És az milyen volt, amikor a közönség klasszikusan levillázta a King's Singerst a Zeneakadémián? Megindultak (csak azért nem "indultunk", mert én az oldalerkélyen álltam), és mint egy rock koncerten, rázták a fejüket, meg az ujjakból formált V betűket mutogattak, azok  meg madrigálokat énekeltek, vagy sokszólamú popdalokat, mindenképpen valami érzékeny és artisztikus dolgot, mikrofonok meg ilyesmik nélkül. 

A boldog nyolcvanas évek, mármint King's Singers szempontjából boldogok, ez volt a csapat aranykora. Tudom, hogy ma is vannak, ma is jók, ma is méltók a nevükre...  A nevük egyébként nem arra utal, hogy valóban a király énekesei volnának, hanem hogy az alapító atyák mind a cambridge-i King's College hallgatói voltak. Jövőre lesz ötven éve a megalakulásuknak. Énekeltek, fejlődtek, tagokat cseréltek, aztán eljött a 80 - 85-ig tartó időszak,a legjobb fölállás. Amikor egyszerre voltak csapat és különálló énekesek. Nincs jobb hasonlatom: mint a nagy focicsapatok, amelyek együtt is fogalommá válnak, de az érdeklődők fel tudják sorolni az összeállítást. 

Egyébként ez sem változatlan korszak, és lehet rajta vitatkozni, hogy melyik volt a jobb basszista, Brian Kay vagy a 82-től beszálló Colin Mason. Nekem az utóbbi hangjának a puhasága tetszett, de a lényegen ez nem változtat. A lényeg pedig a két bariton volt, Anthony Holt és Simon Carrington, meg hogy milyen ereje volt a két kontratenornak - még akkor is, ha Alastair Hume nem volt épp hangfenomén. De a kicsit tompa színű hangja nagyszerűen simult az együttesbe. És a lényeg, az egésznek a közepe, a kicsi ember a Short People-ből, Bill Ives. 

Ilyen szép hang egyszerűen nincs. Mintha az Édenből énekelne ki egy barátságos angyal, helló, ha jól viseled magad, egy örökkévalóságon át hallgathatsz engem. 

Közben meg nem is Billnek hívják az angyalt, hanem Graystonnak, gyanús, hogy ez is egy Wodehouse-történet, amikor a főhős mindent megtesz, hogy ne derüljön ki a keresztneve, olyan idétlenek voltak a szülei. Maga Wodehouse is szívesebben volt P. G., mint Pelham Grenville. Bill Ives mindenesetre Grayston néven komponál, Bill néven majdnem két évtizeden át volt orgonista és karnagy Oxfordban, a Magdalen College-ban, ami arra utal, hogy rajongásunk ellenére az ő életében a King's Singers csak egy állomás, talán nem is legfontosabb. A többiek is valahol téblábolnak a világban, Simon Carrington vezénylést tanított a Yale-en, és nem sejti, sem ő, sem a többiek, hányan gondolnak rájuk nagy szeretettel Magyarországon. Vagy ha sejtik, nem nagyon izgatja őket. 

Eltemették Johnny Hallydayt, és nem szívesen hagyom ki az utolsó esélyt, hogy kicsit hallgassam. Már úgy értem, utolsó esély, hogy okkal hallgassam, ezt kapjuk meg többnyire az előadóművészektől, akik elkerülnek minket, a halálhírüket, és hogy tisztázzuk magunkban, ki volt ő, és okkal kerültük-e. Neki nyilván nem sokat számít, nagy nemzet fia, illetve a szó szoros értelmében nem nagy a nemzete, hiszen belga, de nagyot választott magának. Nem az amerikait, ott sok vizet nem zavart, a New York Times is most hozott le vele egy interjút, amit akkor nem jelentetett meg, mert minek, nem fognak Elvist importálni, amikor van sajátjuk is. Az interjú azért így is érdekes egy kicsit, mert kiderül, hogy voltak közös koncertek Jimi Hendrix-szel, aki akkor még nem volt Jimi Hendrix, csak egy elképesztő gitáros valamelyik klubból. Később fordult a kocka, és Hallyday Hendrix nyomán elénekelte a Hey Joe-t, francia szöveggel, y a pas le feu chez toi, majdnem annyira röhejes, ha kellő távolságból nézi az ember, mintha magyarul énekelné. 

De ami a nevet illeti: nem színtiszta megjátszás. A Johnny is stimmel, hiszen Jean-Philippe Smet volt a neve, sőt, még a Hallyday is rendben van, az anyja testvérének a férjét hívták így, amerikai volt, és ők nevelték föl a gyereket. Az amerikai férfi szólította a kis belgát Johnnynak, szóval nem kellett a bőréből kibújnia. 

Persze, vicces ez a régi tévéfelvétel, dobálja a mikrofont, a selyemingében meg látszik a hajtás, öt perce vette föl,a színfalak mögött. Ez még másik ember, nem a bőrdzsekis kemény fiú, akivé később átfazonírozta magát, és aki után hétszáz motoros berregett a Champs-Elysées-n. A rock and roll nem halhatatlan. De lehet, hogy örök.

Gyanús, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Pinchas Zukermant hegedülni hallottam. Mert nem is hegedült valami jól, sem szépen, tisztán végképp nem, bár azért érdekesen. Talán az is egy tanulság, hogy mennyiféleképpen lehet rosszul hegedülni, hogy mennyire másképp hegedül rosszul az, aki valaha tudott, és az, aki azelőtt sem tudott.

A koncert egyébként csupa slágerdarabból állt, ám így is volt valami titkos programja is: amikor más zeneszerzők is Mozartok szeretnének lenni. Beethovennel kezdődött, a G-dúr románccal, amelynek zenekari szólamai olyanok, mintha Mozart hangszerelését hallgatnánk, Schuberttel végződött, az 5. szimfóniával, amely mintha a Jupiter folytatása volna, egyensúlyoz a derű és a derű alól folyton előkerülő melankólia között. A két szám között meg egy igazi Mozart, az A-dúr hegedűverseny, néha kicsit érthetetlen tempókkal és tempótlanságokkal. Ha kell, elfogadom, hogy nem Mozartot jöttünk hallgatni, hanem Zukermant. Azt kicsit nehezebb tudomásul venni, hogy nem Zukermant hallgatjuk, csak valakit, aki még mindig a legjobban hasonlít hozzá - már ami a hegedűjátékot illeti. Ami a vezénylést illeti, az ő, hamisítatlanul, csak abban meg nincs semmi érdekes. Lehetőleg egy kézzel, ezt is kicsit sietősen, mint aki maga sem biztos abban, hogy ennyivel lehet-e embereket mulattatni. Nem is könnyű. De  tényleg ő az, tessék legalább ennek örülni.

Mit csinálnak vagy mit csinálunk zenéről író emberek, beszámolók szerzői, közönségszervezők, egyebek? Hogy lehet, hogy Tabea Zimmermann koncertjére nem telik meg a Müpa? 

Most már mindegy, de minden külön értesítés helyett: Zimmermannra nem venni jegyet pont olyan, mint kihagyni Grigory Sokolovot. Óriási muzsikus, óriási szólista, még akkor is, ha őt nem ez a fajta zenélés érdekli, nem ragyogni áll oda a zenekar elé, nézzétek, mekkora ász vagyok, még ezzel a cigarettázott hangú brácsával is az állam alatt. Nem is áll feltétlenül oda a karmester mellé, Richard Strauss Don Quijote szimfonikus költeménye alatt inkább beül a brácsaszólam első székébe. Így is róla szólt az előadás, az este, a nap. Még úgy is, hogy Várdai István volt a csellista. 

Nyilván ez nem is teljesen egészséges dolog, egy szimfonikus költemény ideális esetben nem egy vagy két ember munkája, de a Concerto Budapest rossz szokása szerint passzolt, igyekezett úgy játszani, mintha ők el sem jöttek volna, ők nem vállalnak felelősséget senkiért, semmiért, Straussért sem és önmagukért sem. Az ember hallgatta ezt a telibe viszonzott vágyakozást, csodálatos, határozott, sallangmentes mélyhegedű-játékot, és legfeljebb olyan kérdések maradtak nyitva, hogy vajon mit csinált Serly Tibor, amikor befejezte Bartók Brácsaversenyét. Tényleg ennek képzelte a végeredményt? Vagy elő lehet-e adni egy szimfonikus költeményt akkor is, ha a zenekar legfeljebb effektezni hajlandó, akkor tűnik föl, hogy ott vannak, amikor süvít a szélgép vagy bégetnek a juhok. És, szokás szerint, ott van a legidegesítőbb elem: mindezért még hálásnak is kell lenni, hiszen két ilyen szólistájuk van, ők hívták, ők szervezték, ők fizetik. 

Hálás is vagyok, beismerem. 

A Frenk nevű nem is tudom, diseur vagy chanteur Kosztolányi-feldolgozását hallgattam épp. Azt nehéz volna állítani, hogy Frenk nagyon elkényeztetné a rajongóit hangja szépségével vagy interpretációja gazdagságával és sokszínűségével, mondhatni, inkább csak csöndesen és lemondóan nyöszörög, de arra azért pompásan rájött, hogy a rendelkezésre álló Kosztolányi-versek között tényleg ez az egyik leginkább dalszöveg jellegű. Hogy kicsit pontosabb legyek: nem ő jött rá, hanem a Kaláka, Frenk csak arra jött rá, hogy ez neki is megy. "Lecsuklik minden pilla most, nem is találsz több villamost". Valószínűleg ez a hosszú rím teszi, pilla most/villamos, mert valahogy komolytalanná teszi az egész verset (talán nem feltétlenül Kosztolányi szándéka ellenére, hiszen a vers címe Bohóc), vagy a körút lett időközben a sanzonok és táncdalok kedvelt helyszíne. Nem tudom. Jó volna azt mondani, hogy lám, csaknem száz évvel a születése után a vers megtalálta a helyét - csak most épp nem nagyon hiszem. 

Van ilyen, hogy egy költemény dalszöveggé válik, közismert lesz, aztán újabb évek alatt lerázza magáról a dallamot, visszaköveteli a dallamtalanság arisztokráciáját. Valaha Reinitz Béla sokat tett Adyért, megzenésítette a verseit. Olyan sztárrá vált verseket is, mint az Őrizem a szemedet. Adynak annyira nem volt kifogása ellene, hogy maga is írt úgy verset, hogy dalszövegnek szánta, például a Kató a misént. (Amit viszont később Novák János is újrazenésített.) 

Hol van ma Reinitz Béla? Azon túl, hogy a Kozma utcában nyugszik, kő alatt, hová lettek a dalai?    

Itt vannak a fiatalok, és szép a hangjuk, és nagyon komolyan veszik a hivatásukat, ketten is úgy énekeltek a Magyar Rádió Márványtermében, hogy edzett lelkeknek is nagy öröm volt hallani, és másnap nagy öröm rájuk visszaemlékezni. Kodály-dalok volt a műsor, és Horti Lilla meg a képen látható Vörös Szilvia az, akire öröm másnap is visszagondolni, ahogy tényleg mindent beleadtak, pedig eltérő drámai alkatok, ahogy meg tudták sűríteni a levegőt vagy a világot azokra a percekre, amelyeket egy-egy dal tett ki. Annyira jók voltak, hogy az ember nem is nagyon foglalkozott azzal, mennyire jók, egyszerűen természetesnek tűnt ez a szintű odaadás, ami, persze, egyáltalán nem természetes. 

Annyira mégis az, hogy az ember mással is tudott foglalkozni. Nem megválaszolható a kérdés, és talán nem is nagyon lényeges, de azért csak foglalkoztatja a hallgatót: mennyire jó a magyar költészet. Persze, tudjuk, mondjuk, hogy igen, a líra a mi világunk, és derűsebb percekben sajnáljuk az angolokat, nekik csak egy Shelley jutott, a németeknek csak Goethe, a franciáknak csak Baudelaire, hát hol vannak ezek a szózenék a mieinktől. Kedélytelenebb napokon meg azt mondjuk, ugyan, a kis ország, és a kis nyelv verdesi a szűköcske mellét, csak tudnánk, mire, az egész honi költészet mással sem foglalkozik, mint évtizedes vagy több évtizedes késéssel megy a nyugat után. Még nem is csinál nagy titkot belőle. Az igazi nagy művészeink a komponisták, ők teszik oda az országot a kultúrtérképre, Petőfi nélkül van Európa, Bartók nélkül nincs. 

Nem eldönthető a kérdés, de egy Kodály-dalest kicsit tisztázhatja a helyzetet. A kiindulás legyen az, hogy alapvetően nem nagyon jó ötlet jelentős verseket zenésíteni meg. Nem tudja a komponista tartani a lépést a szavak ritmusával és dallamával, inkább elvesz, mint hozzáad, szűkít, sarokba szorítja a sorokat, egyértelművé teszi az el nem döntött pillanatokat. Ez, persze, nem a Kodály-szintre vonatkozik, inkább, mondjuk, a Tolcsvay által megzenésített Nemzeti dalra, és hasonlókra, bármilyen rokonszenves is ez a kántálás, akárhány emberhez viszi is közelebb a verset, a vers lendülete, a versszakok által bejárt út sehogy nem található meg. 

Kodálynál, alapvetően fordított a helyzet, elénekli Horti Lilla a Nausikaát, és érzi az ember ezt a katatón állapotot, elment a sokat tűrt idegen, és tökéletesen üres lett ettől a világ, és nincs is semmi remény, hogy ez valaha is jobb lesz. Csak áll a lány, nézi a vizet, és irigyli a halottakat. Beleborzong az ember, látja a nagy szemű hősnőt, aki csak néz, néz, de nincs mit néznie a világból. Ez a szerencsés eset. Mármint nem privátban, hanem művészetileg. A szöveg szép, de elbírja a zenét, többé válik tőle. Talán mert önmagában nem olyan nagy költemény, Bálint Aranka műve. Vagyis: nagy költemény, viszi és hozza a szörnyűséget de nem látszik rajta, ezért kellett megzenésíteni. Ugyanez a Kodály, ugyanezen a koncerten mintha többé-kevésbé csődöt mondana Szapphó szerelmes énekével. Nem Szapphó miatt, hanem Ady miatt, aki fordításnál gyakorlatilag semmit nem tisztelt, se formát, se a versszakok számát, se az antik hangulatot. "Lárma a fülemben", írja, és már ott vagyunk, a 20. század lármájában, messze mindenféle vázáktól, szandáloktól és faragott kövektől. Hiába próbálja Kodály visszavezetni a költeményt a saját korába, valami kis pilincka kíséretet adni neki, mintha tényleg lyrával a kézben szólna a dal, egyszerűen nem megy. Kevesebbre jutunk, mint ahonnét elindultunk.

Mintha itt volna a válasz arra a kérdésre, hogy mennyire nagy a magyar líra. Hogy egy ilyen komponista óriás is csak úgy tudja a kivételes (talán még csak nem is kivételes) pillanatokat megzenésíteni, hogy a teljességnél kevesebbet kap a hallgató. Talán tényleg így van, ahogy képzeljük. Szörnyű nagy költő ez az Ady Endre. 

Két J.C. monogramú tenornak is ma van a születésnapja. Mindkettő aktív, bár a hetvenegy éves José Carreras éppen búcsúköreit futja, tervei szerint szépen elnyújtva, kitart talán egész jövő évben. José Cura (honlapja szerint: korunk Leonardo da Vincije) éppen otthon van, a Teatro Colonban énekel este André Chenier-t. Ő ma ötvenöt, és kicsit még mindig nehéz eldönteni, hogy öntörvényű muzsikus, aki nem volt hajlandó vagy képes beállni az operai taposómalomba, vagy csak egy rosszul nevelt tapír, aki elmulatta a tehetségét. Mindkettőre tudnék meggyőző bizonyítékokat hozni, de a születésnapján talán mégis a szépre illik emlékezni. Amikor először láttam, Bécsben, a Fedorában, és átéltem azt a meghatározhatatlan képességet, hogy valaki automatikusan központi szereplővé válik a színpadon. Az első megjelenésekor csupa frakkos ember között ült a színpadon, frakkban, és egy pillanatig nem volt kétséges, kire kell figyelni. Gyorsan ellenőriztem, nem volt semmi trükk, semmi ravasz beállítás, finoman megemelt fejfény vagy bármi. Ő volt, és tudta az ember, hogy ő az, ő az új csillag. 

Tudom, sokáig játszotta az egy vagyok közületek figurát, pólóban meg sportszandálban nyomatta, aztán úgy unt bele ebbe, hogy egy interjú alatt már rám szólt, hogy hogyan vagyok felöltözve.Hát hogy. Azt hittem, lazák vagyunk. 

Ha Curáról van szó, mégis a legerősebb élményem egy régi Otello-előadás, a szerelmi kettős. Ahogy éneklés közben Desdemona ölébe hajtotta a fejét, és elkezdte bontogatni a nő keblén a ruhát. Az egész olyan hihetetlenül természetes és intim volt, hogy az ember hirtelen illetéktelennek érezte magát, be kellene csuknia a szemét, és csak hallgatni, ahogy ezek énekelnek. Amit látunk, ahhoz nincs közünk. Nyomorult kis leskelődők vagyunk. 

Tudom, hogy ez a színház lényege, a nyomorult kis leskelődés, és ha véletlenül nem elég az, amit látunk, akkor készséges szereplők fennhangon osztják meg velünk gondolataikat. "Álommal, váddal, részeg jóslatokkal cselt szőttem, és veszélyes logikát, hogy Clarence bátyámat és a királyt vad gyűlölettel egymásra uszítsam." Köszi, hogy szóltál.

Veszélytelenül élni - ez a színházjárás lényege. És ha így nézzük, akkor lehet José Cura akármilyen, azért leginkább hős, hős, hős. 

Megvan a vezéráldozat, a szexuális botrányok a klasszikus zenében is csúcsra értek, James Levine-t felfüggesztette a Metropolitan Opera, szerény négy évtizedes együttműködésnek lett ez a vége. Hiába vártuk, hogy jaj, csak még egyszer nézhessük a közvetítésben... Na jó, nem panaszkodunk, legalább A varázsfuvola megvolt idén. Egyébként is olyanok odaát, mintha az Operett színházat másolnák, hát hogyne, ők is hallottak mindenfélét rebesgetni, de hivatalos panasz nem érkezett. Mondjuk a New York Post nevű bulvárlap sem éppen hivatalos panasz, igaz, rögtön rárepült a témára a New York Times is, saját nyomozásokat indított, talált három embert is, akik kiskorúak voltak, amikor Levine már nagykorú. De hát milyen hivatalos panasznak kellett volna jönnie? Aki olvasta Norman Lebrecht Maestro! című könyvét, az elég konkrét utalásokat talált Levine szexuális vonzalmait illetően. Becsuktuk a szemünket, fülünket, amíg lehetett, nyilván ezer okunk volt rá, de az egyik épp a dolog feldolgozhatatlansága. Dobjuk most ki a négy évtizedes élményeinket, ez mind nem érvényes, ezek a nagy pillanatok, megrázkódtatások, felzaklatódások mind csak egy perverz bácsika munkássága volna? Hiába mondják, hogy ketté kell választani a dolgokat, nem megy. Vagy nem olyan könnyű. 

Persze, ilyenkor eszembe jut a Dekameronból az a történet, hogy valaki elmegy Rómába, és látva a papok romlottságát, arra jut, hogy mégis a kereszténység az igaz hit, ha ennek ellenére is talpon tud maradni. Mégis a zene az igaz hit, a zenés színházak a templomok, ha meg sem kottyan nekik beteg lélek a vezető pozícióban. 

Remélem, nem úgy tűnik, mintha magamat bármilyen szinten is a hőseim fölé helyezném. Éppen fordítva. Őket helyeztem annyira magam fölé, őket, akik olyan közeli kapcsolatban álltak Mozarttal... Mozarttal? Aki Leck mich im Arsch kezdettel írt hatszólamú kórusművet? 

Ketté kell választani, tényleg. 

Tragédiáról nincs szó, csak macskaszőrszál hasogatásról: akik a Madách nevet adták a körúti színháznak aligha gondolták, hogy folyton énekelni és táncolni fognak a színpadon. De hát ez a siker: harmincöt éve lesz, hogy bemutatták a Macskákat Magyarországon, és azóta is játsszák, játsszák. Pedig mennyire szabálytalan darab, alig van története, inkább nincs, csak egy revü, amelyben nem látni a színészek és táncosok arcát, playbackről énekelnek. Andrew Lloyd-Webber a Macskákra régi és bevált szerzőtársát, Tim Rice-ot leváltotta egy még régebbi, még beváltabbra, T. S. Eliotra. Leszámítva a legnagyobb slágert, a Memoryt, amelyet Eliotból raktak össze, a Rapszódia egy szeles éjszakán soraiból, de nem eredeti Eliot-mű. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy kitört-e a pánik, amikor rájöttek, hogy hiába vagyunk nagy műfordító nemzet, a költők gondos művei egyszerűen nem alkalmasak az éneklésre. Jött Romhányi József, és nem aggodalmaskodott, Skimbleshanksből így lett Elvisz Trén, Mungojerry és Rumpleteazer így vált Pesten Ben Mickeringre és Mindleveryre. Hiszen jó így is, hogy nekünk két Macskánk (Macskákunk?) van. 

Három és fél évtized ha nem is kerek szám, azért arra már elég, hogy az ember villogjon, hogy kivel látta, Kishontival, meg Szakály Györggyel, még próbát is, ahol Seregi azt mondta elgyötörten: emelje már a lábát édes színész. Emelje, emelje. Nem is kívánhatok mást: amíg Eliotnak olvasói vannak, legyenek nézői is. 

Karl Ove Knausgard regényét olvasom, a Harcom második kötetét, Szerelem a címe, de épp nem egy szerelmes résznél akadtam meg, hanem Hölderlinnél. Vesz az író Stockholmban egy Hölderlin-kötetet, és elkezd merengeni a lírán, mármint a verseken. Hogy tudta és tudja magáról, nem egészen felhőtlen a viszonya a költészethez, de lehet így is élni, mi több, lehet így is irodalmi életet élni, lehet versekről beszélni, írni, előadni, még rossz költő is lehet az emberből, és nem kell feltétlenül szembesülni a tényekkel. Azért ő igyekszik szembesülni, kinyitni egy kötetet, elolvasni egy verset, és aztán azt mondani, hogy ha nem érti, amit olvas, akkor nem érdemelte meg ezt a verset. Meg azt sem, és még azt sem. 

Mindegy, hogy igaza van vagy nincs, szeretném, ha az volna, de tényleg mindegy. Ami most nekem fontos volt ebben a hosszú bekezdésben, az a vershez való viszony. Egy irodalmi ember, ahogy elnézem, két perc, és Nobel-díjas lesz, és mégis így beszél a költészetről, mint ami más világ, neki is más világ, ahová nem lehet belépni akarni, mert ott más minőségű emberek játszanak. Elfacsarodik a szív, mert régebben ez volt igaz a magyar költészetre is, ott, ahol Petőfi befordult a konyhára, Arany bogara zúgott, és tovább, tovább, mondjuk Petri napsütötte sávjáig, ott halandó ember nem járt. Legfeljebb a kapuból nézegethetett befelé, micsoda emberek labdázgatnak odabent, a réten. Most meg a könyvkiadók arra biztatják a poétákat, hogy írjanak inkább regényeket, mert azt jobban el lehet adni. 

Tudom, hogy ez igaz volt régebben is, és azért volt nagy a líránk, mert a folyóiratok hamarabb kifizették a honoráriumot, nem kellett évekig piszmogni egy kézirattal, leült, megírta, elküldte, visszajött a küldönc, és volt miből kifizetni a kávét. Most meg nincs küldönc, folyóirat se nagyon, vége a szép időknek, amikor a költő elküldte a jó verseket a Holminak, a rosszabbakat az Ésnek. Büszkén mondjuk, és remélem, nem teljesen alaptalanul, hogy soha ilyen jó prózánk nem volt, mint a kétezres években. De ki lakik most odabent, a versek mennyországában?