Ezek az édes terhek. Egy este megy Ránki Dezső koncertje a Müpában és a Figaro az Operaházban. Most hová? Ránki az Ránki, de a Figaro is Figaro, Galgóczy rendezés, idén nem lesz több, sőt, ha igaz, kiköltözik az Eiffelbe. Masszív szereposztás, és Káli Gábor vezényel.

Furcsán vezényel, úgy értem a hangsúlyt nagyon a fafúvókra helyezi, ettől a nyitány lényege vagy legalábbis fontos eleme, ez a zsizsegés, felajzottság, az őrült nap háttérbe szorul, de hát az operaházi zenélés mindig kompromisszum, ha valamit nyerünk, valamit veszítünk is. Viszont ha valamit veszítünk, nem biztos, hogy nyerünk is valamit, úgyhogy ez a jobbik eset. A nők pedig jók, Pasztircsák Polina és Baráth Emőke, az utóbbi talán egy gondolattal halkabb az ideálisnál, de Susanna rengeteg énekelnivaló, talán okos dolog az önkímélet. Mindazonáltal úgy érzem, hogy mindjárt leesik a fejem, és elgurul a sorok között, mert a jókedv, lendület, humor teljességgel hiányzik az előadásból, Figaro gondterhelten töri a fejét, mint valami Sherlock Holmes, de a többiek is komor kötelességtudattal teljesítik a vállalást: ma este mindennek jóra kell fordulnia.

Minden nem tud.