Valószínűleg örülni kellene neki, de nem sikerül felhőtlenül. Tegnap a Filharmónia bejelentette, hogy az utolsó előtti koncertjét adja az interneten, még június 3-án a Ránki-család adja a ráadást, de vége a járványnak, tessék személyesen is jelen lenni, aki élő zenét akar hallgatni.

Örülök is, nem csak annak, ha tényleg vége a fertőzéseknek, hanem annak is, hogy ott lehet lenni annak, aki akar, de én szerettem ezt a formát, az otthonról koncertet, jobban, mint a rádióközvetítéseket, amelyeket szinte soha nem hallgattam. Itt viszont nem csak arról van szó, hogy ott is van az ember, meg nem is, hanem hogy vizuálisan is kapott egy interpretációt, a rendező eldöntötte, hogy mire kell figyelni, mondjuk tegnap az énekesek addig voltak érdekesek, amíg hang jött ki a szájukon, a frázisok végén a kép váltott a karmesterre vagy a zenekarra, valamelyik zenekari tagra. Honnan tudod, hogy énekes? Mozog a szája.

A sorok végén viszont olyasmit látott az ember, amit csak közvetítésekkor, sehogy sem lehet élőben összeegyeztetni azt, hogy a szólistát és a karmestert is szemből lehessen nézni. Tudom, hogy nem valami eredeti megfigyelés, de tényleg más a koncert élőben, más lemezről és más a számítógépen, és nem biztos, hogy nem éri meg, kapunk annyi pluszt a képekkel, amennyit elveszítünk a hangminőségen.

Remélem, hogy ezt valaki vizsgálja. Nem egyszerűen a zenebefogadási szokásokat, de azt is, ki mire jutott a járvány alatti közvetítésekkel. Az látszik, hogy a Bartók Fesztivál ebben a formában el sem indult, mintha ez lett volna a nulladik év, látszik, hogy a Concerto Budapest megerősödött, akár tetszik, akár nem, szegletkő lett a magyar zenei életben. A Fesztiválzenekar mintha épp csak karbantartotta volna magát, a Nemzeti Filharmonikusok azt is alig, a Rádiózenekar eltűnt – de egyáltalán nem biztos, hogy a saját zenenézési szokásaim reprezentatívak volnának. Most törjön ki a nyár, aztán eljön a hajfodrász, az ősz.