Amennyire vissza tudok emlékezni, soha életemben nem voltam autósmoziban, egy ideig nem is értettem, hogy mi volna az intézménynek lényege, mi az értelme kocsiból nézni filmeket. A Frédi és Béni főcímében volt mindig egy jelenet, azt se nagyon értettem, hogy valami kisasszony visz egy óriási bordaszeletet, ráteszi a kőből készült autóra, az fölborul… - szóval valami amerikai őrültség. Bele is nyugodtam volna, hogy az életem autósmozi élmény nélkül pereg majd le, közben a műfaj is eltűnt vagy legalábbis háttérbe szorult, abban meg körülbelül biztos voltam, hogy nem a Müpa parkolójában fogom megtapasztalni a nagy kalandot.
Mit lehet nyerni? Az ember nem látja élőben a muzsikusokat, csak kivetítőn, nem a természetes hangokat hallja, hanem a rádiót kell beállítani. Legfeljebb nem idegesíti a szomszédait azzal, hogy rázza a lábát. Vagy olyan szomszédokat idegesít, akik rászólnak.
Mi lesz ebben a jó? Vagyis, immár jelen időben: mi ebben a jó? Ez már A sevillai borbély nyitánya alatt gyötör, amikor biztos vagyok abban, hogy nem fogom kibírni. Hogy ritkán sétálok bele ekkora csapdába, a hangminőség gyenge, de nem gyengébb, mint a zenei minőség, ezt a hervadtságot, amit Madaras Gergely ad elő az Operaház zenekarának nagyon kevéssé aktív közreműködésével, büntetni kellene, ha már fölhúzott orral nem lehet kisétálni a teremből, hiszen bent sem vagyunk.
És marad a szint, még ha énekelve minden egy kicsit elevenebb is, de mintha a tenor Horváth Istvánnak nem mondták volna, hogy egy Rossini tenorszólamban nem elég kappanhangúnak lenni, mozgatni is kellene azt a kappanhangot, mert nem tudom, hogy úgy van-e valami értelme az egésznek, így biztosan nincsen.
Kicsit jobb, kicsit rosszabb, de ha tényleg ez a maximum, amit az Opera saját erőből ki tud hozni Rossini-ügyben, akkor a szerzőt törölni kell a lehetségesek köréből, mert végtelen a távolság a vágyott és a megvalósult között.
Szinte észrevétlenül múlik a rossz érzés, de mire az este második része, Mozart Figarója megérkezik, már ki lehet bírni. Vagy több is. Meglehetősen feltűnő a különbség a nemzetközileg jegyzett és az itthon boldog énekesek között, legfeljebb azon érdemes gondolkodni, hogy azért lettek a nemzetközileg jegyzettek azok, mert eleve másképp, biztosabban, okosabban, több szándékkal énekelnek, vagy azért ilyenek, mert valamit megtanultak külföldön. Viszont a Figaro házasságára több nemzetközi énekes jutott, így aztán nagyobb, időnként kifejezetten nagy az öröm: Baráth Emőke Cherubinója, Bretz Gábor Figarója, Kálmán Péter Figarója és Antoniója ott van, ott a vásznon, ott a hangszóróban. Majdnem eltűnik a virtualitás, ennél több pedig valószínűleg el sem várható. És ez nem feltétlenül adottsági kérdés, mert Szegedi Csaba igazán szép hang, van is benne elszántság, csak a koncentráció nem tart ki még egy áriányi időre sem, a gróf áriájában mintha volnának pihenőrészei is, szép lassan leereszt minden, pedig nem épp végtelen hosszúságú a szám.
Nem panaszkodok tovább, mert nincs mire. Gála, sőt gálaközvetítés, közben azonban bizonyság arra, hogy tényleg van ilyen. Megtermett férfiak, estélyi ruhás nők izzadt fejjel és felindultan mindenfélét kiabálnak egymásnak. Úgy hívják: opera.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.