King's Singers jr.

King's Singers jr.

pb270040.jpeg

Ez már nem ugyanaz. Visszatérő tapasztalat mindenkinek, aki látta még a régi King's Singers-t, és nem olyan könnyű megmondani, miért nem ugyanaz. Illetve: könnyű. Azért, mert mások a tagok. De hát az új tagok is mind jól énekelnek, szép hangok, viccesek, természetesen keverik a régit és az újat, megszólítják a közönséget és elvegyülnek vele a koncert után. 

Most annyiban változott a helyzet, hogy hiába nem ugyanaz ez a King's Singers, mint amelyikért olyan nagyon-nagyon lelkesedtünk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, azért ez ugyanaz akar lenni. Visszatértek a régi műsorprofilok, eleinte madrigálok és motetták, a második részben meg jutalomfalatok, angol népdalok, Beatles, Simon and Garfunkel, mindenféle vidám dolog. A régi feldolgozásokat éneklik, tisztán és érzékenyen. Egy kicsit most mintha jobbra dőlne a pódium, a basszus szólam erőteljesebb, mint volt, vagy talán a kontratenor gyengébb, de az egész koncert üzenete minden nagyszerűsége ellenére is az, hogy volt egyszer egy King's Singers. Hogy lesz is egyszer, azt a koncert alapján sem tudom megmondani.  

A nagy Caruso és a kis Alagna

A nagy Caruso és a kis Alagna

roberto_alagna.jpg

1997-ben, amikor százéves volt az EMI (azóta már elhalálozott) készítettek egy lemezt Roberto Alagnával, még a régi technikával. Mert, mondta Alagna, az volt az igazi, amikor még rögtön viaszba karcolták a rezgéseket, és talán Caruso is azért tudott eleven emlék maradni, mert ez a technika minden sistergése ellenére intimebb kapcsolatot hozott énekes és hallgatója között. A lemezhez kellett 78-as fordulatszámú lemezjátszó, bár mellékletben odaadták CD-n is az anyagot, de így már tényleg nem volt semmi értelme. Két szám, egy nápolyi dal és a No, pagliaccio non son a Bajazzókból, zongorakísérettel.

Szerintem badarság volt az egész, de most, huszonkét év elteltével Alagna ismét Carusót énekel. Egyfelől a Caruso című számot Lucio Dallától, amit már Pavarottival is nehéz volt kibírni, másfelől a Caruso-repertoárt. Néha jobb, néha rosszabb, néha közepesebb, nápolyi dalok, nagy kiabálások, és a Vecchia zimarra. A Vecchia zimarra? A Kabátária a Bohéméletből? Az hogy kerül ide? Basszusária a negyedik felvonásból, magyarul Polgár László hangján, olaszul Ghiaurovval van a fülemben. Alagnával nincs, Domingóval meg Pavarottival sincs, Carusóval sincs ott.

Pedig az utóbbi lehetne. Van vele lemezfelvétel is, bár nem a kereskedelmi forgalomnak szánták, inkább csak bizonyítéknak, hogy tényleg igaz, vagy legalább tényleg lehetséges. A történet szerint egy előadáson már a bevezető dallamokat játszották, amikor a basszista kétségbeesetten súgta Carusónak a szája sarkából: nem tudok énekelni, elment a hangom. Semmi gond, csak tátogj, mondta Caruso, hátat fordított a nézőtérnek, mint aki nagyon az események hatása alá került, és elénekelte a kolléga helyett az áriát. A közönség meg semmit sem vett észre, mondjuk annyira elképesztő az egész, hogy nem csoda, de emiatt nyilván nem hitték el, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Lemezen mindenesetre lehetséges, fölénekelte Caruso, most fölénekelte Alagna, egy éve azt mondtam volna, hogy mindjárt jön Domingo is, de aligha.

Stephen Cleobury

Stephen Cleobury

cleobury.jpg

Meghalt Stephen Cleobury, aki évtizedeken át vezette a King’s College kórusát. Olyan zenész, akinek leginkább csak a nevét hallja itt az ember, bemondják rádióban, vagy olvassa a lemezborítón: azelőtt Philip Ledger volt a karnagy, most Stephen Cleobury, biztos valami ősz, vén szivar, aki zsarnokoskodik a piros-fehérbe öltöztetett gyerekek és ifjak fölött. (Nem úgy, nem úgy gondolom, de fegyelmet kell tartani.) Pedig hát nyilván nem volt ősz, amikor kezdett, ha egyszer harminchét éven át szolgált, hiszen még most is csak közelített a hetvenegy felé – szilveszterkor lett volna a születésnapja.

Cleoburyt azért szidták és azért szerették, mert tágította a kórus repertoárját, kilépett a karácsonyi énekek és nagy, reneszánsz motetták világából, megszólalt Rachmaninov, Janaček és Kodály is a vezényletével, és ha már nyitott, szélesre is tárta az ajtókat, új műveket rendelt. Harrison Birtwistle volt az, aki a legtöbb konzervatívot kikészítette, szerintem nem azért, amit mondanak, hogy kiabálni és dobogni kellett a művében a kóristáknak, azt a közönség szeretni szokta. (Eszembe jut, mekkora sikere volt annak idején az Orphei Drängar énekkarnak a Zeneakadémián a Zacskókantáta című produkcióval. Ahogy az elvárható, zörögtek, zörögtek a zacskókkal, aztán egyszerre felfújták és elpukkasztották azokat.) Akárhogy is, a Birtwistle-mű egyik ellenzője azt írta, hogy aki ilyen művet rendel, az megérdemli, hogy bezárják egy sötét helyre, és soha ne engedjék ki onnét.

Most örülsz?

ALS IXH CAN

ALS IXH CAN

eyck.jpg

Megy most Bécsben ez a csodálatos Bernini – Caravaggio kiállítás, egyik teremből a másikba álmélkodja magát az ember, hogy ezek mennyire tudtak, és mennyire kerestek, és ha elkapta őket a hév, akkor mennyire meg tudták mutatni azt a hevületet. És végre változott a művészetszemlélet, nem nyafog már senki, hogy jaj meg fúj, barokk, értjük ezt a teatralitást és fényhatásokat, mintha mi magunk is amolyan barokk emberekké váltunk volna, akiket meg kell döbbenteni ahhoz, hogy végre odafigyeljünk.  De azért…

A Kunsthistorisches Museum félemeletén látható egy Jan van Eyck kiállítás is. ALS IXH CAN a címe, ezt szerette van Eyck ráírni az alkotásaira álgörög betűkkel: ahogy tudtam. Amennyire tőlem telt.  Nem valami őrületesen bőséges a kiállítás, nem is lehetne az, ha az összeset összegyűjtik, sincs húsznál sokkal több kép, itt most eredeti van Eyck csak három látható, abból kettő a bécsiek sajátja, egy meg Antwerpenből jött. Kicsi, azt mondanám, arasznyiszor kisarasznyi, de még annál is kisebb a kép. A Madonna áll, kezében egy apró vacak gyerekkel, aki épp a nyakát csócsálja. Mögötte két angyal tartja az aranyszállal hímzett szőnyeget. Mint valami őrületes miniatúra, minden megnézhető, akinek van szeme hozzá, a különböző virágok a füvön, a kis Jézus mosolya, a kút csobogó vize, a szőnyeg, hogy merre domborodik. Az angyalok színes szárnya. Als ich Can, ennyire telik. Én nem fáradok bele lefesteni mindazt, amit látok. Vagy abba, amit nem látok. Meg sem tudom mondani, hogy ez az őrületes aprólékosság a képnek, a festésnek szól-e, vagy a kép tárgyának, de mindegy is.

Vannak ezek a nagy barokk szobrok és képek, és az ember úgy jön haza, hogy másra sem tud gondolni, csak erre a képeslapra.  

Hány az óra

Hány az óra

placid.jpg

Metropolitan-közvetítés. Ahogy szokott lenni, előtte vágóképek, telik  New Yorkban a nézőtér, aztán jön a szponzorok perce. A Neubauer-család, a Bloomberg és a Rolex. Az utóbbinál a szokásos behízelgő, de komoly hang, ahol a művészet, mi ott vagyunk. A képeken Bartoli, Dudamel, Kaufmann, Nadine Sierra és...és... Hová lett Domingo? 

Kivágták. Eltüntették. Nyilván nem méltó rá, hogy képviselje a nyavalyás óráikat. 

Megyek, és lehúzom a vécén az összes Rolexemet. 

Beethoven-tandem

Beethoven-tandem

Úgy gondoltam, hogy már szépen és alaposan puhára vagyok főzve. Már megint énekel a Fesztiválzenekar, amit egyszerűen nem lehet megszokni, pont az a lényeg benne, hogy nincs ez a „már megint” érzése az embernek. Két rövid Dvořák zenekari darab között fölállnak, kezükbe veszik a kottát, és dalra fakadnak. Minden megváltozik, a hallgató hirtelen máshogy viszonyul a zenekar egészéhez és az egyes zenészekhez is, nahát, milyen szép tenorja van ennek a hegedűsnek, az a másik meg hogy óvatoskodik, nincs meggyőzve önmagáról, de teszi, amit tenni kell. Ez ráadásul nehezített terep, nincs átrendeződés, az azonos hangfajúak nem támaszkodhatnak egymásra, mint egy átlagos énekkarban, tényleg nincs massza, csak az egyéni teljesítmények összessége. Játsszatok, amit akartok, én már hálás vagyok.

De ennyire mégse. Jött Elisabeth Leonskaja, a zongora nagyasszonya, vagy a nagy zongora asszonya, és tudom, amit tudni illik, hogy ő még látta Richtert, nem csak látta, de együtt játszottak, bár most ez hallatszik rajta a legkevésbé. Az ember tiszteli a múltat és tiszteli a kort, csak hát a végtelenségig nem megy. Amikor két hét telik el, és még mindig az Emperor zongoraverseny első tételének közepénél járunk, akkor már csak abban bízik, hogy egyszer még elmondhatja: hallottam Leonskaját Beethovent játszani. Vajon kit fog érdekelni? Ilyenkor az udvariasság nem segít, ha a zenekari-karmesteri szándék az volt, hogy kísérjük le szépen a szólistát, azt a hallgató sínyli meg, bekerül valami lehetetlen szertartásba, és nem tud mit kezdeni magával. Mintha valami tandemen vagy páros vízibiciklin ültek volna az előadók, mindenki arra várt, hogy majd a másik tapos. A potyautas meg arra, hogy jönnek majd a motorcsónakos emberek. De mikor?

pb220035.jpeg

A márványember

A márványember

pb210013.JPG

Szent Sebestyén. Állítólag vagy feltehetően ez Gian Lorenzo Bernini első, teljesen önálló alkotása, addig csak az apja műhelyében dolgozhatott nagyobb, közös alkotásokon. Akkor tessék, fiam, ha annyira ügyes vagy, itt egy darab márvány, kezdj vele valamit.

Ezt kezdte vele. Teljes michelangelizmus, de mégsem, mert a méret nem olyan lehengerlő, a fájdalom nem univerzális. De ami a márványt illeti: tud mindent. Hogyan kell a keményet puhává varázsolni, hogyan lesz a kőből hús és bőr és vér, hogyan lesz kőbe zárt a fájdalom. Legfeljebb fájdalom nincs, az embernek nem tud fájni az, hogy ennyire tud már mindent.

Voltaképpen ez az érdekes az egészben. Bernini még szinte gyerek, ahogy az amerikai filmekben mondják, szexelhetsz vele, de le nem itathatod, és minden annyira elegánsan és könnyedén megy. Mihez kezdjen magával, hogy ebből a technikai tudásból nagy művészet legyen? Hogyan nehezítse meg az életét, hogy olyan művész legyen, aki nekünk is tetszik?

pb210014.JPG

A kettészakadt csembaló

A kettészakadt csembaló

pb200026.jpeg

Vannak pihenő hangszerek, kihagynak egy évszázadot vagy kettőt, aztán visszatérnek. Mindig remélem, hogy jön valaki, és elkezd újra barytonra írni, mert pont arra van szüksége a világnak és a barytonozó tömegeknek.

Vagy ott a csembaló. Alaphangszerből lett múzeumi tárggyá, kiváltotta a zongora, mert azon lehetett halkan is, hangosan is játszani, pedig az elv egészen más. Az egyik az ütőhangszereket kombinálja a billentyűkkel, a másik a pengetősöket. Aztán eljött a 20. század, a csembaló csipkerózsikasága véget ért, még olyan időszak is volt, amikor azt lehetett hinni, remélni, a könnyűzenébe is be lehet szivárogtatni a hangszert. Nem tudom, miért, azt sem, hogy végül miért nem, ha megoldást kellene keresni, azt mondanám, hogy a csembalónak a régisége ellenére is meglepően modern hangszínei voltak, akusztikus űrzenét, erősítők nélküli szintetizátorvarázst lehetett vele rendezni. De arra végül ott volt a szintetizátor, áram meg egyelőre van, nincs nagy szükség az akusztikusságra.

A csembaló viszont pihent egy századot, a fejlődés organikussága finoman szólva is sérült. Lehet, persze, ezen bánkódni, de azt is lehet tenni, amit Mahan Esfahani, a teheráni születésű, Európában (ha jól tudom, most éppen Prágában) élő csembalista tesz: folyamatosan szembesíteni a közönséget a zenei elfogultságaival. Egymás mellé tenni Tallist és Beriót, nem sokkal több, mint ötszáz év a különbség köztük, de alapjában véve ugyanazzal foglalkoztak.

Nem biztos, hogy a közönség körében erről mindenki meg volt győződve. Esfahanit egyébként meg lehet győzni, volt rá példa, hogy engedett a közönség tiltakozásának, és Steve Reich helyett Carl Philipp Emanuel Bachot játszott. Ámbár lehet, hogy fordítva nehezebben ment volna. Nem mintha a Piano Phase, amit lemezre is fölvett, annyira nehezen emészthető darab volna.

A mostani, Solti termi koncerten is volt némi hirig a közönséggel, bár az is megfordult a fejemben, hogy előre gyártott hirig volt. Mahan Esfahani a Set of Four című darab szerzőjét mutatta be, Henry Cowellt. Henry Cowell amerikai kísérletező volt, Esfahani elmondása szerint Budapesten is járt, mérsékelt sikereket aratva azzal, hogy a zongorából játszott, és nem a billentyűkön, de még mindig jobban járt, mint a prágai fellépésén, ahol inzultálták is ezért. A történet úgy folytatódott, hogy Esfahani elmondta, Cowellnek négy évet kellett börtönben ülnie erkölcsi okokból. Ezt körülbelül lehet érteni, nem az ítéletet, hanem hogy mik lehettek az erkölcsi okok, 1936-tól ült a San Quentinben, abban börtönben, ahol jóval később Johnny Cash adta legendás koncertjét. Mikor a történetben Esfahani idáig ért, és valami megjegyzést tett az egyházra, valaki fölkiabált a közönség soraiból, hogy nem minden egyházi ember egyforma, ha jól értettem. Az egésznek sok értelme nem volt, de legalább történt valami, Henry Cowell helyzetbe került. Hogy aztán belőtte-e a labdát, úgy értem, a Set of Four a népszerű múlt századi művek közé kerül-e, afelől maradtak kételyeim.  

A táncoslábú észak

A táncoslábú észak

pb190020.jpeg

Nekem nem tűnik kultúraellenes bűnténynek, ha valaki arra törekszik, hogy egy klasszikus zenei koncerten jól érezze magát a közönség, de valami így sem stimmelt a Baltic Sea Philharmonic koncertjén. Pedig jól indultunk. Az ember látta, hogy mást kap, mert túl kevés a szék és a kottatartó egy hétköznapi hangversenyhez, aztán zenélve vonult be a zenekar, a nézőtér felől, és lehetett aggódni, hogy meg ne botoljanak a Müpa számos ravasz lépcsőjének egyikében. De rendben volt, ott voltak, és már bemondták, hogy az első rész Grieg, az a-moll zongoraverseny és a Peer Gynt-szvit, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a zongoraverseny ugyan az első tételtől a harmadikig haladt, de közbeszúrták Anitra táncát meg a Manók táncát, és voltaképpen nincs sok fogalmam arról, hogy miért. Ha az volt a cél, hogy észrevegyük a zenék, esetenként a témák közötti rokonságot, ám legyen, de az ilyesmi nem túl meglepő, ha tudjuk, hogy ugyanaz a szerző. A zongorista Balog József volt, aki nem tudott versenyt dübörögni a zenekarral, nem tudom, hogy akart-e volna, így viszont csak egy szép lassú tételre futotta tőle.

Lenyűgöző, persze, hogy lenyűgöző, hogy a zenekar nem csak állva, de kotta nélkül játszik, biztos, hogy más kapcsolatban vannak így az általuk húzott, fújt zenével, de a karmester Kristjan Järvi Grieg-értelmezésében mégis a dum-dumé a főszerep, ami egy kissé egyoldalúvá teszi a zenélést. Tudom, meg látom, hogy vannak, akik vevők erre, a közönség a nagy sodrások után bravózik, a mellettem ülő osztrákok kifejezetten erre jöttek, alig várták, hogy Järvi szökdécselni kezdjen, és rögtön összenevettek: jaj, ez a Kristjan!

Jaj, ez a Kristjan.

Drakulics Iljics

Drakulics Iljics

drakulics.jpg

Először azt hittem, hogy csak a poénok hiányoznak a Drakulics elvtársból. Mintha megállt volna ott a tudomány, hogy van egy érdekes történetünk, a kommunisták örökké akarnak élni, és ehhez vámpíri segítséget is igénybe vennének, mi sül ki vajon a materialista világszemlélet (ahogy azt Ötvös Csöpi mondta) és a filmes túlvilág találkozásából. De magától semmi nem sül ki, és hacsak nem volt elképesztő poénbőség az alatt, amíg elnyomott a buzgóság, akkor ez a tanulság: kevés. Amúgy nemes harc, Nagy Ervin majd megszakad, hogy komikus legyen, nem jó, de küzd. Nagy Zsolt rokonszenvesen kóvályog a filmben, aminek körülötte kellene rendeződnie, de nem rendeződik, Walters Lilit meg egyáltalán nem értem, sem színészként, sem jelenségként nem az, akinek lennie kell, talán túl későn jöttek rá az alkotók, már nem lehetett neki megmondani.

De talán tényleg nem a poénsűrűséggel van a baj, inkább a filmezési elképzelésekkel: mintha nem abból indulnának ki, hogy van egy történet, és azt feltétlenül le kell forgatni, mert olyan, és mert örülni fog neki tíz- húsz- ötvenezer magyar, hanem vannak filmrendezők, akiknek valahogy munkát kell adni, ha már elvégezték az egyetemet. Megmaradt a filmgyártásban ez a szocialista nagyüzem jelleg, forgassunk értelmetlen és rossz filmeket, csak forgassunk, hátha csoda történik.

Aztán jön a meglepetés: nem történik.