A papír sokat kibír

A papír sokat kibír

hartaycs.jpg

Vannak könyvek, amelyeket becsületből fejez be az ember. Bár ez is csak olyan duma, a becsületnek nincs sok köze a műélvezethez. Igaz, Hartay Csaba könyvének sincs sok köze hozzá. Amolyan fárasztó, fárasztó, és egyre fárasztóbb lesz. 

Nem mondom, hogy nem gyanakodtam már a borító láttán is, de annak tényleg van köze a becsülethez. Olyan, mintha más volna. Okostelefonnak néz ki, de könyv. Már ha könyvnek nevezzük az, ha két tábla között lapok sorakoznak, szorosan. Érzem, hogy nem rendes dolog most kötözködni, végül is senki nem akart rosszat, Hartay Csaba csak nevettetne, ha nem nevetsz, ne olvasd, becsületből se. Csak közben talán mégis érvényes a kérdés, hogy mi változik az anyagtól. Nyilván minden, a játékpisztolyból fegyver lesz, pedig eléggé hasonlónak néznek ki. Az internetes tréfálkozásból valamiért nem lesz igazi, felnőtt, nagybetűs humor, ha könyvként jelenik meg. 

Van megoldási javaslatom, bár nem biztos, hogy helytálló. A könyv formával Hartay Csaba más ligába jelentkezett be. Nem a fészbukozó tréfamesterekkel játszik, hanem Karinthyval, Rejtővel, Örkénnyel. Ők pedig tényleg szellemesek, gyorsak, okosak, váratlanok, még tizedszeri olvasásra is. Viszont ha másodszor olvasom Hartay Csabától, hogy "dinnyehordó póz" a feszítő férfiakra, már legyintek. Volt, csak elfelejtetted. Én is szeretném elfelejteni. Ha előszörre olvasom ezeket a skicceket, gazdag pasi - festett lány, bunkó magyarok a társasutazáson, pocakosék a medencében, már legyinteni is lusta vagyok. 

Nehéz humorosnak lenni. Legalább megpróbálta. 

Hemburger

Hemburger

hem.jpg

A középen látható ember a Hemingway hasonmásverseny győztese. Nem az idei, aki egy hatvanegy éves, nyugdíjas bankár lett, hanem a 2016-os, aki azért különleges győztes, mert őt is Hemingwaynek hívják, Dave Hemingwaynek. Egyébként nem rokon. Minden évben összegyűlnek a fehér szakállas manusok Floridában az író születésnapján, többnyire ugyanazok az ősz rajongók, megmérkőznek, győztest hirdetnek. A győztes általában elmondja, hogy nagyon közel érzi magát Hemingwayhez, mert ő is szereti a nőket és nem veti meg az italt. Kicsit egyszerű értelmezése a Hemingway-jelenségnek, de nyilván ez az ára a halhatatlanságnak: a művészt félreértik. Nekem mindig a híres Deák Ferenc anekdota jut az eszembe, Kemény Zsigmond véletlenül Deák Ferenc kalapját akasztotta le a szögről, de hát, magyarázta, körülbelül egyforma a fejünk. Körül igen, mondta Deák, de belül nem. 

Azon gondolkodom, kivel lehetne ezt eljátszani a magyar irodalomban. József Attilával talán meg lehetne próbálkozni a következő költészet napján. Bár Kosztolányira hasonlítani azért menőbb dolog.   

Pásztorok örvendeznek

Pásztorok örvendeznek

grigo.jpg

Valamelyik éjjel nem tudtam aludni, kínomban (nem volt nagy kín) elkezdtem nézni egy Metropolitan előadást. Carmen Domingóval és Waltraud Meierrel, Zeffirelli-rendezés, de valahogy teljesen félremegy, Domingo túlkoros, túlsúlyos, de leginkább átvitt értelemben, mintha nem tizedes volna, hanem ezredes, tízezredes, elegánsan legyintget a kezével, miközben megbabonázott kiskatonának kellene lennie. 

Nem is ez a lényeg, hanem néztem a gyermekkart,a kamera pásztázott a kilencvenes évekbeli fiatal arcokon, és arra gondoltam: hogy is van ez? Van egy nagy halom szép hangú gyerek, szeretnek a színpadon lenni, tudnak és tanulnak énekelni, miért nem lesz belőlük híres operasztár az idők során? Mert nem lesz, amennyire tudom, a pesti Operából nekem csak Derecskei Zsolt jut eszembe, aki már kicsiként is ott volt, és nagyként is színpadon állt, ha nem is sztárként. 

Vagy többen is vannak, csak valahogy erről nem beszélnek. Peter Schreier biztosan énekelt a drezdai Kreuzchorban, sőt, szólista volt, vannak altfelvételei is. És míg a videót néztem, már Pesten volt a legjobb példa, Vittorio Grigolo, aki a Sixtus-kápolna kórusában volt tehetséges kisfiú, onnét vitték el a római operába, hogy pásztorfiú legyen a Tosca harmadik felvonásában. Nagyon nem lehet a szerepben villogni, hiszen alighogy befejezi színfalak mögötti énekét, jön a Levélária, de Grigolo nem maradt érintetlen a varázstól. Mondjuk úgy könnyebb megőrülni, ha a Levéláriát Luciano Pavarotti énekli. Megfelelő stafétabotot a megfelelő embertől. 

grigolo.jpg

A feledékeny Mr Defoe

A feledékeny Mr Defoe

daniel-defoe.jpg

Hogy is ne volna feledékeny, amikor még a saját nevére sem emlékezett pontosan, úgy gondolta, hogy ő egy de, egy de Foe, és nem csak egy mezei Foe. Volt még ezen kívül, állítólag 197 írói álneve, de hát úgyis mindenki csak egyet ismer, amin a Robinsont írta. Mintha Defoe is csak félig került volna be a magyar irodalomba, annál többet írt, vagy többet kellene ismerni, mint ezt az egyet, hiszen még a Robinsonnak is van folytatása. Ezen az egyoldalúságon akartam egy kicsit javítani, legalább a magam szintjén, a Jack ezredessel, ami szintén jó is, lendületes is, föl lehet benne ismerni a Robinson eszméit, hogy nem csak korbácsolni lehet a bennszülötteket. És az eszmék mellett ott van Defoe feledékenysége is, mármint írói feledékenysége. A híresebbik eset a Robinsonban van, amikor megpillantja a hajóroncsot, meztelenre vetkőzik, átúszik a roncsra, talál egy kétszersültes ládát, és annak tartalmát a zsebébe tömi. De Jack ezredes is kétszer tanul meg olvasni, egyszer elmeséli, hogy már tizennégy éves korában elsajátította ezt a tudást, aztán mégis értetlenül nézi az ellene (illetve az öccse ellen) kiadott elfogatóparancsot, és felnőtt korában újra megtanul olvasni. 

Hazai Attila jutott az eszembe, akinek a Feri: Cukor Kékség című könyvében a nő kétszer is leveti a harisnyanadrágját ugyanahhoz a szexeléshez. Tőle tudtam meg azt is, hogy a német fordításban aztán kiköszörülték ezt a csorbát a harisnyanadrágon. Persze ennél sokkal meglepőbb, hogy egyáltalán van a könyvnek német fordítása. 

J. J. elszáll

J. J. elszáll

A történet úgy szól, hogy a kontratenor Jakub Józef Orlinski elment egy rádiófelvételre. Meleg volt meg úgysem látja más, csak a mikrofonok, így aztán az alkalomnak megfelelően öltözött föl, rövid gatya, feltűrt ing. A zongorakísérője hasonlóképpen, vietnámi papucsban. Csak a helyszínen derült ki, hogy a mikrofonok mellett közönség is van (mint nálunk, a Márványteremben), sőt, ez egy facebook esemény, így kamerák is jöttek, fölveszik az áriát. Nem volt mit tenni, hazamenni, átöltözni már nem lehetett, így Orlinski és kísérő elénekelte a Giustino-részletet. Az erről készült videó meglepően sikeres lett, már jóval a három és félmillió megtekintés fölött jár. 

Elhiszem, el én. Még akkor is, ha épp Orlinski volt, aki Christina Pluhar együttesével, a L'Arpeggiatával, egy ráadás alatt akkora flip-flopot ugrott, hogy még az operatőr is lemaradt róla. Aztán nekilát brékelni, jól, de egy kontratenorhoz képest egyenesen döbbenetesen. Egy 20. századi venezuelai slágert játszanak néhány száz évvel idősebb európai  hangszereken, néhány évtizeddel fiatalabb amerikai elemekkel, rappel meg hasonlókkal. Csak hogy bizonyítsák, a zene egy, és örülni neki akárhogyan is lehet.

 

Fejben dől el

Fejben dől el

20190717_210952.jpg

Nem különösebben szép ez a példány, de aki járt már Szicíliában, az ismeri ezeket a fejeket, majolika virágtartókat, egzotikus férfifej, szép és ifjú leány a párja. De hát ez nem Szicília, csoda, hogy ilyen jutott. A kerámiához történet is jár: valaha egy szépséges lány gyönyörű növényeket nevelt a balkonon. Hanem a nő a balkonon mindig veszélyben van, ebben a történetben is. Arra sétált egy mór férfiú, fölnézett az erkélyre, és megtörtént a baj. A lány a férfibe szeretett, a férfi a lányba. Boldogságuknak semmi különösebb akadálya nem volt, vagy legalább eleinte nem látszott, hogy volna, így aztán együtt feküdtek le és együtt ébredtek, amíg csak egy napon a lány meg nem tudta, hogy a férfinak van másik felesége, gyermekei, távolban élő családja. Hogy a férfi végleg nála maradjon, arra a lány nem talált jobb megoldást, mint hogy megölte őt, leszúrta egy nagy késsel. De mi legyen a holttesttel? Nyilván ehhez a megoldáshoz is szicíliainak kell lenni: a lány ugyanazzal a késsel, amellyel megölte, levágta a férfi fejét, és szépen kitette a balkonra. Földet töltött a koponyába, virágot ültetett bele, ami gyönyörűen fejlődött is. A holttest többi részéről nem szól a történet. A virág a koponyában azonban olyan széppé növekedett, hogy a szomszédok is felfigyeltek rá, és arra jutottak (egyébként helyesen), hogy a növekedésnek bizonyára a virágtartó az oka. Ezért aztán ők is elkezdtek majolikából mór fejet formázó virágcserepeket készíttetni, bár azt a csodálatos fejlődést, amit az igazi mór igazi fejébe ültetett virág mutatott, a majolika változatok nem tudták megismételni. 

A történet ezer okból is szép és különös, de talán az a legfontosabb, hogy a szerelem szakértőinek mondott olaszok is azt mondják: bolondság a szívre hivatkozni, összetett kézzel szívet mutogatni, bolondság szíveket vésni a padokba. A szerelem is fej kérdése, ahol a fejed, ott a szerelmed. Vagy legalább az, aki szeret. 

A velünk élő Gianni Morandi

A velünk élő Gianni Morandi

20190716_112454.jpg

Nincs szerencsére semmi baj Gianni Morandival, köztünk él valóságosan is, nem csak a dalaival, decemberben lesz 75 éves, előre is gratulálunk, nem feledve, mennyire nehéz lehet megőrizni a srácos külsőt és lendületet ebben a korban. Csak közben elindult az évad az olasz tengerparton, hirtelen rengetegen lettek, és kiegészültek a családok, csatlakoznak a férjek, a nonnák meg a nonnók. Lehetne éppenséggel szuperidegesítő is a helyzet, mert mindenki beszél és beszél, nem is beszél, inkább ordít és ordít, kihasználják az öregek, hogy nincs előlük menekvés, amit egész évben nem tudtak elmondani, azt most elmondják. Ha eszükbe jut. Mert például a képen látható nagypapa inkább dalestet adott, vagyis daldélelőttöt. Ne tévesszen meg senkit az elterülés, alkoholról szó sincs, csak napozik, és egy napernyőhöz csupán két ágy jár, így ő a család mellé feküdt. És énekelt. Gianni Morandit, Non son degno di te, az volt a kedvence, arra sokszor visszatért, de a Fatti mandare dalla mamma is a slágerlista élén volt. Körülbelül egy óra után fogyott ki a dalokból, pontosabban a Gianni Morandi-slágerekből, és átállt Celentanóra és a 24 mila bacira. Érthetetlen módon egy dal kimaradt a műsorból, a Bella Belinda, a szép Belinda, aki csak a salátának beszél, belesír a levesbe és gombócokat gyúr a kenyérből, mivel szerelmes. 

Azt viszont az élelmiszerboltban elénekelte egy másik nagypapa, miközben kézen fogva vezette az értelmi sérült unokáját. 

Extra Italiam non est vita.

Hová tegyük Karita Mattilát?

Hová tegyük Karita Mattilát?

karita.jpg

Emlékszem, mikor még feltűnt, szőke csaj a lemezborítókon, kilencvenes évek. Majd letűnik. De nem tűnt le, vagy talán csak átmenetileg. Mindenütt ott volt, ott van, most épp a magyarul különösen vicces nevű Leocadia Begbicket énekli Aix-en-Provence-ban. Tíz éve is a Met közvetítésben énekelt, Salomét, pucéron, idén is ott volt. Felöltözve. Csúnyán és fájdalmasan haldoklott a Kármelitákban. Nem tetszik olyan nagyon a hangja, nem tetszik a színészete, de mégsem lehet szabadulni tőle. Norman Lebrecht egyszer azt mondta, hogy ő a világon a legbutább énekes, de ezt valahogy nem tudom elhinni. Mert a butaság nem tud vicces lenni. Vagy igen? Azt mondja, hogy Floridában, ahol lakik, ő a legfiatalabb a városban. Tekintve, hogy 1960-ban született, ez nem rossz poén. Azt is mondja, hogy nem hajlandó végignézni Az istenek alkonyát, mert öt órát nem bír ki ülve. Ez se nagy butaság. Aztán mégis végignézte, és azt mondta, öt órán át sírt, de szívesen kezdené elölről. Ez se butaság. Azt mondja, egyszer eljutott a Trisztán és Izolda feléig, amikor rájött, mi a baja a művel. Izolda soha nem fogja be a száját. 

Nyilván nem meglepő, hogy a közeljövőben el fogja énekelni a szerepet. 

A chicagói mór

A chicagói mór

otello.jpg

Mit is visz magával az ember, ha Velence környékén ázik, és zenét is akar a füleibe. Lehetne Vivaldi, lehetne a Traviata, aminek a La Fenicében volt a premierje. De elegendőek az egyszerűbb megoldások, Gioconda és Otello. Az Otello, persze, tévedés, hiába velencei a mór, csak a színdarab első felvonása játszódik Velencében, a többi Cipruson. Az első felvonást viszont Verdi nem zenésítette meg, szóval legközelebb irány Ciprus. 

Addig viszont itt ez a lemez, azon kevés CD-k közé tartozik, amit kétszer vettem meg, nem szeretetből, hanem mert valaki ellopta az első albumot, nem szép tőle, de nem is tudom, ki volt. 

Nem szeretetből, és, amennyire látom, nem csak én vagyok vele így, többé-kevésbé kudarcnak szokták ítélni a második Solti-Otellót. Ő maga biztosan annak ítélte, az volt a vágya, hogy az épp akkor megjelent kritikai kiadás alapján mindent úgy csináljon, ahogy azt Verdi megírta. Sajnálatos módon nem jó partnert választott hozzá magának: Luciano Pavarottit. Pavarotti már túl nagy ember volt, nehéz volt őt instruálni, még akkor is, ha ez az Otello-sorozat (mert koncertek felvételeiből készült el a végső változat) Solti búcsúturnéja volt a Chicago Symphonyval. Lehet erről jókat olvasni most a Gramophone oldalán, a lemez producere, Michael Haas meséli el a rémtörténeteket, hogy végül sztártenor és karmester éppen csak köszönt egymásnak, és a nyara azzal telt, hogy küldte az újabb és újabb változatokat Salzburgba és Pesaróba, amit Solti jóváhagyott, azt Pavarotti újravágatta, és ez ment, ment, amíg azt nem mondta a Decca, hogy Pavarotti hozza a több pénzt, az ő szava az utolsó. 

A hallgató ebből annyit érzékel, hogy tulajdonképpen mindenki rossz, Kiri Te Kanawa nagyon kimódoltnak és üresnek hat, Leo Nucci túlságosan is intrikus, pont a nagybetűs gonoszt nem hallani benne. Pavarotti meglepően jól bírja, ha nem túl mély a szólam, de egyébként Soltinak sincs igaza, a nagy kórusok is olyanok, mintha a zenét röntgenkészülékkel hallgatnánk, minden ott van, csak a kifejezés meg az indulat, a tűz, a hús, a vér hiányzik. 

Ezt a lemezt vettem meg kétszer. Mi lett volna, ha még tetszik is?  

Nem jöttem rá

Nem jöttem rá

sallyrooney.jpg

Sally Rooney, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Túlzok, persze, hogy túlzok. Sally Rooney már elmúlt huszonegy éves, most huszonnyolc, és a Nobel-díjat nem nyerte még el, csak épp a nagy, fehér reménység szerepét kell eljátszania, aki már a második regényével hódít, és mindenféle shortlisten meg longlisten rajta van, és még magyarra is lefordították a Normális embereket, ezt a másodikat. 

Nem szenvedés, de azért nem egészen világos, hogy mi a nagy felhajtás oka. A könyv amolyan féléletrajzi, valami ilyesmit élhetett át ő is, ahogy gimnáziumból egyetemre ment, és kiszabadult az egyik iskolai szerepből, beszabadulva a másik iskolai szerepbe: a csúnya, tésztatestű, furcsa lányból vékony, helyes, értelmes, tehetséges lány lett. Csak a fiú maradt ugyanaz mellette, aki viszont az iskolai sztárból elveszett legénnyé változott. Mindegy, nem is igazán volt mellette, éppen ettől érdekesek, mintha Rómeó és Júlia együtt maradhatott volna, és jönnek a hétköznapok, új csajok és új pasik, de az a bizonyos kötés mégis állandó marad. Napokig együtt, hónapokig mással. Az ember tudja előre, hogy ennek a történetnek nagyon jó vége nem lehet, de nem a nagyon jó a reménytelen, hanem a vége, ha folyton összevesznek és kibékülnek, akkor hiába próbálja meg a szerző kitenni a pontot egy jobb vagy rosszabb pillanatban, attól még nem lesz vége. Sem happy sem unhappy módon. Mondjuk erre Sally Rooney is rájött. 

Olvasható, és olyasmiről szól amiről van tudása a szerzőnek, a Trinity College Dublinban meg a kisvárosi élet, sör, cigi, buli. Tulajdonképpen rendben van, és az ember legfeljebb azon ámul, mekkora támogatással indul egy író a világban, ha angolul ír (tényleg: miért nem írül ír?), és van mögötte egy nagy kiadó.