Házy és Mezey

Házy és Mezey

hazy_1.jpg

Kezembe került egy könyv, Az évszázad Manonja a címe, és Házy Erzsébetről szól. Nem akarok túl sokat élcelődni rajta, mert biztos, hogy jó szándékkal készült a remekmű, és nem is nagyon árulnak az alkotók zsákbamacskát, a Bevezető ötödik sorában már összetévesztik a 21. századi zenerajongókat a 21. századi zene rajongóival, és ez tényleg a legkevesebb. Ahhoz képest, hogy az évszázad Manonjáról szól a könyv, azt a valóban kissé bonyolult nevet, hogy Manon Lescaut nem mindig sikerül leírni, és meglepő módon nem csak a Lescaut szóval van gond, de időnként a Manonnal is. Sass Sylvia is megjelenik mindenféle alakban, mármint a neve, mintha csak az volna a lényeg, hogy ne kelljen kétszer egyformán leírni. A fényképeken lévő énekeseket hol azonosítják, hol nem, az operák címének helyesírását vagy eltalálják vagy sem. 

Ha már a fényképekről van szó: a legtöbb képet az Operaház akkori fotósa, Mezey Béla bocsátotta a szerző rendelkezésére, így, nyilván hálából, bekerült két oldalnyi anyag, azzal a címmel, hogy Házy Erzsébet kedvenc fotói. Lehet vitatkozni ezzel a válogatással is, Mario del Monaco fejét például levillantotta a mögötte lévő tükörben megcsillanó vaku, de az már mindenképpen különös, hogy az 1982-ben elhunyt énekesnő kedvencei között  van az 1987-es Richter-koncert szünetében társalgó Richter és Fischer Annie (képaláírásban egy e-vel kevesebb) és az 1990-es bécsi operabálon vezénylő Plácido Domingo. 

Van élet a halál után. 

Hello, I'm Johnny Cash

Hello, I'm Johnny Cash

Napjaimat továbbra is börtöntöltelékek között töltöm. Nem a teljes napokat, csak a boldog perceket, vagyis még mindig Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klubot. És ha nem azt olvasom, akkor a Folsom Prison Bluest dünnyögöm az orrom alatt. Lehet ilyen biztonságban is élni, szabadlábon Budapesten. 

A Folsom Prison Blues Johnny Cash szerzeménye, és az ember szívesen gondolja azt, hogy annyira megrázta őt az 1968-ban a börtönben adott koncertje, hogy rögtön dal lett belőle (esetleg már ott, a börtönfalak között). A kiábrándító valóság viszont az, hogy már vagy tíz éve készen volt a dallal, inkább a valóság utánozta a művészetet, ha már annyit énekelt a gyilkosról, aki lelőtt egy embert Renóban, csak hogy lássa meghalni, akkor el is ment, hogy megnézze, milyen is bentről hallgatni a vonatfüttyöt, és azokra gondolni, akik odakint kávét isznak, kocsiba ülnek, szivart szívnak. 

johnnycash1.jpg

Egy év múlva Johnny Cash egy másik kaliforniai börtönben, a San Quentinben lépett föl, ahol előadta a Folsom Prison Bluest is. Amennyire tudom, aztán már nem ment vissza a Folsomba, hogy ott meg elénekelje a San Quentint. 

 

Guadalupe

Guadalupe

Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klub a címe, és szörnyű. Szörnyen jó és jó szörnyű, és csak jót lehet elmondani a szörnyűségről, ha könyvvé változik. Müllerék fordították, Müller Péter Sziámi, Müller Máté és Müller Brúnó Noé, gondolom úgy, hogy szétosztották a szövegeket, aztán valaki összefésülte a kész magyar fejezeteket. Még azt sem mondhatnám, hogy volnának zökkenők, észrevehető volna normális olvasás közben a több kéz, több fej. 

Az, sajnos észrevehető, nem gyakran, inkább csak itt-ott, hogy hiába vannak hárman, fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Viszonylag ártalmatlan részeknél. A történet egyik szereplője elmondja, hogy a pasijának (aki a dílere is egyben) két Cadillacje volt, az egyik gyökérsör (root beer) színű volt, és "egy retuspisztollyal rólam festett kép volt rajta, mintha én lennék Guadalupe szüze". 

Nekem ebből elég világosnak tűnik, hogy a fordító Müllernek sejtelme sincs arról, mi lehet a képen, mert ha tudná, akkor valószínűleg guadalupei Szűz Máriát vagy a guadalupei Madonnát írta volna. Őt. 

guadalupe.jpg

Tőlünk ugyan messze van, Mexico Cityben, de a világ leglátogatottabb katolikus zarándokhelyének mondják, évente húszmillióan mennek megnézni a tilmát, egy Juan Diego nevű indián köpenyét. Juan Diegónak 1531 december 9-én volt jelenése, Szűz Mária mondta neki, hogy építsenek templomot a tiszteletére. Az indián a püspökhöz szaladt, aki, természetesen nem hitt neki, és valami jelet kért tőle. Juan Diego újra (és újra) fölment a hegyre, ahol kasztíliai rózsákat talált. Azokat vitte a püspök elé a köpenyében, és ahogy a rózsákat kibontotta köpenyből, az anyagon ott maradt Szűz Mária képe, a hagyományoknak megfelelően kék köpenyben, holdsarlón állva, napba öltözötten. Akárcsak a csíksomlyói Miasszonyunk, bár az ő köpenye arany színű. 

pb260027_2.JPG

Egy halom csodát mesélnek még a köpenyről, a festékről, szívdobogásról, az mindenesetre tény, és önmagában is csodaszerű, hogy a köpeny maga ma is látható, pedig az ilyen ruhadarabok a mexikói éghajlat alatt tíz év után elfoszlanak, szétesnek. Ez meg amerikai regénybe került, már ha fölismeri valaki a csodát.  

 

Éjszakai kurtágolás

Éjszakai kurtágolás

endgame.jpg

Van egy szép, magyar hagyomány. Egyszemélyes hagyomány, de szép: operaelőadásokról viszonylag hozzáférhető fórumokban úgy írni, hogy annak súlya, értelme, terjedelme legyen. Az egy személy Fodor Géza volt, és az ember azt hitte, hogy az ő halálával ennek körülbelül vége is van, nincs, aki fölvegye a zászlónak nevezhető tollat, aki tudós, annak egy recenzió túl léha műfaj, túl sok benne az esetleges, nem akar személyesen is viszonyulni az előadáshoz vagy a műhöz,  mert az mégsem tudományos. Vagy lehet még ennek ezer oka is. Aki nem tudós, az meg élménybeszámolni tud, de elemezni, magyarázatot adni az élményre már elég nehezen. 

És akkor tegnap éjjel, vagy ma hajnalban belefutottam Fazekas Gergelynek a 444-en közzétett beszámolójába. A téma Kurtág Fin de partie, Endgame, Végjáték című operájának milánói bemutatója volt, részletes és okos elemzés, benne van nem csak az opera, de a darab maga, hogy mikor használta Kurtág az eredeti, francia nyelvű változatot, hol fűzte bele a Beckett által készített angol nyelvű fordítás egy mondatát. Sorolnám, de nem kell, mert el llehet olvasni. 

https://444.hu/2018/12/01/kurtag-a-legnagyobb-beckett-fordito

Nem is arról van szó, hogy olyan, mintha ott lett volna az ember, bár az is elég nagy dolog volna, de ez több. Olyan, mintha ott lett volna, és  még értené is, hogy mi történik. Hogy nem a közönség, bocsánat a szóért, masszív megfingatása folyt ott Milánóban, hanem valami, aminek a végén végtelenül elfárad és elszomorodik a néző, de mintha ez a szomorúság volna az egyetlen érző és gondolkodó emberhez méltó világszemlélet. Talán tovább is mennék: mintha a szomorúság volna a derű, az a befogadói lelkiállapot, amire törekedni kell, mert ha eléggé el tudsz keseredni, akkor értetted meg, hogy mi van körülötted. 

Most ez így nem hangzik olyan jól, de Fazekas Gergelyt olvasva mégis az.  

Bogányi, Bogányi és a Bogányi

Bogányi, Bogányi és a Bogányi

Sok értelme biztosan nincs újra elmondani, jelenleg mennyire kevés örömöt találok Bogányi Gergely művészetében, és hogy minél többször hallom a róla elnevezett zongorát, annál csúnyábbnak tartom a hangját. Talán annyi az újdonság a Pannon Filharmonikusokkal adott közös koncertben, hogy az egész produkció, Mendelssohn g-moll zongoraversenye még valahogy kidolgozatlannak is tűnt, a zenekart vezénylő Bogányi Tibor meg mintha inkább a testvérét vezényelte volna, mint a főfeladatnak tekintendő többi muzsikust.

pb300008_2.JPG 

Ilyenkor lép le az ember, nem neki való ez az este. Csakhogy elsősorban a második részért mentem, Bruckner 5. szimfóniájáért. Elég jól emlékszem, mikor hallottam először a művet, a Berlini Filharmonikusok játszották az Erkel Színházban, Daniel Barenboim vezényletével, ahogy mondani szokás, még a vesztfáliai béke idején. Azért is emlékszem rá, mert Csengery Kristófnak a koncertről írott kritikájában elhangzott egy mondat, nem saját, hanem idézet: Brucknert hallgatva jöttem rá, mennyire szeretem Mahlert. 

Mintha ma is ez volna a szélesebb magyar közönség hozzáállása Brucknerhez. Valami Mahlerhez hasonló, de nem annyira jó, nem annyira átélhető, nem olyan modern, nem olyan személyes és neurotikus. Mintha Bruckner volna a Mahlerhoz vezető út, de ha le lehet vágni a kanyarokat, ismerünk hozzá egy rövidebb utat, akkor nem is érdemes sokat kínlódni vele. 

Ebből a szempontból Bogányi Tibor a kivétel, neki Bruckner a cél, nem kell hozzá magyarázat más, mint maguk a művek. És ha az ember átveszi ezt a szempontot, tényleg Brucknerre kíváncsi, miért ne választhatná vezetőnek éppen Bogányi Tibort. Kicsit bizalmatlanul, főleg a Mendelssohn-versenymű után, de azért reménykedve.  

Nem bonyolítom nagyon tovább: jó volt maradni. Meglepően jó. A zenekarral csodák nem történtek, sőt, néha egészen furcsa dolgokat is lehetett hallani, de az egész interpretációnak volt lelke, értelme, iránya. Ha olyan karmester fogja a kezünket, akinek Bruckner vagy épp ez a szimfónia személyes ügye, akkor nincs nagyon más dolgunk, mint kapaszkodni, és időnként meglepően szép dolgokat hallani. Nincs a zenélésben hamisság, szerepjátszás, ámítás vagy bármi kényelmetlen. Nem akarom azt mondani, hogy a ménkű nagy, másfél órás szimfónia egy percnek tűnt, hiszen épp ez a lényeg. Nem percnek tűnt, hanem ménkű nagynak, jelentősnek, de legalább a körvonalaiban megsejthetőnek. Mint egy jól sikerült ejtőernyős tandem-ugrásnál, végig lehetett suhanni a tájon. Néha elveszíthette az ember az eszméletét, van ilyen, de a végén oda érkeztünk, ahová szerettünk volna. Bruckner Paradicsomába. 

Pederaszta

Pederaszta

samsonet.jpg

Hetek óta nem hagy teljesen nyugodni a Sámson és Delila, Saint-Saens operája. Volt a Metropolitan-közvetítés, szép is volt, jó is volt, vagy ha nem volt nagyon jó, azért sokkal jobb már nem lehetett volna, és azt gondoltam, hogy az egésznek Saint-Saens az oka. Olyasmiről beszél, ami őt valójában nem érdekli. Hogy számára nem egy furcsa kapcsolat különböző pillanatai a fontosak, hanem csakis a csábítás és elbukás, hogy van ez a férfi, akinél nem az a fontos, hogy végül elbukik vagy állva marad, csak maga az impulzus, ami éri hol jobbról, hol balról, ő meg pofozódik három felvonáson át.  

Aztán baráti levélváltásban valaki ellenkezett: teljesen rosszul látom a problémát. Saint-Saens számára az volt az érdekes, hogy egy férfi és egy nő ugyanarra a problémára milyen megoldást talál. Van Sámson, aki gyötrődik, mert nem tudja összeegyeztetni a magán- és a közéletét, a szerelem és a hazaszeretet, boldogság és kötelesség feloldhatatlan konfliktusba keveredik nála. Nem is találja a megoldást, csak elmegy mindkét végletig, félig belepusztul a szerelembe és egészen belepusztul a közösségbe. Vele szemben meg ott van Delila, akinek az egész nem gond, összeegyeztet mindent, tudja, hogy mi a fontos és mi a még fontosabb, csábít és elárul, szolgál és véd. 

Lehet, tényleg lehet. Tudom, hogy nem Saint-Saens a felelős a librettóért, de talán azért ilyen hullámzó hatású a zene, mert oda írt igazán jó dolgokat, ahol egyetértett a történettel. Eszembe is jut a saját önmeghatározása: nem homoszexuális vagyok, hanem pederaszta. Talán azért is írt egy szép, tartott magasságot oda a tenor számára Delila legjobb száma, a Csókária végére: énekeld csak ki a lelkedet, a végén mégis a tenornak fognak tapsolni a népek. 

Most ez olyan fején talált szögnek tűnik. Lehet, hogy nem az, de tetszik. 

Betűkből számokat

Betűkből számokat

Kronosztikon. Így hívják azokat a feliratokat, amelyekből ha kivesszük a római számként is értelmezhető betűket, és összeadjuk azok értékét, akkor valami fontos évszámhoz jutunk. Úgy tudom, Lukin László, a zenepedagógus volt rajongója és gyűjtője ezeknek a feliratoknak, én csak rajongok értük, de nem gyűjtöm, legtöbbször arra is lusta vagyok, hogy elvégezzem a műveletet, összeadjam a számokat. Most azért megpróbálom. 

pb250166.JPG

Ez a csíksomlyói kegytemplom homlokzata. Nem ezért szokás szeretni a helyet, inkább a belső tér miatt, meg, persze, a Madonnáért, akinek az arcába szúrt egy török, látható ma is a seb. A feliratot még segítséggel sem sikerült megfejteni, a szám viszont könnyen megfejthető. Ha a G betűt a Gloriában C-nek vesszük, akkor az összeg 1872, a templom befejezésének éve. 

Egy másik beszélő szó jut az eszembe róla, közel van ide Madéfalva, ahol Mária Terézia dicső zsoldosai kétszáz székelyt öltek meg, mert azok nem voltak hajlandóak katonának állni. A madéfalvi veszedelemre mondják latinul, hogy siculicidium, székelyirtás, és ennél a szónál a számként is értelmezhető betűk összege 1762. Ez ma elsősorban nyilván a diákoknak kitalált segítség, csak közben változtak az idők, Erdély történelmét sem kérdezik alaposan, latinul sem igen tanítanak, elmejátékká válik a borzalom. 

Megölte a bú

Megölte a bú

pb270014_2.JPG

Nem tudom pontosan az időpontot, de ha azt mondom, húsz éve történt, nem tévedek nagyot. Bécsben voltunk az Operában, Leo Nucci is énekelt, utána kiült a rajongóknak autogramokat meg fényképeket osztani. Néha sóhajtott egy nagyot. Fáradt? kérdezte valaki. Nem fáradt vagyok, hanem öreg, mondta és nevetett. Persze, mi még jobban nevettünk, mert olaszként ő is zavarban volt ezekkel a szó eleji h betűkkel, ahol kell, ott nem mondta, ahol nem kell, ott mondta. Itt nem kellett, úgyhogy azt mondta: hold. I'm not tired, I am hold. 

Eltelt a húsz év, Nucci most már tényleg "hold", de úgy énekel, ahogy mindig, és a hangja talán még szebb is, mint orrban gazdag újkorában. A két Foscari című Verdi-opera a műsor a Müpában, slágertelen korai, de minden benne van, ami majd a slágerekben dús későiekben benne lesz. Az egyén és a társadalom, a vágyak és kötelességek ütközése, amiből lesz majd Aida vagy Boccanegra, és benne van az áriát bevezető csellószóló, amiből Fülöp király áriája lesz. 

Nucci pedig jó. Az ember élvezi, hogy látja-hallja, élvezi előre a jövőt, mennyit fogunk még erről beszélni, hogy a hetvenhat éves bariton hogy énekelt és mi ott voltunk. Nagy lelki felindulás nincs, induljanak föl a politikusok, akik rokonságukat elvtelenül védik: itt van a dózse és nem szól, pedig ártatlan a fiú.Nyilván csak azért nem jöttek el, hogy meg ne hasonuljanak véletlenül.  

Aztán jön a második rész, vagyis a harmadik felvonás, és kiderül, mit tud igazából a vén róka. Eddig csak utazott, hozta, amit kell, a törődöttséget, a lassú belépéseket a színpadra, semmi sem túl sok, csak amennyit elbír egy koncertszerű előadás. Most viszont mindjárt vége az operának, és ott van még a nagy ária, és úgy elfújja, ahogy csak a nagyon nagy énekesek tudják, szép és biztos magasságokkal, erővel, és kiderül, hogy pusztán a hangban meg az éneklésben is van katarzisképző erő. Az ember átlátja a trükköt és a rafinériát, ez a vége, erre fog mindenki emlékezni, de így van jól. Erre emlékezni fogunk.  

A pingvinné vált fák

A pingvinné vált fák

pb250175.JPG

A Gyilkos-tó története közismert: 1837-ben leszakadt a környező sziklákból egy darab, és elzárta a források vizét, így azok szépen feltöltötték a kialakult medencét. A Gyilkos nevet a tó a sziklától kapta, de csak magyarul, a román neve Locu Rosu, Veres-tó. Beindul a fantázia, oda-vissza, a józanok azt mondják, hogy azért Veres, mert vörös a vize a patakok hordalékától, a lelkiekben gazdagabbak szerint azért Gyilkos, mert a lezuhanó szikla megölte az ott legeltető pásztorokat és juhokat, meg a szép Fazekas Esztert, akit elrabolt a zsivány, és az ő vérük festette meg a tavat. Mivel a vízből nem lehet kinyerni a rothadáshoz szükséges oxigént, a tóba került fák törzse épségben  megmaradt, csak a csúcsok lógnak ki a felszín fölé. Amikor lehull a hó (ez is egy friss erdélyi tapasztalat: nálunk, kérlek, az eső esik, a hó hull) a kis facsonkok hasa megfehéredik, kicsi pingvinekké válnak a kilógó részek, antarktiszi idill, és még hideg sincsen. Várják a tavaszt, hogy újra fává válhassanak.  

Az igazán érdekes természetvédelem-filozófiai (vagy milyen) probléma a tó jövője. Folyamatosan viszik bele a patakok a hordalékot, máris több méterrel feljebb van a tófenék, mint újkorában volt, és ha így megy tovább, 2080-ra eltűnhet az egész. Mi a teendő? Mert, ugye, itt nem emberi beavatkozás gyilkolja a Gyilkost, hanem maga a természet, nem arról van szó, mint az Aral-tónál, hogy elöntözik a vizet, tönkretesszük az örökséget. Valami létrejött, ami a maga kedve szerint meg is szűnne,és el kell dönteni, hogy hagyjuk vagy ne. Viszonylag gyorsan.  

A szelfi-gyűjtő

A szelfi-gyűjtő

pb210038.jpg

Szerintem Falusi Mariann meglehetősen karakteres jelenség, de azért vele is megesik, hogy összetévesztik valakivel. Legtöbbször nyilván Lang Györgyivel, de most a csíkszeredai Ólommadár italozóban mégis meglepő volt egy fiatalember kérdése. Igaz, tőlem kérdezte, hogy jól látja, Soma Mamagésa? Annyira meglepődtem, hogy visszakérdeztem: én? Nem, dehogy, ő, aki itt ül. 

Tisztáztuk a tisztáznivalókat, elkészült a közös önfénykép, aztán beszélgettünk még egy kicsit. A gyűjtemény értékes darabjairól, van neki Alekosszal is közös képe, és majdnem sikerült Dárdai Palit is becserkésznie, de a biztonságiak közbeléptek. Szereti a sportot? Igen, igen, jégkorongozott is a Csíkszeredában. 

Innét már szomorú a történet. Hogy jó lenne elmenni innét, mert nehéz a kisebbségi lét. És amikor a csapattal az Újpest ellen játszottak, akkor azt kiabálták nekik, hogy románok. Amikor Brassóban játszottak, akkor meg azt, hogy hülye magyar. Amikor Bukarestben, akkor meg azt, hogy hazátlanok. El kellene menni innét. Magyarországra? Á, nem, inkább jó messzire. 

Megtartom magamnak az elmésséget, hogy ha jó messzire megy, akkor csak az lesz a különbség, hogy egyszerre lesz mind a három, román, hülye magyar és hazátlan. Csak azt nem tudom, mi lett volna a helyes válasz.