Őszült-e Petőfi?

Őszült-e Petőfi?

petofi.jpg

A január közepét azzal töltöttem, hogy a Szeptember végéről polemizáltam. Az egész a Nemzeti Filharmonikusok miatt van, az ő koncertjükön énekelte Christoph Prégardien a Greisengesang című Schubert-dalt. Aggok éneke, mondta a cím, és a felirat követte Friedrich Rückert eredetijét, körülbelül így, hogy a fagy már betemette a háztetőt, de az otthonom még meleg. Azt mondja erre polémiapartner a szünetben, hogy szerinte Petőfi innét szedte a Szeptember végént, ismerte Rückert versét (lehet) vagy elénekelte valaki ezt a Schubert dalt (lehet, de nem valószínű), és ő megérezte, hogy ebben a képben több van, hát megírta belőle a maga változatát. Mondom, hogy nekem kézenfekvőbbnek tűnik, hogy kinézett a koltói ablakon, látta, hogy fent már hó, lent még ősz, megvan a felütés. Valahogy logikusabb, mint hogy beült könyvtárba, és Rückertet kezdett olvasni. 

De mert nem értem a lényeget, amit Rückert mond a maga módján, hogy "az ember különböző funkciói máshol tartanak, másfelé húznak", szívében nyár, fején már dér, és ez szét fogja szakítani az egész embert. Jó, jó, mondom én, de hát másról is szól a két vers, Rückert arról beszél hogy parázs a hamu, vagyis a deres háztető alatt, Petőfi meg arról, hogy még alig éltem valamit, és máris látni az út végét. Mire ő, hogy épp ebben lép túl Petőfi Rückerten, aki megállt ott, hogy hiába zúzmarás a fejem, azért a kebelem hő, hiába fagynak el odakint a virágok, majd idebent nevelünk másikat. Petőfi meg a látható jelekből levonja a következtetést: jön a pusztulás. Egyébként is micsoda tépettségre vall, hogy egyszerre két évszak van a szívében, nyár is és kikelet is. Ezt persze föl se vettem, Petőfi szerette a kikelet szót, iderakta a rím kedvéért, de nyilván arra gondolt, hogy május vége van odabent, majdnem nyár, szerelmetes tavasz, de hát meg is van már házasodva, tulajdonképpen vége a dalnak.

Amúgy meg mit nyafog ezzel az őszüléssel, huszonnégy éves, olyan nagyot nem üthetett még a tél dere a fején. 

Ettől, persze, leesett a húszfilléres, hogy a tavasz tényleg tavasz nála, pont azt élvezi, hogy két sorba bele tudja tenni az összes évszakot, nyár, kikelet, tél, és a feje meg őszbe vegyül.   

Akármi is a végkövetkeztetés, a lényeg az, hogy az öregségről csak az ifjak tudnak érdemben szólni. Petőfi 24 éves volt, és mivel Schubert 1828-ban meghalt, Rückert maxi-maxi-maximálisan is harminc lehetett, amikor a havas háztető alatt elmélkedett. Weöres Sándor 16 éves volt, amikor megjelent az Öregek. Maguk az öregek inkább az ifjúságról írnak.  

Virág a hóban

Virág a hóban

p1160021.JPG

Csak a Müpát számolom, és azt mondom, azért ez micsoda hét volt-van-lesz. Megengedhetünk magunknak olyan csalódásokat, mint Simon Rattle, előttünk van három Ticciati-koncert (nem ő lesz a karmester), és közben sihh, fölrepült előttünk egy olyan koncert is, mint a tegnapi, Nemzeti Filharmonikusok, vezényelt Dennis Russell Davies, amit majd az év végi összesítésekben is föl kell idézni, mint az egyik legjobbat. 

Még csak nem is azért olyan jó, amire gondolt az ember, eljátsszák Lorin Maazel Ring ohne Worte című művét, ha ez egyáltalán az ő műve. Ring-szimfónia, nincsenek benne énekesek, szó sincs a nagy wagneri eszményről, zene és szöveg csodálatos egységéről, hanem nyolcvan percbe belesűrül a 15 óra. Eleinte úgy tűnik, hogy ennek tényleg nincs semmi önálló értelme, nincs benne olyan hang, amit ne Wagner írt volna, csak az utókor megmutatja az alkotónak, hogy el lehet ezt mondani sokkal tömörebben is. Amit nyilván Wagner maga is tudott, és ha mégsem tömören mondta el, akkor talán tényleg nem lehet elmondani tömörebben. Mindenesetre az évad közepén az ember elkezd vágyakozni az évad vége után, hogy jön majd a teljes Ring, mit Worten, és az milyen jó lesz majd. Addig meg végigfuttatjuk fejben a zenei eseményeket, néha bosszús az ember, hogy a bevezetés után nem a sellők jajonganak, néha meg le a kalappal Maazel előtt, ahogy megoldotta az átmenetet A walkürből a Siegfriedbe. 

Jó ez, élvezem is. De ami előtte volt... 

Schubert-dalok zenekarral, nagy zeneszerzők átiratai. Még azt se mondom, hogy mindig hűek az eredetihez, Berlioz például olyan Berliozra írta át az Erlköniget, hogy lefogadom, akkora pofont kapott érte Schuberttől a mennyországban, amitől ma is csöng a füle. De Brahms! De Webern! Ahogy értik, tisztelik és szeretik az eredeti műveket. Ahogy a zenekart értik. Ahogy ebből kialakul a közönség és a filharmonikusok intim együttléte (nem úgy értem, de különben: majdnem) érzi az ember, hogy a zenekar tényleg egy nagy hangszer, sokan kellenek hozzá, de a lényege ez. És ahogy Christoph Prégardien énekel előttük. A hangja már fáradtabb, de a dalok is fáradtabbak, így a hat dal együtt még valami nosztalgikus színt is kap, tél közepén álmodunk a tavaszról. Prégardien nem csak élő, de aktív klasszikus, így kell dalokat énekelni, ezzel a természetes hévvel, pontos és mérsékelt gesztusokkal, ennyi hanggal, ennyi személyességgel. Mondanám minden énekesnek, nagynak és kicsinek, hogy menjen hozzá tanulni, de lehet, hogy ezt tanítani nem is lehet. Csak tudni.   

Szalonkép

Szalonkép

yulianna.jpg

Bemutatkozó koncertre jött Yulianna Avdeeva (hogy a további két egymás melletti e-t megússzuk, ezentúl csak Yulianna), bemutatkozós programmal, Debussy, Chopin, Muszorgszkij, ebbe bele kell férnie mindannak, amit tud. Ha ebbe nem, akkor még a ráadás Bachba. 

Eljátszotta, jól, lehetne jobban is, vagy ez talán valami rossz beidegződés, hogy ha versenyt nyert, híres, akkor kicsit repedjenek meg az épület falai pusztán attól, hogy ő is közöttük van. Nem repednek. Olyan helyes lány, valamiért Rúzsa Magdi jut az eszembe róla, de az az én balszerencsém. Körülbelül úgy öltözik, mintha ez a negyedéves vizsgája volna a Zeneakadémián, nadrágra húzott ruha, pedig annál azért jobb, mint a vizsgázók. Az első koncert alapján azt mondaná az ember, hogy Chopin-játékos, hogy pont ezt a szalonhangot tudja a legjobban, ezt a nagy Chopin-trükköt, úgy tesz, mint aki a felszínt mutatja, pedig a sekélység már maga a mélység. Nem érezni a nagyságot, nem érezni a jelenlétet, inkább arra jut az ember, hogy mennyire könnyű is normálisnak lenni. 

Pedig lehet, hogy az a legnehezebb. 

(Most veszem észre, nem is írtam le még egyszer azt, hogy Yulianna.) 

Rattle-rejtély

Rattle-rejtély

_pj_6859.jpg

fotó: Posztós János Müpa

Azzal hízelegtem magamnak, hogy én értem Simon Rattle-t. Értem a művészetét, és az azzal kapcsolatos dolgokat, tudom, miért váltott, miért hagyta ott Berlint. Nyilván a honvágy miatt is, de el tudom képzelni, hogy az embernek a tökéletességből is elege van, játszik a zenekar, és neki nem marad más, csak a finomítás, egy kis csiszitelés, amitől még glancosabb lesz a hangzás, de a hangzás mégis csak az út, és ha nagyon csillog, mindannyian fenékre esünk amíg a művet szeretnénk elérni. Jöjjön hát London, a London Symphony, nem annyira glanc, új feladatok, újraélhető művek. 

 Ez volt a tegnapelőtti álláspontom. A maira azt mondanám, hogy kedves dolog Bartókot hozni, nekünk érdekes élmény azt látni, hogy mit ért meg belőle egy ilyen híres karmester. Nem sokat. Vagy nem azt, amit mi, nem akarok nagyképűsködni. Nekünk az éjszaka zenéje a harmadik tétel, hideglelés és mikrokozmosz, neki meg zenekari egyensúlyozás, ha ez itt ennyi, akkor az ott annyi. Plusz egy nem épp virtuóz zongorista, akit már boldogtalanná tett a második tétel. Az élmény, persze, nem rossz, a vonósokat hallva még ma is csak sóhajtozni lehet, pedig elég sokat fejlődött a honi zenekari kultúra is azóta, hogy Sir Simon még lovagsága előtt először járt Budapesten, csak a következő lépést nem látom. Nem is érzem. 

A második részben Bruckner 6. szimfónia, szól, mint az ágyú, de minden elragadtatás és jól szórakozás ellenére az az érzésem, mintha a pápának a karácsonyi mise alkalmával jutna eszébe bevallani, hogy ő nem is hisz Istenben. Attól még befejezhetjük a szertartást, adakozhatunk a szegényeknek, mondhatunk szépeket, álmodhatunk édeset, de, sajnos, ez van, felebarátaim. 

Ez van. 

Opéra comique

Opéra comique

sa_ba.jpg

Már két nappal korábban sem értettem hogy ha van Erkel Színház, akkor az Opera miért a Müpában játszik operát, de az a Simon Boccanegra volt, megígérték, hogy lesz, és valóban: miért ne égjen a társulat új helyszíneken. De a Sába királynője már végképp rejtély, annak van érvényes rendezése, és az Erkelben játszották, ugyan mit boldogtalankodnak most másik helyszínen. Főleg úgy, hogy a mű minden jó tulajdonsága ellenére sem áll meg a saját lábán mint opera, kellenek hozzá a nagyszabású díszletek, szandálos, lenge nők meg klepetusba öltözött, nagyszakállú férfiak, és akkor talán el lehet viselni, vagy föl sem tűnik, hogy ez csak zenés kábulat, különösebb értelem nélkül. 

Így, persze, föltűnik, bejön a kórus, lassan, mintha egész napos zsákhordás után vették volna magukra a szmokingot, ettől az emberen hirtelen úrrá lesz a bágyadtság, egészen addig, amíg ki nem derül hogy az előadást poénra vették. Vagy annak szánták. A szereplők jelmezben jönnek ki a zenekar elé, néhányan meglehetősen különös mozdulatokat is tesznek színjátszási szándékkal, László Boldizsár például elhever a pódiumon, annyira megviseli a randevú a címszereplővel. 

Az opera egy nagy-nagy hülyeség, de egy darabig lehet nevetni rajta. Ez az előadás mottója, és tényleg, amikor például Szulamit azt énekli, auf deutsch, hogy a kedvese egy kehely balzsam, amely lehűti ajkait, akkor az embernek eszébe jut a régi poén: ha valami akkora ostobaság, hogy nem lehet a színpadon elmondani, akkor azt eléneklik.  

Mint a legtöbb viccnek, ennek is a terjedelem az ellensége, negyedóráig hehe, aztán már csak haha, a végén meg hm-hm, bele lehet ebbe pusztulni, de nem szeretnék. Engedjenek már ki. 

Netrebko visszavág

Netrebko visszavág

adriana.jpg

Remélem, nem képzelek be semmit, nem játszom a bulvár újságírót, aki próbál ellentéteket fölfedezni, hátha a felfedezései valósággá válnak. Mindenesetre az évad a Metropolitanben, illetve a Metropolitan közvetítésekben az Aidával kezdődött, és Anna Netrebkónak abban a különleges élményben lehetett része, hogy nem ő az est, illetve a délután sztárja, nem ő kapja a legnagyobb tapsot, hanem Anita Rachvelishvili. Aztán folytatódott a grúz mezzoszoprán mennybe menesztése, Riccardo Muti azt mondta róla, hogy kétségkívül ő a legnagyobb Verdi-mezzo a bolygón, nagy portré a New York Timesban, amiből megtudhatta az ember, hogy ő is olyan, mint néhány operalegenda, előbb lépett föl operában, mint hogy látott volna egyet. Na jó, nem pontosan, de úgy ment felvételizni, hogy a repertoárján Whitney Houston szerepelt. 

Most, ennek utóhatásaként csak annyi volt látható, hogy az Adriana Lecouvreur közvetítésére Anna Netrebko nagyon odafigyel. Nem adott interjút a szünetekben (pedig szokott, és mindig olyan varázsosan tudott idétlenkedni), érzelmileg megterhelő a szerep, nem tud most kedélyeskedni. Érzelmileg, aha. 

Hangilag megterhelő, és furcsa módon: Netrebko izgul. Hát mitől izgul, szeretik, hangja is van. Nem tudok jobb magyarázatot, mint hogy Rachvelishvili miatt izgul. Mindenesetre elrontja az első áriáját, a darab legnagyobb slágerét, meg is csuklik a hangja, nem is szól olyan szép, kiegyenlített módon. Aztán már minden rendben van, tudja az ember, miért szeretik a nagy énekesek a szerepet, mert lehet vadulni, túlozni, színésznő szerelme szalmaláng, de nagyot lobban. Érkezik Rachvelishvili, és minden szépet igazol, a második felvonás alatt már lehet tudni, hogy ez a ma operajátszásának nagy pillanata, amikor ők, ketten egymás ellen, olyan, mint filmen Robert de Niro és Al Pacino, 

Csak hát az opera úgy van megírva, hogy Adrianának kell győznie. Egyrészt leüvöltheti az ellenséget, le is üvölti, másrészt a negyedik felvonásra egyedül marad, kócosan, tépetten, be is akad a haja valamibe, de mégis győztesen. Mérgezett énekes, látomásosan szaval, félre innét profani, Melpomene son io. És nagy halál. Jaj, de jó is volt. Múlt és jövő pofozza egymást. Ezt hívják úgy: jelen. 

adriana2.jpg

Rocky a tündértavon

Rocky a tündértavon

Valaha azt hittem, gyerekkor és felnőttség között az a legnagyobb különbség, hogy a felnőtt megveheti mindazt magának, amit gyerekként nem volt szabad. Aztán teltek és múltak az évek, és még sincs meg az összes Asterix, nem is beszélve a Pifekről, de hát maga a Pif szűnt meg. Azért, ha Párizsban vagyok, járom az antikváriumokat, hátha találok valamit, de nem olyan egyszerű. Vagy nem tudom, merre vannak a titkos lelőhelyek. 

Rockyért mindenesetre nem kell titkos helyeket keresni, megy tovább, ha jól számolom, ez már a nyolcadik, még ha Creed II is a címe, és még ha meg is próbálnak úgy tenni, mintha önmagában is megállná a helyét a film. Persze, hogy eszemben sem volna megnézni, ha nem sétálgatna a háttérben Sylvester Stallone, hetyke pörge kalappal a fején, és én nem tudnám, hogy miért is viseli ezt a rozzant tökfödőt. 

creed.jpg

Nem azt mondom, hogy rágom a körmöm az izgalomtól, hogy mi lesz a sorsa az ifjabb Nike-reklámnak, de azt érzi az ember, hogy ennyivel tartozik mindenkinek. Stallonénak, aki, a legenda szerint hatszáz dollárral a számláján mondta azt, hogy köszi, de a forgatókönyv nem eladó, csak velem együtt, vagy én játszom Rockyt, vagy senki, és csak elérte (ezekkel a színészi képességekkel!), hogy ő legyen a kiválasztott, és most már tudjuk, hogy így volt helyes, mert a filmművészet nem színészi képességek kérdése, ha Burt Reynolds az első Rocky, nem lett volna hét folytatás. Kicsit ásítozik a nézőtéren az ember, de mégis olyan az egész, mint egy nagy családi vacsora, örülünk, hogy együtt vagyunk, és félünk, hogy legközelebb valaki hiányozni fog. Stallone arca már alig hasonlít bármire is a sok kozmetikai beavatkozás miatt, de van annyi öniróniája, hogy legalább a haját szóvá is teszik a filmben, hogy milyen érdekesen nőtt. És, ugye, a szokott probléma, mindent lehet fiatalítani, csak a szemet nem, máshogy törik rajta a fény, mintha az öregek mindig a távolba néznének, és nem nagyon tetszene nekik, amit ott látnak. 

Még látta Elvist

Még látta Elvist

A héten volt Elvis Presley 84. születésnapja, szóval, ha jól számolom, épp annyi ideje halott, amennyit élt. A Pólusban ma este Elvis emlékestet tartanak, föllép Novai és Marót Viki, levetítenek egy Elvis-filmet, és beszélgetnek Barcs Endrével, aki találkozott Elvisszel, minden rendes rajongónak ott a helye. 

elvis.jpg

De ha már Elvis rajongóinál tartunk, emlékszem, úgy harmincöt évvel ezelőtt, amikor Kocsis Zoltán azt a meglepő kijelentést tette, hogy "azért jó az az Elvis Presley". Hüledeztem. Nem azon, hogy neki tetszik, hanem egyáltalán, hogy tudomása és véleménye van róla. Nem mintha azt képzeltem volna, hogy burokban él, de valahogy úgy tűnt, hogy egy Elvis Presley nem töri át azt a hangfüggönyt, amit egy klasszikus zenész húz maga köré. Nem a sznobériáról van szó, hanem hogy egy Elvis-dal neki, nekik túlságosan kiszámítható, túl egyszerű, nem tudja magát vele sem kifejezni, sem azonosítani vele. Mennyivel könnyebb nekünk, akik csak ordibáljuk a dalokat a kocsiban, és úgy érezzük, nem vagyunk más, mint egy vadászkutya. (Tudom, nem is Elvis-szám eredetileg, Big Mama Thornton énekelte először az ötvenes évek elején.) Azóta hallottam már Bryn Terfelt is,  a Hound Dogot énekelni, de ő csak vokálozott egy filmen, hogy aaaaaa - aaaaaa. De rég is volt, hogy Terfelt úgy kellett és lehetett szeretni. 

Kocsisra visszatérve: azóta, persze, láttam a kettős portrét Presserről és Kocsisról, ott Vámos Miklós kérdezte Zoltántól, hogy ismersz olyan dalokat, mint a Trombitás Frédi? Kocsis mondta, hogy persze, bár szerinte ugyanaz, mint a Congratulation. És Vámos pont azt válaszolta, amit én a tévé előtt, hogy tényleg. De amíg nem mondtad, soha nem vettem észre. 

 

Sir Stanley babája

Sir Stanley babája

A szokásos kérdés a kiállítás végén: akkor melyiket vinném haza? Melyikkel élnék szívesen otthon, egy lakásban? Azt mondanám a Nemzeti Galériában az angol iskolát nézve, hogy Sir Stanley-vel. Vagyis az ő Patriciájával. Aki nem is az övé, és, ami azt illeti, nem is Patricia, Ruby Vivian Preece az eredeti neve. 

preece.jpg

Néz le a falról, kicsit széttartó szemekkel, széttartó keblekkel, elvirágozva, nem látszik rajta, hogy szörnyeteg lett volna. Ennek, ugye, két oka is lehet, vagy nem volt szörnyeteg, vagy Stanley Spencer annyira szerette, hogy ezt a szörnyetegséget képtelen volt beléfesteni. 

A tények meg az életrajz semmiképpen nem biztató, Patricia Preece már fiatalon áldozatot követelt, úszni tanult egy tóban, és, csodák csodája, egyszerre elvesztette a lába alól a talajt. Segítségért kiabált, és segítséget is kapott, a hetven fölött járó drámaíró, William Gilbert személyében, aki a tóba ugrott, odacsápolt hozzá, ő rátette a kezét a drámaíró vállára, és az alámerült a vízben. Föl sem  bukkant többet élve, a halottkém szívleállást állapított meg. Patricia kisasszony sértetlenül partot ért. 

Nem ezért utáljuk vagy utálják, hanem a Stanley Spencer körül viselt dolgaiért. Bár Patricia Preece a saját neme iránt vonzódott, szégyentelenül flörtölt a festővel, de állítólag tényleg szégyentelenül, lengén öltözötten mászkált előtte, nyilván azt gondolta, hogy egy festő az ilyesmihez szokva van. Addig lengéskedett, amíg Sir Stanley elvált a feleségétől, sőt, egy idő után feleségül is vette Patricia Preece-t, bár szerelmük szigorúan plátói maradt, Preece továbbra is ragaszkodott festőnő szerelméhez, Dorothy Hepworth-höz. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy időnként Hepworth képeit is a sajátjaként adta el, így aztán a legjobb angol festők között tartották számon az értők. Ez az érzelem azért nem tartotta vissza attól, hogy amit lehet, kicsikarjon Sir Stanley-től, magára írassa a házat, vásároltasson ékszereket, ruhákat, amit szokás, sőt, Spencer halála után Lady Spencernek neveztette magát. 

Tényleg olyan az egész, mint valami Agatha Christie-regény, csak azt várja az ember, hogy ki lesz a gyilkos. Én Spencer első feleségére gyanakodnék. Vagy valamelyik gyerekre.  

De a gyilkos nem jött, Patricia Preece természetes halállal lakolt 1966-ban, 72 évesen. A képe sincs az én falamon, lecsapott rá a Tate Gallery. 

Kodály elidegenedik

Kodály elidegenedik

kodaly.jpg

Norman Lebrecht, az angol zenekritikus a blogján (Slipped disc) közzétett egy tízes listát (utóbb aztán még egy tízes listát) azokról a szimfonikus művekről, amelyeket régebben gyakran játszottak, de az utóbbi időben eltűnni látszanak. Ahogy az várható, a lista nem egészen pontos, tele van nélkülözött, de azelőtt sem annyira népszerű darabokkal, és ahogy várható, ennek szellemében tette hozzá minden kommentelő a maga hiányérzeteit. A karmester Leonard Slatkin például, meglepő módon, Bartókot nélkülözi, hogy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot nem játsszák eleget. Jaj, vicces, mert Slatkin is elrontja, többes számban mondja a cselesztát, mint régen a Markos-Nádas duó a Felvonulók kérték paródiában. Mindegy, Slatkinnak talán és remélhetőleg nincs igaza, jövő hétfőn Simon Rattle a Zenét vezényli a Müpában. 

De Kodály, mint szimfonikus, mintha tényleg lekerült volna a műsorfüzetekről. És nem a világban, hanem nálunk is. El lehet éldegélni akár tíz évet is rendszeres koncertjáróként anélkül, hogy az ember belebotlana a Galántai táncokba. És lehet okoskodni, hogy Bartók látóköre szélesebb volt, nem véletlenül lett végül nemzetközibb zeneszerző, mert mi magunk nem lettünk nemzetközi közönség. Itthon vagyunk, csak épp Kodály nincs itthon.