Az Özil-szemű

Az Özil-szemű

ozil.jpg

Megnősült Mesut Özil, feleségül vette a török szépségkirálynőt, ilyenek ezek a menő focisták, igyekeznek mindenből a legjobbat. És most nem is azon szeretnék agyalni, hogy ha Erdogan ott volt az esküvőjén, akkor vajon mégis áruló lenne, aki német színekben nem volt hajlandó a legjobbat kiadni (kihozni?) magából, csak a szemén, ezen az aligpillás, mandulavágású, és valahogy békaszemhéjú képződményen. Nem tudom, van-e ennek valami hivatalos vagy orvosi neve, mindenesetre ilyen volt Marcus Aurelius szeme is, sőt, tovább is örökítette ezt a szemformát, Commodus is ilyennel nézte a gladiátorokat. 

p4140071_2.JPG

Az sem tudom, mennyire van benne a köztudatban, (az enyémben nem volt), hogy ha valaki Marcus Aurelius szemébe akar nézni, annak nem kell feltétlenül Rómáig szaladnia, Pécsett is van egy szép bronzfej. 1974-ben találták Dunaszekcsőn, földmunkák közben fordította ki egy gép. Ma úgy tartják, ez tényleg csak egy fej, cserélhető fej egy mindenkire alkalmas bronz lovasszobron, biztos így is van, meghalt, fociztak kicsit a fejével, elgurult. Lényeg, hogy megtalálták. 

marcus.jpg  

Ileana-nap

Ileana-nap

cotrubas.jpg

Bármilyen furcsa, ma van Ileana Cotrubas nyolcvanadik születésnapja. Csak attól furcsa, hogy már harminc éve visszavonult, így aztán legtöbbünk emlékeiben mint fiatal hang él, aki látta is, annak feltehetően élénkebben, nekem leginkább lemezélmény. Traviata, a híres Kleiber-lemezről, Norina, Gilda. Nem énekelt sokfélét, a csúcson is vigyázott magára, nem csábult el, hogy Toscaként levethesse magát az Angyalvár tetejéről, a korai visszavonulás is arra utal, hogy nem szerette a kockázatot. Volt egyszer egy rádióinterjú, a bécsi operából tudósítottak, és vele is beszéltek, körülbelül húsz másodperc után tért rá arra, hogy pártunk és kormányunk, mármint az ő pártjuk és kormányuk lehetővé tette a tanulást és a nemzetközi életet. Tényleg nem szerette a kockázatot.  

Az ő esetében ez makulátlan életművet jelent, nincs olyan lemeze, nincs olyan közvetítés, ahol ne a.legmagasabb szinten teljesítene, és nem, nem avulnak a felvételei. a halálraszánt, megbántott nőket örökre bántják, örökké halnak, ettől aztán örökre élnek. Micsoda pálya. 

 

Június 4-én halt meg

Június 4-én halt meg

Ilyesmi idő volt akkor is, amikor elgázolta a vonat Szemesen Latinovits Zoltánt 1976-ban. Ilyentájban el szoktam menni a szemesi temetőbe, nem tudom megmondani, miért, mindig olyan bután érzem magam. Életében nem láttam soha, pedig sokat volt lent, mit keresek akkor itt. Verus nagybátyámmal valamennyit együtt lógtak, három év különbség volt köztük, "csinos gyerek volt" mondta néha nagybátyám, irigység nélkül, hiszen maga is csinos gyerek volt. Áll az ember a temetőben, nemzetiszínű szalagok lógnak a fém kereszten, sokadszor is elolvasom a fatáblára vésett verset, nem éppen remekmű.

Nincs színész, aki ennyire benne maradt volna a köztudatban, színésznőből is csak kettő, Blaha Lujza  meg Jászai Mari, de őket kevesen ismernék meg, ha szembejönnének az utcán. Latinovitsot meg mindenki. Ma is parodizálható, és ma is tudja mindenki, kit parodizálnak, ha összeszorított szájjal, élénk mimikával mondják, hogy puceráj, puceráj. Ilyentájt mindig eszembe jut, amit a temetés után (nyilván nem a temetés, hanem a sírkőavatás után) mondtak a felnőttek, rátettek egy nagy követ, hogy ki ne tudjon jönni. Tényleg egy nagy fekete bazalton van az aranybetűs név, nyilván, mert gyakori a Balatonnál, és a vasúti sínek köze is ezzel van feltöltve. 

Nem jön ki, de nem azért, mert rajta a nagy kő. Üres a sír. 

p6060001.JPG

Éjszaka az utcán

Éjszaka az utcán

p6070002.JPG

A házunkkal szemben egy tornacipőbolt van, amit időnként megrohannak a rajongók. Bizonyos modellekre megéri várni, és várnak is, üldögélnek egy éjszakán át. A mostani rohamban az a meglepő, hogy lőn este és reggel, és a rajongók maradtak, vagyis a sorban állás most két éjszakán át tartott a legkeményebb magnak. Az ember, persze, megszokta, hogy a sorban állás valami kommunista dolog, áruhiány miatt van. Sorban álltunk banánért meg Fa szappanért, a Luxus Áruház újranyitásakor Pierre Cardin ingért, de normális ember egy tornacsukáért nem ad két napot az életéből. Persze, ők a normálisak, aki még tudnak lelkesedni. Én egyszer álltam egész éjszaka sorban, akkor sem álltam, inkább ültem, az évet is tudom, 1987 volt. Domingóra vártunk, másnap kezdték el árulni a jegyet az Aidára, az Erkel felé sétáltam déltájban, hogy mi a helyzet, és döbbenten láttam, hogy már vannak. Elmentem a Corvin Áruházba, vettem egy kempingszéket, és beálltam a sor végére, kilencediknek. Nem volt rossz szórakozás, sokat tanultam az operarajongásról, én még eléggé kezdő voltam a kérdésben. Néhány emberre ma is emlékszem, Brúnóra, aki talán a BKV-nál dolgozott, és azt mesélte, hogy éjszaka nyitott ajtóval száguldoznak a metró-szerelvények, hogy meglegyen az előírt kilométerszámuk, Kassai Szilviára, aki a Domingo rajongói klubot vezette, Aczél Andrásra, aki azzal lepte meg a többieket, hogy ő igazából Pavarottit szereti, és akiből később amolyan operai manus lett, játékmester és rendező. 

Az éjszaka közepén kijöttek fotósok, benne voltam a Képes7-ben, épp egy zöld üvegből iszom, mint valami operabarát kocsmatöltelék, pedig meggylé volt az üvegben. Szóval: klassz volt. Azon nem is kell gondolkodnom, hogy kiért állnék ma sorban egész éjszaka. Senkiért. És nem tudom, hogy ez most az én hibám, vagy az operavilágé.  

Az igazgató úr ebédel

Az igazgató úr ebédel

Persze, nem akármilyen igazgatóról van szó, hanem Ráth Györgyről, az Iparművészeti Múzeum igazgatójáról, akinek villája volt a Városliget fasorban, és ma újra meg lehet nézni, hogyan élt. Valószínűleg fényűzőbben a mai igazgatónál, bár, ki tudja, lehet, hogy neki is lóg egy felhasított szarvasmarha a falán, Rembrandttól. Igazán most nem a Rembrandt vagy a vélt és remélt Rembrandt foglalkoztat, azt láttam eleget a Szépművészetiben, hanem az ebédlő, mert Ráth György híres volt arról is, hogy náluk szebben nem terítettek a városban. Biztos herendi porcelán, gondolja az ember, megisszák a teát, és kimásznak a bogarak a csészéből, de nem, inkább Rippl-Rónai, szecesszió. Meg ez a halas tál. 

20190604_144859.jpg

Ez mindig lenyűgöz, amikor a szellemi és testi szükségleteket sikerül ennyire harmóniába állítani: Megeszed az ebédet, és nézheted a halacskákat. Vagy lásd el a tested előbb, és gondoskodhatsz a lelked üdüléséről. Vagy, amire csak most gondoltam: a művészet ilyenkor is megállítja az időt. Hiába verték fejbe, fejezték le, belezték ki, sütötték meg a fogasokat (vagy ez csuka?), meg vannak örökítve, amikor még rajtuk volt a pikkely. Mint egy jó portré, amely elavult már a születése pillanatában, mert már mélyebbek a ráncok, kevesebb a haj, eltelt az idő. Eltelt, de az érc maradandóbb.  

A varázs meg a fuvola

A varázs meg a fuvola

p6040011.JPG

A legutóbbi márványtermi hangverseny első számú tanulsága az volt, hogy Drahos Béla rendületlenül fantasztikus, ahogy játszik, a muzikalitása és a teherbírása egyaránt. Hogy ő tudja, amit azért tényleg kevesen, a levegőt maradéktalanul hanggá változtatja, amit befúj a fuvolába, abból zene lesz, nem marad szityorgás, süvítés, fütyülés. Mindezt megállás és pihenő nélkül teszi, lazán végigjátssza a zeneirodalmat Handeltől Prokofjevig. Izgalommentes koncert, hamar rájön az ember, hogy ez ilyen, idegeskedni nem kell, csak figyelni. 

Figyelni meg érdemes, mert néha meglepő tantuszok potyognak le. A magam részéről például mindig meg voltam elégedve azzal a meglátással, hogy furcsa módon a fuvola nem volt nagy ihlető erővel Mozartra, az ember meg is magyarázta magának, hogy az még nem a mai, modern hangszer volt, hanem egy likas flóta, nyilván annyi gond volt vele, annyi kompromisszum kellett ahhoz, hogy szólóhangszerként, zenekar előtt lehessen rajta játszani, hogy ez már Mozartnak is sok volt. Mindenesetre a mindig könnyen író zeneszerzőt a fuvola mintha alkotói válságba taszította volna, három versenyművet ígért a megrendelő holland fuvolistának, Ferdinand De Jeannak, és csak kettőt szállított, azokra sem lehet mondani, hogy személyességben vagy szépségben a csúcsokat (mármint a mozarti csúcsokat) ostromolnák, de mindenkinek szerencséje van, mert a többi nagy zeneszerző még ennyit sem tett, Beethoven vagy Brahms nem nagyon strapálta magát a fuvolával. 

Vannak az elméletnek buktatói, például a D-dúr fuvolanégyes lassú tétele, mert attól megáll a hallgató a levegőben, és csak pár perc elteltével érkezik le a földre, de egy tétel miatt nem érdemes az elméleteket megváltoztatni. 

És két tétel miatt? Mert Drahos Béla a C-dúr Andantét játszotta, zenekar helyett zongorakísérettel. A zeneszerzői szándék nem is egészen világos, lehet, hogy De Jean kért egy másik lassú tételt az elkészült fuvolaversenyhez, lehet, hogy mégis elkezdte írni Mozart a harmadik versenyművet, mindenesetre van ez az önálló tétel, és még csak az sem biztos, hogy maga a tökély. Csak éppen Mozart, és nem csak az akkori, huszonkét éves Mozart, de a későbbi is, mondhatni, az öreg Mozart, a harmincöt éves, aki A varázsfuvolát írta. Eljön a felfedezés, hogy az egyik legfontosabb művében is ott van a fuvola, akkor mégsem lehetett annyira rossz viszonyban ezzel a hangszerrel. Nyilván nem ő írta a librettót, de meg is kérhette volna Schikanedert, hogy legyen a cím mégis A varázsklarinét. És nem csak arról van szó, hogy az operában milyen szólót kell játszani, amire előjönnek mindenféle vadállatok, de az a szóló már itt is megsejthető, ebben a tiszta zenében, amelynek nincs librettója. És nem csak a szóló sejthető meg, de mintha a papok is ott kószálnának a közelben, ami már azért is különös, mert A varázsfuvola megfejtésének mindig a szabadkőművességet szokás elővenni, Mozart is páholytag volt, megihlette a titokzatosság és a beavatottság, satöbbi és blabla. 

Huszonkét évesen nem volt páholytag, nem volt nagyobb titok, mint hogy meg kell írni egy lassú tételt. Megírta.   

Ahogy nem tetszik

Ahogy nem tetszik

Jó az Elton John-film, a Rocketman, de ezt nyilván lelkesen elmondják majd mások. Nekem mégis az volt az élmény, nem is tudom pontosan, milyen élmény, pozitív vagy negatív, hogy Elton John anyját Bryce Dallas Howard játssza. Sok szeplővel, nagy, elomló, fehér hússal, teljes és lenyűgöző szörnyűséggel. 

bryce.jpg

Bryce Dallas Howardot először a Kenneth Brannagh rendezte Ahogy tetszikben láttam, és nem akartam elhinni, hogy ilyen színésznők is vannak Hollywoodban, mert hát nagyon hollywoodyi alapvetően, az apja Ron Howard rendező. Ezt, persze, egyáltalán nem tudtam, csak néztem azt a vörös Rosalindát, hosszú snittekben mondta, mondta, könnyedén tartva a feszültséget, értve a szöveget, felépítve minden jelenetet, monológot, a szerep egészét. Aztán... 

Aztán semmi, a Jurassic Park valamelyik folytatásában biztosan volt, de nem lett világraszóló a karrier, most meg itt van, ő Elton mamája, (a filmben meg az ő mamája Bridget Jones mamája), semmivel sem lett rosszabb, varázslatosan szörnyű, de hát úgyis mindenki arról beszél majd, hogy Taron Egerton mennyire átlényegült, és legfeljebb annyi a vigasz, hogy nemcsak Magyarországon pazarlódnak a tehetségek. 

Égi mások

Égi mások

Nem a való hát, annak égi mássa lesz amitől függ a filmnek varázsa. Azon gondolkodom, hogy vajon ez igaz-e még. Hogy régen olyan egyértelmű volt, Szabó István égi mása volt Bálint András, Szurdi Miklósé Szakácsi Sándor, Horváth Ádámé Kulka. Csak meg kellett mindenkinek találni a színészt, aki olyan, mint ő, de mégsem, és jöhetett az önvallomás. Nemzetközi szinten Fellini volt Mastroianni, hát ja, így könnyű az élet. A filmrendező magát is megálmodja, és szebbnek álmodja önmagánál. 

Most ez miért nem működik? Megy az új Almodóvar-film, Fájdalom és dicsőség, egy filmrendezőről szól, aki úgy öltözködik, mint Pedro Almodóvar, válságba jut, lelki és fizikai válságba, aztán, nyugalom, megtalálja a kiutat, újra alkotni kezd, épp azt a filmet, amit nézünk. (Jó, nem pont azt, más a címe.) És tényleg jó a film, aki csinálta, mindent tud, amit tudni kell, és mégis azt érzem, hogy, na ez azért egy kicsit kevéske. Az élet már csak ilyen, aki él, időnként válságba kerül, aztán elmúlik, droggal vagy anélkül. Mázli, hogy az esztergályosok (kis e-vel) nem kapnak kamerát, hogy két órában elemezzék a saját lelki válságukat. Nem szép az a hülye asztalláb, nem és nem kerek. És lehet, hogy ez a baj, ez a fölfelé csalás. Megváltoztak a filmes szabályok, ha magadról akarsz beszélni, ne Antonio Banderas legyél, mert akkor már nem magadról beszélsz. 

banderas-almodovar.jpg  

A tévelygő visszanéz

A tévelygő visszanéz

traviata.jpg

Végre megnéztem a decemberi Traviatát, amiről nem is tudom, hogy akkor elfelejtettem, vagy egy időben ment valamivel, vagy csak rám jött ez a Damrau-viszolygás, aminek olyan nagyon sok alapja nincs. Valaki bemagyarázta neki, hogy nagyon jó színésznő (úgy is vezetik föl az előadást, hogy két csodálatosan játszó énekes főszereplésével), ettől aztán mindent túl-túl-túl játszik, de attól még hang, éneklés, jó szándék. Hanem hogyan kezdődik az új (decemberi) produkció, Michael Mayer rendezése? Igen, igen, Violetta, szegény fekszik az elsötétített, szinte üres szobában, és visszaemlékezik a boldog napokra. Pontosan úgy, ahogy nálunk játszották azelőtt, Békés András rendezésében. 

Nem arra célzok, hogy Amerikában lopják a mi elholt előadásunkat, hanem mintha közös volna a forrás, Zeffirelli Traviata-filmje, ott megy ez a halott asszony visszanéz technika. Ezt hittem legalábbis, és annak idején én is erős szavakkal háborogtam Békés András miatt, lopott holmi, meg amióta videók vannak a világban (akkor még csak VHS volt), ezt nem lehet megcsinálni. (Azért megcsinálták, Nagy Viktor a maga A Rajna kincse változatában elég félreérthetetlenül csórta el az óriásokat New Yorkból.) A Traviatát illetően azonban könnyen lehet, hogy nem volt igazam, utólag azt mondták, Békés András nem is látta akkor még a Zeffirelli-filmet, amikor a darabot rendezte. Persze, az is lehet, hogy Michael Mayer sem látta. Csak éppen nem valószínű.    

Az út közepén és a végén

Az út közepén és a végén

middle.jpg

Többnyire az ember tudja, miért szólal meg benne egy dal. Leginkább a szöveg miatt, egy helyzet vagy egy fordulat eszébe juttatja, hogy "ó, lányka, ó lánykám, imádlak én", vagy hogy az asszony ingatag. De ezt most sehogy nem tudtam utolérni, és még csak nem is valami eszelős nagy sláger zümmög idebent: Love Sweet Love. A Middle of the Road dala, de nekik van ezer (na jó, nem ezer, de négy) sokkal nagyobb slágerük, az valahogy keringhet a levegőben, vagy van az emberben valami titkos rádióvevő, és ha megy egy dal a nosztalgiarádióban, nem is kell meghallania, csak leveszi a levegőből, és dünnyögi egy napon át. Bár ez még ott se nagyon megy. 

Middle of the Road. Mekkora királyok voltak, Chirpy Chirpy Cheep Cheep, énekelték úton-útfélen, még valami óvodás-kisiskolás magyar szöveg is volt rá, verebekkel az eresz alatt. A szöveg szigorúan tizennyolc éven felüli volt, de igazából azt sem értem, honnét tudták, hogy madarak csiripelnek benne. Mert az eredeti angol voltaképpen nagyon vagány dolog volt, madár ide vagy oda, tegnap hallottam, hogy énekel a mama, és ma reggelre huss, el is tűnt itthonról. Más kérdés, hogy ez is könnyessé vált, mikor az énekesnő, Sally Carr anyja meghalt, kicsit nehéz volt elénekelnie a vidáman pattogó dob fölé, hogy "hová ment anyád".    

Nagyon akarta a sikert  a társaság, egy időben Los Caracas néven dél-amerikai ritmusokkal próbálták lenyűgözni a közönséget, aztán rájöttek, hogy Sally Carr a géphangjával erre pont nem alkalmas, és a hetvenes évek legelején újragondolták magukat. Sok idejük nem volt, mert 1974-ben már jött az ABBA, egy még szőkébbel meg egy vörös hajúval, a Middle of the Road szépen ment vissza a süllyesztőbe. Ma is megvannak, bár hivatalosan Sally Carr nélkül vállalják a fellépéseket. Azért ő is énekel, mint valami Halász Judit-hasonmás. Így nem múlik a világ dicsősége.