Jó, jó, de nem jó. Nincs olyan végtelenül nagy távolságra a jótól, de az mindegy, mert akkor sem jó. Körülbelül ez volna a rövid értékelése az új Orlai-bemutatónak, Juan Mayorga María Luisa című darabjának. Igyekvés meg sok megtanult szöveg, meg ha nem is hosszú, akkor is sokat kell dolgozni, hogy fennmaradjon a nézői érdeklődés.

Hogy fennmaradjon? Az már egy eredmény. Hogy megteremtődjön. De az voltaképpen megvan, már attól, hogy Hernádi Judit a címszereplő, magányos öreglány, a lány is szó szerint értendő, akinek azt javasolja a házmester, hogy írjon ki még két nevet az ajtajára. Hátha így elkerülik a betörők. Kétfelé lehet ebből indulni, vagy mégis megjönnek a betörők, vagy mégis arcot, testet kapnak a nevek, mégis lesznek María Luisának lakótársai. Plusz vannak ismerősei is, valóságos ismerősei, maga a házmester, akitől a történet indul, meg egy barátnő, akivel egy héten egyszer kávéznak. És akkor lehet ebből valami érdekesség, a képzelt és a valós világ randevúja, amíg a közös sors, a halál mindent és mindenkit össze nem köt.

Most így elmondva is olyan, hogy lehetne ebből jó is. Talán ha szebb a szöveg, ha több volna benne a költészet (bár költő is van a szereplők között), ha szomorúbb, ha viccesebb, ha egyszerre viccesebb és szomorúbb, ami akár benne is lehetne a Hernádi-Gyabronka párosban, de inkább csak lassan szárad ki a darab. Hervadása liliomhullás.