Szívesen  mondanám, hogy pedig mennyire tetszett Einstein letolt gatyában, de igazából az sem tetszett. Az első részt megnéztem, és gyorsan elfelejtettem, mikor is lesz a következő. A NatGeo Picasso-sorozata csak annyiban más, hogy dupla résszel kezdődött, így a második kezdését el sem lehetett felejteni. Mégsem láttam. 

Az egész mérhetetlenül röhejes, szegény Antonio Banderas folyamatosan mereszti a szemét, hogy olyan legyen a pillantása, mint a nagy honfitársnak, mégsem olyan. Viszont ezek az hiperidétlen parókák, megmaradnak, mint a magyar filmkészítés örök szerencsétlenségei. Hátul elállnak, egyébként is túl vaskosak, ha Picassónak ennyi haja lett volna a Guernica festésekor, nem kellett volna így fésülnie. Tényleg nem akarok most azzal jönni, hogy pedig Andy Vajna valaha parókakészítéssel is foglalkozott, de ez valami visszatérő filmbetegség nálunk, már ez Evita alatt is úgy volt szőke Madonna, hogy a barna hajszálak kilógtak alant. 

A többi történelem. Vagy lehetne történelem is, született Malagában, meghalt Mougins-ban, közben történt vele egy és más, csak nem lehet normálisan elmesélni, hiszen a sztárnak szerepelnie kell már a történet elején is, nem lehet az ötödik részig izgatni a kedves nézőket, hogy még másfél hónap és jön Banderas, így aztán ravaszul összerázták a cselekményt, vagy keresztbe vágták, vagy nem tudom, hogy mondják, lényeg, hogy még a minimumot sem sikerült teljesíteni, hogy honnét jutottunk el hová. Mondhatni: Picasso egyelőre ellenáll a filmes feldolgozásnak, de azért ott a Picasso kalandjai, valamit lehetne kezdeni ezzel az élettel és ismerősi körrel. Ennél biztosan többet. 

Valószínűleg nem kötötte le a teljes agykapacitásomat a tegnapi operabemutató, Az álarcosbál, mert időnként az egyik salamonbélás kabaréjelenet jutott az eszembe, A tízes. Nincs a kettőnek semmi köze egymáshoz, vagy talán mégis van. Ami ránk maradt tévéfelvétel, egy kicsit fáradt főhőssel dolgozik, Salamon Béla úgy mondja föl a szöveget, mint aki már ezt ezerszer megtette, tudja, mi a jó benne, mit szeretnek az emberek. Mellette Viola Mihály mint egy haját veszített Kepes András és Lengyel Gizi a mellékszál, de tényleg Salamonnál maradva: zenél. Énekel. Énekelve zenél. 

Sokszor keressük a zene jelentését valahogy a szavakban, a beszélt nyelvben, hogy talán azért hat ránk olyan erősen, mégis megfoghatatlanul, mert valami, létező vagy nem létező szöveget helyettesít. Közben meg talán éppen fordítva van, a szöveg helyettesít valami létező vagy nem létező zenét. Amit mindig mondanak, az ember maga is tapasztal, hogy a poén nem elsősorban elmeél kérdése, és nem is feltétlenül a váratlanságé, csak a ritmusé, a szünet megfelelő hosszúságáé. Meg az ismétlésé, ahogy Salamon újra és újra elmondja a kulcssorokat. A jelenetben (ha valakinek nincs idege végignézni) a vezérigazgatót kell emlékeztetni, hogy három hete kölcsönkért egy tízest, így aztán Rosta kartárs mindenféle marhaságot mond, amiben benne van a szó, Hófehérke és a tíz törpe, hadd adjak tízet (tüzet) stb. Az egész jelenet egy magas hangon világgá kürtölt felkiáltással végződik, mint valami tenorária, csak nem azt mondja, vincero!, hanem hogy a fene a metaforáját magának. Amire azért lehetne éppenséggel egy áriát is alapozni. Vagy a jelenetet operásítani? De minek, ha egyszer úgyis az.  

Kicsit talán erőlködésnek tűnik, de fölteszem a kérdést: lehet-e túl jónak lenni a színpadon. Nyilván ha túl rossznak lehet lenni, akkor ennek sincs különösebb akadálya, ha valaki akadályozza, hogy a néző a történetre figyeljen, mert valami magánakcióba kezd, vagy nem is kezd, csak jelen van, de olyan erővel van, hogy másra sem lehet nézni... Csak hát ezzel azt teszi, ami a kötelessége, mutogatja magát, dolgozik a nézőért, hogy porhüvelyünket hátrahagyva egy másik történet részeseinek érezzük magunkat. Inspirálja a többit, hogy gyertek, legyetek ti is erőteljesebbek, nem lógunk. 

Onnét jutott az egész az eszembe, hogy a Katonába volt jegyem, más darabra, nagyon nem bántam meg, csak elkezdtem megint babrálódni a Háztűznézővel. Novemberi előadás, de mennyire eleven... Mennyire eleven? Négyen szeretnék elvenni a lábujjhegyen tipegő Agafja Tyihonovnát. Köztük a legfontosabb Padkaljoszin, a főhős. Aztán vannak hárman, körülbelül egyforma súllyal a történetben. Rántotta, a végrehajtó, na jó, így könnyű emlékezetesnek lenni. Aztán itt jön a kérdés, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e,mert egyrészt az egész előadásból leginkább rá lehet emlékezni, másrészt azt érzi az ember, hogy Gogol otthagyott egy nagyon vicces lehetőséget, Zsivakin és Agafja Tyihonovna szerelmét, a pipihús és a fogatlan farkas nagy találkozását. A harmadik pedig... 

Percekig nem jut az eszembe. Amivel nem is volna semmi baj, ők hárman csak a cselekmény bonyolítói, nem az a Háztűznéző története, hogy négyen akarnak elvenni valakit, és mi lesz belőle, hanem hogy a vőlegény hezitál, majd az kiugrik az utolsó pillanatban, úgy menekül a házasság elöl. Aztán eszembe jut Vajdai Vilmos is, és nem is az a kérdés, hogy ő miért nem, csak ez, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e, és ha igen, az baj-e.  

Most épp szőke. Kicsi, nagyon vékony, mégsem törékeny, mert olyan a bicepsze, hogy bármikor elcserélném a magaméra. Az első részben hagyományos, bár nagyon dekoltált a ruhája, a második részben valami jópofa flamingós-papagájos valamit visel. És nem indul a program, ő csak venné a levegőt, de a zongorista, Philippe Cassard a Happy Birthdayt kezdi el klimpírozni. 

Azt hiszem, meg is vagyunk. Dessay olyan pompásan játssza el a köszi-köszit, mi meg olyan vidáman verjük össze a két tenyerünket az ötvenharmadik születésnapra, hogy ebből már baj nem lehet. Neki tovább kell játszania, most már bejárt úton, mert Cassard tovább alakítja a megvadult zongoristát, nem a Rózsaária ismert bevezetőjét játssza. Mikor Dessay eljátssza, hogy akkor ő akár ki is mehetne, akkor vált a pianista, és jön Figaróné áriája. Nem azt mondom, amit illik, hogy évek óta nem énekel színpadon, pedig mennyire csodás és intakt a hangja. Évek óta nem énekel színpadon, de nincs is rá szüksége, itt van egyedül, és kerek a történet, érzékelhető a szituáció. A hang ellenőrzés alatt van, ezt abból is lehet érezni, hogy néha kibukik onnét, és van egy-egy másodperc, amikor nem hagyja magát, nyikkan, vagy csak zörren. De tényleg csak pillanatokra, hogy érezzük, micsoda munka ez, lazulni, énekelni, kifejezni, és közben száz százalékosan koncentrálni. Mozartok között egy adag Schubert-dal, végigjátszva mindet, nagy gesztusokkal, mégsem lehet még csak megkérdőjelezni semmit sem, ez pont így jó, pont ennyit bírnak el, pont így kell. Neki pont így kell, így átélhető nekünk is az ifjú apáca kapaszkodása a mennyei vőlegénybe, vagy Margit, ahogy elfogja a nagyon is testi vágy a szép fiatalember iránt. Majdnem zavarba hozza az embert, ahogy végigsimít magán. 

Ugyanez a Margit énekli a második rész végén az Ékszeráriát Gounod-tól, ó, ha így látna. Utána néhány Debussy, közben egy szép adag halálos ítélet, Pfizner dalai, nincs ember, aki ezt sikerrel tudná elénekelni. Most meg majd bárki műsorra tűzi, azzal kell szembesülnie, hogy rendben van, vagy akár jó is, de hol van mindez Natalie-tól. 

Hol van bárki, Natalie-hoz képest?  

Kár, hogy Respighi nem folytatta a római szimfonikus költemények sorát, pineák, kutak, ünnepek, és lehetett volna még egy oszlopok is. Ugyanúgy végigjárhatná az ember a helyszíneket, valami legalább rendszerezné a kóválygásait a városban, Medici-kút, katakomba, Marcus Aurelius-oszlop. Ha épp az lett volna a választott, nem a Trajanus. 

Persze,a legcsodálatosabb ezekben az oszlopokban épp a funkcióvesztés. Valaha azért álltak, hogy tartsanak valamit, most meg azért, hogy legyenek, mert csodálatos módon megmaradtak, nem építették be sokkal-sokkal fiatalabb templomokba őket, kint maradtak az utcán, eső, nap veri,a szél koptatja, de ha csak ennyi a baj, elég vaskosak, marad belőlük néhány századra való. 

Funkciótlanok? Mintha éppen az eredeti funkciójukat kapták volna vissza, mesterséges fává váltak, alattuk összegyűlnek az emberek, leteszik a feneküket, kicsit beszélgetnek, hiába nincs árnyéka az oszlopfőnek. Nagyon megértem, aki a világ iránt érzett elragadtatottságában fákat ölelget, de oszlopot ölelni még több értelme van, az nem nő (úgy értem: növekszik), nem korhad, nincs élete, de jelzi a mások életét, a faragóét, az alatta valaha is üldögélőkét. 

Róma is szereti a saját oszlopait, bár túl sokat nem tudnak róla a rómaiak. De nem falazzák be őket, nem tesznek rá vakolatot, ott állnak a sarkokon, bejáratok mellett, a cipőboltban. Megengedi, hogy lefényképezzem? Persze. De tudja, hogy az egy nagyon régi oszlop? Talán már több száz éves is megvan. 

Santa Maria ad martyres. Ez a neve ennek a templomnak. Éppen eső után vagyunk, beázott odafönt, de ezt senki nem bánja, így ázik már lassan kétezer éve, az oculoson át, a fényt beeresztő lyukon. Mert van a templomnak népszerűbb neve is, az, hogy Pantheon. Kikeresztelkedett az épület, benne nyugszik ma két király meg egy híres festő, Raffaello, és talán néha miséket mondanak benne, bár csúcsidőben elképesztő zaj van, folyamatosan próbálják csitítani a vendégeket, akik jobban érzik a pogány világot, mint az elmélkedési lehetőséget. 

Nem is erről a templomról akartam igazán beszélni, hanem a közelben lévő Santa Maria dell'Anima nevűről, amely most a németek temploma Rómában, holott azelőtt a hollandoké volt, ezért is van benne eltemetve a holland pápa, VI. Adrián. Bementem, ragyogóan sütötte meg a nap a szentélyt, emeltem a fényképezőgépet, aztán meggondoltam. Inkább nem. Mi értelme van otthon nézegetni a képeket, és gondolkodni, hogy ez hol is készült? Mi a templom neve? Merre is volt? Következtetni a mellette lévő képekből, hogy hol is járt aznap az ember.  

Ilyen templombőség mellett úgy érzi magát az ember, mint az eurovíziós dalfesztiválon. Jönnek, van két percük, hogy fölhívják magukra a figyelmet, mennek, aztán dönt a közönség. A templomok nem jönnek, az ember megy hozzájuk, benéz, aztán tetszik, marad, nem tetszik, nem marad, a végén csak a sztárok őrződnek meg emléknek. Nagy építészek küzdenek a kegyeinkért, mi meg elkényeztetetten biggyesztünk, ah, Bernini, ez oké, oh, Borromini, jöhet, erről tanultunk az iskolában, hogy a kupola, ha teljes gömb lenne, éppen érintené a földet. 

Van az a régi történet, hogy a pápa elé mennek különféle emberek. Meddig marad Rómában? Egy hétig. Hát igyekezzen megismerni a várost. Ön meddig marad? Egy hónapig, szentatyám. Ajjaj, nehéz dolga lesz, ha meg akarja ismerni a várost. És ön mennyi időre jött? Egy évre. Szegény ember, soha nem fogja megismerni Rómát. 

Két éve adták át William Kentridge római művét a Tevere partján. A címe az, hogy Triumphs and Laments, Diadalok és siratók (mondjuk). Ötszázötven méteren át menetelnek a nagy rómaiak, császárok és színészek, apostolok és városalapítók. Nyilván nem az örökkévalóságnak készült a mű, erről a technika maga is gondoskodott. Kentridge letakarta a falon a későbbi hasznos részeket, és a környezetüket lemosta nagy nyomású vízzel, így voltaképpen a piszok meg a korom helyettesíti a festékanyagot. Az összerajzolt falak szinte természetes módon hívogatják a falfirkálókat, így már tavaly is botrány volt, hogy a vandálok így meg úgy belerondítottak a műbe, rárajzoltak, feliratokat helyeztek el. Mikor ezt látja az ember, csak azt nem érti, hogyan maradhattak viszonylag épségben meg az egyéb műemlékek, hogyan vészelhettek át évszázadokat a közterek, házak, kutak, szobrok. 

Közben viszont a természet és légszennyezés is követeli a maga jogait, látható, hogy a forgalom a felső rakparton halad, a kipufogás meg szépen ereszkedik lefelé, így a rajzok felső része egyre kevésbé látszik. Mindemellett a fal hasadékaiban megtelepednek a fűcsomók, százszorszépek. A kérdés most már az, hogy mik a szándékok. Végignézik, hogyan rombolunk és hogyan rombol az idő, vagy menteni kell a menthetőt, hírt adni magunkról az utódoknak: itt jártunk, és szerettünk itt járni. 

Attól tartok, fényképen épp a lényeg nem látszik vagy nem érződik. Megáll az ember a Palazzo Strada udvarán a Borromini perspektíva előtt, és látja, amit lát. Egy jó harminc-negyven méteres folyosó, ami egy kertre nyílik, a kert közepén pedig egy kétméteres antik szobor. Végigmenni nem lehet a folyosón, mert egy keresztbe fektetett fekete szalag akadályozza a bejutást, de így is imponáló. 

A valóságban persze csak trükk az egész, nagy a palota, de mégsem ekkora, az út befelé csak valami kilenc méter volna, kert sincs, és a szobor magassága is kevesebb, mint egy méter. Ettől hívják Borromini perspektívának.Mármint ettől perspektívának, Francesco Borromini pedig a tervező, de ezt, hogy így átverjen mindenkit közvetlen közelről is, annyira bonyolult volt kiszámítani, hogy neki is egy matematikus segítségére volt szüksége. Mondhatjuk, persze, hogy ez minden régi művészet esszenciája, van is meg nincs is, úgy tesz, mintha meghalna, de még énekel, úgy tesz, mintha feszülne az izma, de márvány, úgy tesz, mintha élne, de nem mozdul. Viszont van az egésznek egy finom, másik értelme is, ezt maga a megrendelő, Spada bíboros vette észre, és rögtön meg is írta egy versikében: a világ, a mindennapok gondjai olyanok, mintha nagyok volnának és jelentősek, pedig ez csak a látszat, a valóságban iciripiciri kellemetlenségek ezek. 

Rómában könnyű okosnak lenni. 

Ma már azt sem tudja a magyar ember, hol is kezdje a szavalást, hiszen két Marcus Aurelius szobor áll úgy ötven méter távolságra egymástól. Az igazi bent a múzeumban, a másolat meg a Capitolium ősi tetőjén. Mikor kosztolányizzunk, ha azt látjuk, amit ő látott, vagy ha ott állunk, ahol ő állt? Mindegy, itt is, ott is lehet, sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán. 

Mindig másért szeretem ezt a verset. Valaha Marcus Aureliusért, ma inkább a szerencsétlenségéért vagy kiszolgáltatottságáért, itt állok én, a költő, megilletődve és átlelkesülve, tudom, hogy ez a nagy pillanat, a szentenciák perce, és nem jön az ihlet. Nem jön. A rutin átviszi az embert az első sorokon, aztán csak állunk egymással szemben, és nem tudom, mit is jelent ez az alkonyi randevú, emberfej és bronzfej találkozása. 

Furcsa módon Kosztolányi ahhoz fordul, akit világéletében utált, a kiállhatatlan poseurhöz, Ady Endréhez. Az ő világképe jelenik meg, a bamba keletről és a büszke nyugatról, híg dudaszóról és császári palástról. Jó volna tudni, vajon ő maga észrevette-e, hogy még a déli verőt is idézi. Ha igen, ha tudatos volt, akkor szép a gesztus. Ha nem, akkor micsoda fantasztikus beismerés. 

Közben ott a vers, olyan, mintha nagy vers volna, de ha olyan, akkor valamiképp az is, ha nem a szavak miatt, akkor az akaratért, a reményért, hogy a bronzlovasok átsegíthetik az embert a bajain. 

Amit az angyal a kezében tart, ez a gyűrött szőnyeg hiába látszik annak, valójában faragott kő. Nem tudom, hogy csinálták, mert nincs hozzá alátámasztás, úgy ránézésre be kellene rogynia a kőnek a saját súlya alatt, és ha nem, akkor biztos jön egy gyerek az évszázadok során, aki fölmászik rá, és berogyasztja a kőkelmét, de semmi ilyesminek nincs nyoma.  

Róma, a templom neve San Girolamo della Carita, soha nem jutna el ide átlag magyar turista, ha nem volna épp a Magyar Akadémia közvetlen közlében. Mert nem csak kicsi a templom, de a nyitvatartása is szűkös, öttől hétig. A templomon belül ez a Spada-kápolna, itt hever a feltámadásig a család két tagja, Virgilio és Orazio. Azt hittem én is, hogy köréjük ezt a tébolyult díszítést csakis a tébolyult Borromini találhatta ki, aki Virgilio barátja volt, de az újabb kutatások magát Virgiliót teszik felelőssé a barna-fehér csíkozásért. 

A szőnyegnél maradva: lehet, hogy azt nem kellett alátámasztani, de azért látom, amit látok, az angyal szárnya úgy van a hátához biggyesztve, a szárny hegye meg éppen eléri a falat, van, amit már ő sem bírna cipelni századokon át. 

És már megint micsoda tévedés. Az angyal szárnya ugyanis nem márvány, hanem fa, és nem csak szárny, de ajtó is, érkezik egy apáca, gyertyával a kezében, piszmog a zárral, és félrehajtja a szárnyakat, az oltárra helyezi a gyertyát, visszacsukja az ajtót, hogy szárnya legyen az angyalnak. 

Őrület. Már úgy értem, a józanság vagy gyakorlatiasság őrültebb minden őrületnél.