Kövér színészek érdekképviselete

Kövér színészek érdekképviselete

vice.jpg

Két dagifilmet is bemutatnak a héten, nagyon különböző színvonalon, nagyon eltérő színészi munkával, de valahogy mégis összekötődik a kettő. az egyik az Alelnök című, Dick Cheney üzelmeit leplezi le, azzal a tanulsággal (nem, ez nem spoiler), hogy ha kevesebb végkielégítést kap a majdani alelnök, akkor valószínűleg nem jön létre az Iszlám Állam. Hát, ehhez azért kell némi szemellenző, de hát rendben van, nem lehet eléggé utálni a politikusokat, ebbe már mi is belejövünk. 

A másik film a Zöld könyv, egy zongorista és a sofőrje kóvályog az amerikai délen, ahogy várható, rettenetes dolgok történnek velük, hiszen a sofőr a fehér és a zongorista az afro-amerikai. De semmi a sok borzalom ahhoz képest, hogy Viggo Mortemsen mennyire borzalmas, azt képzeli magáról,hogy ő Robert De Niro, feketére festett hajjal, eltúlzott olasz akcentussal keménykedik, ha azt mondom, szánalmas, nagyon finoman fogalmaztam. Ugyanakkor persze érdekes, mert hogy ez is valóságlapú történet, tényleg létezett Don Shirley nevű zongorista, tényleg Leningrádban tanult, tényleg klasszikus alapon játszott improvizációkat. Azt, mondjuk, nem értem, miért mondja nagy fensőbbséggel, hogy az Orfeusz az Alvilágban egy francia opera (?), amikor az ő Orfeusz lemeze saját témákat dolgoz föl, nem Offenbachot. 

De ez a legkevesebb. Amit végképp nem értek, az az, hogy mindkét filmben a főhős egy jól megtermett dagi, az egyik hamburgertől hamburgerig sofőrködik, a másik egymás után kapja az infarktusokat. Ehhez képest mindkét főszereplő alapállapotában normális testalkatú vagy inkább sovány, úgy kellett fölhizlalniuk magukat a megfelelő méretre. Egyik film sem a Dühöngő bika, nincsenek sovány jelenetek, karcsú állapotok, kövéren kezdik, kövéren végzik. Nincs Hollywoodban egyetlen kövér színész sem? Vagy ez is csak valami nézőhülyítés, hogy ha valaki képes egy szerepért harminc kilót fölszedni, az már tényleg nagyon nagy színész? Ha van valami hízási-művészeti aránypár, akkor Viggo Mortensennek még ötven kilót nem ártott volna erősödnie. Ha nincs, akkor éljenek a saját hasak, saját derekak és fejhúsok. 

viggo.jpg

Stavinsky, a tangókirály

Stavinsky, a tangókirály

stravi.jpg

Az rendben van, hogy zenélnek. Meg az is, ahogy zenélnek. Fesztiválzenekar, Stravinsky-est, kisebb művek, meg a legnagyobb, a Sacre. Szépen dörögnek, nyekeregnek, ha valamicskét lehet panaszkodni, az annyi, hogy most a nagy mű is inkább kisebb darabok sorozatának hat, nem érzem azt az ívet, a hosszú damilt, amelyen a részletek ficánkolnak, ha a közepén, egy hatásos durrantással befejeznék a darabot, mindenki elhinné nekik, hogy ez ennyi. 

Az is rendben van, hogy énekelnek, meg ahogy énekelnek. Stravinsky Ave Maria a ráadás, gyönyörűen zárja és kerekíti le a koncertet, nem is vár senki semmire, a zenészek összehajtják a kottát, és előbb mennek haza, mint a közönség. De most már táncolnak is. Stravinsky a szerző, a mű a Tangó, és ahogy elkezdődik, ketten leteszik a hangszert, és táncba kezdenek, szépen, szabályosan, szenvedélyes arccal. A férfi még egy kalapot is kap a fejére a karmestertől, miközben körbetáncolják a pulpitust. 

Lehet okoskodni, hogy ez csak közönségcsábítás, meg hogy ezt aztán biztos megírták a holland lapok, de a közönség mi vagyunk, örüljünk, ha végre valaki csábítgat minket, és a holland dicséretek is a mi mellünket dagasztják.  Meg aztán innét indultunk 1983 karácsonyán, amikor Kocsis kalauznak öltözve lyukasztgatta a jegyeket a ráadás alatt. Akkor is voltak helyi savanyúságok, akik azt mondták, hogy ez azért túlzás. Szerencse, hogy azt nem mondták: nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat. 

Csak hát az igények! Ők piszkálják, de már ott tartunk, hogy egy kicsit csalódás volt a Cantemus kórus fölkérése a Zsoltárszimfóniára. Hogyhogy? Nem a zenekar énekel? Már érzem, szívesen megnéznék velük egy egész estés balettet. Fischer Iván lenne Daphnis, Chloé pedig Bodó Antónia. 

bodo.jpg

A végzet az végzet

A végzet az végzet

mcallas.jpg

Nem jutunk közelebb Maria Callashoz a moziban látható Callas-film (Maria by Callas) után, de talán ez nem baj. Callasban épp a távolság a jó, hogy ő nem halandó, hanem díva, vagy fél-díva, hiszen mégis meghalt. Mindenesetre összeszedtek minden lehetséges interjút, levelet, némafilmet, amelyen látszik, milyen volt a színpadon. Nem a Pillangókisasszony volt az erőssége, de ezt körülbelül sejtettük. Kiszínezték a fekete-fehér koncerteket, piros ruhában énekel, beszél az interjúkban, néha nagyon is bölcsen, és azt olyan jó hallani. Már hogy van ilyen: az élet, a küszködés, siker és bukás tényleg okosabbá teszi az embert. Vagy legalábbis őt. 

Mégis az a nagy tanulság nekem a filmből, hogy az élet már csak olyan, hogy mindig másutt van, mint ahol az emberek. Miközben nézzük Callas kalandjait, azt mondjuk magunknak, ez az igazi, a nagybetűvel írott, nagy szerelem, nagy érzelmek. Nagy csalódás, nagy halál. Jó, van egy csöndes alsó szólam is, hogy ne már, hogy lehet ennek az Onassisnak bedőlni, hát látszik, hogy neki az énekesnő kell, nem a nő, ha miatta abbahagyja az éneklést, akkor mindjárt nem lesz olyan érdekes a számára, mint özv. Kennedyné. Alsó szólam elhallgattatva. 

De a lényeg, hogy az élet nem ott van, ahol az emberek. Mialatt nézzük, hogy micsoda érzelmek, micsoda felfokozottság és túlfokozottság, és sokszoros gyöngysor, társalgás Grace Kellyvel és Churchill-lel hajókázás az Égei-tengeren, azalatt ő arról beszél, hogy nőnek lenni, olyannak, aki megtalálja az igazit, az az élet és a női hivatás. Aki meg nő, és megtalálta az igazit, az mind énekesnő szeretne lenni. 

Jó, hogy eszembe jut: nem ez a tanulság. Hanem az, ahogy Callas a Casta divát énekli. Csak arra meg nincs szó. 

Menő Jenő

Menő Jenő

jando.jpg

A Gramophone című szaklap januári számában Patrick Rucker átveszi, hogy milyen felvételek születtek Beethoven Waldstein szonátájából. Nem az összes lemezt hallgatta végig hiszen 170 fölött van a szám, és fel is hívja a figyelmet, hogy alapemberek maradtak ki a... hát ez nem teljesen világos. Már hogy szándékosan meg se hallgatta Pollinit, Schiffet, Fischer Annie-t, vagy ők voltaképpen nem tetszenek neki, és nem akart senkit sem megbántani. Így is maradt elég fenomén, Gilelsz és Backhaus, Schnabel és Gieseking. Az időrend a múlt század húszas éveitől indul, a Liszt-tanítvány skót Frederic Lamonddal, a legfrissebb felvétel pedig mindössze három éves, Olga Pashchenkóé. És ahhoz képest, hogy Rucker nyírja a magyarokat (csak vicc), Ránkit meg sem említi, pedig, ugye, sokan nőttünk fel az ő piros Beethoven-lemezén, a legjobb négybe ketten azért bekerültek. Az egyik Lili Kraus, akit nem is tudom, hogy elfeledtünk, vagy igazán soha nem fedeztünk föl magunknak, pedig pesti születésű, Bartók-tanítvány, csak hát Texasban élt, és a rendszerváltást már nem érte meg. A másik kiemelten ajánlott felvétel Jandó Jenőé, Naxos-lemez. Rucker ugyan fölhívja a figyelmet, hogy nem "annak ellenére" ajánlja, hogy Naxos, hogy olcsóbb, mint a többi, a végén, persze, mégis Budget Choice-nak mondja a CD-t. Pedig tényleg nincs benne semmi olcsó, legfeljebb a borító, Jandó egészen fantasztikus az első hangoktól az utolsóig, színekkel, szívvel, mindennel bírja a darabot. Könnyeket, izzadságot, egyéb testnedveket nem érezni, ez is egy érdekes tapasztalat, egy szonáta, amelyik hangokból áll. De sok hangból, úgy értem, az egységnyi idő alatt felhangzó hangjegyek száma is magas, meg a változatosságuk is, van, amikor mintha benyúlna a hangszerbe, és úgy ütögetné a húrokat, van, amikor csilingel, mily édes, mily tiszta, mily égi csoda.  

Harmincéves múlt a felvétel, és nem nagyon értem, hogyan lehet, hogy Angliából kell ideszólni, hogy ez van, legyünk büszkék rá.  

Funky hegedű

Funky hegedű

Tegnap volt Deseő Csaba nyolcvan éves, szeretettel gratulálok. Köztudott róla a zenei kettős élet, az ÁHZ múlt, brácsás volt a zenekarban, miközben élte a jazzéletét is. Meg élte ezt is, a Funky hegedűt. 

Akkor, azon melegében nem láttam az Egymillió fontos hangjegynek azt az adását, de a bátyám már ezzel fogadott, hogy mekkora marhaság ment a tévében. Akkora, hogy másnap erről beszélt mindenki az osztályban, aztán a katonaság alatt hallottam megannyi változatban, és azt gondoltam, hogy ilyen azért ritka, hogy egyetlen dallal valaki egy életre elintézze magát. Értelme semmi, műfaja kideríthetetlen, de mintha szánt szándékkal célozna a lehetséges közönségcsoportok közé, oda, ahol épp senki nincs, akinek ez tetszik. Ki írta vajon ezt az elmés szöveget? 

Aztán eltelik néhány év és évtizedecske, és ha azt mondják, Deseő Csaba, mégis ez jut a legtöbb embernek az eszébe. Ki érti? 

Fölhívnám a figyelmet Deseő  Csaba mellett a borízű énekszólót előadó ritmusgitárosra, Csomós Péterre, aki a régi Hungáriának is oszlopa volt. A '69-es Táncdalfesztiválon elég sokáig őt is véli frontembernek a közvetítés vezetője, amíg Fenyő elő nem búvik az elektromos orgona mögül. Hihetetlen fazon már ott is, ahogy George Harrison módjára ikszlábazik a nagyérdeműnek. 2013 óta sajnos már csak az angyaloknak hülyül. 

 

Buktavágás

Buktavágás

p2140005.JPG

A képen látható tárgy nem egy katana, vagy valami, talán inkább szerves anyagból készült keleti harci eszköz közelről, hanem Bukta Imre egyik művének részlete. A mű maga különböző mezőgazdasági eszközöket használ, csillogó fémet, piros vasvillát, és hozzá tartozik ez a hosszában kettévágott napraforgószár, rajzzal. A Kieselbach Galériában látható jelenleg, néhány megvásárolható és már magántulajdonban lévő Bukta-kép közelében. Az ember azonban, ha már eszébe jutott a kard, szívesen gondol úgy Bukta Imrére, mint aki lóháton vagy kerékpáron kiment a mezőre, kezében villogott jó, éles kardja, és azzal sújtott le a napraforgóra, amely úgy nyílt ketté a csapás után, akár a török basa a  Kukoricza Jancsival való randevúja után. 

Kettényílt, és láthatóvá lett a belső, hogy minden napraforgó magában hordozza nemcsak a végzetét, de a gyilkosa képét is, a kíméletlen kombájnt, amely csak halad előre, és vágja őket, nem hosszában, de keresztben. Ennek a mázlistának talán megadatott a saját halál.  

Edita

Edita

p2130004.JPG

Na, hát ez az, amit el sem hisz az ember. Pedig nézi, hallja, sőt. Nézte, hallotta négy nappal korábban. Edita Gruberovát a Lammermoori Luciában, hetvenhárom évesen. De nem ez az, ami nincs, kor és szerep, bár ez is annyira ritka, hogy másik példát nem tudok rá mondani. Erre a színvonalra meg végképp nem. Rendben van. Csakhogy Gruberova sem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy van egy természeti csoda, egy hang, amely megőrizte ifjúi fényét, szépségét, rugalmasságát. Nem, ő is küszködik. Annyira küszködik, hogy szombaton is, szerdán is azt hittem, megyünk valami kellemetlen mosolygás felé, de jó volt őt látni, még jobb lett volna nem hallani. 

Edita Gruberova azonban mindkétszer tudta, mit csinál, és a szerepet nem csak úgy építette föl, érzékeny idegrendszertől az őrülésig, hanem vagányul elengedte az első felvonás hárfaszólós áriáját, annyit már ő sem bír. Akik nem tudták, mire lehet számítani, idegesen kóvályogtak az első szünetben, megyünk a katasztrófa felé, de akik tudták, mi volt a múltkor, azok csak még idegesebben kóvályogtak. Abból fölállt, mit fölállt, akkora sikert hozott össze, hogy rá kellett engedni a vasfüggönyt, de most egy kicsit még rosszabb a hangi helyzet, ha föl is áll, ez benne marad. Benne is, meg bennünk is. 

Igaz, ami igaz, a vasfüggönyt most nem engedték rá. Igaz, ami igaz, megpróbálták, csak  elakadt a szerkezet. Gruberova pedig talán még jobb volt, mint négy napja, még igazabb és még hihetetlenebb, és egyáltalán nem a csilingelésről van most szó, koloratúrák rogyásig, hanem hogy úgy van fölépítve a hosszú-hosszú őrülési jelenet, hogy nincs benne két másodperc üresjárat sem, nincs egy pillanat, amikor azt érezné a hallgató, ez most nem a szerepről szól, vagy most valami életet az éveknek-akció keretében gyönyörködünk az idő megtagadásán. Ha azt mondom, ilyet még nem hallottam, az csak azért nem stimmel, mert volt ő már itt. De hogy ilyen Luciát nem fogok hallani, az eléggé bizonyos.  

p2130047_2.JPG

f-moll bombázás

f-moll bombázás

p2120002.JPG

Figyeljetek csak! Billy Pilgrim kiesett az időből. 

Így kezdődik Vonnegut regénye, Az ötös számú vágóhíd. Úgy végződik, hogy Csip-csirip, de erre maga Vonnegut is fölhívja a figyelmet a regény közepén, oda is lapoztam rögtön, és tényleg. Aztán elolvastam eredetiben is, Poo-tee-weet - ezt kérdezi igazából az angolul beszélő madár. 

Előbb volt nekem film Az ötös számú, mint könyv, mondhatni, hogy egy életre szóló hatással. Ebből tudtam meg, hogy mi volt a drezdai bombázás, éppen ma van annak az évfordulója, az egyik legnagyobb mészárlás emberek és az ember által létrehozott szépség ellen. Szép és alapos munka volt, sajnos érthető is, bosszúbombázás, az agyonkínzott dél-angliai városokért álltak bosszút a szövetségesek épp Drezdán, ahol semmiféle katonai üzem nem volt. 

frauenkirche.jpg

Hatvan év kellett hozzá, hogy a fenti romokból újra a Frauenkirche legyen. Addig őriztek minden megmaradt követ, hogy az újra fölépített templom foltos lehessen, a szürke kövek eredetiek, a többi új. 

frauenkirche-dresden.jpg 

De hát nem erről akartam beszélni, csak a filmről, a nem múló hatásáról, hogy szól benne egy zene, híres zene, most már tudom, de amikor tizenévesen először hallottam, nem tudtam, mi az. Hómező, tankok, katonák, és ez a lassúság, álom, tisztaság, pengetik a vonósok, a dallamot a zongora játssza, a főcímen meg a felirat, hogy zene: Glenn Gould. Kerestem, kerestem, az világos volt, hogy Bach, meg hogy zongoraverseny, és elég pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a Rózsavölgyiben egy lemez hátsó borítóját olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Megvettem, és elég izgalmas ilyenkor a hazaút, ott a kincs a kezedben, de egészen mégsem vagy biztos benne, hogy az az, ezt kerested. Nem pontosan az, úgy értem, nem Gould, hanem az utóbb sokat vitatott Kocsis-felvétel, de nekem megfelelt. Nagyon is. 

Szóval: tegnap este azt gondoltam, hogy nem is lehet ekkora szerencsém. A bombázás évfordulója előtti este a Zeneakadémián épp az f-moll zongoraversenyt játsszák, a Budapesti Vonósok és Fejérvári Zoltán. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy nem az, ők is Az ötös számú vágóhíd rajongói, nekem így is, úgy is tetszik. 

Aztán eljátszották a darabot, és biztosan elszámoltak a lelkiismeretükkel azóta, de azt azért nem egészen értem, hogy ha valakinek semmilyen mondanivalója nincs egy zeneműről, akkor vajon miért csinál ilyesmit.  

Kovács Dénes

Kovács Dénes

kovdenes.jpg

Ma van tizennégy éve, hogy meghalt Kovács Dénes. Nem valami kerek évforduló, mondhatni, kifejezetten szögletes a két szám, cserébe a pálya sem volt egyenes, a zsöllyéből nézve nem is tudta az ember, hogy miért történt úgy, ahogy történt. Sokunknak ő volt sokáig a hegedűs, nem hogy a legjobb hazai, hanem, mondhatni, az egyetlen, ő játszotta a lakásokban az alapműveket a lemezjátszón, A négy évszaktól az F-dúr románcig. Úgy is indult a történet, mint ahogy egy rendes világkarriernek kell, nagy versenygyőzelemmel Londonban, úgy végződött, mint egy magyar karrier, igen, igen, tanárként talán jelentős, vagy nem is tanárként, de rektorként, hanem a hagyatéka..., a lemezei... 

Nem tudom, igaz-e. Ami majdnem azt jelenti, hogy igaz, mert régen hallgattam a felvételeit, nagy a tolongás a zseniknél. De van egy mondás, amit nagyon szeretek, csupa finom öngúny. A koncertről beszél, a pódiuméletről. Fölmegy az ember, mint David Ojsztrah, és lejön mint Kovács Dénes. Aki ilyet tud mondani magáról, az akár meg is nyugodhat: sokan szeretnének Kovács Dénes lenni.  

Vitaminhiány

Vitaminhiány

p2100002_2.JPG

Helyes, villanyszerelőnek és gázóra leolvasónak öltözött emberek adták át a Müpában az idei Jazz Showcase díjait, ünnepelni és ünnepeltetni nem tudunk továbbra sem, de aztán a Karosi Júlia Quartet játszott Ben Monderrel kiegészülve, és nyilván ez volt a fontosabb az estén. 

Vagy nem is tudom. Valahogy minden jó, amit Karosi Júlia csinál, a szerzeményei, a hangja, az éneklése, de semmi sem elég jó, az ember egy idő után fészkelődni kezd a helyén. Pedig nem is egyféle Karosi Júliát kap, mert van a vokalizáló, supsupvohávohá éneklés és vannak a magyar népdalok. Van Kodály- és Bartók-feldolgozás, az utóbbi érezhetően az est csúcsa, a Kékszakállú regősétől a Mikrokozmoszig, ebbe már az amerikai gitáros is belepenget. Szóval megvan minden, és nincs meg semmi, a dalok összemosódnak, egyformának látszik, a helyzeten nem segítenek az énekesnő elfogódott, maga elé néző összekötőszövegei sem. Kommunikáció, nyilván ez kulcsszó a jazzben, de kifelé sem ártana, odaállni, hogy ez vagyok én, engem nézzetek, engem hallgassatok, mert nem bánjátok meg. 

Közben arra gondoltam, hogy nem véletlenül van a daloknak szövege is. Nem valami nagy csodára vagy felfedezésre gondolok, nem arról van szó, hogy bizonyos szöveg zenét követel magának, és ha valaki megtalálja ezt a kikövetelt zenét, az boldogan dőlhet hátra. A mai napi gyakorlat úgyis az, hogy előbb van a dal, aztán jön rá a szöveg, de ennek is megvan az a határozott előnye, hogy a dal maga meg tudja szólítani az embert. Vagy legalább az, hogy a hallgató könnyebben tudja azonosítani a dalt magát, viszi magával, hogy Ez történt Lellén vagy bármi más marhaságot. 

Ez történt tegnap.