Tudom, hogy így nem lehet olvasni, mert elvész az olvasás öröme, a lassan bontakozó cselekmény gyönyörűsége, de azért egy fejezeten így mentem át a Vörös és feketében, előbb Tótfalusi Ágnes fordítása, utána Illés Endréé, a végén meg az eredeti bogarászása. A fejezet pedig a negyedik volt. Az első benyomás az, hogy tényleg érdemes volt elkészíteni az új változatot, mert néha az Illés Endréből nem lehet kideríteni, miről is van szó. „Sötét gesztenyeszín haja mélyen benőtte koponyáját, s csak keskeny homlokot hagyott szabadon, ez a haj a harag pillanatában gonosszá rajzolta vonásait.” Hát, nem valami szép fiú. Tótfalusi Ágnesnél meg: „Sötétbarna haja mélyen benőtt a homlokába, amely így alacsonynak tűnt és amikor Julien haragra gerjedt, nagyon vad lett az arckifejezése.” Azért ez jobb.

Közben talál az ember következetlenségeket, az egyes fejezetek előtt a mottó hol eredeti nyelven van, hol lefordítva, (Stendhal az eredetit használta), a hosszmérték többnyire láb, leszámítva Sorel papát, aki „majd két méter magas”, értem, miért, mégis kicsit furcsa. A Renal család neve elől eltűnt a de, ezt is értem, miért, de ez is furcsa. Viszont milyen jó, hogy ma már mondható, hogy egyiptomi fellahok, és nem azt írják, mint Illés Endre, hogy egyiptomi páriák, mert annak nincs sok értelme.

És így tovább, így tovább. De mindegy, mert az olvasót egyszer csak mellbe vágja Stendhal zsenialitása. Ebben a fejezetben lép színre a főhős, Julien, és hogyan. Sorel papa belép a fűrészmalomba, hogy számon kérjen valamit a fiától, és nincs ott senki. Illetve mégis, Julien ott van, csak nem látni elsőre, fent ül a magasban, a keresztgerendán olvas, ahelyett, hogy a fűrészt felügyelné.

Kimondottan filmes ötlet a 19. század elejéről, belép az üres szobába, csak a zaj furcsa, plánváltás, hogy kiderüljön, mégsem üres, és közben a szereplőt is elhelyezi a világában: álmodozik, felhők közt jár, vagy legalábbis magasabban, mint a környezete.

Zseni! Génie!!