Sándor, József, Attila

Sándor, József, Attila

attila.jpeg

Attila lesz este a Margitszigeten, hazajár az öreg csont, itt volt a magyarországi bemutatója is, meglepő módon csak ötven évvel ezelőtt, addig elvoltunk nélküle.

Amikor először utaztam szülők nélkül Olaszországba, az éjszakai vonaton leült hozzám kicsit társalogni (na jó, részemről inkább volt bólogatás meg szavak keresgélése) a kalauz. Itália, opera, mondta, hogy az ő anyja is nagy operarajongó volt, így a két fia is operai nevet kapott. Gondoltam egyikük talán Mario, a másik Rodolfo, de a kedves mama ötletesebb volt: a kalauzt Faustónak hívták, az öccsét pedig Attiliónak. Voltaképpen azóta is csodálkozom, hogy nálunk, ahol Attila nem a vérszipoly és a barbárság megtestesítője, és a név sokkal gyakoribb, mint bárhol másutt a világban, miért is tartott ennyi ideig, hogy az operát egyáltalán bemutassák, és azóta is ritkaság maradt, ha jól figyeltem, a Margitszigeten kívül nem is játszották máshol.

Ezt, persze, nem tudtam elmondani a kalauznak, csak hogy az egyik nagy magyar költőnek is Attila a keresztneve, amitől meg röhögni kellett, mert eszembe jutott az Attila nevű osztálytársam. Irodalomórán, amikor a tanárnő érzelmi állapotba került, és József Attilát egyszerűen csak Attilának mondta, ez a csibész kölök jelentkezett, hogy ne tessék haragudni, de nem lehetne inkább azt mondani, hogy József? Mert mindig megijedek, hogy rám tetszik gondolni.

Tényleg: József nevű osztálytársam nem is volt. 

Humorból is megárt a rossz

Humorból is megárt a rossz

joyeuse.jpg

Otthon Franciaországban. Ez sem kellemetlen érzés, vagy nem volna kellemetlen, ha tényleg ott volnék, nem itthon, Magyarországon, filmet nézve. Filmvígjátékot, ami, szokás szerint halálos műfaj, mert nincs hová bújni. Nem lehet azt mondani, hogy jó ez, csak nem érted, vagy máshogy jó, vagy nem jó, de szép. Vagy nevet az ember, vagy nem. Ha nem, akkor nem jó.

Annyira nincs min nevetni, hogy az ember már önvizsgálatot tart, bár nyilván nem ez a Családból is megárt a sok 2 elsődleges célja. Ezen sem nevetek, meg, tudomisén, a Megdönteni Hajnal Timeáton sem, nem akarok olyan lenni, mint az, aki (még a nyolcvanas években) írt a Hungarotonnak, hogy ez elképesztő és felháborító, az összes lemezén hamis a hang. Amíg rá nem jött, hogy ja, az ő lemezjátszója teker lassabban. Úgy ránézésre a poénok kiagyaltak és erőltetettek, de lehet, hogy a nézőben van a hiba, már az se vicces neki, hogy a gyerekfelvigyázó felébreszt mindenkit azzal, hogy nem tud aludni. Valaki odaadja az ajándék gyűrűt a család legidétlenebb tagjának, hogy rejtse el. Csak azt nem mondja hozzá, hogy ebből még nagyon szellemes bonyodalmakat lehet keverni.

Nem tudom, hogy ez vigasz-e, de a jelek szerint nemcsak mi felejtettünk el filmvígjátékot készíteni.

A macskák réme

A macskák réme

mitsuko.jpg

Gondolom, a klasszikus zene kedvelőinek olyan sokat nem mond Issey Miyake neve, pedig nagyon is érintve vagyunk a művészetében. Ő legalább megpróbálta, és sikerrel próbálta meg, ma két komolyzenei szupersztár is Miyake ruhákban lép föl. Közülük csak az egyik japán, Mitsuko Uchida, hogy a honfitársi elfogultságot kizárjuk. A másik Mischa Maisky. Nyilván nem azért hordanak a pódiumon ilyen ruhát, vagy legalábbis nem elsősorban azért, hogy szépek legyenek, vagy hogy mutatni tudják, ezt is megengedhetik maguknak. A probléma szerintem mélyebben gyökerezik: a fellépő ruhák fejlődése valahogy leállt, ha zenéről van szó. Még mindig a frakk a bombabiztos megoldás, a bécsi újévi koncerten a zsakett. Ahogy nézem, a lakkcipő csak a karmesternek illendő, a többieknek elég, ha fekete csukát húznak amitől aztán végképp nem lesznek se elegánsak, se korszerűek. Mintha egy csapat pincérre bíznánk, hogy közvetítsenek a szürke élet és az elíziumi mezők között.

Nem is ez a zavaró számomra, hanem hogy ezzel elfogadjuk a mélységi zenélés idejétmúlt voltát: ha azok, akik ezt a műfajt gyakorolják, úgy öltöznek, mintha jelmezbálba készülnének, akkor nyilván a műfajjal magával van a baj, meghalt, eltemették, és csak drakulai szelleme jár föl esténként a sírból. Miyakénak sikerült olyan ruhát tervezni, ami egyfelől elegáns, jelzi a különleges alkalmat, másfelől kényelmes, bő, de nem zavarja a zenészt, nem lobog és nem lóg a mandzsetta a billentyűkre. Amennyire tudom, a Miyake-anyagok és ruhák utazáshoz is kiválóak, nem gyűrődnek (amúgy is gyűrve vannak), moshatók, hajtogathatók, könnyűek. Nem lettek általánosan elfogadott darabok, pedig megnézném Kovács Jánost egy Miyakéban.   

Olivia Newton-John

Olivia Newton-John

olivianewton.jpg

Biztos valami védekezésféle, hogy az embernek először a hülyeségek jutnak eszébe. Meghalt Olivia Newton-John, és a legelső, ami beugrott, az Gyulai István, amikor a műkorcsolya-közvetítéskor azt mondta: nekem ide az van írva, hogy Olivia Newton-John énekel, de szerintem ez egy kislány.  

Amiben, egyébként, igaza volt.

A kislányság ellen egyébként maga Olivia Newton-John sokat küzdött, nem tudom, miért, mert elég sokat köszönhetett annak. Például a Grease-ben Sandy szerepét, ártatlan és szőke, és nagyon kék szemű. A hangja is olyan lágy, erősen vibráháháháháhál. Hát igen. Harmincéves. Még Travoltánál is hat évvel idősebb, pedig ő sem kifejezett tinédzser. Megcsinálták, filmmusical-klasszikus lett belőle.

Nem lehetett tudni, hogy ez most a karrierje szép zárása, vagy új kezdete, Olivia Newton-John akkor már végigénekelte a hetvenes éveket, sikeres volt, és biztos ő is tudta, hogy ez az ártatlan, szőke-kék állapot nem marad meg örökké. Egyébként a hang sem maradt, keményedett, szigorodott, elég meddő küzdelem kezdődött az idő ellen, aztán már a rák ellen, ami sokáig látszott megnyerhetőnek, aztán mégsem.

Néha arra gondolok, hogy talán volt neki egy titkos élete, ami nem látszott a mosoly és az ártatlan pillantások mögött. Hogy mást ne mondjak: a nagypapája Nobel-díjas fizikus volt, Max Born. De lehet, hogy a másik élet, ha volt is, nem tartozik ránk. Az ember megnézi a Grease-ből a megfelelő részletet, megpróbál riszálva lejönni a lépcsőn, ahogy ők, és örül, ha nem törte ki a bokáját.

Pánok a parkban

Pánok a parkban

p8070017.JPG

Minimum csatát nyert a Városliget új változata, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy most vannak benne. Itt is, ott is, gyerekek, felnőttek, biciklisek, kutyasétáltatók, szellőzködnek, frissülnek a vízpermetben, felmásznak a Néprajzi Múzeumra, a Zene Házánál pedig… hát igen. Felnőtt fejjel nem a legnagyobb szórakozás, de a gyerekek láthatóan élvezik ezeket a hangokat adó játékszereket. Van egy sor kemény, párnaszerű valami, amire, ha ráugranak, akkor hangot ad. Persze, ráugranak, biztos vannak pszichológiai vizsgálatok arra, hogy a zajongás az miért olyan fontos gyerekkorban, és miért válik idegtépővé felnőttként, és hogy lehetne esetleg megtalálni a gyerek- és a felnőttkor pontos határát, ha azt vizsgálnák a szakemberek, hogy a vizsgálati alany még zajong, vagy már szenved más zajongásától. Talán a segélyhívással van összefüggésben, a gyerek zajt ad, hogy észrevegyék és figyeljenek rá, a felnőtt meg menekül a zajtól, különben úgy érzi, hogy tennie kell valamit. (Ez most nem tudományos, csak egy tipp.)

Mindenesetre ott vannak ezek a zajkeltő dolgok a Zene háza mellett, és az ember azt érzi, hogy mintha két pályakezdő Pán próbálná egymástól függetlenül eljátszani a Magas, szőke férfi felemás cipőben főcímzenéjét, de egyiküknek sem sikerül.

Azért vagány dolog ez a zene. Vladimir Cosma szerzeménye, és biztos, hogy ha egy zeneszerző előre azt mondja, hogy egy nagyon francia vígjátéknak legyen balkáni hatású zenéje, ráadásul pánsípon játszva, akkor annak azt mondják, nem értetted meg pontosan a feladatot. Közben meg mindennek ellenére és szinte észrevétlenül jókedve lesz tőle az embernek, szép a világ, szép a Liget, éljenek a gyerekek.

Brad kitol

Brad kitol

a-gyilkos-jarat.jpg

Hiába tudja az ember, hogy ostobaság, valahogy mégis dolgozik benne valami generációs összetartás. Együtt öregedtünk, nyilván nem mindketten a nyilvánosság előtt, de ha ő igen, mármint az én nyilvánosságom előtt lett a Dallas mellékszereplőjéből szuper- és hipersztár, akkor mégis van közünk egymáshoz. Annyi van, hogy az új Brad Pitt-film mintha kötelező volna. Hogy állsz most, vén harcos, hogy állunk vén harcosok.

Remélem, nem így.

Ilyen rosszat ritkán látni. Nem úgy nagy általánosságban, de hogy valami így mellé menjen, és úgy, hogy ha valakinek, akkor Brad Pittnek látnia kellett volna, hogy ebből semmi nem sül ki. Ő játszott a mintafilmekben, Tarantinókban és Guy Ritchie-kben, és akkor beszáll ebbe a rémálomba, ahol nem kell két perc hozzá, hogy az ember tudja: ez nemcsak nehezen indul, de így is fog maradni, semmi nem vicces, aminek viccesnek kellene lenne, és hol van még a vége.

Egyszer volt valami humoros benne, ha jól emlékszem, egy és egynegyed óra elteltével. Utána megint semmi. Légy szíves ilyet többé ne vállalj el.

Mi lehet a könyvben?

Mi lehet a könyvben?

grayman.jpg

Thomas Mann gépírónője, amikor végzett a József és testvéreivel, ezekkel a szavakkal adta vissza a kéziratot a szerzőnek: legalább tudjuk, hogy történt igazából. Ezt az érzést aztán sokszor élték át a régi sorozatfüggők, amikor hétről hétre ment a történet, de esetleg megvolt otthon az eredeti is: el tudta olvasni előre vagy melléje, hogy Sztrogoff Mihály mégis lát, és Tobiasnak meg kell halnia, mert nem is szerepel az eredeti Isaurában.

Ezzel az érzéssel vagy vággyal pepecselek most, hogy megnéztem Netflixen A szürke embert, ami ott van a könyvesboltokban is. Ránézésre nincs benne semmi különös, James Bond Ryan Goslingnak, aki nem lesz James Bond, ugyanaz, mint a Mission Impossible Tom Cruise-nak, aki szintén nem lett James. Végigutazzák az európai városokat, és mindet szét is lövik. Furcsa módon Budapestet kihagyják, pedig volna itt is mit. Gosling kacsint és mosolyog két órán át, de mondani nem sokat mond. Annyira nem, hogy voltaképpen elkezdett foglalkoztatni a könyv változat. Mi lehet benne? Dirr-durr, pityipú? Négyszáz oldalon át?     

Beyoncé bánja

Beyoncé bánja

beyonce.jpg

Nem a legfrissebb hír, de még nincs egy hetes, hogy Beyoncé szánja-bánja, amiért a spasm kifejezést használta új albumának egyik dalában, és visszatér a stúdióba, újraveszi a számot, vagy legalábbis azt a részletet, mert a spasm szót gúnyos értelemben is alkalmazzák a mozgássérültekre. Az első reakció, persze, a hülyeségé, mert elkezdtem hallgatni a Renaissance című albumot, csak úgy röpködtek a motherfuckerek, és érdekelne, hogy ha volna a vérfertőzésben élőknek is érdekképviselete, és megfelelő súllyal tudnának tiltakozni, vajon az ő érzékenységüket is figyelembe venné-e a nagyra nőtt énekesnő.

Közben meg alighanem Beyoncénak van igaza. Úgy értem, ahogy mi használjuk a testi fogyatékosságot szidalomként, az elég nagy érzéketlenségre vall. Vak vagy? Süket vagy? Egyik korai csalódásom volt a kritika hitelességében, amikor a Nyers együttes Béna című lemezéről olvastam nagyon rokonszenvező, az albumot szívből ajánló kritikát. Jó, gondoltam, nem maradok meg Pavarottinál, megvettem a lemezt. Mit mondjak? Mind a zene, mind a szöveg… Az utóbbiból most is tudok idézni: „kiokádod piát, vaovao, vaovao, nem jön be az, ami másnak király, vaovao, vaovao…” És így tovább a refrénig, amely szerint te vagy a béna, ha elhiszed, hogy te vagy a béna.  

Ennél azért még Beyoncé is jobb.  

Esterházy meghaladása

Esterházy meghaladása

Egy barátom lomtalanított, vagy inkább csak megpróbált lomtalanítani, és a következő dolgot találta a szobájában. 

img-83629eb2a0a957d6b746cbc5a2d7bc2f-v.jpg

Ha valakinek nem volna világos korosztályosan, hogy mi is van a képen: WC-papír. Régi típus, nem felgöngyölve árulták, hanem leporelló szerűen összehajtva. Valamilyen furcsa okból a papír mintha fényezett lett volna, így funkciójának nemcsak a keménysége miatt nem felelt meg, de ez a fényes felület kifejezetten ellensége volt az ürüléknek. Nem is mondom tovább.

Az ember-automata azonban ilyenkor kapcsol be, és elmondja a klasszikust A halacska csodálatos életéből: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” De hát már nem kemény. Keskenynek keskeny, valami új szabvány szerint, amivel takarékosabban lehet a papírral bánni, de nem kemény. A kérdés tehát az, hogy talán már az idegrendszerünk sem elrongyolt? Vagy ez a Közép-Európa-finomkodás nem áll meg, és ez bizony a keleti kényelem?  

Aida kebeltartó

Aida kebeltartó

Egy régi lemezen tréfásan társalog a magyar hangosfilm két nagy Gyulája, azt mondja Kabos Gózonnak: ne köpködjön. Miért? – kérdez vissza Gózon. Mert ki van írva, hogy köpködni tilos. Na és? Az is ki van írva, hogy viseljünk Aida kebeltartót, mégse visel egyikünk se.

Mindehhez most azt tudom hozzátenni, hogy a jelek szerint Aida maga sem visel Aida kebeltartót. Mármint Aida Garifullina, aki a Margitszigeten adott áriaestet. Bejön egy olyan szépséges ruhában, hogy az este végén akár hozzá is mehetne benne a karmesterhez feleségül, és átdereng rajta. Mármint a ruhán.

p8020112.JPG

Ez most tényleg olyan igazi hülye helyzet, az ember nem tudja, mit várnak el tőle, vegye észre, de ne tegye szóvá, ne vegye észre, de szóvá tegye, és ennek variációi. Miközben Garifullinának erre igazán nincs szüksége, egyébként is amolyan gyanús nőszemély, túl csinos ahhoz, hogy énekelni tudjon. Így is kezdi az estét, a Casta divával, ha végig így szenveleg, akkor hú, de hosszú lesz a szünetig. De egyáltalán nem szenveleg végig, egyre jobb lesz, egyre természetesebb, amint valamilyen helyzetbe kerül éneklés közben (és a helyzet lehet ária is, mint a Musette-keringő), rögtön belefeledkezik a pillanatba, vagy elfelejti pakolni magát. Nyilván valahogy el kell indulni a pályán, és egyre behozhatatlanabbnak látszó előnyt jelent az előnyös külső, de ha már beindult a gépezet, tovább is lehet lépni. Vagy ez lesz mostantól az operai verseny, kin van kevesebb ruha? (Nem is csak operai, a zongorista Yuja Wang láthatólag kényelmetlenül érzi magát, ha húsz centisnél hosszabb szoknya van rajta, pedig ő sincs erre rászorulva.) 

Mi vagyunk a tapírok, a közönség, aki nemcsak a fülét, de a szemét is legeltetni akarja? Vagy ne játsszam meg magam, negyed órája csak Aida kebeltartókról beszélek?

A második rész egyébként épp oly nehezen indult, mint az első, visszafogottabb felsőrésszel, és a koncertprogramba sehogy sem illő Schubert Ave Mariával, aztán ez is szépen ível felfelé, még egy ritkaság is belefért, Gerónimo Giménez Sevillai borbélyából egy részlet, aztán boldogan zuhantunk bele a szabadtéren elkerülhetetlen O, mio babbino caróba és Traviatába. Ha a legközelebbi Garifullina koncert a Lukács uszodában lesz, én kibírom.

süti beállítások módosítása