Néha az a borús benyomásom, hogy a művelt és intelligens embert az különbözteti meg a kevésbé művelt és intelligens embertől, hogy kik azok, akiknek a privát ügyei iránt érdeklődik. A kevésbé műveltet a politikusok és sportolók izgatják, a műveltet meg a művészek. Csinszka kivel kavart élete során, József Attila nővérei milyen sorrendben mentek feleségül Makai Ödönhöz.
Sajnos az egész magamról jutott az eszembe, ahogy Pablo Casalst hallgattam, triófelvételek az ötvenes évek elejéről. A hegedűs Alexander Schneider, a zongorista Eugene Istomin. Casals dörmög, ami elég vicces, mert a csellója is dörmög nemcsak ő maga, amikor valahogy be akarja indítani a zenét, akkor mélyen nyög egyet-egyet, ami nem sokban különbözik a hangszeres hozzászólásaitól.
De emellett azon gondolkodom, hogy hogyan is volt ez. Eugene Istomin ekkor nagyon fiatal ember volt, de már szép múlttal, mert csodazongoristaként kezdte a pályát, tizenévesen már a legnagyobb amerikai zenekarokkal lépett föl. Aztán odakavarodott Casals köréhez, a szólista karrierje mellett elindult az, amivel később a legmesszebb jutott, a kamarazenészi élete. Nemcsak Casalsnak volt kísérője, de utóbb egy másik trióban is tag volt, Isaac Sternnel és Leonard Rose-zal.
Aztán ehhez a körhöz odacsapódott egy még fiatalabb csellista lány, Marta Martinez, akit Pablo Casals 1957-ben feleségül vett. A korkülönbség épp hatvan év volt közöttük. Vagy ahogy Casals írta, sokan megszóltak minket, hiszen nem gyakori, hogy a vőlegény harmincöt évvel idősebb az apósánál.
Tizenhét évet éltek együtt, közben szimfonikus zenekart alapítottak, zenei fesztiválokat szerveztek, feltehetőleg boldogan éltek. Aztán Casals meghalt, és elég furcsa módon két évre rá Marta és Istomin összeházasodtak.
Az ember azt érzi, hogy az egészben valami nem stimmel, közben meg az is lehet, hogy minden stimmel, ugyanaz az ember töltött be központi szerepet az életükben, és az ő elvesztésével egymásnak maradtak. Vagy nem tudom. Szerencsére eszembe jutott az is, hogy semmi közöm hozzá.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csársz 2025.07.05. 10:41:41
Mindent egybevetve hiánypotlóan rossz könyv, tuti siker.
polyvitaplex 2025.07.06. 10:32:32
Az első felesége, Susan Metcalfe Casals mezzoszoprán volt, a szerelmük szárba szökkenése után (közben?) Casalsnak volt egy másik nője is, később mégis elvette Susant, 1914 és 1928 között éltek együtt, azután külön éltek, de a hivatalos válásra csak 1957-ben, a Marta Martinezzel való esküvő előtt került sor.
Ezt nyugodtan lehet viharos szerelmi életnek nevezni.
A fiatalabb nők felé forduló idős művészek közül talán csak Chaplin tudná űberelni, akinek egy rakás gyermeke született a tőle jó harminc évvel fiatalabb Oonától.
stolzingimalter 2025.07.06. 11:02:13
csársz 2025.07.06. 17:13:03
polyvitaplex 2025.07.06. 20:58:47
csársz 2025.07.07. 10:43:46
Nagyon nehéz életrajz nélkül művészettörténetet írni. Már a kor megállapítása is ilyen: Shekaspeare a XVI–XVII. század fordulóján..., Rimbaud még nem volt 20 éves... Még az is számít kortárs-e az író (az olvasó!), vagy sem. Stendhal direkt előre dátumozta a Vörös és feketét, nyilván úgy olvasták akkor, mint mi Esterházyt*. Aki tudja, kiről mintázták Dániel vagy Virág és Bástya elvtársat, más élményt kap, mint akinek a szocializmust is a film magyarázza el. (Hm. Bacsó Péter megánélete a kutyát sem érdekel, Fellinié esetleg igen...)
A lényeg: az irodalomtörténeti tényeknek jelentőségük van (lehet), de ezt leginkább Story-magazin szintre szokás süllyeszteni. És akkor semmi különbség nincs Paris Hilton és Lesznay Anna között.
*Bár a Mercedes Benz előadásának szünetében Forgách András magyarázta, hogy egyedül Lukács Sándoron érződik, hogy teljesen érti, miről van szó, a fiatalabb színészek csak találgatnak.
polyvitaplex 2025.07.07. 15:03:29
Ady részegségeiről a barátja, Krúdy Gyula írt könyvet, Krúdy életviteléről Márai, Márai öregkoráról Furkó Zoltán, mindhárom forrásértékű, és nemhogy a Story magazin nem jut róluk eszembe, hanem még a Színházi Élet Intim Pista rovata sem.