Írás a falon

Írás a falon

p6130008.jpg

Nem szeretnék a műveletlenségemre vagy a tájékozatlanságomra felvágni, de fogalmam sincs, mi állított meg az utcán. Párizsi utcán, emléktábla a falon, hogy itt élt a Sorbonne tanára, az Emberi Jogok Ligájának elnöke. Elvitték a nácik, nem a németek, hanem a francia milicisták, és nyolcvanéves korában kivégezték. Ez ma majdnem annyira felfoghatatlan, mint amikor gyermeket ölnek, micsoda kép van a világról annak az agyában, aki ilyesmire képes.

De nem magyar? A Basch Magyarországon is létező név, és a tábla szerint Victor Basch feleségét Ilonának hívták.

Magyar. Langsfeld Viktornak hívták, az édesanyja Párizsba szökött Basch Raphael újságíróval és két gyerekkel, amikor Viktorka még csak kétéves volt. De meg kellett maradjon a magyar kötődés, mert Budapesten nősült, itt vette el Fürth Ilonát, aztán visszament Franciaországba, tanított, írt, esztétikát és filozófiát, ami engem illet, elolvasnám, mit mondott Tizianóról, Schillerről, Schumannról. Szerintem nincs magyarra fordított műve, de nem néztem utána. Soha nem hallottam, hogy nálunk emlegették volna, Franciaországban viszont nemcsak ez a párizsi tábla van, de utcát (teret) is neveztek el róla és a feleségéről Neyronban. Ott ölték meg őket.

Értékállás

Értékállás

mategab.png

A kérdés nem éppen új, és tudom, hogy a tárgyban Szabó T. Anna is írt már verset, nem is a tárgyban, de mégis a valag körül, az aranyi valag körül, mégis, amikor felvetődik, az ember csak elröhögi magát. Máté Gábor olvasott föl közvetítésben Esterházytól, és ezt a bekezdést is: „Régóta foglalkoztat, hogy miért nem hallotta, mert nem hiszem, hogy hallhatta Arany János a Tetemre hívásban, amit ma mindenki hall a sorban: Tudhatta, közöttünk nem vala gát… (Minden megoldás érdekel!)”

Szerintem hallotta. Ajándék a jövő iskolásainak. Meg a tudat, hogy amíg van magyar irodalom, ezen mindig röhögni fognak.

Szalonna a szalonban

Szalonna a szalonban

szalonna.jpg

Nyilván fölösleges fáradság (megint) elmondani, hogy a hangosítás elég gyenge a Margitszigeten, valahogy az énekhangok lemaradnak a keverésben, Pál Eszter elénekli, hogy Elmegyek, elmegyek, de csak annyit lehet érteni belőle, hogy elmegy, azt már nem, hogy vajon hová megy. Lehetséges válasz erre, hogy nem is őt ünnepeljük, hanem a testvérét, Pál István Szalonnát, pontosabban a bandáját, annak a 15+1. születésnapját. Mérsékelt poén, de ez van.

Nem egy prózai est. Engem már Berecz „Pisti” is fáraszt a humorával, másnak meg nyilván ő a népi showmanek showmanje a vagányul fejébe nyomott kalapjával. Aztán Szalonna veszi át tőle a szót, és ő legalább egyanyagú, látszik, hogy a szíve arany, az adomái jók, még ha nem is mindig érteni, ki az, aki érkezik közreműködni. Jubileumi koncert ide vagy oda, gondolhatnának a nem kemény Szalonna-magra is, akiknek Árus Bélus nem a komája, és nem tudja pontosan, mire is cserélte föl a hegedűt Péter Tamás.

Körülbelül elmondtam minden ellenvethetőt. Ja, mégsem. A Margitszigeti Szabadtéri nem az ideális helyszín, legalábbis így nem, hogy nincs tele. Látja az ember, hogy táncosokat várunk, nagy helyet hagynak a színpad elején, de ettől távol vannak az ünnepeltek, a színpad közepén muzsikálnak (hogy átvegyem Szalonna szóhasználatát), halkak, finomak, de nem jön létre az igazi, ünnepi hangulat. Aztán az első rész legvégére bejön az Állami Népi Együttes, akkor érezni, hogy ez a helyszín igazi világa, akkor is, ha nincs még turizmus, ha mi sem úgy bámuljuk őket, hogy hijj, ezek a magyarok, de megverik a csizmájuk szárát. Innét már megvagyunk, a szünet nem rombol, a lendület megmarad, megy velük az ember, legfeljebb hazafelé gondolkodik el azon, hogy miféle szakító indok az, hogy a kisangyal leesett a lóról, és eltörte a kezét. Mármint a csitári hegyek alatt.

 

...aztán a szöveg

...aztán a szöveg

Első a zene, aztán a szöveg – ez egy Salieri-opera címe, meg az alaptudásunk a világról, hogy egy operát nem az alapján ítélünk meg, hogy az érzékeny idegrendszerű főhősnő elméje hányszor borul el a történet során, hanem hogy mit kell énekelnie. De értelmezhetjük kiterjesztően is, a szavak mindig kicsit lemaradnak a lelkünkért folytatott harcban, minden onnantól izgalmas, ahol már nem éri utol az értelem.

Nem tudom.

A Ludwig Múzeumban Térügyek címmel van kiállítás, még ebben a hónapban és már látogatható, mindenféle érdekes dolgok, tárgyak, videók a térről. Például ez.

hollein.jpg

Nem azzal a bornírtsággal akarok jönni, hogy ha én ragasztok egy kapszulát egy darab papírra, azon senki el nem gondolkodik, és nem csodálkozik rá, hogy harminc évvel előztem meg a koromat, mert a Mátrix című filmben is piros meg kék tablettát vesznek be a főhősök, akik ott akarják hagyni az ámulat vagy ámítás idejét és terét. Persze, hogy így van, ezt a kapszulát nem akárki ragasztotta a papírra, hanem Hans Hollein, akinek legalább egy művét mindenki ismeri, ő tervezte a házat Bécsben a Stephansplatzra, amiben tükröződik a dóm. De az biztos, hogy ezt a kapszulát a szöveg teszi naggyá, a gondolat, amelyet ébreszt, ha ébreszt, és amelynek mégis mondatok adnak formát. Ami a sorrendet illeti, itt is előbb kapszula, aztán a szöveg, de szöveg nélkül ez mégis egy darab gyógyszer, amely már ötvennégy éve be van keretezve.

Csókparaszt

Csókparaszt

csokkiraly.jpg

Aki háborúba megy, ne csodálkozzon, ha kilyukasztják a bőrét. És így tovább. Nem tudom, pontosan mit is vártam a Csókkirály koncerttől, az biztos, hogy nem azt, amit kaptam, de legközelebb majd óvatos leszek. Meg talán félrevezetett az alcím, hogy tisztelgés a magyar rock ’n’ roll, a Hungária együttes és Fenyő Miklós előtt, valahogy azt hittem, tényleg lesz más, igazibb rock and roll is, és az elég érdekes is lehet, mi sül ki ebből a virágzás, másodvirágzás dologból, ahol a másodvirágzás, a Fenyő-féle nosztalgia erősebbnek bizonyult, mint az eredeti risza-bisza.

Nem érdemes túl sokat elmélkedni a miérten, főleg azért, mert öt perc után már az a kérdés, hogy ez vajon miért ilyen szerencsétlen produkció. Nem azért, mert a szervezőknek a magyar rock and roll az már a musical rock and roll, alapvetően mintha a Hotel Mentholt kapná az ember, történet nélkül, egy-két kiegészítéssel. Az a rossz, ahogy adják. Ahogy a zene szól, amiről ilyen hangosítás mellett azt sem lehet egész bizonyossággal eldönteni, hogy a hangszerelés ilyen düff-döff, vagy a megvalósítás, valami puffog, amire rosszul kevert énekesek próbálnak dallamot nyekeríteni. A nyekergés maga sem szerencsés, a fellépő művészek közül csak Szulák Andreának van legalább némileg nosztalgikus színezetű hangja, Zséda, Király Viktor és Radics Gigi rendíthetetlenül ebbe a hajlítgatós, vinyegálós stílusba képzelik a rock and rollt, Csonka András meg nem tudom mibe, mert az első sor végén elmegy a hangja, és onnan már olyan, mintha valakinek egy nagy avokádót tömtek volna a szájába, és úgy kell helytállnia. Hamisan.

Mindehhez jön még a Bigának becézett Heincz Gábor, ami tényleg csoda, mert már a beszédhangja is oly kellemetlen, hogy talán mégis valaki másra kellett volna bízni, hogy adatok felsorolásával kápráztassa el a nagyérdeműt: ennyi eladott lemez, amannyi koncert, százezres nézőszám. Azt hinné az ember, hogy ennél egyszerűbb meló nincs is, el kell énekelni tizenöt számot, a közönség meg úgyis énekel a madárkákkal, bele sem kell szakadni, mindenki jól érzi magát. El sem lehet rontani.

Már hogyne lehetne.

Vakmerés

Vakmerés

szefcsik.png

Az ötlet egészen kitűnő. A koncertnek van címe, és a cím egy évszám, 1948. Egy kicsit elkezdik magyarázni, hogy ez a fordulat éve, de ennek nagyon nincs jelentősége, négy zeneművet játszanak el, amelyek ebben az évben keletkeztek. Nem tudom, ki mennyire tudja fejből a zeneművek keletkezésének évét, én semennyire, lehet, hogy zenei szempontból 1948 átlagos év volt, épp ez volna az érdekes, hogy mi volt, amikor nem történt semmi.

Sugár Rezső és Szervánszky egy-egy műve, Divertimento és Vonósszerenád. Mindkettő meglepően jó darab, ami önmagában is érdekes. Mitől jó, ha egyébként elfelejtődőben lévő szerzők művei, vagy mitől felejtődnek el a szerzők, ha egyébként jó zenéket írnak. Nem tudok más magyarázatot, mint hogy nem újszerűek, van egy Bartók által kijelölt út, és ők azon haladnak, nem utánzás szinten, mégis lábnyomról lábnyomra. Rendben, de az újdonságnak az a sorsa, hogy idővel megszűnik újdonságnak lenni, és akkor már egyáltalán nem érthető, hogy az ilyen epigonizmus miért volna bántó, miért és ki dönti el, hogy Sugár nem, ha valaki Divertimentót akar hallgatni, forduljon Bartókhoz. Vagy Mozarthoz. De Bartók mégis jobb, mondaná az ember, ha nem is érvelve, de mentegetőzve, jobb, mint Sugár, rendben van. De mióta vagyunk már megint ennyire kifinomultak, hogy ezt a különbséget is észrevesszük? Ha valaki, valahol, egy központban elcserélte volna a címkéket a világkottatárban, lehet, hogy most Sugárt hallgatnánk, és Bartókot epigonoznánk?

Remélem, nem.

Jó volna itt befejezni, de közben elhangzott még Weinberg Concertinója. Mieczyslaw Weinberg pont az az ember, akinek talán sikerül fölmerülnie a Léthéből, egyre többet játsszák, egyre többször mondják, hogy ő a harmadik ember Sosztakovics és Prokofjev mellett, ha elfogadjuk, hogy ő szovjet és nem lengyel. De így elhúzni a nótáját, ahogy a szólista és Erdődy Kamarazenekar-vezető Szefcsik Zsolt tette, nem volna szabad, mert a gyanútlan hallgató esetleg azt hiszi, hogy ez tényleg ilyen zene, direkt pokoli hamisan kell játszani. Tetszik a vagányság, de ne fejjel a falnak.  

Versmondók

Versmondók

 

Se hálátlannak, se szívtelennek nem szeretnék látszani, tudom, hogy nem ez a lényeg, amiről beszélni fogok. A Katona színészei felmondták két-három soronként Kosztolányi Halotti beszédét a járvány áldozataiért, ami szép is, helyes is, mondjuk, hogy célba ért az üzenet, köszönjük. De rögtön ezután jön ez a földhözragadt érzés és kérdés: miért nem tudnak ma a színészek, vagy legalábbis az egyik legmenőbb színház művészei verset mondani?

Azért fontos a ma, mert valahogy kétfelé szakad a színészi versmondás, és az ember reflexből azt mondaná, hogy bezzeg az öregek, a vers kezdetén Bezerédy és Szacsvay még tudják, hogy kell ezt csinálni, aztán Máté Gábor megint jó, de már egy másik iskola, úgy mond verset, mintha prózát mondana. A fiatalok meg úgy mondják, mintha felvételiznének, nem megy, de most még nem is kell mennie. Ha jobban odafigyel az ember, akkor persze kiderül, hogy nem rosszabbak ők sem, vagy az öregek sem jobbak, csak bennük legalább van valami elképzelés, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Megrázva és megindulva, teljesen önmagunk hatása alá kerülve. Ennél akkor már a fiatalok önkéntelen elidegenülése is hitelesebb.

Nem fúnám meg idő előtt a végítélet harsonáját, de nem különös?

 

Fekete zene

Fekete zene

hampson.png

Most akkor ügyes vagy rendes? Thomas Hampsonra gondolok, aki élére állt ennek a fekete zenés mozgalomnak. Az ember persze rögtön kikéri magának: nincs fekete zene, zene van. Ahogy fehér zene sincs. De hát erről mégis azokat kellene megkérdezni, akik úgy érzik, hogy ha ki nincsenek is zárva, mégis idegenek a világ koncerttermeiben és operáiban, nem az ő zenéjüket játsszák ott. Legfeljebb a Porgy és Besst, amit, akárhogy is nézünk, mégsem afroamerikai zeneszerző munkája.

Ha ebbe a fekete klasszikus zenét játszó mozgalomba beszáll Thomas Hampson, akkor az ember nem tudja eldönteni, hogy ez ravasz előrelátás a részéről, ő időben ébredt, vagy szívvel csinálja, elvégre Hampson valóban régóta foglalkozik az amerikai zenével és a gyökerekkel, olyasmit énekel, ami mindig is érdekelte. A többiek meg örülnek, hogy itt egy sztár velük, Hamburgban, többen nézik és hallgatják őket.

Állj, állj. Először is: nem nézik többen őket, a nézők egyelőre nagyon szellősen ülnek az Elbphilharmonie-ban, és ha hihetek a számítógép által feltüntetett számoknak, 50 körüli számban követjük élőben az eseményt. Másrészt nem Hampson az egyetlen operai sztár, Lawrence Brownlee is föllép, pompás tenorino a Metropolitanből, jött volna a Bartók Fesztiválra is, ha nincs járvány. A számok alapján azt mondom, Thomas Hampsonnak erre egyáltalán nem volt szüksége. Talán tényleg ügyszeretetből énekelt.

A baj az, hogy az afroamerikai klasszikus zenét nem olyan könnyű megteremteni. A tisztán hangszeres művek feledhetőnek bizonyultak, az énekelt részek meg mintha a Porgy és Bessből lettek volna, vagy spirituálék, amelyek viszont eddig is műsoron voltak a nagy énekeseknek köszönhetően, a legtöbbet ismertem Jessye Norman vagy Kathleen Battle, esetleg kettejük közös előadásában. Lehet, hogy a nagy, afroamerikai szerzők által írt operák még előttünk vannak. Örülnék neki. 

Légy, mint a Nyolcvan Éves

Légy, mint a Nyolcvan Éves

Majdnem tetszőlegesen választottam ki, hogy melyik Scarlatti-felvétellel mondjam azt, hogy boldog születésnapot, Martha Argerich. A szonáta nem tetszőleges, hanem a 141-es, láthatóan az egyik Argerich-kedvenc, ha jól emlékszem, játszotta itt is, de játszotta ezer helyen. Az idősáv az érdekes, hogy vannak fekete hajú videók is, meg mákos hajúak, meg őszek is, és az ujjak sebessége nem változik, vagy legalábbis nem a hajszínnek megfelelően változik. És hogy ez csak ráadás, meg csak tűzijáték, bár nem emlékszem, hogy augusztus 20-án Scarlattit játszottak volna valaha is a Gellérthegyen, de valamiért így szokás mondani, szóval csak virtuozitás, hogy ezt is tudom, de közben egyáltalán nem az, zene, értelmes, szép, kifejező. Csak gyors zene.

Nem tudom, mérik-e, hogy egy zongorának mi a legnagyobb sebessége, mennyi idő telhet el két hang között, hogy az két külön hang legyen, visszaérjen a billentyű a kiinduló helyzetbe. Körülbelül ennyi, amennyit Argerich hagy neki.

Tegnap volt 80.

Az eposz születése

Az eposz születése

asroma.jpg

Balatonszemesen, a Gesztenyés (leánykori nevén Fölső) ABC előtt állt egy fehér furgon, eleje, oldala, háta AS Roma jelvényekkel és lelkendező feliratokkal ékesítve. Nincs benne semmi különös Rómában, de Szemesen az ember jelnek veszi, hogy várja őt a város, mit város, Város, így meghatódottan sétálom körbe az autót. Szemben, a járdán valaki a portékáját árulja, mindenféle kerti szerszámok és lámpák, egyszerre rám szól:

  • Igaz a történet?

Nem akarok semminek elrontója lenni, így visszaválaszolom, hogy igaz. Ő azonban újra rákérdez:

  • Igaz a történet?
  • Melyik történet?
  • Nem hallott róla?
  • Nem tudom.
  • Hogy két testvért egy farkas nevelt föl.
  • Ja, de arról hallottam. Romulus és Remus.
  • Ez az. Most mesélem az asszonynak.
  • De aztán csúnya vége lett. Romulus agyonütötte Remust, mert az átlépte a város falát. Ezért hívják Rómának, nem Rémának.
  • De csak fölnevelte őket a farkas.
  • Ja, de hát Mauglit is fölnevelte.

Ezt a végét valószínűleg nem kellett volna mondani, de azért remélem, hittek nekem.

süti beállítások módosítása