Jazzbartók

Jazzbartók

p9210011.JPG

Lejárt a Bartók-művek jogvédettsége, és egyelőre nem szakadt le a világ mennyezete, nem kezdett el sok tehetségtelen és méltatlan ember Bartókkal takarózni, az ő műveivel ügyetlenkedni színpadon és koncerteremben. Nem marad így, az is bizonyos, de Bartóknak már ártani nem lehet, ő a harmadik vagy negyedik nagy B az európai zene történetében, Bach, Beethoven, Berlioz, Bartók. Na jó, Bizet is. Akkor ötödik. Első felszabadulásként... Első? Valaha az Emerson, Lake and Palmer is készített egy The Barbarian című átiratot az Allegro barbaróból, az finoman szólva sem világbajnok munka. Most a Sárik Péter Trió lemezbemutató koncertet adott a Zeneakadémián, és nagyon jól zenéltek mindhárman, mindnégyen, ha Bartókot is közéjük vesszük. Az ember óhatatlanul is elkezd azon gondolkodni, hogy ha magát Bartókot odatették volna, mondjuk a nyolcadik sor belső szélére, mit szólt volna. Talán nem tetszett volna neki, talán azt mondta volna, nem azért bajlódtam annyit a hangszereléssel vagy a zongorán való pontos megfogalmazással, hogy most újragondoljanak. 

Egyébként is van valami, amivel nem értettem egyet, hogy mintha azt hangsúlyozták volna: a jazz-változattal Bartókot közelebb lehet hozni a mai hallgatósághoz. Egyszer Sárik Péter mondta is, hogy otthon tessék azért meghallgatni az eredetit, a 2. zongoraverseny lassú tételét. Valahogy azt képzelem, Bartóknak ma már erre nincs szüksége, a közönség nem borzad, nem emlegetik a macskákat és az egyéb kellemetlen hangú állatokat és tárgyakat. Ami fontos, és amit meg is tesznek a zenészek, az a továbbgondolás, vagy valamiféle aktív reakció a meglévő művekre. Tisztelettel és olyan hűséggel, hogy a Ne hagyj itt feldolgozás végén megszólalhat a széksorokban ülő női kar is, megfordítva a logikát, nemcsak onnét indul a szám, de oda is érkezik, aranyos ekékhez és sűrű könnyekhez. Bartók már nem szent tehén. Csak szent. 

Körök a Carmina körül

Körök a Carmina körül

p9200036_1.JPG

Carmina burana bemutatóra készül az Opera, vagyis most az Erkel Színház, és ez megint egy újabb lehetőség, hogy az ember megpróbálja rendezni a viszonyát a művel. Számomra a Carmina burana a legzavarbaejtőbb 20. századi művek közé tartozik, egyszerűen nem tudom, mit gondoljak róla. Túlságosan elragad, és közben fogalmam sincs, hogy ez alapjában véve mennyire jó zene, mennyire csak a ritmus, az ismétlések, a szöveg ereje az, ami viszi a hallgatót. Nem mintha az kevés volna, de mégis. Mit gondoljunk a műről? A legegyszerűbbnek az tűnt, ha megkérdezem az előadás karmesterét, Bogányi Tibort. 

- Szabad ott elkezdenem, ahol velem kezdődött? 

- Persze. 

- Beültem mindenféle kisvárosban a Carmina burana előadásokra, ahol ez ment. Műanyag pohárból söröztek, és természetesen nem volt zeneileg semmi kidolgozva, nagyon slamposan játszottak, felkészítetlen zenekarokkal, amatőr kórusok nyenyerészésével. Így ismertem meg a darabot, és nagyon sokáig nem is nyúltam hozzá, mi ez az egész, minden lemegy háromszor, ráadásul hamisan. Ezért nem könnyű eldönteni, hogy jó zene-e vagy sem. Mert nem halljuk jól. 

- De nem függhet minden az előadások színvonalától. Van benne ez a masszív ritmika, az ismétlések, mintha valami felstilizált popzene volna az egész. Nyilván ez is az alapja a népszerűségének. Az ember tudja a fejét rázni rá

-  És azok a gyönyörűséges tételek? A Trutina vagy a Dulcissime? Olyan sok lírai szépség van benne, hogy megfér az erő ezzel a lírával. Ami az egészet harmonikussá is teszi. Hiszen mindenki azt ismeri, hogy Bumm, O, Fortuna, bumm velut Luna bumm. 

- Kokó, a bokszoló Kokó is mindig erre vonult be. 

- Mert olyan ereje van. Ha jól csináljuk, a mi klasszikus zenét kedvelő rétegünk is hatalmas élményt kap belőle. Azok, akik Mahler és Bruckner szövevényes polifóniájához szoktak. Ez volt nekem is a nagy rátalálás. Amikor négy vagy öt éve végre rászántam magam, hogy elvezényeljem. Svájci turné a Pannon Filharmonikusokkal. Beethoven Kilencedik és Carmina. Ez milyen párosítás? 

- Nem te választottad, ezek szerint. 

- Nem. Belekényszerültem. Na, mutassátok csak. Kinyitottam a partitúrát, és hiába csellóztam benne még fiatal koromban, akkor csak pörgött az egész, most meg láttam, ahogy belenéztem a kottába, hogy zseniális. Hm, archaikus, hm, középkori,és mégis erő van benne, tele gyönyörű akkordokkal és melódiával. Melódiát a legnehezebb írni. Még Mahlernak is nehéz. 

- Jó, de Paul McCartney mennyit tudott. 

- Mondjuk Bruckner is.

- Akkor ezzel a kettősséggel dolgozik a darab? Az is megérti, aki először megy koncertre, és az is, aki dörzsölt klasszika-barát? 

- Én ezt látom benne. Úgy értelmezem a munkánkat, a karmesterséget, hogy átmegy a zene a testünkön. Aztán a kezünkön kijön. Állok a zenében, és formálom a saját világomra. Átfolyik rajtunk a zene, és ahogy kijön a kezünkön, egy picit átváltozik olyanná, amilyenek mi vagyunk. Ahogy ez megtörtént a Carminával az első próbákon vagy az első koncerteken, rájöttem, hogy ebben nagyon nagy erő van. Szépség, líra, humor, szarkazmus. 

- Mondd, ha nem jöttél volna erre rá, akkor is elvállalod az előadásokat? 

- Húsz év zenészség, karmesterség után... Született zenész vagyok, gyerekkorom óta érzem, hogy megfog ez a világ. Amikor beültem a zenekarba csellistaként, akkor is, tudtam, hogy én igazából karmester vagyok. Láttam a karmester diákokat Helsinkiben, és éreztem, hogy egyrészt ez nagyon nehéz munka, másrészt viszont ők semmit nem tudnak hozzátenni az egészhez. Nem az a lényeg, hogy ütünk, hanem amit hozzáteszünk a zenéhez. 

- Szóval a válaszod az, hogy... 

- Kettős a válaszom. A húsz év körülbelül annyira elég, hogy némely dolgot megválogatok, de érdekel az új. Skalp, be kell gyűjteni. Ha nem szeretem, akkor is. Ha nagyon idegen marad, utána nem csinálom újra. 

- Meghódítandó terület? 

- Abszolút. Az, amit ha meghallok, rögtön megy az ereimben, és érzem az univerzummal való kapcsolatot, az Bruckner. Ami nekem nehezebb, az Mahler. 

- Érdekes, mert a magyar közönség ezzel pont fordítva van. 

- Mert van egy Fischerünk, aki megtanította nekik Mahlert. 

- Visszatérve a Carmina buranára: mitől olyan nehéz ez? Mi lehetett Orff célja azzal, hogy olyan embertelen magasak a szólamok? Vért izzad a bariton. 

- Az a csodálatos díszítés, az gyönyörűséges része az egésznek. Nehéz, magasra írta, de kell bele, ha a szerelemről beszélünk.

- De a kocsmai résznél is nehéz, az Estuans interius is kegyetlen. 

- Ja igen, van tizenkettő G benne. De a G az még a bariton láge, bele kell, hogy férjen. 

- Azért megkínlódnak vele nagy énekesek is. Neked ki fogja énekelni? 

- Ketten vannak, Szegedi Csaba és Haja Zsolt. 

- Mindkettő magas bariton. 

- Jó énekes kell hozzá, akinek ez megvan. Aztán az A már tényleg rázós, amikor jön a Dies nox et omniában a három csodálatos archaikus díszítés. Kétszer fölmegy A-ra, harmadszorra már H-ra, hogy még többet színezzen, de ez a szerelemhez kell. 

- Egyetértesz azzal, hogy a Cours d'amours, a Carmina harmadik része voltaképpen nagyon is szexuális zene, a vágyódástól a beteljesülésig, az egész aktus benne van, udvarlástól a női sikolyig és férfi diadalig tart? 

- Nem. Nem értek egyet. Az erotika, majd látható a vizualizációnkban, ebben a nyers formájában nincs benne. Az aktus szerintem az, amikor a Si puer cum puellulában, ugye, bemennek egy szobába... 

- Ez számodra a legsötétebb pillanat? 

- Ez a magmája. Bementek a szobába, egymás mellett ültek, levette a ruháját, hallala-halla. Egy ilyen, ritmikus tételben mondja el az aktust. Aztán kijön belőle, Tempus est iucundum, és már minden felszabadult. Nincs a zenében az aktus, csak elmondják. A Dulcissime a gyönyörűség csúcsa. De ez nem erotikus felsikoltás, köze nincs hozzá. Fölmegy a magas D-re. Szerintem ez az újjászületés. Utána a Vénusz-himnusz, az Ave, formosissima a megdicsőülés. Ezt jelenítjük meg. Én egy gyereket akartam volna, ez a születés ünnepe, egy új kis Messiás megjelenése. 

- És akkor így logikus az O, Fortuna visszatérése. Az örök körforgás. 

- Aranyba borítjuk az egész színpadot, és a táncosunk, Popova Aleszja repül. A pár egymásra talál és megdicsőül, a kórus utat nyit, és kimennek az éterbe. Semmi vulgaritás. 

- Miért van az, hogy a Carmina burana egy trilógia része, a másik két darabot, a Catulli carminát és a Trionfo di Afroditét mégsem játsszák, nem is nagyon ismerik? 

- Ez nagyon kompakt darab, nagyon egyben van. A másik kettő egy kicsit sántít. Nem egészek, nem épülnek ekkorát. Azért érdemes volna a hármat együtt játszani, hiszen Orff így képzelte el. 

- Mindenesetre a Carmina burana leginkább önjáró a háromból. Mindig is népszerű volt, és megállt a saját lábán, zeneként is. 

- Mi viszont csináltunk egy jó Gesamtkunstwerket belőle. Megpróbáltuk egységben tartani, de úgy, hogy a zene legyen a legerősebb, mert az élő zene hatását semmi nem tudja fölülmúlni. Van egy hologram háló és mögötte a táncosok. El tud tűnni egy táncos és vissza tud jönni, mágikus képeket tudunk csinálni, ki tud lépni valaki önmagából, és kettő lesz belőle hirtelen. Vagy három. Megpróbáltuk ezt kiegyensúlyozni, hogy ne legyen sok. Nem illusztráljuk a szöveget, ha azt mondják, Hold, akkor nem jelenik meg a Hold, nem vagyunk banálisak. Körülbelül egy éve dolgozunk rajta, fél év tervezés, aztán fél évig napi szinten a munka. Az egész onnét indult el, hogy bármerre járok, mindenütt szomjazzák a 3D produkciókat, igazi minőségi zenével. A nagy operaházak előadásai kezdenek erről szólni. Erről beszél ma a finn operaház, a karmester és zeneszerző Esa-Pekka Salonen külön alapítványt hozott létre, hogy az operát a legújabb technikával hogyan lehetne párosítani. Évekkel ezelőtt fedeztem föl én is magamban, hogy sok zenét látok. Tudom, hogy mi történik. 

- Akciókat látsz vagy színeket? 

- Akciót. Tudom, hogy mi történik. Próbálom néha a próbákon is mondani. 

- Ekkor jön a klasszikus helyzet, hogy jó, jó, de akkor most hangosan vagy halkan játsszuk? 

- Érthető módon. Mi azért innét indultunk. Meg akartam mutatni, amit látok. De van már ilyen technika? Zászkaliczky Ágival, a feleségemmel, aki festő és orgonista, már tizenöt éve keressük a megoldást. Vegyünk egy Mahler-művet, Das Lied von der Erde, mondtam neki, hogy semmire ne gondolj, ne tudj semmit, hallgasd, és fessed le, amit látsz. Nyolc vagy kilenc kép született, amiket kivetítettünk a koncert alatt. Hatalmas élmény volt. Szóval megvolt bennünk egy ilyen éhség.  

- Nem érzed azt, hogy ma minden a szemnek szól, hogy egy használati utasítást sem szavakban, hanem képekben mondanak el? Nem kellene egy kicsit ellene dolgozni, nem mindent a szemnek - alapon? 

- Csakhogy egy másik komoly célt is kitűztünk. Vannak statisztikák, hogy minden országban a népesség  két-három százaléka hallgat klasszikus zenét. Nem akartam elhinni. Agyamat eldobtam, hogy maximum négy százalék megy el operába vagy koncertre. A következő lépés a könnyebben befogadható szimfonikusok, mondjuk André Rieu, vagy magyar megfelelői, ahol kapnak egy kis vizuális ingert, show-elemeket. Erre viszont elmegy tíz százalék is. Van tehát hat-hét százalék, amely megnyerhető. Megkétszerezhetnénk a hallgatóságunkat. Csak az kell, hogy rohadt jó minőségben hallhassák a zenét, populáris darabokat, és úgy kell megcsinálni, hogy mindenki élvezze minden pillanatát. Ez vezérelt minket. 

- Ennek a hat százaléknak a lelkéért dolgoztok? 

- Tudom, hogy csak a küszöböt kell átlépni, és rájönnek, hogy ez nagyon jó. 

 

Sánta Zoltán

Sánta Zoltán

santazoltan.jpg

Döbbenten olvasom, hogy elhunyt Sánta Zoltán. Nem akarok úgy tenni, mint valami fő-gyászolója, de hát ismertem, nézőtárs volt, talán több is ennél. Elfelejtettem sokszor a nevét, ezért nem túl értelmesen úgy hívtam magamban, hogy Gruberova bácsi, mert az az egy biztos volt, hogy ha Edita Gruberova itt énekel, ő a nézőtéren van. Ott is láttam utoljára: tavaly a Zeneakadémián, a középerkélyen. 

Ő keresett meg, hogy felhívja a figyelmemet valamelyik új "Edita-lemezre", írt valamelyik szerkesztőségbe, találkoztunk a Tudományos Akadémián. Teljes rejtély volt számomra hogy mit csinál ott, titkos folyosókon át vezetett az út a titkos irodájába. Röviden beszélgettünk, akkor is olyan volt, amilyennek mindig láttam, ezüst színű, rövid, egyenes szálú haj, keret nélküli szemüveg, amelynek szára belenyomódott a halántékába, és a testi adottságok ellenére is elegáns, gondosan összeállított öltözék. Mosolygott. Igazi feinschmecker volt, ínyenc a zenei választásában, de hát ezt mondani sem kell, ha egyszer Edita Gruberova magyarországi helytartójáról beszélünk. Ha jól értem, még egy megbízható mániája volt, évente megnézte Bécsben az újévi koncertet. 

Nem tudtam és nem kérdeztem, mi a foglalkozása, mit dolgozik az Akadémián, azt sem tudtam, hogy egy ideig az Interkoncert igazgatója volt, egy idő után eltűnt az életemből vagy én az övéből. Most derült ki a számomra, hogy az akadémiai évek után ötvenéves kora körül új hivatást talált magának, borszakértő lett, kitanulta a mesterséget, tanítványból pillanatok alatt tanár lett, nemzetközi szaktekintély, mesterkurzus közben, tanítás után lett rosszul. Nem látni a másik ember lelkébe, nem ismerni a kínlódásait, ha voltak, de amit a külvilág felé mutatott, az csupa szelíd boldogság, harmónia, öröm volt, a szép élet egy lehetséges változata. Nem nagy dolog, én is tudom, de eszembe fog jutni, valahányszor Edita Gruberovát hallgatom. Hiszen eddig is eszembe jutott.  

Feliratos film

Feliratos film

kereses1.jpg

Holnaptól játsszák a Keresés című filmet, ami a hivatalos műfaji megjelölés szerint misztikus thriller, bár nincs benne semmi misztikus. Egyszerűen csak jó. Virtuóz, ami talán megtévesztő is lehet, mert az ember hozzászokik a virtuóz szó negatív jelentéséhez is: iszonyat nehéz és semmi értelme. Iszonyat nehéz, az rendben van, mert a moziban végig valamilyen képernyőt kell nézni. Úgy is kezdődik a film, hogy megjelenik a régi Windows alap, zöld domb a kék ég alatt. Aztán elkezd bonyolódni, nincs benne márkahűség, menet közben átállnak az Apple termékeire, de a látható világ ez marad, látszólag véletlen kompozíciók és rettenetes mennyiségű felirat, SMS, chat, Google keresések, Facebook Tumblr. A közönség nevetett, amikor az utóbbit a járatlan atya tumblernek írta, az ember magába néz, csak a járatlan atya szerepét tudná eljátszani hasonló esetben. 

Az egészből mégis film lesz, izgalmas krimi, és nem az a tanulság, hogy lám, 84 Facebook ismerős ellenére is magányosak vagyunk, vagy nem is ismerjük azt, aki a szomszéd szobában lakik. A történeten kívüli tanulság viszonylag hamar tisztázódik: tényleg megrázó vagy a valóságnál is megrázóbb egy képernyőn látható halál a valóságosnál, a monitoron keresztül kapott tragédia esetenként nagyobbat üt, mint a szomszédban fölfedezett mumifikálódott holttest. Amikor ezt megérti az ember, még előtte az egész film. De azt is érdemes megnézni. 

Múltbéli táncdalénekesnő

Múltbéli táncdalénekesnő

Mindenki ismeri ezeket az időutazásos fényképeket meg videókat. Egy nő sétál az utcán egy húszas években készült amatőr filmen, és mobiltelefonál, vagy legalábbis olyan, mintha épp a készüléket fogná a füléhez sétálás közben. Majdnem ilyesmiket műveltek Az oroszlán ugrani készül című emlékezetesen magyar filmben, amikor Dubrovnik utcáin az egyik titkosrendőr előkapott a zakója alól egy telefonkagylót, amin a másik beszélni kezdett a központtal. De hát arra ma azt mondják, hogy paródia. Van aztán a másik, némileg hasonló műfaj, amelyben különböző latin-amerikai műtárgyakkal próbálják meg bebizonyítani, hogy magasabb intelligencia képviselői jártak nálunk, a Nazca-sivatag vonalait használták leszállópályának (ezt értem, csak azt nem, hogy ha még nem szálltak le, akkor ki rajzolta meg a vonalakat), hogy a különféle istenábrázolásokon az istenek űrhajósruhát viselnek, égből jönnek, égbe mennek, mi lehetne ennél egyértelműbb. arra azért kíváncsi volnék, hogy Latin-Amerikában milyen űrlénybizonyítékokat használnak, nyilván ők a Góbi-sivataggal jönnek, Mongóliában pedig biztosan tudják, hogy vannak bizonyos szlovén kőtáblák, amelyeken űrhajósok láthatóak. És akkor nem is beszéltünk még a most felfedezett 75 ezer éves barlangrajzon látható hashtagről. 

Mindenesetre a Frida Kahlo kiállításon van egy figyelemreméltó mexikói kőszobor, amely ötvözi a az időutazásos műfajt a latin-amerikai űrlényekkel. Ez volna az. 

dscf5473_2.JPG

Nyilván mindenféle értelmezést ki lehet találni hozzá, de én nem látok meggyőzőbbet annál, mint hogy egy idegen kultúra táncdal énekesnője szórakoztatja az inkákat, mikrofonnal a kezében. Azóta sem tudunk leszokni az istenek ilyen jellegű tiszteletéről. 

stolzingimalter 2018. 09. 18. Tovább
Műveltségi vetélkedő

Műveltségi vetélkedő

siri.jpg

Nagyon jó kis sznobéria Siri Hustvedt tizenöt éves regénye, az Amit szerettem, talán több is, majd kiderül. Egyelőre pancsolok az írónő műveltségébe, lassan olvasom, ha azt mondja, Pontormo, akkor pontormózok egy kicsit. Próbálom megfejteni az utalásait, eleve azt sem tudom időnként, hogy most utal-e vagy sem. A regényben szereplő festőt Billnek hívják, nejét meg Violetnek. Akkor ez most utalás Bill Violára vagy sem? Beírtam Bill Violat és Pontormót együtt a keresőbe, Firenze jött ki, egy kiállítás, ahol egy restaurálás alatt álló Pontormót mutatnak Bill Violának. Nagyon okosat nem tud mondani róla. Hanem ha Siri Hustvedt utal, miért utal? Azt is meg kellene fejtenem? Vagy ez valami New York-i heccelődés a nem New Yorkban élőkkel szemben? Végül is elég szép hagyománya van az amerikai műveltségnek és műveltkedésnek, amely az európaiakat szembesíti az európai kincsekkel. Hemingway vagy Woody Allen, nem olyan rossz társaság, hogy kínos lenne melléjük kerülni.  

A problémát mélyíti, hogy valaki van közöttünk, a könyv fordítója, Farkas Krisztina, aki hivatása szerint persze közvetítő, és nem tudom, mikor kell őt hibáztatni, ha kizökkenek a nagy ábrándból. Azt írja a főhős, épp egy képzőművészeti albumban nézegette Giorgione Judit és Holofernész című képét, amit a festő egy ajtóra festett. Miért festette volna ajtóra? Fatáblára festette,,és, amennyire én tudom, a fatábla nem szolgált ajtóként. Vagy rosszul tudom? Suhanjak ki gyorsan Szentpétervárra, megnézni a képet, van-e rajta kilincs? Vagy csak félrefordítás? A panel szó van valahogy ajtóvá változtatva? Vegyem meg angolul a könyvet emiatt? 

giorgione_judith_eremitage.jpg

Mindegy, de kizökkenek. Pedig hálásnak kellene lennem a képért, a mosolygó fejért, ronda férfi, homlokán a szép nő lábával, és a levágott fej mégis mosolyog, az együtt eltöltött éjszaka az utolsó emléke a világból. 

Ötven oldallal később Sziénai Szent Katalin úgy szerepel a könyvben, mint akinek Catherine Benincasa volt az igazi neve, ami már tényleg fájdalmas marhaság, tessék rákeresni máskor, hogy középkori olasz szentek angolosan írták-e a nevüket. Nem nagy ügy, csak előttem van még néhány száz oldal, és nem akarom saját kedvemet sem elvenni. 

 

Édesek

Édesek

Nyolcvannyolc évesen meghalt Walter Mischel pszichológus, akinek sok szakmai érdeme van, de a nagyközönség úgy emlékszik rá, ha emlékszik rá, hogy ő találta ki a Marshmallow testet, vagyis a pillecukor tesztet. A teszt egyszerűen gyönyörűséges, négy és hat év közötti gyerekeket betesznek egy szobába, előttük egy tányéron egy kis pillecukor (nem csak pillecukorral lehet megcsinálni, de ha egyszer ez adta a kísérlet nevét, maradjon ez), és azt mondják nekik, hogy ha nem eszi meg addig, amíg visszatér a kísérletet végző személy, akkor kapnak még egyet. Néha kaptak segítséget, ellenállási technikákat, ne nézz oda, ne gondolj rá, néha nem, ezek már a finomításhoz tartoznak. A lényeg az, hogy (nem tudok jobb szót) meg kell zabálni őket.

A kísérlet célja persze nem az volt, hogy szadizni lehet a kisdedeket, hanem aztán megnézték, hogy a gyerekek az életben évekkel vagy évtizedekkel később hogyan teljesítenek, és arra a többé-kevésbé előre várható eredményre jutottak, hogy akikben volt türelem, önfegyelem, józan belátás, akik ellent tudtak állni a kísértésnek, azok az életben is jobban teljesítettek, jobb munkahelyekre jutottak be, többet kerestek, nem híztak el, és így tovább. A probléma csak az, hogy Mischel doktor nem elég nagy csoporton végezte el a kísérletét, így a következtetés is kissé elkapkodottnak tűnik, azóta készültek olyan tesztek is, amelyek egyáltalán nem igazolták az elméletet. Ami viszont magát Walter Mischelt illeti, nála tökéletesen bevált a Marshmallow test, tizennyolc éves korában ellenállt, és nem lépett be a nagybátyja esernyő-bizniszébe, így aztán olyan munkát végzett, amely élete végéig izgatta, örömmel és sikerrel dolgozott évtizedeken át, és remélhetőleg nem is keresett vele rosszul.   

Chör

Chör

cher.jpg

Valaki, még a bemutató idején azt mondta, hogy a Mamma Mia! 2. részének az az egyik nagy trükkje, hogy sikerül egy teljesen fölösleges szereplőt becsempészni a történetbe, ráadásul úgy, hogy sokkal nagyobb sztárnak állítják be a kollégáinál. Részben igaz, persze, a Cher játszotta nagymama nem sokat lendít az események menetén, csak hát miről szólna az egész film, ha nem róla. Egyébként nem csak a kamera előtt, de a kamera mögött is, ahogy Pierce Brosnan mondta: milyen különös, hogy egy forgatáson mindig vannak betegek, lógósok, valaki, akit épp nem találni sehol, de amikor Cher először állt a kamera elé, akkor hirtelen mindenkit meg lehetett találni, senki nem volt beteg, és akinek aznap egyáltalán semmi dolga nem volt, az is ott téblábolt a helyszínen, csak hogy lássa az öreglányt. 

Van ilyen. Akiben benne van a képesség, érdekes marad, és még csak azt sem érzem, hogy ugyanaz volna helyzet, mint a Chernél csak négy évvel idősebb Paul McCartney esetében, hogy úgy, ahogy van, egy múltbuborékot képvisel, bár az a szeretet, ami iránta megnyilvánul,időnként tényleg megdöbbentő, legyen az Carpool vagy Jimmy Fallonnal az Elevator Surprise (bocsánat, ha valaki számára értelmetlen dolgokat mondok, de mind megkereshető és megnézhető). Cher valahogy elevenebb, talán mert nyíltabban művi az egész megjelenése, nem ő az, hanem valami régi baba, felújítva, amíg föl lehet újítani. És nézzük őt, felújítatlanok, van, aki olyan szeretne lenni, mint ő, van aki minden szeretne lenni, csak olyan nem, mint ő - mindkettő egész jó viszonyítási vagy viszonyodási alap. 

Ő meg visszavonulások és búcsúturnék után a hónap végén új lemezzel jön ki, ABBA-dalok, az ember csak néz, mennyi mindent ki lehet ebből még hozni, nem csak a film, de néhány évvel ezelőtt a svéd mezzoszoprán Anne Sofie von Otter is kihozott egy albumot, mondjuk dögunalmas, tavaly Benny Andersson zongorázott a Deutsche Grammophonnak, azt se gondolta soha, senki. A két szám alapján, ami a Cher-albumról meghallgatható, neki is néha meg kellett kínlódnia a dalokért, nem mintha annyira nehezek volnának, de hetven fölött talán minden nehéz. Szeretnék én úgy énekelni hetven fölött, mondanám a szokásos fordulatot, de ez azért kicsit sem igaz. Azt viszont szeretem, hogy Cher így énekel. Vagy egyáltalán. hogy énekel.  

Cher stolzingimalter 2018. 09. 15. Tovább
Az angyalnevű

Az angyalnevű

carava.jpg

Caravaggio ismét moziba ment, ami érthető, ha valakinek ilyen élettörténete van, nagy hullámverésekkel, sok kalanddal, sok rejtéllyel, gyilkossággal, korai halállal. Az 1986-os Derek Jarman-film ugyan nem volt egyértelmű siker, de néha érezhető a hatása a most futó olasz filmre, amely azért józanabb, művészettörténészek beszélnek a képekről, a modellekről, a fogadtatásról. A végén kiírják, melyik képet hol lehet megnézni, facsarintják az ember szívét, egyrészt az eredeti környezetekkel, Rómával, Milánóval, másrészt azzal, hogy hiszen itt voltak, a főművek közül is sok lógott itt vendégségben a Szépművészetiben, megnéztem őket kétszer, háromszor talán négyszer, de miért nem hetvenszer? 

Lehet azt mondani, hogy túlságosan drámai a történet és a képek feldolgozása, játszik a fény a képeken, minden szinte megmozdul, vagy nem is szinte, pezseg a bor Bacchus kezében, pedig nem ezért szeretjük a festészetet. Vagy mégis? Túldrámázzák, de aluldrámázni még rosszabb volna, mégis Caravaggio a romantikus művészfelfogásunk megalapozója, akinek pokolra kell menni. Igaz, azt nem szoktuk elvárni, hogy esetleg másokat is pokolra küldjön. Vele kezdődik a művészeti kettős mérce, hogy van, akinek szabad bizonyos dolgokat elkövetni, mert nagyobb érdek fűződik az életéhez és az alkotáshoz, mint a törvény előtti egyenlőséghez. Valaki menedéket ad neki a gyilkosság után, szaladhat Nápolyig, hogy ott is legyen Caravaggio-festmény. Onnét tovább, Máltára.  

Végre nem csak az albumokban is előforduló képeket lehet alaposabban megnézni, de a máltaiakat is, a nagy Keresztelő Szent János lefejezését, ahol beszorul a kard a csigolyák köz, és a hóhér épp a tőrét rántja elő a nagy, véres elfoglaltságában. És a kérdések, amelyekről nem is tudta, hogy kérdések, mindig meg voltam győződve, hogy a Szent Máté elhivatásán a szakállas férfi Szent Máté, aki a mellére teszi a kezét, és döbbenten bámul a fénybe: én lennék az? Közben meg lehet, hogy nem a mellére teszi a kezét, nem önmagára mutat, hanem a mellette ülő fiúra, aki észre sem veszi a kiválasztottságát, csak számolja a pénzecskét. Hogy nem az a kérdés: én?, hanem az, hogy ő? És akkor az is rögtön kérdés, hogy melyik a nagyobb kiszúrás, kiválasztottnak lenni, vagy nem kiválasztottnak lenni. 

mate.jpg

stolzingimalter 2018. 09. 14. Tovább
Újabb versenyzők

Újabb versenyzők

namoradze.jpg

Ritkán kap az ember ennyire gyors megerősítést. Miközben a Marton Énekverseny indulóin agyaltam, és hogy mennyire más közönségnek lenni, mint zsűritagnak, mennyire másképp kell hallgatni az egyiknek mint a másiknak, Nicolas Namoradze szép csöndben megnyerte a Honens Zongoraversenyt. Viszonylag fiatal versenyről van szó, 1991-ben alapította egy kanadai asszony, Esther Honens, aki ötmillió dollárt különített el a vagyonából a zongoraverseny céljára. Calgaryban zajlik a verseny háromévente, és igazán gáláns pályadíjért szaladgálnak az ujjak a billentyűkön, százezer (na jó, kanadai) dollárért. Ezt a versenyt nyerte a grúz Nicolas Namoradze, aki zongorista és zeneszerző, és mivel elég sokáig tanult Budapesten, rengeteg lehetőség volt őt hallani, versenyeken, vizsgakoncerteken, normális fellépéseken. Ha nem is sokat, de hallottam is, és eszembe nem jutott, hogy ilyen fordulatok várnak még rá. Jó kezű, légypiszkot is lejátszó pianistának tűnt, aki elboldogul majd a képességeivel a nagyvilágban, de meg sem fordult a fejemben, hogy ő egy százezer dolláros (jó, kanadai) zongorista volna. Ő azonban elkötelezett volt, ment tovább, innét is elment a Juilliardra Emanuel Axhoz, nem ült le siránkozni, hogy miért nem fedeznek föl, most épp Amerikában tanul, még mindig tanul, de közben szépen be is fut, ahogy kell. 

Utólag, persze, bánom, hogy nem hallgattam többet. Másfelől meg annyira jó így tévedni.