Roberta előkerül

Roberta előkerül

Vasárnap láttam a londoni A végzet hatalma előadást a Puskin moziban, nagyon szép, nagyon jó, de tényleg, és elképesztő sztárparádé. Nemcsak Netrebko és Kaufmann, de két ilyen kaliberű basszust sem látni egy színpadon (ha nem is egy jelenetben), mint Robert Lloyd és Ferruccio Furlanetto. (Furlanettónak egyébként holnap van a hetvenedik születésnapja.) Mintha a Covent Garden Opera azt mondta volna, hogy na, nézzük, mire képes ma a nemzetközi operajátszás, aki van, jöjjön, megmutatjuk a világnak, mennyire fölösleges folyton azzal jönni, hogy a régiek még tudtak, de ezek a mai csirkék semmit nem érnek. 

Akár így, akár úgy, volt egy pillanat, amikor nehezen hittem a szememnek, meg is vártam a stáblistát, nem hülyeség-e, amit látni vélek. Curra, a szobalány első felvonásos, két mondatnyi szerepét mintha, mintha, de tényleg mintha Roberta Alexander énekelte volna. És nem mintha, tényleg ő van a végén kiírva.

A nyolcvanas-kilencvenes években Roberta Alexander igazi, nagy, nemzetközi sztárénekes volt, ha nem is egy halom, de jópár lemezem van tőle, Mozart, Handel, Bach, meg, természetesen, a Porgy és Bess, de van egy szép lemezsorozat dal is tőle, Mozarttól Bernsteinig. Most már elmúlt hetven, más dolga nem is volna, mint otthon üldögélni a rádió előtt, és néha megcsóválni a fejét, atyaég, mekkora énekesnő voltam. Ő meg visszamegy a színpadra a két sorokért. Kicsit olyan, mintha Maria Callas találná ki, hogy annyit volt már Traviata, ideje kipróbálni a szobalány szerepét is. 

roberta.jpg

Nem tudom, mi van a dolog mögött, de remélem, hogy ügyszeretet, nem valami ravasz ügynök, aki meglépett a stexszel, mint Leonard Cohen esetében, és akinek még hálásnak is kellett lennünk, hogy miatta még egy kört kellett futnia koncertekkel az agg költőnek. Szóval a legjobbakat remélve: nekem ez nagyon tetszik.   

Doris Day

Doris Day

doris.jpg

Igazságot Miss Kappelhoffnak! Mármint Doris Daynek, aki ezt a hosszú nevet cserélte le a hárombetűsre. De tényleg: csak azért, mert olyan sokáig élt, az első reakciók a halálhírére, hogy, jaj, nem is tudtam, hogy még... A második reakciók, életkortól függően, hogy az apukámnak vagy a nagypapámnak tetszett. Közben meg Doris Day mégis Hitchcock-színésznő volt, lehet, hogy nem a legrejtélyesebb szőke a rendező életművében, de azért szőke. És egy legendás című filmben: Az ember, aki túl sokat tudottban. Ezen kívül még egy Beatles-dalban is szerepel. Lehet, hogy nem a legjelentősebb Beatles-dalban, de amikor én az első Beatles-válogatásomat (kétszer 30 perc kazettaoldal) készítettem egy barátom lemezgyűjteményéből, ezt is beválogattam. Mert annyira furcsa. Nincs egy perc az egész, az a címe, hogy Dig It, és már csak azért is különleges darab, mert, ha jól tudom, az egyetlen, amelynek szerzőjeként mind a négy Beatles-tag föl van tüntetve. Ahhoz képest Bob Dylannel kezdenek, Like a rolling stone, énekli Lennon, és utána intézményeket és neveket sorol, FBI, CIA, BBC, B.B. King... - and Doris Day. Azt nem énekli, de R.I.P. 

Művészet és alkohol

Művészet és alkohol

Elhunyt Michel Roux, akinek a főműve, bár ezt így leírni elég különös, az Absolut vodka volt. Nem maga az ital, azt ő, illetve a cég, amelyet igazgatott, csak forgalmazta Amerikában, hanem a vodkaivás divatja. Mert, ugye, a vodkában, amennyire én tudom, olyan nagy csoda nincs, többé-kevésbé íztelen folyadék, hideg vidéken élő szegény emberek öntik magukba, bánat és fázás ellen. Nem olyan könnyű rávenni kevésbé hideg vidéken élő, és egyáltalán nem szegény embereket, hogy ez legyen a csemegéjük, pedig ha ez nincs meg, akkor a divat nem szivárog le a tömegekhez, senki nem érzi majd menő dolognak a vodkaivást. 

Roux ötlete annyi volt, hogy művészetet csinált a vodkás üvegből. Nem ő csinálta, másokkal csináltatta, például Kurt Vonneguttal, aki az üveg tetejére egy macskafejet rajzolt, és mellé önmagát, amint épp a fonálból készült macskabölcsővel bajlódik. De megbízta Kenny Scharfot, Keith Haringet, meg, persze, Andy Warholt. Ez utóbbi azért sem volt egyszerű, mert Warhol maga egyáltalán nem ivott alkoholt, csak a füle mögé csöppentett két cseppecske Absolut vodkát, az illata miatt. 

absolut.png

A történetnek nem most lett vége, Michel Roux saját céget alapított, elveszítette az Absolut forgalmazásának jogait, és ehhez hasonló sikert többé nem tudott elérni. Hogy ez jelent-e valamit a művészet élvezete szempontjából, azt, sajnos, nem tudom megmondani. 

A szépségből fakadó hátrány

A szépségből fakadó hátrány

isabelleonard.jpg

Másutt és máskor bővebben A karmeliták párbeszédeiről, a szombati, ebben az évadban utolsó Metropolitan közvetítésről, de szép, egészséges, megrázó előadás volt. És ha az embernek valami baja mégis volt, az a főszereplő, Isabel Leonard. Nem mintha nem énekelt volna jól tisztán, szépen, végül is évek óta énekli az arisztokrata Blanche kisasszonyt vagy nővért. Csak hát olyan csinos szegény. 

Az ilyesmit az ember persze nagy előnynek tekinti az életben, nem is lehet jobb dolog, mint szépnek, csinosnak, jóképűnek lenni, az ember rögtön megkapja azt a figyelmet, amely mindenkinek jár, de kevesen kapják meg. Egy ilyen előadáson derül ki, hogy nem annyira könnyű ezzel megküzdeni. Nem valami soha nem látott dologról van szó, hiszen Isabel Leonard szépsége éppenséggel ismerős is, kicsit Audrey Hepburnre emlékeztet, egy kicsit (minket, magyarokat) Zsédára, őt nyilván saját magára, valamire, amit nem szabad elrontani. Épp ezért a legalázatosabb karmelitaként is szépen és világiasan van kifestve, finom pír az arcon, rúzs, bodorodó műszempilla, és voltaképpen mindent el lehet hinni neki, csak a lényeget nem. Állandóan rebbenni kell, folyton szépnek lenni, hiszen kár volna elrontani ezt az adottságot. Apáca? Az eszembe sem jut róla. A világról lemondana? De hát még erre a három órára is képtelen rá. 

Szegény, szerencsétlen csinoska. Majd valahogy földolgozza, érzem. 

Titkos magyar irodalom

Titkos magyar irodalom

Lengyel Balázs Két Róma című írásának az a vége, hogy könyvesek pakolnak ki a Campo dei fiorin Rómában, és Lengyel fia észreveszi, hogy az egyik könyv a pultokon Nemes Nagy Ágnes versei. Szép és megható, és tudom, körülbelül, hogy milyen érzés, mert én is folyton azt nézegetem a boltokban és a pultokon, hogy milyen magyar szerzőket próbálnak eladni egymásnak az olaszok. Palermóban például két írót láttam. Az egyik Török Sándor volt, akit itthon elég igazságtalanul vagy legalábbis egyoldalúan tettünk el a meseíró skatulyába, Kököjszi és Bobojsza, meg Csilicsala bácsi, vagyis A varázsló, bár az utóbbiból az egyik poént napi vagy heti szinten még mindig használom. Alszol? Nem, csak behunyt szemmel mondom föl a leckét. A másik szerző viszont...

p4090040.JPG

Körmendi Ferenc. Hát ő meg kicsoda? 

Most sem tudok többet róla, mint amit a Wikipedia ír. Legfeljebb annyival, amennyivel az angol nyelvű Wikipedia hosszabb nála, bár ez önmagában is elég különös. Hogy nyert egy nemzetközi regényversenyt, és tíz nyelvre is lefordították, aztán jöttek a nácik, ő időben elment, még 1939-ben, pedig Mussolini is a rajongója volt. Előbb Londonban, majd Amerikában telepedett le, és az Amerika Hangjánál dolgozott, ez, mondjuk érthetővé teszi, hogy miért nem beszéltek róla a hatvanas években. De azóta is csak annyit, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs szerint az 1934-es Boldog emberöltő elfeledett remekmű, és ezt írásba is adta az És-ben, annak is lassan tíz éve lesz. 

Jó lenne elolvasni, hogy vajon igaza van-e.  

A halk szavúak

A halk szavúak

nemeslengyel.jpg

Azon agyalok, hogy vajon mikor ért véget a magyar költészet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy véget ért, nyilván vannak költők, csak a közönség és a költők harmonikus viszonyával lett valami. Már ha abból indulunk ki, hogy az egyik ír, másik olvas, megtanul, megjegyez, idéz. Talán József Attila az utolsó, akinek a verseit ismerjük? És idézzük, hogy "a mosónők korán halnak"? 

Lengyel Balázst olvasom, a Két Róma című kötetét. Azért kettő a Róma, mert visszatér, 1948 után, csak egyszer mer menni, mert fél az emlékektől, előtte 1948-ban töltött ott négy hónapot a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. És okkal fél, valószínűleg, nem találja azt, amit keres, meg főleg azt nem találja, akiket keres, a 48-ban fiatal költőket, akikkel volt, Nemes Nagy mellett Pilinszkyt és Weöres Sándort. De ahogy beszél róluk, abból világos, hogy még kerek számára a magyar kötészet világa, ők a soros zsenik, akik úgy találják meg a szót, hogy az több lesz önmagánál, több a költőnél. Akkor is, ha egyébként nagyon pontosan vagy kritikusan viszonyul egy költői pályához, nincs meg benne az elájulási szándék, ha Pilinszky teljes életművét nézi. 

De ki nézi ma Pilinszky teljes életművét? Jó, ha két verset, a Négysorost meg az Apokrifet. Ki nézi Weöres Sándort, és főleg: ki olvassa? A Kaláka meg a Sebő ment meg belőle valamennyit. Nemes Nagy még ennyire sincs a köztudatban. 

Miközben, azt hinné az ember, hogy most van itt a líra ideje, most olvasnak keveset, épp ezért egy-egy szonettnek be kellene férnie az újságba, internetes felületre, annyi ideje meg érdeklődése mindenkinek van. Tudom, hogy nincs, csak nem értem, miért. 

Több mint helyes

Több mint helyes

Egyszer már átéltem hasonlót. Azt is tudom, mikor, 1989-ben. Hogy volt egy helyes lány (vagy nő, ezt nem lehetett pontosan eldönteni) a zenei könyvtárban, akkor még Biermann István térnek hívták a Szomory Dezső teret, és ez a helyes lány vagy helyes nő egyszer csak a TV-Híradóban volt látható. Azért, mert Cannes-ban a legjobb első filmnek járó díjat Enyedi Ildikó nyerte el. 

Most meg van ez a helyes lány vagy nő, azért inkább lány, ő is kicsi, nem annyira, mint Enyedi, de azért eléggé. Feltűnik néha a Müpában, halk és szerény, tudtam róla, hogy zongorázik, és mondták, hogy jól, sőt, de hát vannak ilyenek. És most hirtelen vezető hír lett belőle a Gramophone magazinban, hogy Mariam Batsashvilivel kötött szerződést a Warner, és hamarosan megjelenik az első CD. Ma, amikor tényleg háromszor vagy hatszor is meggondolnak minden ilyesmit a kiadók, mert nagyon nehéz lemezt eladni, a háromszori vagy hatszori meggondolás után vele mégis megpróbálkoznak. Várjuk és figyelünk. 

mariam.jpg

Dr. Mező, olimpiai bajnok

Dr. Mező, olimpiai bajnok

p4140269.JPG

Mit csinál? Akik szeretik az ilyen időugrásos összeesküvéseket, hogy nézd az a nő mobiltelefonozik 1925-ben, nyilván könnyen tudnának választ adni, két telefonkagylót visz valahová. Vagy valami korai szívújraindításra készül, bár az nem világos, hogy miért meztelenül. 

Valójában távolugrik. Akkoriban helyből ugrották a távolt, nem számított a roham, viszont kaptak két ilyen eszközt az atléták, amit belengettek, aztán röpülés közben elengedhették, ha már megvolt a kellő lendület. Mindezt Dr. Mező Ferenc könyvéből tudom, Az olimpiai játékok története címűből, amivel ő maga is olimpiai bajnok lett, mert 1928-ban még volt szellemi olimpia is. Dr. Mező, akinek emléktáblája kint van a Margit körúton, nyert, de nem állhatott Amszterdamban a dobogó legfelső fokára, mert ki sem vitték a küldöttséggel. 

Amennyire tudom, nem vette túlságosan a szívére a dolgot, igazi amatőr szellemi olimpikon volt, gimnáziumi tanár, majd igazgató, minisztériumi osztályvezető, később a Magyar Olimpiai Bizottság alapítója. Ő, persze, tudta, mivel jár az olimpiai eszme, tisztában volt vele, hogy a végén Néró császár is bajnok lett, úgyhogy azon is aligha lepődne meg, ami ma történik a sportban. 

Makk-emlékkő

Makk-emlékkő

makkk_1.jpg

Április utolsó napján emlékművet avattak föl Makk Károly tiszteletére Budán, annak a háznak a kertjében, ahol lakott. A kövön az ő neve van, meg a filmek címe, azzal az elég határozott üzenettel, hogy nem szállnak a sírba, ott vannak, a föld felett, amíg a filmek vannak, addig Makk Károly emléke is eleven. És a filmek vannak, nem mindegyik egyforma intenzitással, de meg sem értenénk a jelenséget, ha azt képzelnénk róla, hogy csupa gyötrődés és küzdelem, harc a harcért, feszülés a feszülésért. Egyszer megkérdeztem Petrovics Emiltől, hogy mi volt a titkuk, milyen különleges tehetségük volt a művészetben, hogy mégis éppen ők, épp akkor alkotni, jelen lenni tudtak. Petrovics Emil azt felelte: az élethez volt tehetségünk.

Mondhatta volna Makk Károly is, ha kedve lett volna az önelemzéshez. De valahogy tényleg: egy garnitúra művész tudott vagy mert sikeres lenni, bújócskázni a hatalommal, és utólag kiderült, hogy ebben a bújócskában volt az erejük, amint szabadon lehetett beszélni - azt akartam mondani, hogy már nem volt mondanivalójuk, de ez nem igaz. Eszközük nem volt a szabad beszédhez, nem ehhez szoktak, nem a sorokhoz, hanem a sorok közéhez. Volt egy idő, amikor azt hittem, ezeket a műalkotásokat szépen kisöpri majd az idő, nem találják meg az utat az új emberekhez, nem fogják érteni, miről beszélnek, mert más a nyelvük. Aztán tessék: A tanú új kópiáját várja mindenki, és Makkról sem kapcsol el az ember, ha megy a tévében. Lehet, hogy azért, mert nincs végképp eltörlés, nem csak a filmeket kellene elfelejtenünk, de magunkat is, meg a szüleinket is, akik nézték a filmeket. 

Nem adjuk. Se őket, se Makk Károlyt. 

De mi lett az indiánnal?

De mi lett az indiánnal?

p5040003.JPG

A képen Csomós Mari, aki Bromdent, az indiánfőnököt játssza a Radnóti Színház Kakukkfészkében, azt a szerepet, amelyik a filmváltozatban így nézett ki. 

willsampson.jpg

Persze, lehet az égre emelni a tekintetünket, vagy sztoikusan bólogatni, minden generációnak olyan indiánja van, amilyet megérdemel, de talán mégis az előadást magát tudom ajánlani: hátha megértjük, kedves nézők, hogy miért is így jó. 

Most leginkább az érdekel, mi lett az indiánnal? Úgy értem, hogy a Milos Forman rendezte Száll a kakukk fészkére igazi Jack Nicholson-parádé, itt kezdi a nagy vicsorgást, ami végigkíséri egész életén, és ami miatt szeretik őt az emberek a legnagyobb hollywoodi lángelmék között számon tartani, és tényleg: el lehet felejteni a többi szereplőt, pedig Danny DeVito is itt kezdte, és nem is volt rossz. De az indiánt senki nem felejti, olyan méltóság és rendíthetetlenség áradt belőle, lehetetlen, hogy ne vették volna észre a rendezők. 

Valamennyire észre is vették Will Sampsont, hogy nevén nevezzük, csak sok idejük nem volt rá. Még szerepelt egy-egy filmen, legalább egyet közülük Magyarországon is játszottak, a Buffalo Bill és az indiánokat, de aztán bekerült a Poltergeist II-be, és, amint tudni lehet, azon a filmen átok ült, a kopogó szellem nagy szeretettel vitte magával a filmeseket. Nyilván az egész nem volt független Will Sampson autoimmun (?) betegségétől, a sclerodermiától. Mindenesetre egy kombinált szív- és tüdőátültetés után Sampson 1987-ben elhunyt. Annyit lehet még tudni róla, hogy festett is, de elég egyértelmű, hogy színészként maradandóbb.