Jó volna tudni, visz-e ez valahová, ez az állandó gyanakvás. Művészeti gyanakvás, folytonos ellenőrzés és önellenőrzés, hogy most jó ez? Ha jó, mennyire jó? Mennyire zongorázik jól Víkingur Ólafsson, vagy mekkora előny, hogy olyasmit játszik, most éppen Philip Glass etűdöket, ahol az összehasonlítási alap nem Horowitz meg Richter? Ha már itt tartunk, mennyire jó maga Philip Glass, akinél az összehasonlítás nem éppen Bach vagy Mozart? Repetitív vagy nem repetitív, megy-e valahová előre ez a zene, vagy helyben jár? Kell-e hogy előre menjen, vagy bőven elég az is, ha megállítja az időt? Vajon másféle narkotikum ez, mint a h-moll mise, ami szintén megállítja az időt, vagy talán nem is megállítja, de átállítja, más sebességgel kényszeríti múlni.

Miért olyan nehéz azt mondani, hogy nem érdekel az érték, nem számít az abszolút, nem számít komolyság vagy őszinteség vagy mélység? Nem számít semmi, amit a művészeti eseményeknél méricskélni próbálunk, nincs más dolgunk, mint fejjel előre belezuhanni ebbe a zenébe, aztán meglátjuk, koppanunk vagy merülünk.   

Furcsa módon az Evita elején egy középkori Mária-himnuszt ( hogy pontosabb legyek. antifónát) énekelnek, a Salve reginát. Üdvözlégy, királynő irgalmasság anyja. Nem mintha levetné magáról a pillanat, latin nyelven siratják Eva Perónt, a történet szerint 1952 van, és még gondolatként sem fogalmazódott meg a II. vatikáni zsinat, de olyan nagyon soha nem értem, miért van itt. Melyikük illesztette be a szöveget és a zenét, a szövegíró Tim Rice vagy Andrew Lloyd-Webber? Biztosan ki lehetne deríteni, de talán a puszta kérdéssel vagy levelezéssel is túlbecsüljük a problémát. Nincs is a teljes szöveg földolgozva, és a szavak és a zene egymáshoz illesztése is azt a benyomást kelti, hogy nem is nagyon értették, hol kezdődik vagy végződik egy mondat az eredetiben. 

Ráadásul mindig azt érzem, hogy éppen a Salve regina tévedésből került ide, csak mert benne van az a sor is, hogy ad te clamamus exsules filii Hevae, hozzád kiáltozunk, Éva száműzött fiai, ebből a sorból talán tévesen azt gondolták a szerzők, hogy Évához szóló imádság, nem Szűz Máriához, és valahogy a tömeg latinul Evitához fohászkodna. 

De lehet, hogy már ezzel is túlbonyolítom, úgy történt az egész, mint amikor Puccini komponálta a Toscát, csak szólt, hogy még a Te Deum előtt kellene valami latin szöveg, amit mormolhatna a kórus, ahogy fokozódik az első felvonás fináléja. Ez is a zene története, hogyan hagyták el a komponisták a latint, lassan elfogynak az erre a nyelvre írott hangjegyek. Nem mintha már mindet ismerné az ember. 

Ki az a Varga Mariann? - forgatta a lemezt egy ismerős, pontosabban egy ismerős öccse, mi meg röhögtünk, a hülye, még ezt sem tudja. Marián. Billentyűs. Collegium musicum. Csehszlovák, ma talán azt mondanánk, art-rock, akkor ez a szó még nem állt rendelkezésre. Valami olyasmi, mint az Emerson Lake and Palmer, bár számukra nem ez volt a kezdőlökés, hanem a Nice, ami föllépett Prágában. 

Valamiért legalább volt értelme benézni a Csehszlovák Kultúra Házába a Tanács körúton, bár valami régebben is akadt, licenc Wozzeck, licenc Kiállítás képei, Karajannal. De ezt saját erőből hozták létre, Opus albumon, valami puhácska anyagot használtak a korongokhoz, az embernek az volt az érzése, hogy ha tízszer lejátssza, a végén már csak a tükörsima lemezen nézegetheti önmaga képét, de végül valami mégis maradt, talán ma is megvan valahol.

Hallgatgattuk, jól muzsikáltak, határozott, karakteres témákat jártak körül, nyúzták a gitárt, ideális zene volt annak, aki már kicsit kinőtt a Deep Purple-ből, de nem akarta ezt a zenés lázadás érzést elveszíteni. Mármint hogy a zenehallgatás egyszersmind tiltakozás. Hiszen ilyen nagy szemű, sovány fiúk néztek ránk a borítóról, amilyenek mi is lenni szerettünk volna. Szája sarkában a cigaretta, akkor még ez is mondott valamit, nem azt, hogy tüdőrák, tüdőrák.

Akkor hallgattuk, azóta nem sokat gondoltam rá, nem is tudtam, él-e hal-e. Két napja tudom: hal. Hetvenéves volt. Nézem az utolsó képeit, orgona mögött ül, de az orrában oxigéncső. Ez a számla. De az ember azóta is érzi, ha egy sovány fiú lenézően pillant rá, szája sarkában cigaretta vagy legalább valami kis hetyke grimasz, akkor minden oka megvan, hogy zavarba jöjjön. 

Egy plakát előtt állva arról beszélgettünk, hogy a Brussels Airlinesnak tíz éve meg kellett változtatnia a logóját, mert valaki kiszúrta, hogy a leszállópálya fényeiből formázott b betű 13 pontból áll, és az utasok ettől kezdve érezhetően megritkultak. A b mostanra 14 pontból formázódik a gépek farkán. De furcsa, hogy ilyen emberek vannak, mondtam, mire a beszélgetőpartner rám nézett: és Schönberg?

Mi van vele.

Nem tudtad, hogy a Moses und Aron azért van csak egy A-val írva, nehogy tizenhárom betűből álljon a cím?

Lehet, hogy ez csak mese, de Schönberg valóban betegesen félt a 13-as számtól, nem szállt meg 13. emeleten, nem lakott 13-as számú házban, bár az ilyesmit még Amerikában is könnyen elkerülheti az ember. Annak ellenére, hogy 13-án született, a komponista számára a szám félelmetes volt, és amikor 65 éves lett, ami, ugye, ötször 13, horoszkópot készíttetett, hogy valóban ez lesz-e élete utolsó éve. Megnyugtatták: nehéz lesz, de túlélhető. Schönberg megnyugodott, akkor van még újabb 13 éve. Csak arra nem gondolt, amire a 76. születésnapján figyelmeztették: 7+6 is 13. Így aztán 1951 július 13-án, ami abban az évben péntekre esett, egész nap ágyban maradt, rettegve. A felesége éjfél előtt az órára nézett, és azt mondta, na, még negyed óra, és túl vagyunk ezen a hülyeségen, amikor Schönberg kettőt hördült (egyes források szerint azt mondta, harmónia, de ezt már tényleg nehéz elhinni), és meghalt. Tizenhárom perccel éjfél előtt. 

Ilyenkor volna jó tudni: ennyire ostoba volt Schönberg vagy ennyire okos? 

Bejárta a sajtót, vicces is, ahogy a BBC elgyötört riportere sóhajtozva kommentálja a híradójukban menő képsorokat. Előtte, már a felkonferálásban is fölhívja a figyelmet, augusztus van, ahogy nálunk mondják: uborkaszezon. Mintha azon panaszkodna, a hírhiány ilyesmire kényszerít bennünket. 

Vicces, tényleg, nem véletlenül került föl minden valamirevaló híroldalra. Csak annyi szépséghibája van a dolognak, hogy minden valamirevaló híroldalon korábban ugyanígy megjelent a kutyaszörfös hír, ez zajlik Amerikában, ilyen kategóriák vannak stb. Lehet, persze, hogy nálunk is sóhajtoztak közben az újságírók vagy szerkesztők, csak az éppen nem hallatszott. 

Nagyon szeretném elkerülni a nagy szavakat, sajtóetika vagy az olvasó tiszteletben tartása, úgyhogy csak annyit kérdezek: nincs itt valami probléma? Felteszünk egy hírt, aztán másnap azt mondjuk, hogy lám, a BBC hírolvasója is szégyelli magát miatta? Helyettünk szégyenkezik, vagy hogy kell ezt érteni? Tényleg el kell hinni, hogy az újságíró egy szellemi ligával magasabban játszik az olvasóinál? Vagy egyformák vagyunk, ami nekünk kellemetlen, az nyilván neked is, kedves olvasó. Ha így van, akkor miért került be mégis minden lehetséges fórumra a szörfverseny?

Itt gyorsan megállok, és abba már bele sem kezdek, hogy ha bármilyen okból nem hisz az újságíró a hír hír voltában, akkor miért teszi közzé? És honnét tudja, hogy mennyire nem szabad hinnie a hírében, hol a határ, amiben nem hisz, de mégis közzéteszi? Ez, végül is, csak egy kutyaszörf verseny, semmi több.  

Jó régen, de ezt tényleg úgy kell érteni, hogy jó régen, mondjuk harmincöt éve a Galaktika című tudományos-fantasztikus folyóiratban olvastam egy novellát. Arról szólt, hogy vannak a világban a viccek, és soha senki nem tudja, hogy ezek hogyan keletkeznek, mi az értelmük vagy a céljuk, senki nem találkozott olyan emberrel, aki egy viccet kitalált volna, és mégis hihetetlenül gyorsan terjednek, közkinccsé válnak. A novellában a tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a vicc az valami teszt, a földön kívüliek így ellenőriznek bizonyos dolgokat, információáramlásokat meg ki tudja még mit az emberek között. 

Nyilván csak elmejáték, de néha úgy érzem, nem árt rögzíteni, hogy valami közös, nevetős élmény hol és mikor keletkezik. Mondjuk egy ilyen fordulat, ami ma nem csak egymás közt, de az internetes sajtónyelvben is vissza-vissztér, hogy valaki fullban nyomja a kretént.  Tulajdonképpen a kifejezés jelentése is még képlékeny állapotban van, azt is jelenti, hogy teljesen ostoba dolgokat beszél vagy cselekszik, meg azt is, hogy túlzásba visz valamit, túlzott erőfeszítéseket tesz valami olyasmiért, ami aztán épp emiatt nem sikerül. Azt azért a legtöbben tudjuk, hogy ez a Trópusi vihar című filmben van, két katonának öltözött színész beszélget a forgatáson, hogy nem érdemes igazi őrültet játszani, mert nem értékelik az Oscar-bizottságban. 

Never go full retarded, mondják az eredetiben, ami nincs sehol a magyar változathoz képest, úgyhogy legyen itt az ihletett alkotók neve: Speier Dávid fordította a szöveget, Fekete Ernő volt Robert Downey jr. magyar hangja.

Mondjuk, ha ők is földön kívüliek, akkor baj van.  

Hamarosan újra elolvasom az Anna Kareninát, miközben egyre többet jut eszembe, hogy van-e ennek egyáltalán értelme. Mintha a nagy írók vagy nagy klasszikusok szépen elhagynának minket az élet során, mintha a legnagyobb klasszikusokat ki lehetne nőni, már nem rólunk szólnak, hanem azoknak, akiknek még érdemes, akik még tanácsot kérnek, hogyan is vezessék az életüket. Legyenek-e Rómeók vagy Hamletok, Hans Castorpok vagy akár Poirot felügyelők. Csodálatos élmény újraolvasni valamit, sokszor újraolvasni, és élvezni a saját változásunkat: most még nem nekem szól, most már nekem, most is nekem, csak már máshogyan. Most meg szépen túlhaladtam minden problémát, miért kellene foglalkoznom akár Levin küzdelmeivel, akár szegény Annával. Kis tejfelesszájúak, nem láttak annyit az életből, amennyit én, nem azért, mert én annyit láttam, hanem mert ők nem öregedhetnek tovább, maradnak, amennyinek megírták őket. 

Többé-kevésbé meddő elmélkedések közepette megjelent az írás a falon. Nem nagyon varázslatosan, mert ott van már hónapok óta a Libri könyvesbolt hátsó sarkánál. Szabó Magda írta és így szól: Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény korom és életkörülményeim változásával mindig más, és mást közöl.

Meg is nyugodnék ebben, de mit lehet csinálni, ha közben a beszélő sincs már meg, nem azért, mert meghalt, hanem mert ő is megváltozott, az Anna Kareninát író Tolsztojnak nincs sok köze a Feltámadást író Tolsztojhoz. Vagy van köze, hasonló arcberendezés, mindkettő szereti a nagy mellű, bajuszos nőket, de az utóbbi szíve szerint megtagadná az előbbit. Vagy meg is teszi. Nekem kellene magamban védeni Tolsztojt önmaga ellen? És melyik Tolsztojt melyik ellen?

Vagy ne menjünk be a gróf utcájába, az irodalom az irodalom, mondatok, bekezdések, fejezetek, maga az olvasás a lényeg, nem a belőle fakadó tettek. Mit számít, ki hány éves és hogyan akar élni, csak forma van, meg a szavak. Nem  Tolsztoj játszik Tolsztoj ellen, hanem inkább a fordítók, Németh László Szőllősy Klára ellen, vagy inkább egymás mellett, és mi is ott vagyunk, együtt toljuk, végig, át az életen. De miért is?

Nem tudok kielégítőbb magyarázatot, mint ami az Anna Karenina vége: a jóért, amit lesz elég erőnk beléoltani. Vagyis: visszatértünk a kiindulási ponthoz, az első mezőre. Hol a bölcsesség mostanában?   

Jól elfelejtettük Lamberto Gardellit is. Pedig ő volt nálunk a király, a karmesterkirály, operakirály, olasz kérdésben abszolút tekintély. Az 1964-es Sevillai borbély rádiófelvételének karmestere, magyarul énekeltek Réti, Székely, Melis, abszolút klasszikus. A Négy évszak Kovács Dénessel. A Mózes. Ezer ihletett előadás, aztán másik ezer, amire még mindig elmondták, mennyire ihletett. A végzet hatalma az Erkelben, ott elég vicces volt azt olvasni utána, hogy mennyire másképp játszik a zenekar, ha Gardelli kezében van a pálca, mert elöl ültem, bele tudtam nézni a zenekari árokba, láttam, hogy a hangszeresek kézről kézre adják a nyári fényképeket, nézd, milyen klassz helyen voltunk. Gardelli, ahogy az öregedő karmestereknél meg lehet szokni, közben folyamatosan lassult, mire az Otello premierjéhez ért a pályán, felfoghatatlanul döcögős lett az előadás, ráadásul szüksége volt a szünetekre is, így a máskor viszonylag lendületesen lezavart opera wagneri méreteket kapott. 

Elfelejtették nemzetközileg is, pedig a korai Verdi-operákat vele vette föl a Philips. Pedig zenekari művekben is szaktekintély volt, Respighit is rögzítettek vele. Most mégis úgy botlottam a nevébe és a művészetébe, hogy a Gramophone lemez-szaklap elkészített egy ötvenes listát, a legjobb lemezek, amelyekről és amelyeket feltehetően senki nem hallott. Azért ez érdekes, meg az ember összeveti a saját titkos kedvenceivel. Van egy-kettő, amiről azért hallottam, A szép molnárlány Peter Schreierrel és gitárkísérettel, a La mer Roger Désormiere vezényletével, ami Richter kedvenc lemeze volt. És van az ötven között egy abszolút klasszikus is, a Fedora Magda Oliveróval, Mario del Monacóval és Gardelli vezényletével. 

Ami azt illeti, nem is annyira jó lemez, del Monacótól meg lehet őrülni, folyamatosan bömböl, egyszerűen nem érzi, hogy lemezen ennek nincs olyan elementáris hatása, mint a színpadon. Gardelli meg talán nem mer rászólni, lehet, hogy minél hangosabb valaki, annál mimózább. 

A legkedvesebb Gardelli-emlékem nem éppen zenei, az akkoriban Pesten szerződésben lévő orosz mezzoszoprán, Anna Sterzer mondta, hogy szeretne egy közös fényképet Gardellivel, talán a Mózes szünetében, megbeszéli a maestróval. Mondtam neki, hogy szerintem ebből baj lesz, de nem, meg van beszélve, menjünk oda hozzá. Végül tényleg odamentünk, a szoprán Szűcs Mártával kiegészülve, óvatosan kopogtunk, bentről éktelen ordítás a válasz, ki az, mit akar, az embernek pihennie sem lehet. Aztán Gardelli kinyitotta az ajtót, a két nő láttán megenyhült, mit megenyhült, barátságos és mosolygós lett, készséggel pózolt, aztán elmesélt egy történetet arról, hogy gyerekkorában Velencében udvarolt egy lánynak, de nem tetszett neki. Egész pontosan a lány annyit mondott: Lamberto, egyszer majd nagyon szép öregember leszel. És tessék, mutatott végig magán, mint a lány megérzésének élő bizonyítékán. 

Egyébként, mondanom sem kell, igaza volt. 

Soha nem bírtam a bokszolását, egyszerűen szörnyű volt egy ekkora monstrumot látni a ringben, cammogott, előretartott, hosszú karokkal, képtelenség volt megütni, ő meg aztán beindult, mint valami vízszintesre állított cölöpverő. Nem ilyen a boksz. Attól, persze, még Vlagyimir Klicsko káprázatos jelenség volt, test és fej, váll, mellkas, szexisen szétvert orr, de még a keze sem olyan, mintha két tégladarab lógna akarja végén. Szóval: csinálhat bármit. Csak ne bokszoljon. 

Így is történik most, amikor a visszavonulásáról szólnak a cikkek, és így történt 2009-ben, amikor a Velencei Biennálé ukrán pavilonjának ő volt a kurátora. Mondanom sem kell, nyolc évvel később már fogalmam sincs, mit állítottak ki abban az évben a Papadopoli palotában, de olyasmire sem emlékszem, hogy a kurátor maga lett volna valaha a kiállítás legfőbb vonzereje. Az most részletkérdés, hogy nem maga Klicsko volt az értelem a kiállítás mögött, ő is csak része volt a játéknak. A csillag úgyis lehanyatlott, többet aligha lesz a kapucnis ember az Accademiát beborító molinón. De egyszer jó volt. 

Van egy Brecht-vers a falon függő ősi maszkról, ahogy vicsorog, feszül, vérszomjasan néz, azzal a tanulsággal, hogy milyen iszonyatosan fárasztó lehet állandóan gonosznak lenni. Körülbelül ugyanez az első tanulsága a szegedi Dali-kiállításnak. Ha az ember önmagából készít műalkotást, akkor nincs nyugta, folyton ki kell öltözködnie, folyton néznie kell, nincs-e valahol egy fotós, mert ha igen, akkor ki kell dülleszteni a szemet, mint aki a dolgok mögé lát, arcokat vágni, pózolni, pózolni. Rutinszerűen elragadtatásba esni, látomásokban részesülni, mindezt ilyen vagy olyan formában megfogalmazni és piacra dobni. Nézi az ember a sokszorosított grafikákat meg a tányérokat, és arra gondol, hogy nem csoda, ha jött egy generáció, amely azt mondja, mindegy, csak ezt ne. Csak ne lehessen eladni a... lelkem? Nem is a lelkem, vigyék, ha kell nekik, csak a kezemet nem adom, a kezem ügyességét, a festékemet, papíromat, vásznamat. Nagyobb hatás ez, mint amilyet a takony halmazállapotú órák és fiókmellű nők ki tudnak fejteni.