Üsd, vágd, nem apád

Egy időben tarra nyírva hordtam a hajam vagy a fejem, most nem is tudom, melyik a megfelelő kifejezés, talán a fejem. Szóval kopaszra nyiratkoztam, aminek számos előnye van, kevesebb a gond vele, meg egészséges a fejbőr, egyszer valaki nekem hajtott a kocsijával, és holtra rémült, amikor látta, hogy a másik autóból egy kopasz száll ki. Mert a kopaszok azért valamennyire hasonlítanak egymásra.

Erre igazán akkor jöttem rá, amikor a Müpában odajött hozzám egy férfi, hogy nagyon tetszik ám, amit csinálsz. Ó, nagyon köszönöm, bazsalyogtam szerényen, de ő folytatta, nem, komolyan mondom, nagyon jó vagy. Itt már kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, lehet jól írni zenekritikákat meg rosszul, de azért olyan nagyon jó nem lehet velük az ember. Mindenesetre rendületlenül mosolyogtam, és hallgattam a dicsérő szavakat, meg hogy most min dolgozom.

Oké, nem én vagyok a címzett, de most mit lehet ilyenkor tenni? Leplezzem le magam, és csináljak hülyét mindkettőnkből, vagy próbáljak semmire sem kötelező válaszokat adni, igen, igen, benne vagyok most néhány prodzsektben. De milyen prodzsektben?

Bőszen prodzsekteltem, közben finoman hátráltam, mint akinek dolga van, amikor végre elhangzott az a szó, hogy dob. Rájöttem, hogy Borlai Gergővel tévesztettek össze.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy ezekben az internetben bővelkedő hónapokban rászoktam a dobtanárokra. Főleg Garey Williamsre, aki hallgat és elemez híres dobosokat, és annyira lelkes közben, hogy az embert elfogja a vágy: meg kellene ismerni ezt a világot is, mi van Buddy Rich-en és Gene Krupán túl.

Például Borlai Gergő. Akit ugyan Garey Williams Dzsordzsónak mond, de mondja is, hogy nem biztos a kiejtésben, viszont épp olyan lelkesen közvetíti, mint a legnagyobbakat.

Az ember néha arra is büszke lehet, akivel összetévesztik.