Bach Pesten

Bach Pesten

pa040013.JPG

Hatalmas örökségen ülünk, de mintha nem akarnánk átvenni. Á, köszi, nem kell az a Ferrari, mire megyek vele, járok inkább gyalog. A Ferrari jelen helyzetben Johann Sebastian Bach orgonazenéje, kínálják, kínálgatják, de nem vesszük át. Most épp a Hold utcai templomban kínálgatják, minden pénteken játszanak egy adagot belőle, és hozzá új az orgona is. Bach-orgona, mondják, olyan, mint amilyenen a szerző is játszott. 

Miért, nem minden orgona Bach-orgona? Ezt kérdi a nem túl lelkes örökös önmagától, vagy ha még műveltnek is érzi magát, akkor elmélkedik valamit arról, hogy Bachot egyáltalán mennyire érdekelte a hangzás maga, nagy, zenei építőmester, minden a fejében volt és nem a fülében, az érdekelte, hogy a szólamok hogy egészítik ki egymást, mitől jutunk el egy zenei pillanat elejétől a végéig, és nem azzal foglalkozott, hogy mindez mennyire kellemes a fülnek. Lelki dolgokról van szó, nem hangszerekről. 

Most mindenesetre a hangszerről van szó, amelynek a puszta léte is lelki dolog, Ránéz az ember, és egyszerre kerül kapcsolatba a mai építőkkel meg a régi türingiai gyülekezetek tagjaival. Onnét a forma, onnét a hang is, lehet, hogy Bachnak nem volt fontos (nem lehet, de erre még visszatérünk), de azoknak, akik őt hallották orgonálni, fontos volt. Rögtön azt érzem, ahogy az építőt, Faragó Attilát hallgatom (vagy őt hallgatom, vagy azt, ahogy a sípok szólnak, mert mutatja, mire képes az orgona) hogy a tudatlanság nagy előny, és kényelmessé teszi az életet, de azért meglehetősen kínos állapot. Szóval: hallgatom az orgonát, amit mindig személytelen hangszernek éreztem. Nyilván azért mondják rá, hogy a hangszerek királynője, mert egyrészt mindent tud, amit a többiek, másrészt mindig olyan megközelíthetetlen is. Mi lent ülünk, a zene meg fentről jön, az esteke nagy hányadában nem is látjuk az orgonistát, a szem nem lakik jól a látvánnyal, ugyanazok a falak néznek ránk, miközben hömpölyög az a sok szólam, az a sok szín... Most épp a sok színt hallgatom, hogy megszólal mindaz, amit egy barokk zenekar tud, vonósok, blockflöték, még a csembaló is, trombita, van két viola da gamba regiszter, zuzog, sípol, harsog, hangos, ha kell, csöndes, ha az akar lenni. Lehet úgy is játszani rajta, hogy valaki fújtatja a levegőt, de van elektromos motor is. Van különbség, bár már ott tartanék orgonaismeretben, hogy azt  meg is hallanám.   

Faragó Attila megmutatja a hangszert magát is. Leveszi a fatáblákat, benézhetek, be is mászhatok a sípok közé. Minden kézi munka, nem valami orgonagyárból hozott elem, fűrészelt, csiszolt fa, öntött és hajtogatott fém, finoman formált, hangolt régi anyagok, még a regiszterekhez kapcsolt karok is öntött vasból vannak, a billentyűket csont vagy ébenfa borítja. Nem túlzás az árat is a Ferrarihoz hasonlítani, de hát az is bolond, aki Ferrarira költi a pénzét, ha orgonára is adakozhat - ez az orgona háromszáz év múlva is hangszer lesz, nem kiállítási tárgy vagy föld alól előásott rozsda. 

Egy kicsit arra is van lehetőség, hogy a személyes múltról beszéljünk. Faragó Attila azt meséli, hogy neki azért volt csak évekkel később biciklije, mint a barátainak, mert a szülei otthon az orgonára adakoztak. Ennek az is logikus következménye lehetett volna, hogy élete során minden érdekli, csak az orgona nem, és magányosan él, harmincnyolc versenybringa társaságában, de ő inkább a másik utat választotta, évekig dolgozott annál a cégnél, amelyik az orgonát felújította, most meg az AerisOrgona Kft. tagja, amely,a honlapól idézem, azért jött létre, hogy a magyar orgonaállományt a legmagasabb művészi szinten gondozza és fejlessze, a megmaradt historikus orgonákat restaurálja és rekonstruálja, vagy új hangszereket építsen. mennyire látom, állandóan az új és a régi közötti függőhídon sétálgatnak, rendben tartanak, leporolnak, és építenek, ha nincs, vagy ha nem is volt. 

pa040009_2.JPG

Ha az a kérdés, hol ebben az új vagy legalább a ma, arra is megjön a válasz, A zeneiskolákban a gyerekeket Bachra és Bachhal tanítják, miközben esetleg maguk a tanárok sem tudják, hogyan szólt egy Bach-orgona. Teljes orgonista életutak záródhatnak le úgy, hogy maga az orgonista közeli kapcsolatba nem került egy ilyen hangszerrel. Igen, igaz. És? 

És? Mutatja, amit mutatni kell, odaül a hangszerhez, amelynek a pedálja és a padja az arnstadti pontos másolata. (A hetvenes években volt egy tévéfilm Bach Arnstadtban címmel. Nem állítom, hogy minden kockájára emlékszem, de Gyabronka József copfjára igen.) Ennél apadnál és ennél a pedálnál ülve ahhoz, hogy megszólaljon a C, a legmélyebb hang, a leghosszabb síp, bizonyos erőfeszítésre van szükség. Egy kicsit erőltetten kell balra nyújtani a lábat, beleülni vagy dőlni testtel. Azért szól, dübörög a legnépszerűbb orgonaműben, a d-moll toccata és fúgában a C, mert máshogy az a hang egyszerűen nem szólal meg. Aki nem így játssza, az lehet, persze, hogy lehet nagy orgonista, de mégis furcsa, hogy okosabbnak képzeli magát Bachnál.   

Nap, hold stb.

Nap, hold stb.

francesco.jpg

Ma van Szent Ferenc halálának napja, 1226 az évszám, és az ember kénytelen azon gondolkodni, mit is köszönhet (ha egyáltalán köszönhet) a szent Franco Zeffirellinek. Az egyik legnépszerűbb szentről van szó, és a jelenlegi pápa névadójáról, persze, hogy hihetetlen, hogy 800 év távolságból is így tud hatni, a kérdés csak az, hogy vajon ő az, aki hat, vagy ami körülötte van. A film, a hippi nosztalgia, ami két nálunk látható filmben ért a csúcsra, a Napfivér, holdnővér mellett a Hairben. Két nagyon zenés filmben, mint tudjuk, emlékszem még, hogy a Filmmúzeumban találkoztam egy osztálytársammal, mutatta a kabátja alatt becsempészett magnót. Én meg mutattam az én kabátom alatt becsempészett magnót. 

Szóval: mi is ez. Egyfelől nagyon is ordenáré giccs, nem kevés homoerotikus alsó szólammal, pucér Feri-popsival. Közben mégis mond valamit, közel hozza a világhoz azt, aki ellen tudott állni a világnak, ez folyamatos dilemma. A szegénységről beszélünk, de nyilván megkaptuk a honort a közreműködésért. Legyetek ti a szegények, nekem pénzre van szükségem, hogy alkothassak.  

A főszereplőkből végül nem sok lett, a Szent Ferencet játszó Graham Faulkner reménytelennek ítéltetett, abbahagyta a színészetet, és egy bankból ment nyugdíjba,a Szent Klárának öltözött Judi Bowkert láttam még valami angol tévéjátékban, de nem volt valami nagy hatással rám. Persze, nem ez a lényeg, de valahogy mindig ezt kell lejátszani magamban, győzködni, hogy nem tetszik, nem igaz, nem csak nem igaz, de kifejezetten hamis is, hogy Szent Ferenc viszonya a világhoz és az erotikához soha nem volt ilyen lágy és megengedő, mezítláb kóvályogni még Toszkánában sem mulatság, és hiába igyekszem nem bántani az állatokat, azért eszem húst és agyoncsapom a szúnyogot, legfeljebb bocsánatot kérek tőle, vagy a vacsora végén megköszönöm a halfejnek, amit értem tett. Nem épp ferences élet. De hogy ez még most is zavar, abban azért benne van az agg giccsgyáros. 

Magyar Scala, olasz Főnix

Magyar Scala, olasz Főnix

Ebben az évadban, ha jól számolom, háromszor voltam a Müpában. Augusztusban (ha az egyáltalán az évadhoz tartozik) egy idős hölgy landolt orral előre a piros szőnyeggel bevont lépcső alján, szeptemberben egy szürke öltönyös férfi panaszolta a feleségének, miközben nyögve kapaszkodott fölfelé a Fesztivál Színházban az előadás végén, hogy ő bizony megbuktatta volna az építész karon a tervezőt. Biztos, hogy a Müpa legfőbb, legérdekesebb és legveszélyesebb pontja a lépcső, magam is lassan számot tartok egy életmentő emlékéremre, annyi megbotló embertársamat kaptam már el a lefelé vezető úton. Ha egyszer rájönnek az áldozatok, hogy nem bennük van a hiba, hanem a tervező hiányzott az egyetemen a lépcső óráról, indíthatnának egy érdekes pert a színház ellen. Bár a honi jogrendszert ismerve aligha nyernének, ne tessék odamenni - ez lenne a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásában. 

Ha a Müpa Olaszországban volna, talán Scala volna a neve, itt szeretnek nevet kreálni a színházak hibájából. Velencében La Fenicének hívják az operaházat, mivel időnként leég, de hamvaiból, legalábbis egyelőre, mindig újjászületett, akár a főnixmadár. Az újjászületések száma jelenleg három, a színház legutóbb 1996-ban égett le, amikor a közeli lagúnából épp elvezették a vizet, így a tűzoltók is csak tehetetlenül nézték az eseményeket. A legutóbbi lángralobbanási (vagy megújulási) kísérlet pedig a múlt héten volt, az elektromos jelzőrendszer hibája miatt keletkezett kisebb tűz, most viszont résen voltak az ügyeletes tűzoltók, senki nem sérült meg, a Főnix nem hamvadt el, és ha meg akar újulni, kénytelen a szellemiekre koncentrálni. Vagy nevet változtatni. 

fenice.jpg

stolzingimalter 2018. 10. 03. Tovább
Sárli bácsi

Sárli bácsi

Aznavourról szerettem volna írni valami szépet és igazat, meghatót és személyeset, valahonnan onnét kezdve, mennyit nevettünk gyerekkorunkban az Isabelle című dalán, nevettünk, de azért érzékeltük a szerelem hatalmát vagy izgalmát, mert ez is benne van. 

Aztán eszembe jutott egy másik élmény, a She a Domingo vezényelte londoni Denevér-előadásból. Kiri volt benne Rosalinde, és olyan pompás és vicces kiejtéssel mondja benne magyarul, hogy "Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?", hogy az ember rögtön arra gondolt, biztosan az énektanárnője, a legendás Rózsa Vera tanította meg neki. De Aznavour is csodás az előadásban, ahogy operai mozdulatokkal énekli el a talán legismertebb dalát, ahogy öblösíti a hangját. Persze, mikrofon van az ingére erősítve, de arra való a technika, hogy használjuk. Legalábbis ilyenkor. 

Míg a She-t hallgattam, azért eszembe jutott, hogy a dalnak volt egy második karrierje, a Notting Hill című film hozadékaként, és emlékszem még, amikor egy tehetségkutató tévéműsorban azt mondták, hogy majd jön ez és ez, és azt az ELvis Costello számot fogja énekelni a Sztárom a páromból. Elvis Costello-szám, aha, dühöngött bennem a nagyeszű. Mert hogy azt is hallottam, amikor a Knockin' on Heavens Doorra azt mondták, hogy az a híres Guns 'n' Roses-dal. Megint csak: aha. Bob Dylan meg átvette a stafétabotot Axl Rose-tól, ugye? 

Ma már tudom, hogy minden műveletlenségen való felszisszenés a saját műveltségünk bizonygatása. Meg azt is, hogy a műveltség az esetek nagy hányadában egyszerűen csak a kor, több időnk volt, meg mást tudunk, mint az ifjak, de igazán kár ezzel úgy fölvágni.  

Regényes életek

Regényes életek

feltrinelli.jpeg

Aki járt már, mondhatni tetszőleges olasz városban, az nagy valószínűséggel találkozott a Feltrinelli névvel. Piros alapon fehér betűkkel szokott kiírva lenni a könyvesboltok kirakata fölött. A Feltrinelli nem csak bolthálózat, de kiadó is, ketten vezették, Inge Feltrinelli és a fia, szeptember közepe óta már csak a fiú maradt, Inge Feltrinelli 88 éves korában meghalt. 

Mint neve is mutatja (nem is tudom, ellent tudtak-e állni az olaszok, hogy Indzsének mondják), Feltrinelliné nem volt született olasz, Inge Schönthalnak hívták, amikor ifjú és csinos fotográfusként a német kiadója Kubába küldte, hogy készítsen néhány portrét Hemingwayről az új könyvéhez. Portré is lett, de a legnagyobb siker a fent látható önfénykép volt, Hemingway kissé kábán néz a kamerába, a kardhalat ketten tartják a lelkes és bájos mosolyú fotográfusnővel, a harmadik ember Gregorio Fuentes, az író hajójának kormányosa, aki egyben mintául is szolgált az öreg halász figurájához. 

Inge Schönthal befutott a képpel, ettől kezdve őt küldték, ha a női szépségre fogékony idősödő művészeket kellett fényképezni, elég jó sorozatot lőtt Picassóról és Chagallról is. Aztán 1958-ban megint Kubába kellett mennie, egy partira, amelyet Giangiacomo Feltrinelli tiszteletére rendeztek. 

Két regényes élet fonódott itt össze, Giangiacomo Feltrinelli óriási vagyont örökölt a családtól, és mivel baloldali érzelmű ember volt, a pénzt arra használta, hogy könyvkiadót nyisson. Meglehetősen jó szimattal dolgozott, az első jelentős kiadványa a Doktor Zsivágó volt. A kéziratot úgy csempészték ki a Szovjetunióból, Feltrinelli megvette, a tanácsadók könyörgése ellenére lefordíttatta olaszra, és pár év múlva csak a megfilmesítési jogok a sokszorosát hozták be a kiadásoknak. A másik nagy dobása az volt, amikor egy akkor már halott, különc herceg kissé régimódi regényének vállalta a kiadását. A herceg Giuseppe Tomasi di Lampedusa volt, a regény pedig A párduc. 

A két regényhős életű ember egymásba szeretett, összeházasodott, évek múlva elváltak, de közben a kiadó vezetését átvette az asszony, aki egyébként abba is hagyta a fotózást. Viszont az üzlethez is volt tehetsége, ő adta ki olaszul a dél-amerikai írókat, az olaszok közül pedig a nálunk is ismert Alessandro Bariccót. Az ő élete ettől kezdve nem annyira regényes, vezette a Feltrinelli céget, eleinte egyedül, majd a fiával, Carlóval. A különös dolgok Giangiacomo Feltrinellivel történtek, aki igen fiatalon halt meg, miután (pontosabban miközben) megpróbált felrobbantani egy magasfeszültségű távvezetéket. Hogy miért tette vagy tette volna, az számomra nem egészen világos, a Vörös Brigádok jelenlévő tagjai későbbi vallomásaikban ragaszkodnak hozzá, hogy így történt, a baleset levitte a terrorista-milliárdos két lábát, és elvérzett. Inge Feltrinelli soha nem hitt ebben, szerinte a férje politikai gyilkosság áldozata lett, ami így elmondva tényleg sokkal valószínűbbnek is tűnik. Talán már mindketten tudják a megoldást. 

A művek neve

A művek neve

Nem csináltam soha erről statisztikát (remélem, valaki csinált), de biztos vagyok abban, hogy lényegesen többet játsszák azokat a Haydn-szimfóniákat, amelyeknek neve van. Pedig nem olyan egyszerű a képlet, hogy azoknak van nevük, amelyeket többször játszottak, vagy épp azért kaptak nevet, mert többször játszották, és jobbak a többinél, vannak egészen varázslatos Haydn-szimfóniák minden név nélkül, lényegében az ismeretlenség homályában. Könnyebb a közönségnek viszonyulni valamihez, amit nem úgy hívnak, hogy G-dúr, hanem úgy, hogy Üstdob vagy Oxford, Csoda vagy London. Nem beszélve a szakírókról, akiknek könnyebb arról írni, hogy miért Üstdob vagy miért Csoda, mint arról, hogy mitől zseniális a darab. 

Lényegében ugyanez történik bizonyos építészeti munkákkal is. Ezren állnak folyamatosan a Sóhajok hídja előtt, és valószínűleg csak azért, mert olyan jó a neve. Mindenki tudja, hogy ezt a nevet Lord Byronnak köszönhetjük, a Child Haroldban van, hogy álltam a Sóhajok hídján, a palota és a börtön között. Az útikönyvek elmondják, hogy azért sóhajtoztak a hídon átkelők, mert a börtönbe mentek a kihallgatásról, és még egyszer megpillanthatták a várost. Többé-kevésbé ez téveszme, olyan sűrű a kőrács, hogy nem pillanthatnak meg a hídon áthaladva semmit, ha csak ki nem kukucskálnak, amit engedni túlzott udvariasság volna a rabtartóktól. A híd azért szép, régi hídtervező család sarja volt Antonio Contino, a bácsikája felelős a Rialtóért. Byron érdemeit egyébként nem szeretném kisebbíteni, de a híd nevét nem ő adta, annyit tett, hogy lefordította angolra azt, hogy Ponte dei sospiri, ebből lett a Bridge of Sighs. A turizmus nyelve a jelek szerint már a 19. században az angol volt.   

p9290075.jpg

Esténként aztán láthatja, aki kivárja, hogyan módosul a szó jelentése, hogyan lesz az elítéltek fájdalmából szerelmes elragadtatottság, jönnek a gondolák a smároló párokkal, mert akik a híd alatt gondolán csókolóznak a naplementében, azoknak a szerelme örökké tart. Arra nem gondolnak az ábrándos lelkek, hogy az örök fiatalságot is kérjék a hídtól és a naplementétől, így aztán úgy járnak majd, mint Tithónosz, akinek Éósz csak a halhatatlanságot kérte, és aki az évtizedek során úgy összetöpörödött, míg akkora nem lett, mint egy tücsök. Cirip-cirip. 

A fül sértődékenysége

A fül sértődékenysége

nadine.jpg

Nagyon helyes ez az új szoprán sztár, Nadine Sierra, annyira, hogy már figyelni kell magára az embernek, nem eleve rossz-e a hozzáállása, nem azért gyanakszik, mert csinos a nő, hagyjanak már békén vele, meg a többi szépséggel és izompacsirtával, az opera az elfaragottak otthona, azoké, akik máshogy szépek. Lelkileg meg hangilag. De van még egy jó tulajdonsága Sierra első szólóalbumának, és ez a műsor, nem tudom, volt-e tanácsadója, vagy magától ilyen, de nem megy bele abba, ami várható, Gilda-ária, meg Lucia-gurgula, hanem elég vagány műsorral indul, Bernstein a puhítás, a többieknek esetleg a neve sem dereng, én legalábbis nem ismertem eddig Ricky Ian Gordon és Christopher Theofanidis művészetét. Slusszpoén Stravinsky, ez se fordult még elő vele az operában. 

Így aztán kicsit szégyellem, de valahogy nem bírom ezt a hangszínt. Sérti a fülemet, olyan öreges az egész, mereven operatikus, ha a West Side Storyból énekel, egyébként is lebeg, mintha a falat akarná hanghullámokkal lebontani. Tudom, hogy mindez változhat is, Anna Netrebkót sem bírtam eleinte, aztán megtanultam szeretni, értékelni. Vannak hangok, amelyeket szokni kell, csak valahogy jobban szeretem azoknak a társaságát, akikkel nem kell megbarátkozni, énekel két hangot, és tátva marad a szám, hogy ilyen is van. Hát Nadine Sierra nem ilyen.  

Hello, Mr Németh!

Hello, Mr Németh!

Van egy régi vicc, nekem a nagybátyám szokta volt elmesélni, egyébként nem túl gyakran. Ábelesz bácsi New Yorkba emigrál, nyit egy boltot, ki is írja büszkén rá, hogy Abeles. Az üzlet szépen megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ébelesz. Ábelesz bárci furcsállja a dolgot, de hát a vevőnek mindig igaza van, megváltoztatja a cégtáblát, azt íratja ki, hogy Ebeles. A bolt rendületlenül jól megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ibelesz. Ábelesz bácsi ezt sem érti, de a vevőknek továbbra is igaza van, így aztán azt íratja ki a cégtáblára: Ibeles. Az üzlet rendületlenül megy tovább, jön az első új vevő, és úgy köszön, Good morning, Mr Ájbelesz. Na tessék, most kezdhetek mindent elölről, mondja az öreg Ábelesz. 

Az egész úgy jutott az eszembe, hogy bizonyos filmeknek nem tudok ellenállni. Ha mennek a tévében, menthetetlenül ott ragadok előttük. Az egyik ilyen Az utolsó cserkész Bruce Willis és Damon Wayans főszereplésével. Lendületes, jó párbeszédekkel, olyan jókkal, hogy a fordító meg sem értette az összes poént, az ifjú Halle Berryvel, és Bruce Willis sem mosolygott kényszeresen félpofára benne. De van benne egy jelenet, a főgonosz dagadék jön ki az úszómedencéből, és közben az amerikai futball jelenlegi (1991) állapotán kesereg, a szokott módon, ma már nincsenek hősök, bezzeg régen ott volt Joe Namath, neki milyen sokat kellett fizetni, vagy valami ilyesmi. Így is mondja a magyar hang, Bodor Tibor, hogy Dzsó Namat. A vicc az, hogy Joe Namath nemcsak híres játékos volt, de mindkét ágon magyar származású, anyja Juhász, apja Namath. Még a nagyapja vándorolt ki Amerikába, ha jól tudom, ő változtatta meg a neve írását, épp Ábelesz bácsi mintájára, hogy inkább jól mondják, mint jól írják: Németh. Akkora sztár volt (még ma is az, csak nem akkora), hogy még a magyar tévében is lehetett hallani róla, én legalábbis emlékszem rá, pedig azt sem tudom, mit csinál a pályán egy quarterback. Volt önálló tévé show-ja, szerepelt reklámokban, az egyikben az ifjú Farrah Fawcett borotválta, musicalekben is föllépett, most víg nyugdíjas éveit éli Floridában. Jó egészséget kívánok hozzá az őshazából. 

namath.jpg

Büszkék és balítélők

Büszkék és balítélők

p9260023_2.JPG

Holnaptól játsszák a Centrál Színházban a Büszkeség és balítéletet, a kétszínészes változatban, ami igazán szórakoztató, összesen, ha jól tudom, huszonegy karaktert kell megjeleníteni, a két szereplőnek, fejenként tíz-tizenegy új hang, tartás, egy-egy eszköz, hogy félreérthetetlen legyen, ki kicsoda, ha nem volna elég. Jane és Bingley nemet is cserél, talán ez sem jelentés nélkül való, de most nem is ezt mesélem. Csak magát a művet, hogy vajon mi lehet az oka a kétszáz év fölötti frissességének, a közszeretetnek, amely körülveszi, és amivel soha nem él vissza, most is megindító, ahogy Darcy (ez nem Mark, mint Bridget Jonesé, hanem Fitzwilliam, de persze, ugyanaz a fazon) kénytelen szerelmet vallani. Megvan az előképük az angol irodalomban, Beatrice és Benedek a Sok hűhó semmiértből (ez meg a mi anyanyelvünk, ez a kényszerű kettős ragozás) de ők ma valahogy élénkebbek, igazibbak, közelebbiek, mármint Lizzy és Mr. Darcy. 

A trükk talán a történelem teljes hiánya. Zajlik az élet Európában, dörögnek az ágyúk, angol és egyéb ifjak masíroznak a harctérre, hogy jó eséllyel otthagyják a fogukat, fél lábukat, egyéb testrészeiket, de hiába, ez mind nincs benne a történetben. Mert összedőlhet a világ, az nem annyira fontos, mint két szív. Ja igen, ez a másik trükk, a két szív. Hogy voltaképpen egy giccstörténetet kapunk, eljön pej lován a fehér lovas herceg, vagy ha nem is herceg, azért kastélya van, és elveszi a szép és okos lányt. Közben en passant megmenti a család becsületét is, és az utolsó jelenethez érve végképp megóvja a lányt a magánytól vagy a szülők melletti hervadástól. Hát ez Meseautó, vagy valami hasonló, csak közben irodalom, választékos mondatok, szellemes párbeszédek, érzékeny leírások sora. Végre kapunk valamit, aminek őszintén örülhetünk, és még szégyellni sem kell magunkat amiatt, hogy ilyen őszintén örülünk. Az intelligencia amúgy is hajlamos a melankóliára, legyinteni, hogy úgyis mindennek rossz lesz a vége, úgyis van valami hátsó szándék, fedett történet a boldogság helyén, itt meg semmi, minden pont az, aminek látszik. Van ilyen, hogy két egymásnak való ember megtalálja egymást, és boldogan élnek. És még meg sem halnak, pedig lepergett közben kétszáz év. 

G betűs nevek

G betűs nevek

Soha nem tudatosult bennem, hogy egymás melletti napokon van a születésnapjuk. Glenn Gould tegnap lett volna 86, George Gershwin ma született, de százhúsz éves bárány. Körülbelül ennyi közük is van egymáshoz, a G betűket nem számítva, Gould soha nem játszott Gershwint, Gershwin nem ismerhette Gouldot, hiszen amikor meghalt, Gould csak ötéves volt. Voltaképpen az a furcsa, hogy valahogy mégis egymás mellé kerültek, mint az amerikai zene két fontos embere, annak ellenére, hogy Gould zeneszerzői munkássága csekély és nem tűnik kifejezetten jelentősnek, bár az általa komponált hangjátékokat még mindig nem sikerült feldolgoznom; néha belekezdek a kalandba, de hamar bele is fáradok. 

george-gershwin.jpg

Azt kellene valahogy eldönteni,  megérteni, hogy vajon két kudarc-e a két életút. Elsőre talán ostoba a kérdés, hogy volna kudarc Gould élete, amikor azt tette, amit akart, az éppen csak elért ötven évben, ami rendelkezésére állt, egyszerre volt magamutogató és rendkívül zárkózott, le tudott lépni a koncertpódiumról, ugyanakkor annyira erős volt az előadói ereje, hogy nem csak zongoristaként, de tévéműsorok sztárjaként is meg van örökítve, beszélt, elmélkedett, zongorázott, de még az elefántoknak is énekelt, igaz, ez utóbbit nem nagy sikerrel. Legalább megpróbálta, és rögtön mély vízbe dobta az állatokat, ha szabad így mondani, Mahlerral próbálta meg szórakoztatni őket. (a videón 1.40-től)

A kudarcra visszatérve: hogyan lehetne sikertelen Gershwin élete, amikor filmzenék, sok száz dal, musicalek, egy opera, szimfonikus slágerművek maradtak utána. Lehet azt mondani, hogy végül a klasszikus zene nem abba az irányba haladt tovább, amerre Gershwin gondolta, hogy mehetne, nem olvasztotta magába a jazzt, nem kért a népszerűbb hangból, sőt, amennyire csak lehet, elzárkózott évtizedekre az olcsónak hitt népszerűségtől, mintha az valami szégyen volna, ha sokan kíváncsiak egy komponista művére, vagy akár még örömüket is lelik benne. Gershwin még csak nem is következmények nélküli komponista, Ravel Zongoraversenye aligha születhetett volna meg a Rhapsody in Blue nélkül. (Az már más kérdés, hogy Ravel maga esetleg következmények nélküli zeneszerző, legalábbis Petrovics Emil elmélete szerint ha kivennénk Ravelt a zene történetéből, nem volna lényegesen más az egész.) Gershwin azt jól érezte, hogy a zenés játékai hosszabb távon nem maradnak színpadon, ha az örökkévalóságot hajszolja, akkor másképp kell és más történeteket színpadra vinnie, de a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt az életmű minden gazdagsága ellenére is befejezetlen maradt. Mintha valami rossz alkuba keveredtek volna mindketten: tehetséget kaptok, de időt nem adok. Rajtatok áll, mire mentek vele.