Van valami titkos kapcsolat tisztelet és kényelmetlenség között, azzal tiszteljük meg a másikat, hogy miatta kényelmetlen ruhát öltünk, melegben is zakót viselünk, vagy selyemkendőt kötünk a nyakunkra. Az ember ezt az évtizedek során belátja, elfogadja, beletörődik, így aztán külföldi koncertekre fájó szívvel hosszú nadrágot csomagolok. Egyszer már megjártam, Veronában a földszintre kötelező volt a hosszúnadrág, el kellett száguldani a shopba egy fekete gatyáért, aztán zsebre vágott kézzel kellett mászkálni a szünetben, le ne csússzon az új ruhadarab. Mert övet azért már nem vettem hozzá.

Itt villogok most Salzburgban a hosszúnadrágommal, és irigykedek. Másoknak szabad. Igaz, Glyndebourne-ban is szabad volt másoknak, vidáman hordták a skót szoknyákat éltes, nagy bajuszú urak, de azért ők gondoskodtak a saját kényelmetlenségükről, és szmokingkabát, csokornyakkendő volt hozzá a viselet. Itt viszont semmi ilyesmit nem várnak el, ingben és bőrnadrágban is szabad ünnepelni Kurtág Györgyöt, a népi vagy népies öltözet ünnepinek számít. Mondanám, hogy hiába, az osztrákok tudják, hogy nem a lábszárunkkal hallgatjuk a zenét. Ámbár a fürdőnadrág aligha csúszott volna át a jegyszedői rostán. Az én utolsó tiroli bőrnadrágom meg körülbelül ötven évvel ezelőtt érvényét veszítette.