Szilveszterbe hajló éjszaka A denevért játszotta az M3, és persze a régiek jutottak eszembe. Nagyanyám, apám, ahogy néztek a tévében valamit, és fölsóhajtottak: mennyi halott. Nem mondom én is ki, de ezt érzem. Az én halottaim, azt hiszem, valamennyien, mindegyiküket néztem, láttam, hallottam. Tudom, hogy annak kell örülni, aki él, de az év végén mégis sóhajtozni kell miattuk. Jelenségek voltak az Operában, B. Nagy János a képregényeket idéző mosolyával, Kukely Júlia a szép, magas arccsontjával. Antal Imre, bár őt az Operettben láttam. Itt vidámkodnak, mondhatni utolsó utáni leheletükkel is szórakoztatnak. Az óriás Csurja Tamás, aki úgy robbant be, olyan magasra röppent Rossini Figarójával, Békés András rendezésében, hogy nem is tudta az ember, hogyan lehet ezt a szintet megőrizni.  

Aztán az élet, hogy finoman fogalmazzak, mert, ugye, inkább a halál, mást gondolt, Csurja Tamás történetéből a nyolcvanas évek nagy zenei love storyja bonyolódott, tragikus befejezéssel. A zongorista és kísérő Garam Zsuzsa autószerencsétlenségben meghalt, Csurja Tamás pedig gyorsan döntött, búcsúlevelet hagyott hátra és eltűnt. Nyilván a levélben valami nyomot hagyott maga után, én az Andrássy úton találkoztam az operabarátok csapatával, akik mondták, hogy mennek a hegyekbe, megkeresni őt. Április volt, szép, derűs, tavaszi nap, és szerencsére nem az operabarátok találták meg a holttestet. Nézhetem a barnára sült arcú színészeket a televíziós hóesésben, nézhetem a nagy wiener és pester kedélyt, ez a mű most, és, gondolom, ezután is mindenről szól, csak a pezsgőről meg koccintásról nem. 

Persze, az is csodálatos, hogy Anna Netrebko hogyan őrzi, rendületlenül a világ leghíresebb operaénekesnője szerepet, hogy egyszerre félistennő és mindannyiunk kedvence, hogy mennyire bájos, amikor belép, és a nagy, ünneplő zajra integetni kezd a nézőtérnek. És énekel is, és tulajdonképpen hibátlan, és szép a hangja, és ha nem is éreztem úgy, hogy megőrülök az együttérzéstől, annyira csodálom ezt a halálra szánt lányt... - azért csodálom ezt az életre szánt énekest. Úgy mentünk, hogy ez lesz az év legelegánsabb és legnagyszabásúbb és legfontosabb operai eseménye, és úgy jöttünk el, hogy no lám, valóban így is volt. A bariton Elchin Azizov is jelentékeny hang volt, bár ő sem merült el különösebben a tépett lelkű Gerard tépett lelkében, de ennyit tud a világ, mehetett volna az előadás a Metropolitanben is. Ha a hazai közreműködőkről vagy jót vagy semmit, akkor volt egy hegedűszóló és két gordonkaszóló, amire büszkék lehetünk. 

Közben, persze, szeretnénk úgy megélni négy felvonást, hogy érzelmileg felzaklatódunk, meghatódunk, átgondolunk és együtt lélegzünk - azt is lehetett. Úgy látom, úgy látszik, Anna Netrebko valahogy tényleg nagyon szereti a férjét. Aki, természetesen nem mérhető hozzá művészként, viszont tud annyit, hogy mérhető legyen a világ többi tenor sztárjához. Lemarad tőlük, ezzel a hangszínnel kénytelen lemaradni, de ha nem sztárokhoz méricskélünk, akkor a szerep eléneklődött, nem kellett feltétlenül megmosolyogni Yusif Eyvazov igyekezetét és magánszámait. A ruházatát nem egészen tudtam mire vélni, jelmeznek rossz, saját öltözékként különös. Az első felvonásban Eyvazov a fodros nyakravalóval, arannyal szegett hosszú kabátban mintha az egyik komornyikot alakította volna a Coigny palotában, a második részben ujjatlan, hosszú mellényt vagy mit viselt, amit a hasán egy nagy, arany biztosítótűvel fogott össze, ezt végképp nem sikerült értelmeznem.  

De ami a lényeg: Netrebko igazán szereti ezt a férfiút. Nem csak azért, mert végigcibálja magával a fél világon, rákényszeríti a világ lemezkiadóit, operaházait és koncerttermeit, hogy ha őt akarják, Eyvazovot is akarniuk kell. Van ilyen, volt ilyen, Gigli is vitte magával a lányát, Joan Sutherland nagy embert csinált Richard Bonynge-ból. De látja azt is az ember, hogy Eyvazov minden áriája után leintik a zenekart, hogy lehessen lelkendezni, még Netrebko is tapsol a színpadon. Az ő nagy áriája, ami mellesleg az előadás csúcspontja volt, nincs leállás, nincs taps, megy tovább az előadás, ne legyen semmi kényelmetlenség vagy tüntetés. Neki már tapsolt eleget a világ, most adna belőle egy kicsit a férjének. 

Nem tudok mást mondani: olyan jó látni egymást szerető embereket. Még akkor is, ha ez civil szerelem, így néha az is eszembe jut, hogy jóságos ég, micsoda tébolyult vacsorázásba kezdhetnek ezek ketten az előadás után. 

Gáti György kiállításának utolsó napja volt tegnap a Bartók Béla úton a Faur Zsófi Galériában. Ott volt a fotográfus maga is, szaloncukorral kínálta a vendégeket, és közben, aki akart, elgondolkodhatott azon, hogy mi is ebben a jó. Mármint a képekben, a Gáti-fényképekben. Az első gondolatom az idő volt, hogy Gáti idejét szeretem, hogy megtisztel, nekem adja, nem tudom, hány munkaóráját. Kivárja, hogy úgy jöjjön a fény, úgy álljon az épület, arról jöjjön a galamb, aztán beül a számítógép elé (mögé?), dolgozik, hogy a színeknek pont az legyen az árnyalatuk, és így tovább. Oké, rendes dolog, de akkor a halászlevet is szeretnem kellene, amiért kiült a pecás egy hajnalon, fogta a botot, kirántotta a pontyot (mármint a vízből), megfőzte, meg is paprikázta, és így tovább, mégsem csúszik le egy kanállal sem, nem tehetek róla. 

A mostani tippemhez a fotófilmek adták az ötletet. A terem alsó szintjén mennek a képek monitoron, egy homályban tartott arcra másolódnak rá a hóban látott keréknyomok, mintha új arcot kapna a nő, új ráncokat, a reá váró évek nyomait. Vagy csak portrék mennek egymásba át, afróból euró, euróból ázsióba. Ha jól emlékszem, morfnak hívják a mozgóképen ezt a trükköt, ezt a folyamatos változást, először Michael Jackson videoklipjében láttam, a Black or White címűben. Az ajkak megvastagodnak, a szemek megtelnek könnyel vagy kiszáradnak, az ismerős arc ismeretlenné válik, a bezárt száj kinyílik, mosoly lesz úrrá rajta. De a lényeg az, hogy a két végpont között van egy halom olyan pont, ami nincs, amikor mindkét arc érzékelhető, de egyik sem az, ami a valóságban látható. 

Talán ez tetszik. Hogy az ember azt érzi, minden fotográfus a valóság rabja, kicsit csalhat, kicsit igazíthat, vagy olyat mutathat, amit szabad szemmel nem lehet látni, de az akkor is ott van, csak a gép jobban érzékel, mint a szem meg az agy. De Gáti Györgynél azt érzem, hogy eggyel tovább lép, hogy olyat mutat, ami van is és nincs is, a hozott anyagból újat teremt (és ez a nem mozduló fényképekre is igaz), te adtad a fényt, és nézd, mire jutottam vele. 

Nem vernek át. Ez a tapasztalat annyira meglepő és váratlan a karácsonyi eladási és vásárlási felindulásban, hogy önmagában is boldoggá teszi az embert. Nem vernek át, nem keresi az ember, hogy hová teszik a pénzt, hogy mi került ezen a színházjegyen tizenhuszonezer forintba, mert ott van minden a színpadon. Elsősorban, vagy legfeltűnőbb helyen a látvány. Hatalmas LED-falak, színek, csillogás, repülés. Egyébként is repülgetnek a szereplők, fejem fölött bucskáznak be a Rippel-testvérek, hogy aztán egymás hegyén-hátán pózoljanak. És vannak sztárok, lehalászták a tehetségkutatók legjobbjait, a zsűrit és a szereplőket egyaránt. Álomutazó a mesemusical címe, és ennek tökéletesen megfelel, álom is meg utazás is, űrutazás és másik világba csusszanás, bárányok, akik nem hallgatnak, tudósok, akik nem alszanak, gyerekek, akik tanulnak. 

Ha valami gyengélkedik, akkor az a történet, végül is soha nem derült ki számomra, hogy ha a jövőről van szó, miért egyenruhás, gépies mozgású embereket kell megmenteni a sorsuktól. Madáchnál még volt oka, megpróbálták egyesíteni az emberi erőket, hogy megakadályozzák a Nap és a Föld kihűlését, itt minden ok nélkül nem hagyják aludni az emberiséget, holott egy rendes utópiában az volna mindenkinek a legjobb, ha a nép aludna. Nem mondom, hogy lerágtam a körmöm az izgalomtól, de talán illett volna valami magyarázatot adni, hogy miért ez a feszített élet, a tudós Apa miért nem tudta vagy akarta végigélni az álmát, nem volt benne semmi rossz. 

Tudom azért azt is, hogy ez nem volt szempont. Annyi történet kellett, hogy be lehessen jönni, és el lehessen énekelni a dalokat. Rakonczai Viktor meglehetősen személytelen komponista, mintha beletett volna a számítógépébe ötszáz slágert és musical-részletet, hogy ezekből a gép komponáljon valami újat. Az eredmény nem kifejezetten új, viszont folyton ismerős, nahát, ez a We Are The World, ez meg a Jézus Krisztus Szupersztár, de talán ez is volt a cél, örüljön az ember, hogy nem az Apostol együttes dalaiból készült a zenei szövet. 

Egyébként pedig: örül az ember. Örül a gyerekeknek, akik szaladnak lufit szerezni, vagy riszálni kicsit a bárányokkal, örül a szülőknek, akik mégis valami kultúraszerű eseménybe fektették a félretett pénzüket, és nem bánták meg. Örül a sztároknak, akik bedobják magukat, Szabó Győző már az első percben rekedtre énekelte és kiabálta magát, napi három előadás elég sok. Örül önmagának, hogy nem aludt el, pedig végig erről beszélnek, ásítoznak, báránykákat számolnak. Majd otthon, biztattam magam, és tényleg.

Az ünnep kiengedésére Vivaldit hívtam el az éjszaka, a Gloriát hallgattam, huszonöt éves felvételről. Már azt sem tudom megmondani, hogy ez réginek számít-e vagy sem. Akkoriban kezdődött a technikai színvonal betűkkel és számokkal jelölése, amiből mára a 4K meg az 5G lett. Ez egy 4D felvétel, aminek semmi értelme nincs, a három D a felvétel-vágás-hanghordozás digitális voltát jelezte, amiről már akkor sem volt mindenki meggyőződve, hogy előrelépést jelent, nem csak egyszerűsödést. Ez mindenesetre 4D, és nem szól rosszul, Trevor Pinnock vezényli az English Concertet. a felvétel Rómában készült, a Santa Maria Maggioréban, és nem véletlenül. A templom annyira jelentős, hogy külön ünnepnapja van, augusztus 5-én havas Boldogasszony. Legendája van, mondjuk az illik is. Álmot látott a gazdag ember, aki vagyonát az egyházra akarta hagyni, hogy templomot kell építeni Szűz Mária tiszteletére, és álmot látott a pápa, hogy ott legyen a templom, ahol másnap reggel havat talál a városban: az Esquilinuson. Így aztán pápai tervezésű lett a bazilika, vagy legalábbis az eredetije, mert a pápa a hóba rajzolta bele az alaprajzot.   

Ettől még nem volna karácsonyi a helyszín, nem is tudom, mikor volt utoljára olyan karácsony, hogy havazott volna Rómában. A jelek szerint Masolino se sok havazást látott, ha ilyen sötét ejtőernyőnek képzelte el a hófelhőket. Viszont a Santa Maria Maggioréban őrzik a betlehemi jászol egy darabját. El sem kezdem mesélni ennek a kalandjait, nyilván egy ereklye provenienciája finoman szólva is kétes. Meg már nem is számít, az is rengeteg idő, amióta Rómában őrzik. Pápák térdepeltek előtte, hívek könyörögtek vagy csak nézték megilletődötten, annyi remény és hit röpködött a közelében, hogy már saját jogon is csodálatos és átszellemített tárggyá kellett változnia. 

Hacsak nem érzéketlen fadarab. 

Tudom, menyire unalmas ez a madeleine-ezés, hogy egy sütemény ízéből hogyan épül föl egy egész világ. Túl sokan emlegetik Proust süteményét, és ez nyilván nem független attól, hogy a Swann szerelmének első öt oldala szól erről, nem kell nagyon mélyre merülni a regényfolyamban ahhoz, hogy büszkék legyünk a műveltségünkre. Csak hát valami hasonlót akartam volna átélni én is, amikor egy barátommal elmentünk a Gerbeaud-ba, ahol úgy húsz-harminc éve eszegettük karácsony táján a diplomata pudingot. Szárított gyümölcsök, dús krém, és maga a puding teste, voltak azért jó dolgok is a hanyatló kommunizmusban. 

Már csak azért is, mert diplomata puding most épp nincsen. Nagyon kedvesek a cukrászdában, adtak egy papírt, amelyen elmondhattuk a véleményünket, kaptunk e-mail címet, amelyet használva fölvehetjük a kapcsolatot a vezetőséggel, de puding nincsen. Erről, persze, eszembe jut a sok íz, ami elveszett az évek során. Nem biztos, hogy mindet tudnám még élvezni, most sem tudnék betelni az Apostolok étterem barnamártásával, de például ott van a Fonyódi víz. Nem ez, a mostani, hanem az a régi, zöld üvegbe töltött, amiről úgy kellett kombinált fogóval lecibálni az alumínium kupakot. Tudom, hogy illúzió az egész, ha most is van Fonyódi, és más az íze, akkor az a régi íz biztosan nem is a víz íze volt, hanem a csővezetéké, vagy valami oda nem illő vegyi anyagé, de nem számít. Az íz eltűnt. Ma még leginkább a San Pellegrinóban érezhető haloványan az a régi aroma, de egy kissé drága mulatság volna csak azért pellegrinózni, mert az nyomokban emlékeztet a Fonyódira. 

Nem madeleine-ezek, nem a lelkemet csiszolgatom, csak ha megtalálhatnám ezeket az ízeket, talán otthonosabb volna a világ. Ha valaki (akár én magam is) szétnéz egy magaslatról, látja a nyomort, szenvedést, fájdalmat, és azt susogja, édes öregem, ennél nagyobb bajod soha ne legyen, annak igaza van, azt azért én is tudom. 

Tizenkét éve halt meg Birgit Nilsson, épp ezen a napon, nem valami nagy időzítés. Nem is lett rögtön szenzáció a halálhírből, sokan csak a januári lapokból tudták meg, hogy mi történt. Énekes sors, kétszeri halál, egyszer visszavonul, egyszer meg igazán meghal, és maradnak az anekdoták, már ha igazi, nagy formátumról van szó. 

Mi szükséges ahhoz, hogy az ember nagy Wagner-énekes legyen? Egy pár kényelmes cipő. Vagy a másik, amikor próba közben elszakadt a nyaklánca, szertepattogtak a gyöngyszemek a színpadon, "Igaziak, ugye, amelyeket a zsíros Metropolitan-honoráriumokból vett?" - kérdezte epésen Herbert von Karajan. Nem, olcsó utánzat, amilyenre a szánalmas bécsi fizetésből futja. 

Ezt szerettük benne, ezt a földközeliséget, vagy inkább egyszerre föld- és égközeliséget, a lába a kényelmes cipőben, a hangja a fellegekben, közte meg ott van ő maga. Mintha volna egy szeretett nagynénikénk, aki puszit cuppant az arcunkra a karácsonyi közös ebéd előtt, de titokban lóháton, sisakkal a fején járja az erdőt, bárdot vág az anyja szeretőjének hátába, belehal a szerelembe, békés és emelkedett estéken pedig azt kiabálja, hogy hojotohó. Jövőre százéves lesz, kicsit visszajöhetne kísérteni. 

Tudom, hogy mindig ugyanazon nevetünk, ezerszer megnézzük a Hyppolit, a lakájt, mondjuk előre, hogy "bocsánatot kérek, ez a Schneider-villa", aztán mégis úgy jó, ahogy Kabos mondja, de van valami hasonló a megzenésített poénokkal is. Illetve: épp azt nem tudom, hogy hasonló-e, vagy csak a zene megerősíti mindennek a hatását. Azt éneklik a Figaro házasságában, hogy amikor ugrok, akkor karcsúbb vagyok, és ha van feliratozás, mindig átszalad valami nevetésféle a közönségen, pedig annyira azért nem nagy humor. 

Az kérdést voltaképpen Kurtág műve tette föl, a Bornemisza Péter mondásai, amit előadtak a Reformáció éve záróeseményén. A koncert úgy zajlott, hogy Bornemisza mondásait előbb fölolvasta Kurtág György, hangfelvételről. Van Bartókkal egy hangfelvétel, ahogy a Cantata profana szövegét olvassa, mindig csodás kincsnek éreztem, egyrészt mert így megvan Bartók hangja az ember fülében, másrészt mert valahogy, halványan meg lehet sejteni, hogyan szólt számára ez a szöveg, miből lett a zenemű. Kurtágnál pont ugyanezt éreztem, azzal a lényeges különbséggel, hogy Bornemisza mondatai olyan súlyosak és költőiek, hogy most is, Kurtág zenéjének ismeretében is hatnak önmagukban vagy önmagukkal, mintha a Kurtág-változat egy volna a lehetséges értelmezések közül. Nem is nagyon népszerű változat, amíg ment a mű, ünnepi koncert ide vagy oda, néhányan kiszállingóztak a teremből, köszönik, de ezt ne nekik. Önmagában csodálatos, hogy van még zenemű, ami így tud hatni, ötven évvel a megírása után. 

De a szöveg maga, négyszázötven évvel a megírása után is erőteljes. Vagy talán már nem, talán a Zeneakadémián sem, senki nem szisszent föl, amikor Kurtág azt olvasta, hogy az ganéjt és az undok szart, míg nem mozgatod, nem annyira büdös. De amint énekszóban hangzott el, valami halk moraj végigszaladt a közönségen, pedig nincs negyedórája, hogy közönyösen végighallgatta. Biztosan van erre mindenféle magyarázat agyféltekékkel és hasonlókkal, nekem csak annyit mond, hogy aki azt akarja, hogy odafigyeljenek rá, az énekeljen. 

Én csak a szüleinket sajnálom. Nem kellett hozzá, csak úgy negyven év, hogy végre átéljem, amit ők éltek át, amikor naponta néztek a hülyegyerekeikre, hogy mi lesz velük, hogyan lehet őket, minket úgy terelni, hogy ne harapjanak a bokánkba, ne éljünk folyamatosan rossz hangulatban, ki lehessen bírni, nekik ép ésszel, nekünk hozzávetőlegesen ép lélekkel. 

Nem kellett hozzá, csak ez a Kamaszkor című kiállítás a Capa Központban, nemzetközi, de nem nagyon nyomasztó a külföldi jelenlét, ők is azt csinálják, amit a magyarok, és csak annyival jobban, amennyivel jobban megfogja a nézőt egy tetovált homlokú skót egy tatabányainál. Lehet, hogy Skóciában ez fordítva volna. 

Nyilván nem úgy nézem, ahogyan kellene, nem a kompozíciót, az illúziótlanságot, és az illúziótlanság és kilátástalanság formává válását, csatt, készen vagyunk, te hatsz ott, kismadár, aki a képen vagy, és nem a kép. Ehelyett a szüleimre gondolok, akiknek át kellett élnie, hogy valami hasonló majomszerű, pattanásos, nagyszájú, érthetetlen, gördeszkás vagy flipperező, kosárlabdázó vagy a lemezjátszójába szerelmes kétlábú lény a leszármazottjuk. Csoda, hogy felnőttünk. Csak tudnám, most mi lesz.   

Most éppen nem lehet megmondani, hogy tegnap volt-e az utolsó Maria Joao Pires-koncert, de az biztos, hogy sok már nem lesz belőle. Két hónapja röppent föl a hír, hogy ennek is vége, köszöni szépen, hatvannyolc éve volt az első fellépése, ebbe is bele lehet fáradni. Úgy meg különösen könnyen megy a fáradás, ha egyébként sincs valaki oda a fényért, az elcsendesülésért, a tapsért, pódiummagányért, mindazért, amit egy zongorakoncert jelent. 2018-ra volt ígérve a visszavonulás, és most derült ki, hogy a jövő évi koncertek (vagy legalábbis nagy hányaduk) közben lemondódtak. 

Milyen jó, hogy bennünket nem gyötör a kétség, hozzánk már nem is tervezte, hogy jön. Ami azt illeti, olyan nagyon nem is kényeztetett el minket, én csak egy budapesti fellépésre emlékszem, és valószínűleg arra sem emlékeznék, ha a ráadás nem lett volna olyan meglepő: a karmester, Trevor Pinnock leült Pires mellé, és négykezeseztek. Valószínűleg ez a pillanat mutatta meg, hogy valójában mi volna Pires fellépési-ideálja, intim környezet, az előadók egymásra hangoltsága, befelé figyelés. Amit lehetett, azt megtette a látványkoncertek ellen, lapos sarkú cipőben, kurtára vágott hajjal, lenruhában járta a világ hangversenytermeit, hogy amennyire lehet, kényelmesen érezze magát a bőrében. Elég nehéz zongorázni akkor is, ha az ember fején nem tornyosul bóbita, és nem töri ki a nyakát a hangszer felé vezető úton. 

Érdekes, hogy valakinek feltűnő jellegzetessége lehet az is, hogy normális.