Talán, mintha, esetleg a második Buchbinder koncert lett volna jobb a kettőből, de a különbség nem lényeges. Az is számíthat, hogy az összes közül az Emperor, vagyis az 5. zongoraverseny tűnt előzetesen a legkockázatosabbnak, a karmester nélkül legnehezebben kivitelezhetőnek, és nem volt szörnyű fejreállás, legfeljebb a végén már azt érezte az ember, hogy ezt valószínűleg soha nem hagyják abba, hogy van ez a Beethoven-képünk, hogy egy, megy a zene, mint a gyorsvonat, de ez egy különleges nosztalgiajárat, és körbe-körbe vonatozunk.

Ez is valami.

Ha már vonat, végig a két hangverseny alatt azt éreztem, hogy tényleg beszálltunk a TGV-be egy nagy európai útra, és az egyetlen szabály, hogy nem szabad kiszállni. Mind az öt zongoraverseny alapvető élménye az volt, hogy nahát, ez is kimaradt, ez is kimaradt, ez is viccesebb, az is mélyebb. Azért lehet látni, hogy miről van szó, hogy mit írt Beethoven, de úgy igazán,  mélységében megtapasztalni alig lehet valamit. És akkor egy kissé kiábrándító a vezénylő zongoraművész, aki úgy vezényel, hogy a lábával a zongora alatt mutatja, hogy most ez olyan, mintha belerúgnánk egy labdába, menjen lendületesen, guruljon. Azt pontosan melyik hangszeres látta, hogy a vezénylő tábornok az asztal alatt mit mutogat? Hát igen, csak mi, a közönség. Ez a kedves Rudolf Buchbinder nekünk vezényel, hogy mit kellene hallanunk. Én sajnos csak látom, nem hallom.

Ha valaki azt mondja, hogy végül is ezért járunk koncertre, hogy lássuk is a zenét, ne csak halljuk, annak alighanem igaza van, de még sincs igaza.

Van az az anekdota, hogy tetszett a darabom? Olyan volt, mint Napóleon kardja. Igazán? Igen. Hosszú és lapos. Valami hasonló jutott eszembe Buchbinderről. Mint Napóleon Tolsztojnál. Valaki odaáll a menetelő embertömeg élére, és azt hiszi, hogy ő vezeti a többieket.

Nem állítom, hogy pont ezt vártam, de azért mégsem teljes csalódás. Rudolf Buchbinder két nap alatt eljátssza az összes Beethoven-zongoraversenyt, mármint a hivatalosakat, a Hegedűverseny zongoraátiratát nem, csak az öt alapot. Zongora mellől vezényel, nem tudom, hogy ennek mi haszna van, az meglehetősen homályban marad a koncert (az első koncert) végéig. Úgy értem, a zongora mellől vezénylés mintha azt jelentené, hogy a dirigálás nagy részét elvégzi a zongora, arra a hangra, azokra az elgondolásokra reagál a zenekar, és néha azért mutogat is a szólista, hogy jelezze: itt mindenről ő tehet.

Ehhez képes Buchbinder szinte semmiről sem tehet, a hangszer viszonylag pontosan és nagyon színtelenül változtatja hanggá a kottaképet, de erre a Nemzeti Filharmónia csak úgy tud reagálni, hogy viszonylag pontosan és hasonlóan színtelenül húzza-vonja. Mivel nincs valóságos karmesteri kontroll, a hangzáskép egy kissé féloldalas (pont középen ülök), jobbra dől a hajó, a mélyvonósok hangsúlyosabban és érdekesebben vannak jelen a hegedűknél – de hát éppen ezért nincs csalódás, valahogy ez pont érdekes, az alap, amire föl van húzva a három katedrális. (Na most hogy hajó vagy katedrális, azt nem sikerült tisztáznom magamban. Talán elsüllyedt katedrális.)

A három víz alatti katedrális pont nem valami építészeti remeklés, tulajdonképpen az az érdekes, hogy hogyan is lehet ennyire érdekességmentesen elzongorázni ilyen nagy műveket, ennyi év gyakorlatával, de nem lehetetlen. Azért a G-dúr versenymű második-harmadik tétele így is egy kicsit megmoccant, lehet, hogy azt a legjobb indulattal sem lehet unalmassá tenni. Ez is egy tanulság.

Nyilván nem függetlenül attól, hogy ezeket a képeket, vagy ha nem is pont ezeket, de a rokonait először az Élet és Irodalomban láttam, az volt a legelső benyomásom a Műcsarnok Szurcsik József kiállításán, hogy miért ilyen nagyok ezek a dolgok a falon. A második, hogy miért ilyen színesek, de nem volt mindegyik színes, van fekete-fehér terem is. Ez már megint a régi nóta, hogy a grafika kevés, tessék megnövelni, kiszínezi, úgy lesz csak belőle komoly művészet. Van, aminek nagynak kell lennie, a lepedőszerű vászonra szénnel rajzolt tájképeknek, itt fontos, hogy ne a dombok hullámozzanak, hanem maga a kép.

És akkor meghallom a művész hangját, épp fiataloknak, ha jól sejtem, fiatal képzőművészeknek magyaráz, hogy miként is lehet rögzíteni a szénnel húzott vonalakat a lepedőn. Hajlakkal. De a minőség nagyon fontos, minél rosszabb, annál jobb, mert a menőbb cégek azért odafigyelnek, hogy a hajlakk ne egy életen át tartsa a frizurát, de itt meg épp ez volna a cél, az egy (vagy több) életen át tartás. Elvegyülök feltűnés nélkül az egyetemisták között (tréfa) és érdemes, mert Szurcsik egyszerre csak azt mondja, hogy a szobrai nem szobrok, a festményei nem festmények, ezek mind grafikák. Akkor ő is tudja. És azt is mondja, amit nyilván sokszor elmondott már, de nekem új: minden művészet grafika – bár nem minden grafika művészet.

Éljen, éljen, éljen.

Hogy még több éljen legyen, megállunk a cipős kép előtt, egy nagy cipő talpát nyalják a boldogtalan emberek, és mondja, hogy igen, ez egy gojzervarrott, kaplis lábbeli, mennyi az ára, és hogy ez őt mennyire megragadta. Szóval ez sem csak az én mániám, a szép új világ és a szép új cipők közötti összefüggés.

Boldogan megyek haza, ámbár lehet, hogy nem pont ez volt az alkotói szándék.

Azt írja Láng Orsolya: 

Fájdalomból vagyunk és örömből vagyunk

mi fájdalomokozók, örömokozók

Holott telítődöttek

holott telhetetlenek. 

Már hallom is, hogy valaki elégedetten fölsóhajt a távolban: ugye, mondtam, hogy József Attila. Mert hát valóban József Attila ez a kétszeri holottozás, a Ringató kezdete, Holott náddal ringat, holott csobogással. Amiről mindig azt hittem, hogy a költészet vagy a nyelvi kifejezés csodája, az absztrakt verselés, nem lehet megmondani, mi mit jelent, hogy lehet valakit tavi csókolással ringatni, és mégis mindannyian értjük, miről van szó. Nem mintha a holott ritkán szerepelne a magyar költészetben, hogy csak egy erős és korai példát mondjak: holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. De ez a holott nem az a holott, itt még azt jelenti, hogy "ahol". Persze, furcsa szó, mert olyan, mintha kérdezne valamit, és rögtön válaszolna is rá: hol? ott. 

Később a holott megváltoztatta a jelentését és a funkcióját, kötőszó lett belőle, "jóllehet" értelemben, de azt, amennyire tudom, soha nem jelentette, amire József Attila használta, vagyis azt, hogy "időnként". De hát mit lehetett csinálni, neki két szótagra volt szüksége, hol az kevés volt, időnként meg sok. Lett hát "holott", és aztán ezt örökségként hagyta Láng Orsolyára. Vagy ránk, ezt most nem is tudom. 

Nagyon ötletes film a Kék Pelikan, annyira az, hogy majd más fórumokon is fogok vele foglalkozni. Itt és most csak annyit, hogy hiába tűnik hibás helyesírásúnak a cím, mert egyre inkább terjed a divat, hogy a több szóból álló mozifilmek minden szavát nagybetűvel írják, itt jogos a nagybetű. Nem a tintáról van szó benne, de majdnem.

Rendszerváltási történet, úgy is kezdődik, ahogy szinte minden visszaemlékezés, hogy azok voltak a nagy idők, azt hittük, hogy, de aztán… Hanem amíg azt hittük, addig csodálatos volt a világ.

Ha saját magamra gondolok, azért nem teljesen így volt. Emlékszem, Bécsben voltam, amikor láttam az újságcímet: Ungarn wird frei, kimennek az oroszok. Persze, hogy örültem, de akkor még azt hittem, hogy na és, akkor mi van? Ha nagyon akarnak, majd visszajönnek.

Aztán, persze, rájöttem, hogy ebben nem volt igazam, de két pillanatra nagyon határozottan emlékszem, amikor az ember megértette, hogy nem arról van szó, amiről szónak kellene lennie. Egyszer az utcán menve láttam, hogy Kuncze Gábor száll ki egy hatalmas Jeepből. Persze, jól van, de azért az ember tudta, hogy ekkora autót a képviselői fizetésből nem lehet megvenni, és akár ő vette magának, akár kapta valakitől, ez semmi jót nem jelent. A másik alkalommal Rogán Antal vásárolt magának cipőt Vassnál a Kígyó utcában. Akkoriban talán hetvenezer forint volt ott egy kézzel készített surranó, néztem, ahogy próbálgatja, hehe, az ifjak próbálnak az alkalomhoz megfelelően öltözködni. Hányas méret? 39. És amikor kiválasztotta a megfelelő feketét, azt mondta, hogy akkor most kér egy ugyanilyet barnában is.  

Ja, értem. Az más.

És tényleg más lett.   

Így kezdődik Láng Orsolya Ház, délután című verseskötete.

Legyen úrrá rajta a fájdalom. Tereljék el

figyelmét figyelmes hozzátartozók. Villanjon

fel még alkalmanként az életkedve, olyankor

legyen pont olyan, mint régen.

Valamiért Ady jut az eszembe, teljesen más összefüggésben, teljesen máshogy, és mégis rokon valahogy az Aki helyemre áll majd.

Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Innyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.

Álljon el a szive,
Süketen tétovázzon,
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.

És nem tudom, hogy ez csak valami privát kapcsolás, vagy tényleg van valaki, akiről jogosan jut az embernek Ady az eszébe.

Még folytatom az olvasást.

Itt ülök az operavilág közepén. Vagyis nyilván több közepe is van ennek a világnak, de megkockáztatom, hogy ma este ez az, Salzburg és a Gioconda, Antonio Pappano az árokban, Anna Netrebko a címszerepben, mégis az otthoniakra gondolok. Misura Zsuzsára, Szilfai Mártára, Szendrényi Katalinra, Marton Évára, akik miatt néztem otthon ezt az operát, akik miatt megszerettem a darabot, és akik miatt most, ennek, itt úgy tudok örülni. Pedig ebben a rendezésben Gioconda a második felvonásban elektrosokk kezelésen esik át. Mindegy. Csak arra gondolok, hogy az ember annyi mindenen szeretne változtatni önmagán, de ezen pont nem.   

Linz nem klasszikus turisztikai célpont, gondolom csak az jön ide, akinek dolga van, vagy rokonai laknak itt. Legalábbis én eddig csak akkor voltam, amikor dolgom volt, Gidon Kremert néztem, aki Piazzollát játszott, de annyira elszámoltam az időt és a távolságot, hogy a városból semmit sem láttam. Így most meglepetés, hogy mennyire szép, tágas és egységes a főtér, hogy minden annyira kicsi, a magamfajta lézengőkkel többször is találkozom a rendelkezésre álló délután, ez a skót szoknyás Sean Connery ott volt a megyeházánál is, ez a nő meg a régi dómban imádkozott.

Szép város, kicsi város Duna-parti város, és a legnagyobb élmény mégis az ottlét. Ezt voltaképpen soha nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért olyan fontos ott állni, ahol Julius Caesart ledöfték (nem Linzben történt), Savonarolát máglyára kötözték (ez sem), de most pontosan ezt érzem. Már hogy ott vagyok, ahol a dolgok történtek. Itt halt meg III. Frigyes, miután túlélte a lábamputációt 77 évesen, de aztán belehalt a mértéktelen dinnyefogyasztásba. (Nem egyértelmű számomra, hogy sárga- vagy görögdinnyével mértéktelenkedett.) Itt orgonált tizenkét éven át Anton Bruckner, aztán ceruzával ráírta a hangszerre, hogy Lebe wohl. Néha azt érzi az ember, hogy ennyiből jobban megérti Brucknert, mint a szimfóniáiból, a Nulladiktól a Kilencedikig. És igen, itt lakott Mozart, amikor mindannyiunk közös szerencséjére elfelejtett partitúrákat hozni magával, így kénytelen volt egy új szimfóniát írni a linzi rajongóknak.

A savanyúaknak persze ez is csak azt jelenti, hogy pusztul a világ. Hol van ma egy Mozart? Vagy legalább egy dinnyefaló német-római császár?  

Gondolom, az egész kérdésnek van valami egészen egyszerű megoldása – csak nem tudom, mi az. Nem is olyan fontos a kérdés, mégis feltűnik, hogy a Bach-passiókban a zsidókat hol Judénak, hol Jüdének mondják. Úgy értem, egyes előadáson vagy felvételen aztán következetesen, de nem tudom, mi a hangváltozás oka. A Forster-lemezen (berlini kórus) Jude, a Gardineren (angolok) Jüde, és mielőtt azt hihetné az ember, hogy ez talán az angolok téveszméje, a nagypénteki Müpa-koncerten is Jüdét énekeltek, pedig ott svájci volt a kórus. Érdeklődtem a Németországban élő rokonoknál, de ők csak a Jude változatot ismerték. De ők Hessen tartományban élnek, és nem tartják kizártnak, hogy a szászországi kiejtés esetleg Jüde, hogy Bach feltehetően így használta a szót. Mindenesetre megnézték a Dudenben, ott csak Jude van, illetve igei formában van az, hogy jüdeln. Ez az, amit magyarul, ha jól tudom, úgy mondanak, hogy jidlizik, zsidós hanghordozással beszél. Erről persze eszembe jutott a rendszerváltás ideje, amikor Murányi László (Isten nyugosztalja) elmondta, hogy a televízióban túl sokat jiddiseznek, felemelik a hangsúlyt a mondat végén, mire Ungvári Tamás (Isten nyugosztalja) azt válaszolta, hogy azt jidlizésnek mondják, és hogy Murányi beszél, aki egy évtizede tartozik a magyar népnek egy orrsövény-műtéttel.

Ez is egy olyan pillanat volt, amikor az ember rájött, hogy a rendszerváltás nem pont az, aminek előre képzeltük.

Nem vagyok teljesen őrült, legalábbis remélem, de tudván tudva, hogy este Máté-passió lesz a Müpában, azért délelőtt még meghallgattam a János-passiót. Nem azért, mert passióból sosem elég, hanem épp azért, mert elég, mert lemegy az ideje, és az ember egy évre búcsúzik a műtől. Próbáltam már ez ellen tenni valamit, hiszen a zene nyilván zene, nem nézem a naptárat, hogy mikor hallgassak egy Chopin-keringőt, de a gyakorlat mégis ezt teszi: húsvétkor véget érnek a passió-hallgatások. Szerintem másoknál is. Ha elkezdődnek egyáltalán.

Tehát János-passió, vezényel Karl Forster, egy mára teljesen elfelejtett karmester (és zeneszerző), vagyis elfeledett volna, ha nem volna ez a felvétel. Ezt sem miatta emlegetik, hanem az énekesek miatt. A fiatal Christa Ludwig, a fiatal Dietrich Fischer-Dieskau, akinek ez a Jézus számomra élete egyik csúcsteljesítménye (bár nyilván sok csúcsot járt meg élete során), komoly, szép hangon, nagyon ünnepélyesen, nagyon megingathatatlanul, mégis törhetően, ahogy annak lennie kellett annak idején – bár most nem is tudom, mi az annak ideje. És Fritz Wunderlich az Evangélista, és ez tényleg különös, amikor nem hisztériába hajló hangon mesélik el a történéseket, hanem igazán énekelve.

Ilyen énekesek mellett is a kórus a főszereplő, nyilván ez Forsteren múlik, aki harminc éven át igazgatta a berlini Szent Hedvig katedrális énekkarát, tudja, mit akar, és mit várhat. És tudja, mi a tökéletes tempó, egyszerűen arra figyel, hogy minden szó és minden mondat jól érthető és énekelhető legyen, és ez megadja a gyorsaságot és lassúságot.

Tényleg azt hittem, hogy Bach szövegfüggetlen zeneszerző, neki a telefonkönyv is alkalmas lett volna bármilyen énekkari csodára, ha szerepel benne Jézus neve, de a valóság bonyolultabb. Vagy egyszerűbb.