Itthon van

Itthon van

p7090070.jpg

Az építészeti biennálé litván pavilonja űrutazást ígér, vagy nem is tudom, pontosan, mit. Egy templomban vagyunk, Chiesa Santa Maria dei Derelitti, belül ezüst vásznak, és az embert, ha hagyja magát, leképezik 3D-be, aztán repül, mármint ez a leképezett változat, ki tudja, hol áll meg. Olyan értelmes, bár nem éppen eredeti gondolat, nem új bolygókat kell meghódítani, hanem ezen kell máshogyan élni, vagy mi a mondanivaló. A Litván Űrügynökség munkatársa, aki elmagyarázza, miről is van szó, helyes, szőke lány (amennyi látszik belőle, az helyes, mert a maszkviselés kötelező), sajnálom is, hogy megzavartam, és kénytelen leképezni engem is, mert különben épp olvasna. De hát épp ez az érdekes, hogy mit olvasna, ha hagynám: Hemingwayt.

Nyilván úgy van vele, mint bármelyikünk: ha Velence, akkor vagy Casanova vagy Hemingway. Vagy Brodszkij. Vagy Mary McCarthy. Vagy Ruskin. És sokan mások. A lány azonban Hemingwayt olvasott, a könyv címe az, hogy Kam skambina varpai. Nem jöttem rá, hogy ez mi lehet, de amíg egy másik utazót képezett le, gyorsan belenéztem: Akiért a harang szól. Neki se lett volna könnyű a magyar címből rájönnie.

Az emberek halnak, az isten él

Az emberek halnak, az isten él

p7110249.jpg

Az egész Marguerite Yourcenar könyvével kezdődött, a Hadrianus emlékirataival. Ott olvastam először Antinousról, és már akkor sem értettem, hogyan kaphatta valaki ezt a nevet, amikor az Odüsszeiában ő a legellenszenvesebb a kérők között. De ez egy másik történet, a szép kisfiúról, akit bemutatnak a császárnak, és ő viszi magával, taníttatja, aztán pár év múlva szeretők lesznek. Nem tartott soká a császár boldogsága, Antinoust egy napon holtan találják, belefulladt a Nilusba. Azóta sem lehet tudni, pontosan mi történt, összeesküvés, udvari intrika, baleset, öngyilkosság – gondolom, most már nem fog kiderülni. Hadrianus kétségbeesetten próbálta megőrizni Antinous emlékét, istennek nyílvánította, várost alapított, versenyeket rendezett az emlékére, és telerakta a nagy római birodalmat Antinous képmásával.

Nem mondom, hogy gyűjtője volnék az Antinous-szobroknak, de örülök, ha látok egyet, és van is mindenfelé a világban. Nem nehéz azonosítani, gyűrűs haj, ívelt ajak, egyenes orr, széles mellkas. Most is itt várt egy Velencében, a Grimani- palotában, fején szőlőfürtökkel, meg valami tárggyal a homlokán, ami letört az idők során.

Nem is ez az érdekes, hanem az idők sora, hogy az mennyire bizonytalan. Az ismertető szerint a mellszobor vagy 130-ban készült, vagy a 16. században. Azt hittem, az ilyesmin már túl van a tudomány, ráirányítanak a szoborra egy lézerfényt, és meg lehet mondani, mikor érte utoljára véső, de ezek szerint nem ennyire egyszerű. Viszont akár az első századból való, akár a 16.-ból, az biztosnak látszik, hogy Antinous már nem élt, amikor a szobor elkészült. Jobban is tetszik a gondolat, hogy a szobor későbbi, mert igazolja Hadrianust, telnek az évek, de Antinous marad, marad fiatal és szép, és senki nem farag azóta sem öreg, kopasz Antinoust.

Ragazzi di Budapest

Ragazzi di Budapest

debiasi.jpg

Békésen ülök a víz partján Velencében, amikor hallom, hogy a szomszéd asztalnál azt mondják, Budapest, meg hogy brutalitat. Ó, te jó ég, csak nem történt valami otthon? Hallgatózok szemtelenül, de szerencsére csak egy kiállításról beszélgetnek, Mario De Biasi fényképeiről. De Biasi ott volt Budapesten 1956-ban, és láthatóan erőteljesebb volt benne a hivatástudat, mint a félelem, mert tényleg szörnyű dolgokat örökített meg, a Köztársaság téren embert akasztanak, és a véres, fejjel lefelé lógó holttestbe valaki belerúg. Nem az a forradalom, amire gondolni szeretünk. 

Tényleg jó fotós volt De Biasi, bár inkább sajtófotós, mint művész, bejárta a fél világot, és megmutatta, mi van máshol színesben, megmutatta azt is, ami otthon van, fekete-fehérben, Fellini gondolázik Giulietta Masinával, Maria Callas akkorát nevet, hogy látszik az összes fogtömése. Állítólag De Biasi mentette meg az Epoca nevű magazint, az ő címlapjai miatt vásárolták a csődközeli lapot egyre többen és többen, el is hiszem. Ma már sokszor nehéz mit kezdeni a képekkel, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira jók voltak, hogy idővel sokszor közhellyé váltak, felhőbe hanyatló Golden Gate, felhőkarcolók a pocsolyákban tükrözve, olasz pasik füttyögnek a nők után. Erről azóta leszoktak, ami nem baj.

Mulandóság, állandóság

Mulandóság, állandóság

p7090088.jpg

Alapélmény Itáliában, hogy az emberek mit meg nem tesznek a mulandóság ellen. Lovasszobrokat állítanak, gyönyörű márványsírokat építenek és faragtatnak, hogy majd jönnek emberek, és ámulnak, és ha nem is tudják, ki van a kő alatt, valamit elolvasnak róla, Colleoni, és Bergamóban született. Az is több, mint a semmi.

Colleoni lovasszobra mellett van a San Giovanni e Paolo, szépséges, gótikus és tégla, mellette a még szépségesebb márványhomlokzatú kórház. Ma is kórház, odabent a betegek küzdenek a mulandóság ellen, idekint meg piff és puff, döng a labda, fociznak a gyerekek. Egészen pontosan egykapuznak, a kislányt állították be kapusnak, a fiúk bombázzák őt a labdával. De az a szerencsés eset, amikor őt találják el, mert a kapu egy mélyedés a templom falában, a felső léc egy márvány szarkofág. Nem tudom, benne pihen-e még az évszázados halott, de nem lehet nagy nyugovása, dübög a labda, visítanak a gyerekek, gól, nem gól, ne ilyen erősen, te meg ne húzódj félre a labda elől.

Forza Italia!

Megbízhatóan megbízhatatlan

Megbízhatóan megbízhatatlan

p7080022.jpg

Miért éppen Velence? Olyan, mintha álkérdés volna, Velencére nem kell magyarázat, az ember jön, amikor jöhet, mert Velence. De miért kell újra és újra jönni? Vagy még tovább egyszerűsítve a kérdést: mit szeretsz annyira Velencében?

Az egyenes válasz az, hogy hiszen nem is szeretem. Ha csak a nagy olasz célpontokat veszem hozzá, a klasszikusokat, akkor Róma fölfoghatatlanabb, Firenze mélyebb vagy megrázóbb. Velence mégis csak Velence, díszletváros, nászút féláron, vagy inkább másfél áron. Ha valami igazán velenceit kell mondani, az nem a Szent Márk tér, hanem a szobrok, amelyek csak a látható részen vannak kifaragva, a falhoz közeli oldalon csak a nyers kő marad. Minek dolgozni rajta, ha úgysem látják?

Legyen Velence a fizetett átverés? Hogy az életben néha nagyot koppanunk, és többnyire akkor, amikor nem számítunk rá, így aztán bele is szakad a szívünk. De itt van Velence, tudjuk, hogy igazából mélységesen vagy magasságosan tojik ránk, mélységesen nem érdekeljük, ahogy nem érdekelték a szüleink, nagyszüleink, Kosztolányi, Napóleon vagy Attila király. Pompásan elvan nélkülünk, és ez nem Schrödinger macskája, pont olyan szép, amikor nem látjuk, mint amikor épp igen. Fizetett csalódás, hátha ezzel ki tudjuk váltani a fizetetleneket is.

Nehéz fejjel

Nehéz fejjel

pataky.jpg

A régi szép időkre emlékeztek a tévében, mindenféle régi rocksztár merengett a múltak ütemén, Schuszter Lóránt, Pataky Attila. Az utóbbi benyúlt a zsebébe, és elővette egy költeményét, amiből talán majd dal lesz egy napon. Föl is olvasta, hát lehet, hogy dal lesz belőle, de furcsa lesz. Nehezen követhető, zavaros szöveg, rossz ritmus, béna rímek. Bezzeg azelőtt...

Miért, mi volt azelőtt? Ment a hűtlen nehéz fejjel. Kedves Attila, talán az ön feje nehéz, amit mondani akart, az valószínűleg az, hogy ment a hűtlen nehéz szívvel. Az kicsit mást jelent. Vannak sorok, amelyek szinte énekelhetetlenül hosszúak. Közben meg mégis ez A hűtlen, nagyon jól emlékszem, amikor Nyíregyházán voltunk almatáborban, ott ültek a fiatalok egymás ölében, énekelték az Edda-dalokat, és nemcsak egyértelmű, de nagyon is megható volt a viszonyuk a dalhoz, a lelkük rezonált rá.

Hiába szeretné érteni az ember, hogy mitől sláger valami, és mitől nem az, miért van az, hogy Paul Simon öt év alatt több nagy dalt írt, mint aztán az egész hátralévő életében. Legalább azt hihetnénk, hogy az egész csak pénzkérdés, ha valaki beletesz egy zenekarba egymillió dollárt, az öt év múlva kivehet belőle tízmilliót. A világ sokkal rejtélyesebb. Még ezen a slágerszinten is. Vagy csak nehéz a fejem.  

Színészkedés

Színészkedés

immobile1.jpg

Nekem tetszik az elmélet, hogy az erő hősei helyett a szellem hőseit választottuk. Megszűnt az érdeklődés a kardforgatás és csípőből tüzelés iránt, akikre fölnézünk ma, azok a színészek, az ő szokásaikat, mozdulataikat, hajviseletüket utánozzuk. Nem ment ez zökkenőmentesen, valamikor a hetvenes évek végén állítólag néhány ember éjszaka jól megverte Jean-Paul Belmondót, hogy bebizonyítsa, az élet és a mozi nem ugyanaz, aki az egyikben mindig győz, a másikban nem feltétlenül állja meg a helyét. De nem is ez a lényeg, hanem mi magunk, a közönség, bennünk van egy bizonyos hősigény, amit egyre inkább magunknak gyártott hősökkel elégítünk ki. Színészekkel és sportolókkal.

De mi van, ha a kettő véletlenül egybeesik? Nem is a sportolókat játszó színészekre gondolok, hanem a színészkedő sportolókra. Egy napig (legalább) röhögött a világ Ciro Immobilén, aki szörnyű fájdalmaktól gyötörten összeesett az ellenfél tizenhatosán belül, aztán, amikor kiderült, hogy mégis a hálóba került a labda, varázsütésre felgyógyult, és ment ölelgetni a boldog többieket. Színészkedik – legyintettek rá.

Jaj.

 Nem lehet, hogy a nyelv már megint okosabb nálunk? Olyasmit árul el rólunk, amit nem szeretnénk? Úgy értem azt, hogy „megint”, hogy egy hasonló helyzetben újra és újra elárul a szóhasználat, hiába beszélünk az új cirkuszról, és cirkuszművészetről, ha egy kellemetlen felfordulást látva azt kérdezzük: „mi ez a cirkusz”. A látványosan szenvedő Immobilére meg azt mondjuk: színészkedik. Vagyis azt, hogy hazudik.

Mi lesz így a hőseinkkel?

Lábrázó

Lábrázó

Mondjuk az még rendben van, hogy hogyan játszanak külön-külön. Lehet csak pénzkérdés, össze kell válogatni a legjobb szólistákat, aztán így megy a bigbandezés, kórus- szóló-kórus-szóló, fújják, ütik, pengetik. Nem árt, ha van egy vezető, de hát van, Wynton Marsalis, kicsit azért is mentem, őt azért megnézi az ember, ha már erre jár, klasszikust is szokott fújni. Mármint nem klasszikus jazzt, hanem barokk zenét, és azt is annyira jól.

De hát ez a műfaja, beül leghátra, egy ideig csak néztem, hogy ki beszél, ja, ő az. Kerekebb egy kicsit, őszebb, de most is olyan gyors és olyan hosszú futamokat játszik… Hogy mondják dzsesszül azt, hogy ihaj? Yeah? Szóval fújja a trombitát, de a többiek is megdöbbentőek, nem állnak oda vele versenyezni fürgeségben, van még annyi módja a jól trombitálásnak, harsonázásnak, szaxofonozásnak. Egyáltalán: a zenélésnek. Annyira különböző fazonok ülnek a Jazz at Lincoln Center zenekarban, látja az ember az öreg Sherman Irbyt, jóváhagyólag bólogat a többiek alatt, hú, mi lesz, ha föláll majd. És hú, mi lett, annyira szép tónussal fújta a szaxofont, hogy rögtön hazai nagyjaink jutottak az eszembe. Már az, hogy miért nincsenek itt, rájuk férne egy kis lecke. Vagy a harsonás Chris Crenshaw, tologatja a rezet, aztán mikrofont ragad, és énekel, és azt is olyan finoman, elegánsan és érdekesen teszi. Mindegy, nem tartok névsorolvasást.

lincolncenter.jpg

Szóval az rendben van, hogy külön-külön mit tudnak, de együtt is ugyanannyit. Zutty-zutty. Nem lóg ki senki a zenekarból, jó közel is ülnek egymáshoz, az egész olyan, mint valami rézfúvós gömb, fényes, tömör, ellenállhatatlan. De hát miért is akarna valaki ellenállni?

Kelet-délkelet

Kelet-délkelet

800.jpg

Lehet, hogy nem jól figyeltem, de nem jöttem rá, hogy miért az a címe a híres Hitchcock-filmnek, hogy Észak-északnyugat. Tudom, ez valami iránytűi megnevezés, északtól kicsit balra, de még nem éri el északnyugatot, de mi történik ott? Azt is észrevettem, hogy a Northwest légitársaság gépei szerepelnek a filmben, de itt is elakadtam a szálak fölfejtésében.

Tegnap hullott az ölembe a film, ment a tévében, és már annyiszor láttam a híres jelenetet, ahogy megpróbálják Cary Grantet elütni egy permetező repülőgéppel, mintha nem volna egyszerűbb módszer egy mit sem sejtő férfi megölésére, mint ez. Megint levett kalappal álltam Hitchcock és a mozi előtt: sikerül a teljesen elképzelhetetlent és valószínűtlent olyan természetessé tenni, mintha csak kiflivásárlásról volna szó.  

A mozi maga egyébként csodálatos Bond a Bond előtt film, vasalt öltönyök, amelyeknek nem árt a sziklamászás meg a permetlé, kétes szépségek és szerelmi szellemeskedés, elszánt gonosz, aki nem sokallja a világot sem elpusztítani, ha a saját érdekéről van szó. Hitchcock csodálatos. De a címet hogy találta ki?  

Figaro a gitárral

Figaro a gitárral

Ezt is a Don Quijotéból értettem meg, mármint Figarót. Nem az egészet, csak azt a viszonylag apró, de mégis jellemző részletet, hogy Figaro sokszor gitárral a kezében énekli a belépőjét. Miért? Persze, kíséri a grófot a második szerenád alatt, de addig még van egy kis idő, leakaszthatná a gitárt a falról is. Vagy bármi. Meg egyáltalán: az ember tudja, hogy a borbély nem csak hajakkal foglalkozik, fogat is húz és sebet kötöz, de miért gitározik?

A Don Quijotéban azonban van egy részlet, amikor a lovagi párviadalban legyőzött, és egy évre a falujába küldött Don Quijote azon töpreng, hogy mit is fog kezdeni magával az egy év alatt. Pásztornak áll, és rávesz még néhány embert, hogy együtt bukolikázzanak, őrizzék a bárányokat, közben meg dalokban és versekben zengjék el szerelmeik nevét. Ki is kell ehhez? Először is Sanson Carrasco, a diák, aki egészen jól versel, másodszor a falusi borbély, mert az meg zenél, ahogy általában a borbélyok zenélnek, és főleg gitároznak.

Nem azt akarom mondani, hogy Beaumarchais is olvasta a Don Quijotét, bár könnyen lehet. De ő maga járt Spanyolországban, onnét vitte haza a Figaro-darabok ötletét, és talán tényleg így volt még százötven évvel később is: a borbélyok danoltak és pengették a gitárt.

Már csak azt kellene eldönteni, hogy visszasírjuk-e ezt az időt. Énekeljen-e Zsidró Tamás miközben csattog az olló.

süti beállítások módosítása