azt jelentette be, hanem azt, hogy már vissza van vonulva. Egy éve. Köszöni, nem vállal több fellépést, se színházat, se koncertet, se zuhany alatti dúdolást. Elege van a hangjából, nem akarja többet hallani. Nem lesz nagy, könnyes búcsúkoncert, zsebkendős integetés, szép volt, jó volt, elég volt. 

Ő ilyen. Nem csak arra gondolok, hogy ez mennyire elegáns dolog, ne engem ünnepeljenek, hanem a zenét, az emberi hangot, mert ebben a visszavonulásban benne van az is, amit az ember esetleg nem szeretett benne az utóbbi húsz évben. A távolságtartás, valami hűvösség, begombolkozás. Kétszer énekelt a Müpában, és egyik alkalommal sem akarta az ember levetni magát az erkélyről gyönyörűségében vagy megrendültségében. Igaz, a pálya végén jártunk már, annak kellett örülni, hogy egyáltalán halljuk. Igaz az is, hogy az első alkalommal, a zenekari esten nem volt egészséges a hangja, küszködnie kellett vele, nagyon beosztani, hogy kitartson a koncert végéig. 

Kissé naiv pszichologizálással azt mondanám, hogy nincs ebben semmi csodálatos, ismerve a kezdeteket: Kiri örökbefogadott gyerek. És még a fenti képen látható örökbefogadó szülei is csak másodszorra választották őt. Eredetileg fiút akartak, csak amikor újra belenéztek a kislány szemébe, akkor adták be a derekukat. (Két gyereket utóbb Kiri is örökbe fogadott.) Ezzel a múlttal, jelennel, jövővel az ember igyekszik óvni magát. Nehéz folyamatosan, estéről estére meghalni és föltámadni. 

Igazából inkább az a furcsa, hogy volt ilyen szakasz is az életében, Rolf Liebermann, a zeneszerző és intendáns arról beszél a könyvében, hogy Kiri még fél órával az előadás után is minden ízében reszket az öltözőben a felindultságtól. Ebből mi már sokat nem láthattunk, inkább csak a fegyelmet lehetett érezni rajta, a hihetetlen légzéstechnikát, a hosszú frázisokat, a formát. Vagy, miket is beszélek, ott van a Don Giovanni-film, Joseph Losey rendezése, a legjobb, legpontosabb Donna Elvira számomra, tulajdonképpen mindig ezt szeretném újralátni és hallani, amikor Don Giovannira megyek, de még csak hasonlót sem sikerült átélnem. Ott az a korai Grófnő, a Figaro házassága Ponnelle-féle televíziós változata, Frenivel és Maria Ewinggal, igazán nagyszerű társaságban. Az a nagyon finom, nagyon mély szomorúság a Dove sono-ária alatt, mintha az egész opera csak erről szólna, a voltról, az elmúltról.   

Volt, elmúlt. De a sírkőre, szerencsére, most csak annyit kell ráírni: csak a hangja. 

Hideg szélben

Hideg szélben

burns.jpg

Hogy is van a régi vicc? Két férfi beszélget. 

- Azért az öregségnek is megvannak a maga előnyei.

- Egyet mondjál.

Valahogy így, ennek mintájára: azért ennek a nagy nyelvi magánynak is megvannak a maga előnyei. Mondok is egyet. Például szerencsés esetben a világirodalom verseit kétszer is tudjuk élvezni. Annyira nem hasonlít a magyar változat semmiféle eredetire, hogy újra és újra végignézhetjük ugyanazt a verset, eredetiben és fordításban, hátha rájövünk, mi a titka, mitől állnak valahogy furcsább rendbe a szavak, mitől jelentenek mást, vagy inkább ugyanazt, de pontosabban, mint önmagukban. Aztán megállapítjuk, hogy nem tudjuk. Az egy példa legyen Burns, Ha mennél hideg szélben. Keményen szól az eredeti, O, wert thou in the cauld blast. A Weöres-fordításban nyomát sem érzi az ember ennek a hideg szélnek, szinte csak lehelet az egész, hogy jöhessen az ember a kockás takaróval. Az eredetiben viszont nincs ott a kocka a takarón, nincs ez a romantikus idill, még ölelés sincs. Weöres sokkal gyengédebb, mint Burns, amitől zavarba jön az ember, mert azt hitte, hogy épp ez a gyöngédség a vers titka, hogy semmi különöset nem mond a szerelmes, és mégis érezni, mekkora szerencse, ha ilyen ember szeret minket.

Így tovább, nem akarom túlmagyarázni, csak a végét, mert az számomra az igazán megdöbbentő. A fordítás pontos, amennyire csak lehet, the brightest jewel in my crown, ebből lesz az, hogy koronám legszebb ékköve. Csakhogy ezzel a sorral Burns végképp bekerül a magyar irodalomba, hiszen fölidézi a kötelező tananyagot, A walesi bárdokat. Felség, valóban, koronád legszebb gyémántja Velsz. Amit, ha lehet hinni a tudósoknak, Arany is idézett, Széchenyi Ein Blikk című pamfletjéből, bár nem olyan rendkívüli szókapcsolás, ha éppen a brit korona ékszereiről van szó. Akárhogy is: Isten hozott, felföldi, az Alföldön.