Négy és félmillió fontért kelt el Mahler 2. szimfóniájának kézirata a Sotheby's aukcióján. Végre, mondhatnánk, vagy mondjuk is. Végre békét kötött egymással a zeneművészet és a gazdagság. De milyen áron! Ezen az áron. Még hozzátehetjük, amit a Sotheby's is, hogy soha Mahler-szimfónia nem volt még aukción, és vélhetően soha nem is lesz. Nem nagy kockázat, végül is csak kilenc szimfóniáról van szó, bolond, aki eladja a magáét.
Akiét most eladták, az persze, kicsit sem volt bolond, Gilbert Kaplan volt a tulajdonos,aki január elsején meghalt, az örökösök meg nyilván úgy gondolták, hogy nem szedik szét a lapokat, könnyebb a milliókat megosztani. Igazuk is van, csak így már mindjárt nem annyira felhőtlen a pénz és Mahler-imádat együttélése. Maga Kaplan ezt sokkal jobban tudta kezelni. Kamaszként meghallotta a 2. szimfóniát, és úgy érezte, a darab neki szól. Elkezdett gyűjteni mindent, ami a szimfóniával kapcsolatos, zenét tanult, karmesterképzőre járt, utóbb járta a világot, és vezényelte a művet. Csak ezt, semmi mást. Megvette a kéziratot, fizette a kritikai kiadás költségeit, állítólag háromszáz hibát javítottak ki, mondjuk abban az óriási hangzavarban, amit Mahler előírt... Hülye vicc.
Persze, volt miből fedezni a költségeket, Kaplan klasszikus Wall Street-i milliomos vagy milliárdos volt, tényleg barátságot kötött esetében a pénz és Mahler. Ha valaki megnézi a fényképeket, (felül Mahler, alul Kaplan) azt is láthatja, hogy mintha többről volna szó, mint egy mű iránti rajongásról, Gilbert Kaplan gond nélkül elmenne Mahler unokájának, dédunokájának.
Mindenesetre a gazdag emberek rögeszméit értékeli a világ, Kaplan több mint százszor vezényelte a művet, kétszer lemezen is megörökítették a teljes változatot, egyszer pedig eldirigálhatta a saját kamarazenei átiratát is. A három lehetőségből tegnap éjjel a Bécsi Filharmonikusokkal készült 2002-es lemezt hallgattam meg. Ahogy Kaplan mondta magáról: amatőr, de a szó legjobb értelmében. Nyilván nem akkora kaland az egész, a Philharmoniker akkor is elfogadható szinten játszaná el a művet, ha én dirigálnám őket. De Kaplan nálam sokkal jobb, tisztán ütemez, tökéletesen ismeri a darabot. Ennek ellenére néha azt hiszem, hogy na, mindjárt jön a baj, unalom, szétesés, kicsúszik a kezéből a darab. Máskor meg azt, hogy na, ezt a részt viszont mások nem így játsszák. Nem is fogják így játszani, mert Kaplan túlságosan is az effektusokra koncentrál, ha a trombita valami különös színnel szólal meg, ha a cselló szólamban van valami furcsa remegés, ő rátromfol, ezt tessék hallgatni. De éppen ezért megéri odafigyelni rá, valamit mond, valami mást.
Mielőtt megint kimondanám, hogy Wall Street és Wiener Staatsoper örök barátok lennének, egy kicsit zavarba hoznak a tények. Ha tényleg annyira imádják az örökösök Mahlert, hogyan adhattak ki egy ilyen kincset a kezükből? Kaplan halálával nyilván lezárult a nagy haverkodás, továbbra is a zenészeknek kell hajbókolni a Mammonnak. Hogy is mondta Solti György, amikor Kaplanről kérdezték? Végre van egy kollégám, akivel a pénzről beszélgethetünk. A többieket mind csak a zene érdekli.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.