Tisztesség vagy amit akartok

Tisztesség vagy amit akartok

chicago_fekete_erno_miha_lyfi_bala_zs_foto_szilva_s_zolta_n.jpgfotó: Szilvás Zoltán

Tényleg nem akarok itten hősködni, de a következő dolog történt. 

Megbízást kaptam a szinhaz.net oldaltól, hogy írjak az Átrium Színház Chicago előadásáról. Szép feladat, jó feladat, még ha a végén kiderül, hogy egy csapat énekelni és táncolni nem tudó színművésznek kellene énekelnie és táncolnia, ami nem feltétlenül kecsegtet sikerrel. Mindegy nem magyarázom tovább, itt az írás róla. 

Nyomokban cigányokat is tartalmaz

 

Szívem szerint valami sormintával kezdeném a beszámolót, a csúnya szavakat írogatnám, ami eszembe jut, csak hogy jelezzem: én is tudok rondán beszélni. Kurva és bazmeg. Nem az a bajom, hogy mint valami kamasz-Mozart levelében, úgy röpködnek az illetlenségek a Chicago alatt, hanem hogy nincs igazi funkciója az egésznek, szeretnénk provokálni, de jobb nem jut az eszünkbe. Csak még az, hogy egy mindenki számára világosan női ruhába bújt férfi szereplőről lerántjuk a nadrágot.

                Ami engem illet, Figeczky Bence puszta színpadi jelenléte jobban provokál, mit keres ott valaki, aki két mondatot nem tud úgy elmondani, ahogy az emberek beszélni szoktak?

                De hát vissza a hagyományos provokációhoz: miért is? Musicalt játszunk, de úgy teszünk, mintha alapjaiban rengetnénk meg a világot? Biztos, hogy a legalkalmasabb műfajt választották? Mert nekem ez azért úgy tűnik, mintha mégiscsak a Chicago volna, a zenéje mindenképpen, a dalok feltétlenül, a dalszövegek kissé durvábbak az eredetinél, de amit maga a mű tud nyújtani, az nem nagy felfedezés: jog és igazság két külön dolog. Az egyetlen, akit kivégeznek, a magyar börtöntöltelék, Hunyák nem bűnös. Itt úgy mondják, órtotlon.

Tudjuk, hogy így van. Tudjuk, hogy nem csak Chicagóban, és nem csak akkor. Azért dalolhatják el nekünk, mi meg majd bólogatunk, hogy haj, haj, ilyen az élet, és közben nézegetjük Roxie vagy Velma idomait, mert hát mi sem vagyunk egészen ártatlanok. Ez jó ajánlat, és megfelelő hangú és tánctudású Roxie-k és Velmák esetében el is lehet fogadni. Egy szőke, egy barna, kinek ez, kinek az. Ha nincs sem hang, sem tánc, akkor kell agyalnia a rendezőnek, hogy miképp is sózhatná rá ezt a sztorit és ezt a zenét a közönségre. Néhány éve, ugyanezen a helyszínen, az Átriumban Zsótér Sándor elég jót talált ki, Flintstone-családot, kőkorszaki szakik és szakinék zenéltek, énekeltek, népitáncoltak, nagyon kellett röhögni. Már annak, aki nem hüledezett, hogy pedig ő a Chicagóra vett jegyet. Alföldi Róbert más nagyot mondana, idehozná a darabot, a mába, vagy tényleg tegnapba, 2017-es dátumot mondanak be, és időnként szó esik róla, hogy ez magyar börtön, magyar ecsettel. Két lány, aki még elhiszi az újságban megjelenés (??) nagyszerűségét, a híressé válni életigazoló voltát. Kétségtelen: a magyar környezetbe helyezés magyarázatot ad arra, hogy miért nem tud se táncolni, se énekelni senki, pedig ez volna a foglalkozásuk. Mintha volna valami félreértés, hogy a szép vagy izgalmas beszédhang egyben szép énekhangot is jelent, de ezt elég határozottan cáfolja mind Parti Nóra, mind Fekete Ernő. Huzella Júlia szép magas, ha ez magyarázat bármire, hogy Csarnóy Zsuzsa mit csinál, arra viszont képtelen vagyok bármiféle magyarázatot találni. Még mindig ott tart, hogy ő a gyámügyes a Jóban, rosszbanból.

Nyomokban cigányokat is tartalmaz az előadás, Velma, amikor a régi műsorszámáról beszél, valami Hopp, te Zsiga jellegű mozdulatokat mutat be, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy az üzenet eljut a naiv nézőhöz, és fölébreszti benne az együttérzést: magyarnak is nagyon rossz lenni, de magyar cigánynak még rosszabb. A tánckar pedig, mivel a csizmája szárát nem verheti meg, a zoknitartóját csapkodja.

Megint arra gondolok: nem lehetséges, hogy véletlenül nem a megfelelő darabot választották a mondanivalóhoz? Megpróbálkoztak az illesztéssel, a fordítás új, Ugrai István munkája, emiatt aztán a Mister Celofán helyett azt kell énekelnie Mihályfi Balázsnak, hogy Fólián, mint a fólián.  Legközelebb talán majd Flórián. De hát neki sincs jobb ötlete, mint hogy kiabál, kiabál, míg nyúlik a darab, egyre idegesítőbb lesz a Konferanszié darabakasztó bölcselme, pedig Hámori Ildikó olyan szépen mondja el a boldogság mibenlétét, mintha a kisunokáit tanítaná a nagybetűsre. Mondjuk az is épp egy négybetűs szó.

Eltelik egy nap, kettő, az írás csak nincs fönt az oldalon, amit soha nem értek, a bemutató már régen elmúlt, meg egyébként is, internet, nem kell sem szedni, sem nyomtatni, csak beilleszteni, de hát ki tudja, mik máshol a szokások. Közben érkezik egy levél a szerkesztőtől, vagyis a megrendelőtől, hogy azt mondják a színházban, ez egy különlegesen szerencsétlen este volt, ami elromolhatott, az elromlott, nem nézném-e meg meg egyszer az előadást. Mondtam, hogy megnézem én, abban nincs hiba, de nem változtatok, ez így kerek.

Nincs válasz, de az írás nem kerül föl. Aztán jön egy újabb levél, hogy azért csak nézzem meg a másik szereposztást, és fogalmazzam össze a tapasztalatokat, az sem baj, ha az egész őszre csúszik. Dupla honorárium. 

Tényleg? Addig kell nézni egy előadást, amíg nem tetszik? Akkor közöljük róla a kritikát, amikor már úgyis mindegy? És ezentúl majd minden előadás kap még egy lehetőséget, hátha csak rossz napja volt a főszereplőnek, a súgónak meg a függönyhúzónak? 

Van az a régi Balczó-film, a Küldetés, abban mondja Balczó, hogy a világ olyan, amilyen, nem lehet rajta változtatni, de miért is ne lehetne benne egy kis sarok, ahol a tisztesség uralkodik. És ha lehet, akkor miért ne lehetne ez a sarok épp az öttusa?

Miért nem lehet a kritika? 

  

stolzingimalter 2018. 07. 08. Tovább
Bor, dal, golf

Bor, dal, golf

bonney22.jpg

Egyszer együtt vacsoráztam Barbara Bonneyval. Talán próba után, másnap volt a dalestje a Zeneakadémián, ami életem nagy énekes-élményei közé tartozott, tartozik ma is, pedig nincs nagyon sok, de hát itt megvolt mindaz, amit az ember szeret, a gyönyörű hang, a technikai biztonság, a tisztaság, zeneiség és még valami varázslatos természetesség is, mintha minden csak úgy jönne, lazán, nem is tudom, talán az intelligencia velejárójaként. Körülbelül ilyen volt a közös evészet is, mindenről lehetett beszélgetni vele, nem csinált nagy ügyet magából, és még olyan bájos is volt a meredeken elálló füleivel meg a turcsi orrával - tényleg nem tudom, miért állt neki jól minden, vagy hogyan tudta ezeket viselni úgy, hogy olyan csinos maradjon. Aztán a koncert, nem volt telt ház, ő meg valami trikó fazonú ruhában lépett föl, nagy kivágással, utána megkérdezte tőlem: nem volt túl sok? Inkább túl kevés, mondtam, mert néha, sajnos tényleg ritkán, de eszembe jutnak amolyan szellemesnek tűnő válaszok is. 

Még vacsora közben mondta, hogy három fontos dolog van az életben, a vörösbor, a golf és az éneklés. ebben a sorrendben? - kérdeztem vissza, de nem. Vörösbor, éneklés, golf. Érdekes módon a ruháról nem beszélt, pedig most, hogy a koncertezéstől visszavonult, a tanítás mellett ezzel foglakozik, Salzburgban van butikja, saját tervezésű ruhákat forgalmaz. Az a bolt neve, hogy Bonney & Kleid. 

  

Lang visszatér, de hová?

Lang visszatér, de hová?

lang.jpg

Ma este Lang Lang visszatér, több, mint egy éve nem lépett föl, mert megsérült vagy túlgyakorolta a bal kezét. Volt azért közben egy különleges koncertje Chick Coreával a Carnegie Hallban, ahol Lang csak jobb kézzel volt jelen, és egy tanítványa alakította a bal kezét. Ma viszont rendes koncert, Tanglewoodban, aki szeret aggódni, megteheti, mert végül nem a Csajkovszkij b-moll lesz, hanem Mozart a program. 

Visszatér, mondanám, de az mégis érdekes, hogy hová. Lang Langot annyira fellőtte a média, jó okkal tette, mert zongorázni mégiscsak nagyon tudott, megpróbálok leszokni a múlt időről, szóval tud is, remélhetőleg, de világos, hogy az egész jelenséget bizonyos (zenei) szempontból túlértékelték. Időnként nagyon is érződött, hogy nincs ideje megérteni, földolgozni a műveket, most, jobb híján egy bécsi koncert jut eszembe, lemezen, DVD-n, az Appassionatát játssza, és minden nagyon rendben van, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni. Szóval: ez most a kérdés. Ünnepeljük őt, mert újra köztünk van, újra van valaki, aki zongorázik, és mégis sokakat érdekel, vagy végre van egy ürügy, hogy helyére lökdössék szegényt, és azt mondják: azelőtt sokkal jobb volt. Mert azt mégsem lehetett megtenni, hogy egyik napról a másikra fanyalogni kezdjenek az ítészek, de most van mire hivatkozni, hogy miért nem. 

Addig meg ez: 

Éjszakai éneklés

Éjszakai éneklés

20180704_232615_resized.jpg

Az éjjel hazafelé mentem. Bársonynesz talán nem ingott, jázminokra sem emlékszem, bár kétségtelenül: háltak az utcán. De történt valami még különösebb is. Énekeltek az utcán. A zsinagóga előtt egy kis csoport, egymás között talán lengyelül beszéltek, de a világhoz angolul küldték el a hangjukat. Come again. Ezt a John Dowland-dalt énekelték, szelíden, lágyan, hogy az édes szerelem hív, szinte mai darab, 1597-ben jelent meg először nyomtatásban. A szövegíró ismeretlen, bírnám, ha maga Dowland volna, de nem vagyok biztos benne. Abban sem voltam soha biztos, hogy jól értem, amikor az első versszakban azt mondják: to see, to hear, to kiss, to touch, to die - hogy ez a  die, meghalni veled tényleg azt jelenti, amit gondolok, a boldog szerelmi együttlétet. De hát mi mást, csak nem akar tényleg meghalni a szerelmével. Szól a dal az éjszakában, a rendőr sétálgat föl és alá, nem avatkozik be, és a máskor olyan melankolikus Dowland azt mondja: van örök szerelem. Vagy inkább azt, hogy örök a szerelem, legfeljebb az emberek váltják egymást az érzelemben. 

Martonvásári emlék

Martonvásári emlék

file0052_2.jpg

Közelednek a martonvásári hétvégék, a Nemzeti Filharmonikusok Beethoven-délutánjai, és eszembe jut egy nagy hülyeség, amit elkövettem, mármint megírtam, és nem tudom, hogy idővel kijavítottam-e. Pedig nagy hülyeség volt. Beethoven 1. szimfóniája volt műsoron, és az első tétel végén Kocsis még mutogatott valamit a pálcával, de a zenekar már nem játszott. Nahát. Elütötte magát? Vagy mi történt? Aztán minden tétel végén ezt csinálta, gondoltam, ez valami poén, öngúny, elszúrtam, akkor most már direkt ki is hangsúlyozom, hogy elszúrtam.

Okos értőként mindezt le is írtam, pedig hát hülyeség volt az első pillanattól fogva. Nem csak arról van szó, hogy lehet róla bármit mondani, de azért el biztosan nem ütötte magát, pláne nem egy Beethoven-szimfóniában. Viszont pont itt lett volna a ráismernivaló lényeg, hogy Beethoven valamiért az első tétel végére nem egyszerűen kettős ütemvonalat ír, itt a vége, hanem egy üres ütemet is. Hogy miért, fogalmam sincs, talán akart vele valamit kifejezni, hogy mondjuk legyen itt egy kicsit hosszabb a csönd, talán csak véletlen az egész, így jött ki a lépés. Mindenesetre ezt a néma ütemet vezényelte el Kocsis, nem tudom, komolyan-e vagy sem. Szerintem nem igazítottam aztán helyre, nem mintha nehezemre esne beismerni a tévedést, csak annyira bonyolult lett volna elmagyarázni, hogy inkább bele sem kezdtem.

Jogunkban áll hülyének lenni. Kocsisnak nem állt jogában, viszont nem is volt hülye. Zenei kérdésekben,

Jézus a földön

Jézus a földön

nickhornby.jpg

Próbálok rájönni, miközben Nick Hornby novelláját olvasom, a Cicikrisztus (Nipple Jesus) címűt, hogy ez most oltári giccs vagy oltári jó. Nem mesélem el az egészet, rövid is, kapható is a boltban, de a lényeg az, hogy egy galériában kifüggesztenek egy gyönyörű, szenvedő Jézust, amihez, ha közelebb megy az ember, látja, hogy a kép mellekből van, női mellek kivágott fényképeiből. A főhős, Dave azelőtt kidobóember volt, de új egzisztenciát próbál kiépíteni, teremőrnek áll a galériában, magas, kopasz, erős, ezért is állítják oda, a képet őrizni. Jönnek politikusok, hivatásos felháborodók, akik szándékosan olyan közel  mennek a képhez, hogy ne Jézust lássák, csak a melleket, jön az alkotó, aki nem vén perverz, hanem harmonikus családban élő nő - azt ígértem, nem mesélem el az egészet. 

Az a baj, hogy Hornby ezer fontos témát érint nagyon takarékosan, kevés mondattal, olyasmit, ami az embert állandóan foglalkoztatja, hogy kinek fontos igazán egy műalkotás, ki érti meg igazán, meg kell-e érteni, vagy elég rácsodálkozni. Hogy mi a teremőrök viszonya az általuk őrzött művekhez, ez engem is folyton foglalkoztat, ott állnak egész nap valami felfoghatatlan szépség mellett, vajon van hatása rájuk, vagy ezt is meg lehet szokni, mint ahogy a Balaton partján élők nem fürödtek meg azelőtt a tóban?  

Nem lehet rossz, ha nem hagy nyugodni, még ha át is látok az egészen, a túlságosan is ronda beszéden, meg hogy nyilván nem véletlen Hornby rokonszenve a kopaszok iránt. Tetszik, ahogy küszködik a fordító, M. Nagy Miklós, hogy megtalálja a megfelelő kifejezéseket. Óhatatlanul el is veszít egy-egy poént, Dave nézi Jézust a falon, és azt mondja, nem szeretne a bőrében lenni. De hát nem ezt mondja, hanem hogy "you really wouldn't want to be in his shoes", vagyis nem lennél a cipőjében, csak hát nincs is rajta cipő, még saru sincs. Hanem a lényegnél maradva: az is napi tapasztalatom, hogy teljesen átlagos embereket (illő és kellő nagyképűséggel mondva: civileket) sokkal mélyebben érint meg egy dal, mint engem, aki mégiscsak hivatásos könnyező volnék. Túl sok jó van a Cicikrisztusban ahhoz, hogy csak úgy legyintsen rá az ember. Közben meg mégis vadászat a hatásra, mint a kép, ami körül zajlik a történet. 

De nehéz az élet. 

Tengeri keszeg és Bess

Tengeri keszeg és Bess

p6200025_2.JPG

Olvasom a Porgy és Besst, 1965-ös megjelenés, Déri György fordítása, és rájövök, hogy valamikor tudtam, de elfelejtettem: a porgy maga is halat jelent, eszik is a történet szereplői. Az internetes szótár tengeri keszegre tippeli, de jelzi, hogy csak tipp. Így járnak ezek a halak a tenger nélküli országban, még nevük sincs, az ember leginkább átveszi az adott ország nyelvét, ahol épp (vagy először) ilyesmit kért, branzino meg orata, és voltaképpen nem is tudja, mi a különbség a languszta és a homár között. 

De nem ez a mai panasz, hanem hogy a Porgy és Bess igazán jó könyv, kisregény, olvasható, érdekes, Eredetileg Porgy volt a címe, de nyilván az opera miatt ide már ezzel a címmel érkezett. Nem tudom, van-e valami közhiedelem Dubose Heywarddal kapcsolatban, mindenesetre nem afro-amerikai, anyai ágon ültetvényesek voltak, biztosan nem véletlen, hogy a Porgyban is szerepelnek rendes fehér emberek, akik szívükön viselik embertársaik sorsát.    

dubose.jpg

Nem is ez most az érdekes, csak eszembe jutott, milyen sok olyan irodalmi mű van, amely többé-kevésbé elhalálozott az évek során, pedig amikor  opera lett belőle, éppen a nagy prózai hírük miatt lettek librettóvá. La vie de bohéme, az Hernani, A király mulat - ezeket senkinek nem jut eszébe mostanában kiadni vagy színre vinni zene nélkül. A Don Carlos határeset, láttam, ha jól emlékszem Szinetár rendezésében. Shakespeare az egyetlen, aki biztosan ellenáll, még az Otellóra (vagy Othellóra) sem mondják, hogy láttam már az operában, az elég volt. Tanulság nincs nagyon, csak hogy fölösleges volt Molnár Ferenc félelme, a Liliom nem azért nincs a világ színházaiban műsoron, mert Puccini operát írt belőle. Meg nem azért nincs, mert Rodgers és Hammerstein musicalt írt belőle. Mentőkötél a zene a feledés elől, és néha még olyanok is megkapaszkodnak benne, mint Antonio Gárcia Gutiérrez. Egyik hóna alatt az El trovador, másik alatt Simone Boccanegra.  

Kiegészítés: További vizsgálódások után arra jutottam, hogy a porgy mégsem keszeg, hanem a tengeri aranydurbincs, olasz nevén orata. A fejét meg tudom mutatni.

p8010208.JPG

Kocsis Zoltán utca

Kocsis Zoltán utca

mischa_024_2.jpg

Koppány Zsolt hívott föl tegnap, hogy új könyve jelent meg, és Kocsis Zoltánról. Aztán fölhívott még egyszer, hogy mit gondolok, olyan nagy bűn lenne, ha utcát neveznének el Kocsisról? Mondtam neki, hogy ezt várjuk, sokan várjuk, az emléktáblát a Zeneakadémia falán, és az utcát, de melyik utcát. Ő a Hegedű utcát javasolta, közel van a Zeneakadémiához, és a név viszonylag friss, és többé-kevésbé értelmetlen, nyugodtan meg lehet változtatni, de a polgármester azonnal nemet mondott. 

Akkor? Logikus volna a Bazsalikom utca átnevezése, ott áll a ház, de az mégis messze van a központtól, mondjuk így: nem elég. Hegedű utca továbbra is meggondolandó, nekem még a Szófia utca jutott eszembe, az sem túlságosan kifejező, és az utca egyik felét, a Zeneakadémia oldalában lévő részét már átnevezték Dohnányi Ernővé. A másik lehetőség talán a Paulay Ede utca Nagymező feletti része volna, az úgysem kötődik szervesen az utca többi részéhez, és egyébként is előadóművész nevét viseli, talán Paulay is megbocsátja, marad így is elég hosszú szakasz számára. 

Tudom, másokkal tolnának ki, mindig van, akinek át kell az utcanévváltozás miatt íratnia a lakcímkártyáját, de hálásnak kell lennie a nemzetnek, meg gondolnia az utókorra, azokra, akik száz év múlva élnek, és semmi közvetlen Kocsis-élményük nem lesz. Ahogy mi sem foglalkozunk sokat Jászai Marival vagy Hegedűs Gyulával, de ha arra visz az út, legalább valami eszünkbe jut róluk. Leginkább a nevük.  

Nem ezért nem

Nem ezért nem

gounod.jpg

Évekkel, talán évtizedekkel ezelőtt csöndesen szenderegtem a Zeneakadémián, miközben Gounod Mors et vita című oratóriumát játszották. Csodás ötlet, mert tényleg ott kezdődik, ahol a legtöbb történet végződik, valahogy a túlvilági életet szerette volna bemutatni a mű, de csöppet sem hozta meg az ember kedvét a halálhoz. Legfejebb azzal a határozott tanulsággal járt, hogy a híres komponisták közül mégis Gounod a legtehetségtelenebb. 

És a Faust. Hát arra nincs magyarázat, az valahogy kicsusszant, nem lehet érteni, miért fért a második felvonásba a francia operaslágerek fele, de összességében azért nem a nagy mű megértésén alapul, nem mélyíti a hallgató Goethéhez való viszonyát. A Faust ugyanaz, mint a Rómeó és Júlia, a darab félreértése, de a Faustban több a nagy vagy legalábbis rögzülő ária és együttes, kevesebb a nevetségesség meg az umcacca. 

Csak azért mondom, mert meglehetősen jól fejlett előítéletekkel kezdtem el hallgatni Gounod most megjelent zongoraműveit: ugyan mit is mondhatna ez a szakállmatyi, ha nem segíti a szöveg sem, nem kacag a sátán, nem huhognak a kárhozott lelkek. 

Aztán elég nagy a koppanás, mert hiába nem ezért nem szeretjük, a égén ezért akár szerethetjük is. Korrekt módon megírt, szép kis zongoradarabok, választékosan játssza el Roberto Prosseda. Egy ideig csak a szalonhangulatot érzékeli az ember, de aztán jön hat prelúdium és fúga, amivel meg is lehetne etetni az embereket, hogy talán tényleg ismeretlen Bach-művek. Persze, Bach valamiért akkor is fölzaklatja az embert, ha látszólag csak elmemutatvány a fúga, Gounod-nak ez nem megy, de ha nem tudom, hogy Gounod, akkor se? Akárhogy is van, tanulságnak elég szilárd az, hogy még ahhoz is megdöbbentő fáradság és tudás szükséges, hogy rossz zeneszerző legyen valakiből. 

Az egyetlen arc felé

Az egyetlen arc felé

sandra.jpg

Nem hiszem el. Tényleg ez az első élmény, ahogy Sandra Bullockra nézek az Ocean's 8-ben. Ő is megoperáltatta az arcát. De hát neki nem szabad. Nem volna szabad. Azzal játszik, és ő tényleg sokat játszik vele, elhúzza a száját, grimaszol, finoman jelzi a kívülállását vagy a különlegességét. Most meg nem jelez semmit. A szája nem mozdul, csak a körülötte lévő izmok görcsölnek egyet, az arca meg neki is az az oroszlánfej, mint Sütő Enikőnek, vagy Ashley Juddnak. 

Megszakad a szívem. Tudom, hogy mi kényszerítjük rá őket, hogy ha nem plasztikáztat, akkor meg azt mondjuk, hogy hú, de megöregedett, mintha nem öregedtünk volna meg nála sokkal jobban, de ez tényleg olyan, mintha egy sprinter arra a rugalmas műlábra cseréltetné a sajátját, mert az jobban viszi a célvonal felé. 

Hogy szörnyű, az még rendben van, de attól félek, hogy nemsokára kötelezővé válik, hogy nem egyszerűen a színésznők és örökösnők kötelező elfoglaltsága lesz az arcfeltöltés, de olyasmi lesz, mint a lábszőrtelenítés, nem lehet majd emberek közé menni emberi arccal, mert elhanyagoltságnak számít. Minden arc egyformává válik. Nézik majd egymást a világ szerencsései, beszélgetnek, és tíz perc múlva megkérdezik: te ki vagy?