Midori zümmög

Midori zümmög

p3130004.JPG

Van az a régi, népi humor, hogy "nahát, te biztosan csodagyerek lehettél, mert ötéves korodban is annyi eszed volt, mint most". Illetlenség, de ez jutott eszembe Midorit hallgatva. Nem öt, de tizennégy volt, amikor először hegedült Pesten, a régi Sportcsarnokban játszott Mozartot, nagyon el volt ragadtatva tőle mindenki, hogy milyen szépen, meg micsoda jövő előtt áll ő, micsoda jövő előtt állunk mi, mindannyian. 

A jövőre nem is panaszkodhatunk, alapvetően jobb lett, mint amire 1985-ben számítani lehetett, de Midori nem lett jobb. Most is mindent tud, ha kézről, vonóról van szó, de az egész hegedülésének mintha nem volna sok értelme. Bach d-moll hegedűversenyét húzta a Müncheni kamarazenekarral, halkan, fojtottan, mondanám, hogy izgatottan, de egy egész tételt nem lehet így feszültségben tartani, ez a zenei suttogás kimerül egy idő után, ha legalább pillanatokra nem mutatkozik meg a teljes hangerő. Nem akarok nála okosabb lenni, hiszen a tehetségét úgy fedezte föl a családja, hogy kétéves korában épp egy Bach-hegedűversenyt énekelgetett a kiságyban, a kisujjában is több tudás és zene van, mint az én egész idomtalan testemben, de most pont ezt a kisujjat nem hallottam. Pech. 

Nem emlék

Nem emlék

20190312_173635.jpg

Az egész dolog valószínűleg sokkal bonyolultabb, mint amennyit most érzékeltem belőle. Illetve ki is hagyható a valószínűleg az előző mondatból, mert mondják is a Knoll Galériában, hogy nem Birkás Ákos emlékkiállítást akartak készíteni, hanem rendes kiállítást az utolsó Birkás-képekből, mintha (ezt már nem ők mondták) volna valahogy esély, hogy egy szép napon jön befejezni, nem kell azon gondolkodni, hogy ez most vajon vázlat, útkeresés, vagy befejezett kép, úttalálás. Ez illik talán Birkás Ákoshoz, nem valami búcsúzkodás. Nem tudom, nem ismertem. 

Mégis, nézem ezeket a sérültnek mondott képeket, absztraktokat, amelyek mintha sarkukkal a földnek ütődtek volna, és leperget volna a festék, hogy előkerüljön az absztraháló. Nem pont ez a helyzet, hiszen ezeken a "sérült" sarkokon vastagabb is a festékréteg, egyenetlenebb . De most ezt nem látom, szemtől szemben állok a képpel, és mindannyiunkhoz szól az emberfej a sarokból: jussak néha az eszetekbe. 

Születésnap, disznótor

Születésnap, disznótor

p3110033.JPG

Igen nagy tisztelettel és még nagyobb türelemmel olvasom a hivatalos jelentéseket, suttogó híreszteléseket és félhangosan elmondott magánvéleményeket a Pintér Béla és Társulata, vagy csak Pintér Béla munkásságának újabb fordulatairól. Hogy A bajnok helyett inkább nevessünk az ihleten, Kósa Lajos magánéletén, hogy az Ascher Tamás Háromszéken tévedés, és nem kellene előadásokkal reagálni újságcikkekre, hogy a Jubileumi beszélgetések már a fáradtság jeleit mutatja. Számomra az egészben az az érdekes, hogy onnét is fúj az ellenszél, ahonnét nem is gondolná az ember, a hivatalos színházi világ még mindig nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Ellentétben a közönséggel, amelyik jön vagy megy, látni akarja, és már régen túl vagyunk a rétegszínházon meg értelmiségi aklon, Pintér Bélát mindenki látni akarja. 

Persze: a mindenki, az nem elég.

A szakma meg idegesen rágja a szája szélét. A legkreatívabban a Katona József Színház állt a dolgokhoz, mutassa meg, mit tud másféle intézményi keretek között, menő színészekkel meg sztárokkal. Megmutatta. A többiek lopják a lophatót vagy szidják a szidhatót, és reménykednek a szerencse vagy a divat fordultában. Csak hát ez nem szerencse, nem divat, mert ilyen önjubileumot, amit most a 20 éves társulat előad a Fészekben nem tud más összehozni. Akkor is jó volna, ha igazán megmaradnánk a jubileumi beszélgetésnél, lehet vihogni, hogy Bélát viktorozzák (Bodó Viktor, természetesen), aztán Béla maga is viktorkodik, fölidézi az apai pofonokat. De a beszélgetési humort és igazságot elunják, és elkezdődik az őrület, disznótor, hujjujjjuj, fejbe szögbelövés, feldarabolás, kocsonyát csinálnak a renitens színművészekből, és amikor már nincs tovább ereszd el a hajamat (úgyis kopaszodnak a művészek), bejön a két halott társulati tag. Tökéletes az egyensúly, ünnep és nem ünnep, durva és nem durva, igaz és máshogy igaz között, úgy állnak a kötélen, mintha odaragasztották volna őket. 

Tessék először utánuk csinálni, aztán majd lehet tárgyalni arról, hogy ki fáradt és ki nem az.  

Igaz

Igaz

 

Persze, mindannyian tudjuk, ki volt Lengyel Balázs. Kritikus, irodalomtudós, szerkesztő, Nemes Nagy Ágnes férje. Vén krokodilus, az Újhold szerkesztője, ifjúsági regényeket is írt, gondolom, leginkább kényszerből, de A szebeni fiúk még Delfin könyv is volt.

lengyelb.jpg

És most jön szembe a Ralph Brewster-könyv (Hontalanul Budapesten) oldalain. Ő Bandi, Brewster legjobb magyar barátja. Éppenséggel illett volna tudni erről a kapcsolatról, hiszen meg van írva a másik oldalról is, Lengyel Balázs Brewsterről való emlékeit legutóbb A két Róma című kötetben adták ki, tavaly nyáron. Csak hát felejtünk vagy bizonyos dolgokról nem tudunk, nekem az is a Hontalanul jegyzeteiből derült ki, hogy a Lengyel-testvérekből három is A Világ Igaza, a két vegyész, Sándor és Piroska iratokat hamisított, Balázs meg embereket bújtatott, amikor kellett. Volt egy negyedik testvér is, Adalbert Béla, de ő akkor már Amerikában dolgozott, matematikusként.  

Még ma megveszem A két Rómát. Legalább ennyit, ha már A szebeni fiúkat nem olvastam. 

Spriccel a vér

Spriccel a vér

carava_1.jpg

Ugye, ismerős. Aztán rájön az ember, hogy mégsem az. Az "igazi" Judit és Holofernész itt is járt, a Caravaggio kiállításon, és körülbelül ugyanez, de Abra,a szolgáló asszonyság ott Judit mögött áll. A vér így spriccel,a fej hasonló, de ott Judit kezében valahogy rosszul áll a kard, mintha fordítva tartaná a kezében, nem úgy, ahogy vágni kell vele. Amúgy Rómában van, a Barberini palotában, de nem az idők kezdete óta, 1950-ben került oda, akkor azonosították a képet, azóta sem szokás kételkedni az eredetiségében. 

caravag.jpg

Az új Juditban, persze, kételkedni kell, már csak azért is, mert tudták, hogy valahol lennie kell, vagy legalábbis, hogy létezett ez a változat is, a másik oldalt álló, golyvás nyakú szolgálóval, és aztán hopp, elő is került. Túl szép, de attól még igaz is lehet. 2014-ben találták Toulouse-ban egy padláson, nagytakarításkor. Valamikor ki is rabolták a toulouse-i házat, de a rablók nem vitték el a képet. Talán túl nagy volt. Megtalálása után a francia állam kiviteli tilalmat rendelt el, amíg vizsgálják a képet. Vizsgálták, aztán nem vették meg, túl gyanús az eset. Amúgy, ránézésre igazinak látszik, de a ránézés egy kicsit kevés érv mellette, százmillió euróról van szó. Minimum. Júniusban lesz az árverés, a tilalom lejárt, és nem tudni pontosan, kik indulnak a képért. Számolgattam, hogy egy lottóötössel, talán, de rosszul számolgattam: az csak a tizede. Hogy aztán ne merjek belépni a saját lakásomba. 

Bartók beszél belőle

Bartók beszél belőle

korniss_dezso_reme_nytelen_harc_1948.jpg

Mindig irigylem a teremőröket, mindjárt elmondom, hogy miért, de előbb csak annyit a Korniss Dezső kiállításról, hogy azért néha egy kicsit túlzásba viszik a furcsaságot. Vagy csak én nem tudom követni a szellemességet, mondjuk ki van akasztva egy szőnyeg, és mellé kiragasztottak egy táblát, hogy szőnyeg. Az egyetlen olyan feliratot, amelynek nincs információértéke, hacsak valaki nem angolul tanul, és innét tudja meg, hogy a szőnyeg angolul carpet. A magam részéről a Száz év magányban éreztem magam, amikor a macondóiak nem tudnak aludni, és ezt egy ideig élvezik is, de aztán rájönnek, hogy szép lassan mindent elfelejtenek, így aztán a tárgyakra kénytelenek ráírni azok nevét, asztal, szék, szőnyeg. 

20190308_104901.jpg

A teremőrökre visszatérve: álommunka. Nyilván ők nem mindig érzik ezt, de mégis az, mert a kiállításból épp a sietést nem kell érezniük. Mind így csináljuk, mintha volna a kiállításnak valami tempója, elindulunk, sietünk, néha megállunk egy kép előtt, de, főleg külföldön, alapvetően túl gyorsan megyünk, mintha lemaradhatnánk valamiről, vagy volna valami, amit még csinálnunk kellene, nem épp ezért jöttünk volna. Szvjatoszláv Richternek volt egy  módszere, ő egy kiállításon mindig csak hat képet nézett meg. Azt, persze, alaposan, Richternek amúgy is ijesztő memóriája volt, egy városi autóúton vissza tudta mondani a keresztutcák nevét a megfelelő sorrendben, ennek ellenére csak hat képet nézett meg, és ha érdekelte valami, legfeljebb visszatért. 

Ez az, ami számunkra reménytelen, ha így megyünk a Louvre-ba, még mindig semmit sem láttunk volna a világból, csak Mezopotámiát, de a teremőr számára lehetséges, neki az a munkahelye, annyit van együtt a művekkel, amennyit akar. Amennyit kell. 

Mindez most a Galériában azért nehéz ügy, mert az egyébként csodás Korniss tárlatnak koncepciója van. Jogos koncepciója, hogy Korniss voltaképpen Bartók nyomán vagy vele párhuzamosan haladt, a népművészetből nyert inspirációval. Ezt a Bartók-párhuzamot azonban Bartókkal érzékeltetik, az első teremben Bartók mondja a híres felvételen a Cantata profana szövegét. Szerintem már ettől is meg lehet őrülni, nemhogy teremőrként, de látogatóként is, a negyedik után már nem szeretném elölről kezdeni, hogy testéből sarjadzott szép szál kilenc fia, tessék már lapozni. De az igazán súlyos helyzet egy kicsit odébb alakul ki, amikor a Házasodik a tücsök szól a hangszóróból, végtelenítve. Az tényleg olyan, mintha a szomszéd szobában egy tehetséges gyermek készülne a zeneiskolai felvételire, megkeserítve a környezet életét. Nézem a teremőr kislányt, elég jól tudja függetleníteni magát, belemerül a telefonjába, de akármi is a helyzet: nincs megfizetve. 

Hosszú volt, de gyönyörű

Hosszú volt, de gyönyörű

p3070013.JPG

A fenti szavakkal Takács-Nagy Gábor értékelte a Fesztiválzenekar zeneakadémiai koncertjének második részét, és nem kell félreérteni: a műre gondolt, Mozart Haffner-szerenádjára. Ami tényleg gyönyörű és tényleg szép, mintha egy szimfóniát és egy hegedűversenyt egyesítettek és szórtak volna szét tételenként benne. Azt hiszem, magamtól is Takács-Nagy rajongó vagyok, de amikor olyanokat mond, hogy "azon a bulin (mármint Haffner lányának esküvőjén) azt, amit most Eszter játszott, Wolfgang hegedülte", akkor az ember eufóriába kerül, nem csak azért, mert neki Wolfgang meg Eszter (az előbbi Mozart az utóbbi Lesták Bedő), hanem mert ezek ketten az ő agyában ott állnak egymás mellett, kézenfogva - mondanám, ha nem hegedülnének. Ó, halál, ki vagy te Mozarthoz képest? 

Nem mintha tökéletesen meg tudtam volna adni magam a Fesztiválzenekar játékának, egy kicsit olyan fémen fémet húzogattak a hegedűsök, a kürtök meg csak félszívvel voltak jelen, az ember azt hiszi, hogy tudja az okát, Takács-Nagy Gábor mégis vonósnégyesből érkezett, több és közvetlenebb a kapcsolata a vonósokkal. Viszont közvetlen a kapcsolata Haydnnal és Mozarttal is. Jó barátok, félhangokból is megértik egymást. 

Tényleg érti, és mintha mondani is akarná, olyan erős benne a kifejezési vágy, táncol, rajzol, nyög, énekel. Néha az az érzésem, hogy mindez befelé megy, nem a közönséghez szól, hanem a zenészekhez, de akkor kiderül, hogy nagyon is figyel kifelé, egy tétel végére érkező orrfújást is tud értékelni (nyilván, mert a tétel végére jött, lezárva a szimfonizálást). Jó helyen vagyunk, annyi sztárvendéges és zenekihasználó koncert után ez most tényleg az, aminek lennie kellett.  

Kiritlenség

Kiritlenség

kiri.jpg

Tegnap volt hetvenöt éves Kiri Te Kanawa, ez azért tényleg fura, hiszen annyira élénken emlékszem még az ötvenedik születésnapjára. Ami valószínűleg az ötvenegyedik volt, hiszen az ötvenedik születésnapjára adott koncert felvételét hallgattam a szeles utcán, azt énekelte, hogy You Never Walk Alone, és azt mondta a ráadás előtt, hogy fifty is nifty. A niftyt meg kellett néznem a szótárban, elegáns, azt jelenti (ma a Glosbe szerint büdöset is, de nyilván nem erre gondolt). Mondjuk ez illett rá forty meg thirty korában is, az éneklésére is meg a személyére is. Távolságot tartott és kifogástalan volt, főleg Mozart-ügyben, nekem ő volt a legjobb Donna Elvira meg grófné, többé-kevésbé az egész világtörténelemben, éppen emiatt: úgy tudott szenvedni, megbántottnak lenni, hogy közben nem csorogtak az arcán a könnyek. Aztán negyven körül elkezdett mindenfélét énekelni, nyilván nem akart Mozart és Richard Strauss specialista maradni, csak erre már a niftység kevés volt, ezen az alapon nem lehet jó Tosca valaki. 

Nem is volt. Solti belezúgott a jelenségbe, és fölvett vele néhány felejthető lemezt, a Tosca mellett Otellót és Simon Boccanegrát. Nem tudom, ezek a lemezek voltak-e az okai annak, hogy én magam lassan kizúgtam Kiriből (a jelenségből meg a hangból), mire Magyarországra jött énekelni, már nem éreztem azt a régi bűvöletet. Pedig ő volt, keresetlenül és elegánsan, csak valahogy már nem volt elég érdekes, amit csinált. Mintha valaki húsz-harminc éven át csak levezetne, öreg focistaként, vigyázva, meg ne sérüljön. Az első itteni koncertje ennek ellenére nem sikerült jól, betegséggel küszködött, de visszatért, hogy szép maradjon az emlék. Vagy az emlék emléke, ami alapján elképzelhetjük a fénykorát. Amiből kimaradtunk. Ámbár ott a Joseph Losey rendezte Don Giovanni, a Ponnelle rendezte Figaro házassága. Csak hogy tudjuk, mi az, amiről lemaradtunk.   

Nem nyafogok. De most már késő. 

Honi jógi

Honi jógi

Ralph Brewster könyvét olvasom, Hontalanul Budapesten a magyar címe, az eredeti az, hogy Wrong Passport, rossz útlevél, mivel szegénynek az amerikai nevéhez olasz okmányai voltak a 2. világháború alatt. Harcolni nem akart, hiszen olasznak soha nem érezte magát, így eljött Magyarországra, de a menedék nem tartott ki mindvégig, mikor a könyv kezdődik, épp a szlovák határra kíséri egy detektív a vonaton. Nem mintha Szlovákiában fogadták volna, hiszen vízuma nem volt, vissza is küldték Budapestre. 

Itt találkozik ifjúságom egyik hősével, Selvarajan Yesudiannal, akit ő csak Eddynek nevez. Yesudian tanulni jött Magyarországra, de a tanulás mellett tanított is, ma úgy mondanánk, jógastúdiót vezetett, könyvet írt, amelynek papírkötéses változata megvolt otthon. Ahogy a budapestiek a negyvenes években, én kamaszként néztem irigyen izomzatát, hajlékonyságát, rugalmasságát. Azt, hogy meg tudta csinálni a majur ászanát, beszívta a hasát, megfeszítette az izmát, és a hasizmot valahogy körbe-körbe tudta forgatni. Persze, ez az út vége volt, előbb légzőgyakorlatokat kellett végezni, beszívni, benntartani, sziszegve kiengedni, minden nap egy perccel tovább. Egy ideig apám is próbálkozott vele, de ő is csak addig jutott, hogy "apátok megőrült, alsónadrágban fekszik a földön, és sziszeg". 

yesudian.jpg

 Yesudian a könyvben nem épp dicsőséges szerepben tündököl, Ralph Brewster felkeresi őt a Margit körúti lakásában, hogy tudna-e esetleg segíteni neki, bújtatná, vagy valami, mire ő azt mondja, hogy ugyan Ralph, csak gyáva vagy, nem akarsz harcolni a hazádért. Brewster egyébként bölcsebb mint én, mert ha nem is öleli Eddyt a kebelére, belátja, hogy egy indiai hazafi a világháborúban a németeknek drukkol, hátha az ő győzelmükkel fölszabadulhat India. 

Hazafiság ide vagy oda, Yesudian a háború után Svájcba költözött, Zürichben is halt meg 1998-ban, nem olyan nagyon matuzsálemi korban, 82 évesen. Jóga nélkül lehet, hogy még ma is élne. 

Izzad a tenyere

Izzad a tenyere

david_fray_300_dpi.jpg

Talán furcsa, de úgy gondoltam, ennél nagyobb lehetőséget nem is kaphat David Fray, mint hogy egy nappal Gyenyisz Macujev után lép föl Pesten. Mert a két zongorista, persze, összehasonlíthatatlan zongorázni tudásban, de van más is a világon, mint a zongorázni tudás. Macujev bemasírozott a Müpa színpadára, majdnem beleverte a fejét a szemöldökfába (nem képletesen, hanem valóban), hengerelt Prokofjevvel, lejátszotta a napot, holdat, csillagokat, a ráadásban bemutatta, hogy tud ő úgy is játszani, mintha valami finom zenélőóra volna, aztán megint dörömb, kimasír, szevasztok, leesett állakat kérjük leadni a jegyszedőknél. 

David Fray beténfergett a Zeneakadémiára, lágyan, szelíden és líraian, olyan, amilyenek voltunk vagy szerettünk volna lenni, vagy akibe szerelmesek voltunk, vagy legalább akihez boldogan hozzáadnánk a lányunkat, és aztán fohászkodnánk, hogy mégis boldoguljanak valahogy. Hengerről nincs szó, nem akar uralkodni rajtunk, mi szeretnénk, ha megadhatnánk magunkat neki. 

Minden jó, amíg el nem kezd zongorázni. Goldberg-variációkat? Mégis: hogy gondolja? Még az ária sem szólal meg, nincs valahogy értelme, nem hogy rosszfelé indulunk, hanem nem vagyunk az úton. Nekem fáj, hogy a Goldberg-variációt csak szeretni tudom, érteni nem, de nem tesz boldoggá, ha az is így van vele, aki eljátssza. 

Tényleg: és csak ennyire tud zongorázni? Nincsenek karakterek, a legtöbb tétel olyan kellemes gyakorlótempóban pereg le, mintha David Fray csak meg akarná mutatni, milyen bonyolult zene is ez, és ha a végére ér, akkor majd, szünet után eljátssza élesben az egészet. 

Az kéne még csak.  

A zene kezd összefolyni, annak ellenére, hogy Fray minden variáció után kezet mos, na jó, nem mos, de megtörli a tenyerét, és egyre jobban belemerül az őrült zongorista szerepébe, a végén már dúdol is, meg szertedobálja a karját, majomkodik, pedig nincs joga hozzá, inkább tartaná a tempót. 

Sikernek siker, az est főmajma pedig fölmutatja a kottát, mintha szerényen csak annyit akarna mondani, nem én vagyok az igazi zseni, hanem Johann Sebastian. Ami egyébként igaz. Kapnál is tőle egy nagy fenékbe rúgást, ha itt volna.