Mindenki imponál, aki hosszú távra tervez. Aki nem hiszi el, hogy holnap összedől e bús világ, és diófát ültet (bár az inkább az önzetlenség jele), whiskeyt tesz el, hogy ebből majd tizennyolc év múlva nagyszerű ital lesz, tizennyolc hónap után azt mondja a nagy, kerek sajtnak, hogy na, még másfél évig érlelődj. Reklámot készít, az augusztusi hőségben a karácsonyi kampányt készíti elő.

A magam részéről... – elég szerény. Jegyet veszek az Operába, a decemberi Netrebko fellépésre, a Bohéméletre. Lesz még december, lesz Netrebko, lesz Operaház. Bohémélet – az lesz. Aztán eszembe jutott egy visszatérő szenvedés, a vécépapír-vásárlás. Nagy csomagokat veszek, eleve utálom, mint szemérmes várandós nő az állapotát, aki csak ránéz, tudja, hogy valakivel legalább egyszer intim kapcsolatban volt. Aki csak rám néz, amíg cipelem hazafelé a tizenhat gurigát – tudja, amit tud. Csak azt nem tudja, mit jelent ez a papírhalom. A jövőt. Hogy ez kitart, mondjuk januárig. Ha ő kitart, én is kitartok. Mindjárt megyek, és veszek még két göngyöleget.