Különösebb idegeskedés nélkül mondom, hogy nem erre számítottam. Vagyis hát magam sem tudom, mit vártam, azt képzeltem, hogy valamennyire ismerem Handel Esther című oratóriumát, és nem azt kezdték el játszani a Müpában. Már nem azt, amit ismerek, mert mint utóbb rájöttem, én az 1720-ban előadott változatot hallottam, Ton Koopman pedig nyolcvanadik születésnapja alkalmából az 1732-es változatot vezényelte. Ami hosszabb, nagy kórusok vannak benne, amelyeket Handel II. György koronázására írt. Föl szokták ezeket az anthemeket egyéb célokra is használni, például az első rész végén elhangzik a Zadok, a főpap első nagy kórusa, azt manapság a Bajnokok Ligája közvetítések előtt szoktak előadni, azt éneklik a tévében, hogy „the champion” – természetesen ez sem az eredeti szöveg.
Persze az a kérdés, hogy elég jó-e az Amszterdami Barokk Kórus, hogy még extra tételeket kapjunk tőlük. Azt mondanám, elég is meg nem is, úgy értem, elég jó, de talán annyira mégsem jó, finom kis hangok, de az egészben marad valami visszafogottság, ami talán a terem méreteiből is következik. Mindenesetre nem szakad le a csillár tőlük. Igaz, nincs is csillár. A zenekarra még ennyi panasz sem lehet, nagyszerűen játszottak, tisztán és pontosan, a hárfaszólós szopránáriában azt éreztem, hogy a társaság kénytelen a hárfás ujjainak sebességéhez alkalmazkodni, maguktól gyorsabbak volnának, de hát ez a közös muzsikálás előnye és hátránya. Ton Koopman friss és lendületes, csembaló mellett dirigált, a mozgásán nem látszik a nyolcvan év, a zenélése meg, ha jól emlékszem, mindig valami ilyesmi volt. Az ember egy darabig ámul, aztán mégis úgy érzi, hogy bevonja valami nemes penész, nyitott szemmel álmodik egy olyan előadásról, ami élénk és vérrel teli, amin akár izgul is egy kicsit, még ha tudja is a történet végét.
Vajon az énekesek segítenek a penésztelenítésben? Furcsa módon most nem, pedig az egyikük Julia Lezhneva, csilingel, díszít, de benne is van valami leckemondási igyekezet. A kontratenor hanga időnként elfogyott (időnként meg visszajött), a basszusra nem találok magyarázatot, érdektelen és csúnya hang. Bár lehet, hogy ez is valami eszme, a rossz embert, Hámánt ne valami csodás basszus szólaltassa meg.
És akkor a nagy kérdés, hogy vajon ilyen lehetett ez eredetiben is? Nagy és imponáló, de azért unalmas, csak a 18. századi közönség nem akart szólni, tudták, hogy kivételes történelmi pillanatban vannak, az angol nyelvű oratórium születésénél? Vajon az ő türelmük ránk nézve is kötelező?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kovacs Nocraft Jozsefne 2024.11.10. 21:20:54
Amúgy Koopman általában is visszafogottabb, amit lehet unalmasnak is nevezni, bár én nem tenném.