A történet mint hajfonat

Három történet, egy film, Férfikor a címe, Politzer Péter a rendező. Csütörtöktől játsszák.

 - Igazából te vágó vagy, és sokan gondolják azt, hogy a vágó az valami technikai személyzet, végrehajtja, amit a rendező mond neki. Mennyivel több ennél a vágás? 

- Talán Eisensteinig menjünk vissza, ő volt, aki azt mondta, hogy 1 meg 1 az 3. A Patyomkinban van, hogy látjuk a matróz arcát, aztán a húst, amiből kijönnek a kukacok, aztán újra a matróz arcát, és a két kép összekapcsolása létrehoz valami harmadik értéket.

- Ami azt illeti, most is egy rendezőre hivatkozol. Közben a vágó azért inspirálja is a rendezőt, segít neki, megoldja helyette is a problémákat.

- Én olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akik hagynak. Bíznak bennem, értékelik, hogy valamit ki tudok hozni abból az anyagból, amit létrehoztak, vagy akár ezt támogatják is. Hozzak létre valamit abból, amit ők megcsináltak. Mire a vágószobába ér az anyag, eltelik négy-öt év. Addigra a rendező már nagyon sok mindenen túl van. Megírta a forgatókönyvet, átírta huszonkétszer, aztán leforgatott valamit, ami közel van ahhoz, amit ő szeretett volna, de a forgatáson is ezer dolog történt. És akkor jön egy friss, kreatív input, amit a vágótól kaphat meg. Van az anyag, amiben én találok esetleg olyat, amiről szó sem volt, hogy benne lesz a filmben, mégis ki lehet belőle varázsolni.

- Akkor te rendezőként miért mondtál le erről a lehetőségről? Mert nem csak a forgatókönyvet írtad, de rendezted és vágtad is a filmed. Miért nem használtad te is a kreatív embert magad mellett?

- Én nem szerettem volna vágni a filmemet, és úgy is volt, hogy nem nekem kell vágni, de ez a film pénz nélkül készült, nem volt mögötte állami támogatás, nem lehetett lekötni valakit fél évre vagy egy évre úgy, hogy fizetni nem tudunk. Közben viszont dolgozni kellett az anyaggal, elkezdtem bizonyos jeleneteket összerakni, és akkor már belekényszerültem a dologba.

- Hallottál már olyan magyar filmesről, aki maga vágta, maga rendezte a filmjét?

- Biztos van.

- Én egyet ismerek, Szlatinay Sándort, aki a harmincas években forgatott. De ő még a zenét is maga írta. Csak azért kérdem, mert nála néha észre is lehet venni, hogy a rendező a vágó is egy személyben. Szerinted nálad ez tetten érhető? Hogy rendezőként is a vágó fejével gondolkodsz?

- Maga a szerkezet, ez a párhuzamosság. Szeretek más filmeket is úgy vágni, hogy párhuzamosan futnak a történetszálak. Ez nem valami új dolog, ezer ilyen film van, de én is így szeretem. Azon kívül, ami rám vágóként is jellemző, hogy szeretem nyersebben hagyni a dolgokat. Ha összeáll egy jelenet, és érzem, hogy működik, akkor azzal én már nem akarok nagyon sokat foglalkozni. Nem akarom túlcsiszolni, túlfinomítani. De nem hiszem, hogy ilyesmi alapján bárki tudna azonosítani egy vágót.

- Én olyasmire gondolok, hogy vannak ilyen átvezetések, például a késnél, valaki az egyik történetben megtalálja a kést, és a másik történetben egy másik ember egy másik késsel aprítja a zöldséget. Össze nem tartozó motívumok vagy tárgyak kötik össze a jeleneteket.

- Forgatókönyvünk nem volt, csak egy treatment, hogy ki honnan hová jut el, és milyen kalandokon keresztül, de nem voltak dialógok. Azt viszont tudtam, hogy ilyesmik fogják összetartani a filmet. Benne vagyunk egy jelenetben, és az esetleg már nem is ér véget, de valami hasonló mozdulattal elkezdődik a másik. Amikor összeállt a film, ezt nem  lehetett következetesen végigcsinálni, összekeveredtek a jelenetek, a sorrend sokat változott, hogy működőképes legyen a  film, így ezt van, ahol tudtam tartani, van, ahol nem.

- Nálad a rendezés a pályád logikus fordulata? Már eleve rendező akartál lenni, csak nem sikerült...

- Én operatőr szerettem volna lenni, nem vettek föl, és akkor azt gondoltam, rendező leszek, ha operatőr nem lehetek. Aztán elkezdtem vágni barátoknak felvételi filmeket, és nagyon jól éreztem magam benne. Elkezdtem dolgozni, egy csomó haveromnak akkor lett filmje, és húztak magukkal engem is, mint vágót. Rendeztem közben kisfilmeket meg doksikat, de nem volt annyira nagy akarás bennem, mert a vágásban kiéltem a kreativitásomat.

- Valamiért mégis meglépted most ezt. Azt érezted, hogy van valami, amit más nem tud megcsinálni? Hogy értsem ezt a mozzanatot? Előrelépés, vagy ez ugyanannak a dolognak egy másik nézete?

- Ugyanannak másik nézete.

- Mitől ilyen vonzó számodra a filmezés? Mi az, amit csak filmmel lehet elmondani?

- Ez pont a vágás. A vágás képes annak az élménynek a kiváltására, ami más műfajoknál... Összerakjuk a zenét és az irodalmat, és valami más minőséget kapunk. A vágással ugyanolyan hatást tudok elérni, legalább a magam számára, ami kiváltja ezt, és egy műfajon belül maradok.

- Amikor kitaláltad, hogy egy filmben ezt a három sztorit összefonod, akkor mi volt az eszme? Nyilván technikailag is érdekes, hogy meg lehet-e értetni három történetet úgy, hogy nem lineárisan haladunk, de mitől több ez összefonva, mint párhuzamosan?

- Ez is a vágással kapcsolatos. Ha lemegy a három történet, mindegyiknek van egy kis íve, eleje-közepe-vége. Csak ezeket a fajta filmeket azért nem szeretem, mert már a másodiknál elkezdem unni, tudom, hogy ezt végig kell nézni ahhoz, hogy eljuthassunk a harmadikig. Ez az egyik. A másik pedig, hogy ha a karmester kezében a kés rímel a Szipál Márton késére, az erősíti a két jelenetet. Hogy a dolgok így össze tudnak függeni, két ember nem is találkozik, és mégis van bennük valami közös.

- Amikor a filmnek a Férfikor címet adtad, azt gondoltad...

- Hogy majd lesz egy másik cím helyette, de így maradt.

- Azt akartam kérdezni, hogy amikor összedolgoztad a három történetet, arra gondoltál, hogy ez voltaképpen egy történet is lehet?

- Teljesen. Ha ezt az érzetet sikerült létrehozni, akkor valami olyan született, amire csak a film képes. Nem tudom, mennyire tűnt fel, hogy van két szereplő, aki másik történetben is szerepel. 

- Az orvos, aki ugyanaz, mint a lakatos...

- És a karmester, aki a történelemtanár is. Általában ez nem tűnik fel senkinek, ha valaki észreveszi, akkor azt hiszi, hogy ez valami hiba.

- Elfogyott a pénz, és ugyanannak a színésznek kellett beugrania.

- Pedig csak nem akartam összehozni a szereplőket. Ne legyen kényszerből olyan jelenet, hogy mindenki ott van. Ezért találtam ki azt, hogy ha a főszereplők nem is találkoznak, de hogy ezek a világok összeforrjanak vagy kitáguljanak, a mellékszereplők között legyenek azonosak. Kicsit meredek.

- Tudatosan játszol a valóság és a képzelet összekeverésével? Szipál Márton mintha a saját történetét mondaná, de közben mégis Dezsőnek hívják.

- A zongorista története igaz. Volt egy Joyce Hatto nevű zenész, akinek a férje mások felvételeiből rakta össze a felesége lemezeit. Olvastam a sztorit, és nagyon megfogott. Nem az a része, hogy csaló volt-e vagy sem, hanem hogy miért csinál valaki ilyet. Nyilván nem a pénzért, nem lehet ezzel annyit keresni, hanem hogy a feleségéért, aki haldoklik, mit meg nem tesz. Ez  a sztori érdekelt,és hogy ki játszhatná ezt el, és akkor jött a Szipál. Az ő igazi élete is illett bele, és ebből jött össze ez a szál. Azért lett Dezső, hogy éreztessük, nem az ő valódi élete, és akkor már jött a szabadság, hogy bármit mondhat. A Frank, a középkorú férfi története az teljesen az ő élete, az ő gyerekei játszanak, az ő próbáján és előadásain vagyunk ott. Akitől pénzt kér, tényleg a haverja.

- És tényleg nem ad neki.

- Az nagy szenvedés volt mindkettőnek.

- Az utolsó jelenet hol játszódik? Amerikában?

- Etyeken.

- És miért vetted azt ki a magyar valóságból?

- El akartam emelni. A fiú elindul, elfut. Azt a békességet nem lehetett a Deák téren felvenni. Hogy legyen még tisztább, hogy ez nem a valóság, kivettem a focilabdának a hangját. Mint a Nagyítás végén, ahol épp fordítva van, nincs labda, csak a hangját hallani.

- Mit vársz a filmtől? Több szempontból is érvényes a kérdés. A magyar közönség magyar filmigényét valószínűleg kielégíti A viszkis, amivel együtt indulnak, de egyébként is. Mi a jó reakció erre a filmre?

- Eleve nem hittem volna, hogy eddig eljutunk. Hogy a filmet bemutatják, jegyet lehet rá venni, aki akarja, meg tudja nézni. Nem tudom. Nézőszámban nem tudok gondolkodni. Nyilván letörne, ha nem néznék meg, de azt se tudom elképzelni, hogy megnézik. Kint voltunk a varsói fesztiválon egy hónapja, jöttek emberek, és kérdeztem tőlük, hogy miért jöttek el. Azt mondták, hogy szeretik a magyar filmeket nézni.

- Úgy érzed, hogy bekerültél valami hagyományba? Egyáltalán van ilyen még, hogy magyar film?

- A lengyelek szerint van. Több embert is megkérdeztem, és azt mondták, hogy a magyar filmeket szeretik. Egy nő hosszasan arról beszélt, hogy a magyar film az szerinte nagyon fura. És ebben is megtalálta azt a furaságot. Megkapta, amiért jött. Nekem meg... szóval én annak örülök, ahol a film most van. Örülök, hogy kész, hogy túl vagyok rajta, meg lehet nézni. 

- Ilyenkor te már a következő filmen dolgozol fejben? Vagy a következő kettőn?

- Mire ez a film elkészült, közben is dolgoztam sokat. Megvágtam A mi kis falunk című sorozatot, vágtam egy másik tévéfilmet, egy játékfilmet, egy doksit. Folytatom, amit eddig is csináltam, és vannak terveim, de még egyszer így, ilyen formában filmet nem tudok csinálni. Ez az első nagyjátékfilmem, vérből, barátságból készült...

- Mindenki ingyen dolgozott?

- Sokan dolgoztak ingyen benne, és nagyon sokan dolgoztak nagyon kevés pénzért. Ezt így, negyvenhárom évesen még egyszer már nem lehet megcsinálni.

- Inkább soha többet nem forgatsz?

- Ilyen feltételekkel... Ennek az ingyenességnek van szabadsága, azt forgatunk, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk, de azt forgatjuk, amit tudunk, és ott, ahol tudunk. Itt most ez a két dolog jó arányban volt, de ehhez olyan sok belső erő kell, amit még egyszer már nem lennék képes összegyűjteni.