Bernstein-halál

Bernstein-halál

berstein.jpeg

Tegnap volt Leonard Bernstein halálának az évfordulója, huszonnyolcadik, nem épp olyan szép, kerek szám (már ha a kereken a nullákat értjük), mint a születése óta eltelt száz év, másfelől a halál mintha érdekesebb volna. Az emberek egyformán születnek, vérben és mocsokban, de a legtöbbnek megadatik a saját halál, amiről Rilke beszélt (igaz, épp úgy, hogy a legtöbbnek nem adatik meg). Mindenesetre ez a pillanat gyerekkorom óta foglalkoztat, vajon van-e egy másodperc, amikor a haldokló már átlát, de még itt van, onnét tud visszaszólni, hogy mit lát. Nyilván butaság, hiszen egy haláltechnikai problémának köszönhetően akarunk megtudni valamit onnét vagy odaátról, de azóta látom, hogy nem csak engem foglalkoztat. Hogy mást ne mondjak Kosztolányit is, a Néró, a véres költőben ott ülnek a tanítványok a fürdőkád szélén, a haldokló Seneca mellett, hogy mondja már meg, most milyen, most milyen. Más, egészen más, ennyit tud mondani Seneca. 

Persze már gyerekként is bíztam, talán túlságosan is az írókban, így azt is tudom, hogy Oglu aga, a koppányi mit mondott, amikor elszállt belőle a lélek: Allah, de sötét lett. Szóval sötét, csak azt nem tudja az ember, hogy mindenkinek sötét, vagy csak a muzulmánoknak. Bár Goethe is több fényre vágyott. 

Bernstein utolsó szavaiban nincs szó világosságról és sötétségről. Egy kérdés hangzott el, mondhatni,  megválaszolatlan kérdés. Mikor az utolsó injekciót beadta neki az orvos, Bernstein teste hirtelen görcsbe rándult, ő pedig azt kérdezte: mi ez? 

Üres a Place Pigalle

Üres a Place Pigalle

 

pa130030_2.JPG

Biztos nem a nosztalgia ráncigált el a fülemnél vagy egyéb testrészemnél fogva a Neoton-koncertre, mert nincs mire emlékeznem: életemben először voltam ilyenen. Ennek ellenére nem akarom az ártatlanságomat sem bizonygatni, azt képzeltem, nem tudom, miért, hogy ez jó koncert lesz, és jó koncert lett. Nem teljes Neoton Família, mert nem is lehet teljes, Jakab György meghalt, van, aki komolyan vette a visszavonulást, van, akivel komolyan vetették, maradtak hárman a meghatározó arcokból, Csepregi Éva, Végvári Ádám és Baracs János, elnyomták, elfújták a nagy slágereket, meg, kissé meggondolatlanul egy ABBA-blokkot is, amitől épp az ideálisnál tíz perccel hosszabb lett a fellépés, de hát biztosan nem vagyok elég nagy rajongó. 

Azért nem sok kellett hozzá, hogy azzá váljak, mert az egész koncertben volt valami természetesség, szórakoztatni jöttünk, és nem azért, hogy tisztázzuk a múltat, vagy prédikációt tartsunk. A közönség ennek megfelelően betegre táncolta magát, közben fölvette a pillanatnyi állapotát is okostelefonnal, megosztotta a facebookon, jaj, de jól érezzük magunkat, Hát mit csináljanak, ha tényleg jól érzik magukat. A show-ban benne volt az elvárható, talán több is annál, fényvarázs, lézer, lángszórás. a hangok fáradtak, de fölismerhetőek, a dalok maguk nem akarnak többnek látszani önmaguknál, földolgozzák egy épeszű Neoton-rajongó élményeit, szerelem, szakítás, elvágyódás. Így éltünk. Visszajönnek a nyolcvanas évek, én is kicsit úgy érzem magam, mint aki sötétben kezdett el smárolni valakivel, de közben felgyújtották a villanyt. Ki kell nyitni a szemet, és remélni, hogy nem nagyon ronda. És igen: nem nagyon ronda. 

Nagy az anyag. Kíváncsi voltam, mivel lehet ezt elkezdeni. Mert hogy mivel fejezik be, arra volt egy tippem, a Holnap hajnalig néhány éve a legjobb magyar dalnak választódott, és búcsúnak is alkalmas. A kezdés ravaszabb volt, mert nagy lézerezés és slágerfoszlányok után a Halley-t énekelték. Mondjuk az már a nyolcvanas évek óta bennem volt, hogy egyszer elmondjam: nem "héli" a helyes kiejtés, hanem "heli", de emiatt már ne változtassanak. Egyébként ez is jó kezdés, az üstökös 1986-ban volt legutóbb látható, és ahogy Csepregi Éva elmondta, reméli, hogy mire legközelebb jön, még mindig énekelnek Neoton-dalokat. A koncert alapján még az is lehet, hogy igaza van, nincs olyan messze az a 2061. 

pa130004_2.JPG

Webber otthon maradt

Webber otthon maradt

Webber! Hány foga van? Hetven!

pa120004.JPG 

Tényleg csodálom a művészekben azt a különleges érzéket, ami alapján tudják, hogy mit igen és mit nem. Például ezt nem, nem kell jönni a budapesti ünneplésre, a Puskás Arénába, pont elég egy levél, kedves Tamás, épp két művön dolgozom egyszerre, nem akarok kizökkenni, sok sikert a születésnapomhoz. Nincs botrány vagy valami, csak egyszerűen ez nem éri meg, nem ér meg semmit, mert bizonyos arányváltások másféle munkával járnak, arra viszont nem volt ember. Hogy is mondjam. Tudom, hogy a törpecickány az elefánt közeli rokona, de ha egy cickányt ezerszeresére növesztünk, attól még nem lesz belőle elefánt. Ha már az Arénában ünneplik Webbert, akkor nem elég, hogy egy színházban rokonszenves show-t a nagy színpadon énekelnek el, és van két kivetítő, amelyen az énekes mellett rejtélyes módon a magyar szöveg is elolvasható. Nem nagy bizalom ez a saját művészek szövegmondását illetően, de nem ezen múlik. Azon múlik, ami nincs, a nagy léptékű gondolkodáson és az ennek megfelelő színrevitelen. Tessék befektetni. Vagy maradni otthon, és tíz előadásban ünnepelni a zeneszerzőt. De az ne legyen, hogy kilométerekről kell nézni azt, hogy Jézus Krisztus lejön a lépcsőn, és dalra fakad. 

A musicalközönség, úgy látom, nagyon megértő, könnyen hevül, nem kapja föl azon a vizet, hogy az Evitából a Buenos Airest olyan kislány énekli, akinek annyi mélysége sincs, hogy legalább mikrofonon keresztül hallani lehessen, megbocsájtották az Óbudai Danubia felkészültségét, mindenféle súlytalanságokat és technikai bakikat. Végül is: ők akarták, Webbert akarták, nem búsulni jöttek. Tényleg jó közönség, kitört a lelkesedés, amikor a műsorvezető Nagy Sándornak megszólalt a mikrofonja, pedig ez nem tűnik olyan nagy extrának. Szegény halkan motyogott eleinte, és senki nem sejtette, hogy addig jó, amíg nem lehet érteni, mit beszél, mert aztán ezzel az elmésséggel zárta a gondolatait, hogy "hölgyeim és uraim, én úgy gondolom, hogy - jó szórakozást kívánok." Remélem, nem sokáig kellett ezen gondolkodnia. Aztán jöttek a dalok, ismerősök és kevésbé ismerősek, és az ember azt gondolta, hogy még egy tanulsággal gyarapodott. Eddig azt hitte, ezt nem lehet elrontani.  

Candide címkéje

Candide címkéje

pa110021_3.JPG

Mindjárt eljátsszák a Müpában Bernstein Candide című művét, amivel kapcsolatban semmi felelősséget nem vállalok, egyszerűen a ténynek örülök, hogy megpróbálják. Kellett hozzá a Bernstein-évforduló, és tartok tőle, hogy ez már csak ilyen évfordulós előadás lesz, amint nem fordul az év, Candide megy vissza a félhomályba, van is meg nincs is. A művel kapcsolatban azt szokás mondani, hogy Bernstein egyetlen komoly bukása, bár nem az egyetlen, és talán nem is annyira komoly. Tény, hogy nem engedte el könnyen a szerző,  élete végén átdolgozta, újra előadta, javult is a darab, de nem ezt a változatot fogják játszani. Az is tény, hogy a Candide maga nem nagyon kínálja magát a színpadnak, könyves őrület, halottak feltámadnak, nőknek levágják a fél fenekét benne, száguldanak a könyvlapokon, bejárják a világot, hogy megcáfolják azt, amit kevesen hisznek. ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De ahogy tegnap László Boldizsár az Óbudai Társaskörben énekelte Candide dalát (vagy áriáját), szépen, türelmesen, jó kis magasságokkal, az jutott hirtelen az eszembe, hogy minden a címkén múlik. A műfaji megjelölésen. Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Madáchot Bernsteinre alkalmazva: musicalnek nézed? Nézd legott kortárs operának, és nem csak mulattat, de rögtön sikerré fordul a bukás. Kilencvenegy előadás? Mert ennyi volt a Candide esetében a bukás. Puccini óta ki dicsekedhet ilyen sorozattal? 

p7270135.JPG

Öl, butít, nyomorba dönt

Öl, butít, nyomorba dönt

starisborn.jpg

A Határeset című svéd filmről szerettem volna mesélni, mert olyan jó kis korrekt szörnyűség, malacfarkú lényekkel, akik az erdőben szaladgálnak, de gondatlanul és előre nem látóan megnéztem a Csillag születiket. Ez is egy tanulság, hogy a rossznak mindig van ereje, nehéz tőle szabadulni. Persze, ravasz dolog, a Csillag születik előzetese igazán vonzó, és a film egészének is megvan az a tanulsága, hogy"ahhoz képest". Lady Gaga szuper filmszínész ahhoz képet, hogy énekes, Bradley Cooper szuper énekes, ahhoz képest, hogy színész. A probléma az, hogy Bradley Cooper rossz rendező, ahhoz képest, hogy látott már embereket rendezni, és nagy kár, hogy nem állt senki a háta mögött, aki erre időnként fölhívta volna a figyelmét. Így aztán jön a rengeteg közeli, mert van ilyen színész, aki úgy érzi, még több kell belőle, nem látják az emberek a finom kis színészi megoldásait, jó sok közeli és még közelebbi, hogy lássák a pirosra leégett orrát, meg a cipője talpát, mert ő azzal is tud játszani. Közben meg telik-múlik az idő, percek, negyedórák, órák, és mindent előre ki lehet találni, és minden pont úgy történik, ahogy az előre ki volt találva, és a könnyekből szépen takony lesz, mert ez ilyen film. 

Közben azért látom, hogy ebben a minőségben sem hatástalan, jelenleg 94 %-os a tetszési arány, százból abba a hatba tartozik az ember, amelyik hüledezik, hogy vajon ebben mi jót, érdekeset, szépet találnak a többiek. De hát ilyennek is kell lennie: unhappy few.  

stolzingimalter 2018. 10. 11. Tovább
Kiszin a korban

Kiszin a korban

kissin_2017_07_015.jpg

Jevgenyij Kiszin ünnepli ma negyvenhetedik születésnapját. Azt hiszem, az utóbbi időben már nem szokták őt lezsenizni, csak (csak) egy egészen-egészen megdöbbentően jól zongorázó ember, ez az élet, a korral múlik a zsenialitás. Abban mintha nem volna semmi természetfölötti, ha valaki így tud játszani negyvenakárhány évesen. Pedig van, talán több is, mint a csodagyerekségben, mert akkor mintha még nem ő volna, aki játszik, hanem valaki belőle. Most meg már neki kell állnia a sarat, hétköznap és ünnepnap, rendületlenül gyakorolni, föllépni, tanulni. Az első pesti koncertjéről lemaradtam, de akkor még kommunizmus volt, az ember nem szerette az úttörőnyakkendős varázslatot, így aztán nem  is tudom, hordta-e a piros háromszöget. Talán már nem, de az első Melogyija-lemezén még abban van. 

Nem tudom, ő volt-e a legkülönösebb emberi lény, akivel interjút készíthettem, az biztos, hogy ő viselkedett a legkülönösebben, miközben a kérdéseket tettem föl neki, félrebillentette a fejét, grimaszolt, az ujjait feszegette hátra, nem lehetett tudni, hogy van-e valami baja, vagy ez ilyen. Nem elég zseninek lenni, annak is kell látszani. A válaszai mindenesetre választékosak és értelmesek voltak, bár az különös volt, hogy azt mondta, Lisztet nem szeretne játszani a magyar közönségnek, mert mi jobban értjük az ő zenéjét, mint mások. Mondtam, hogy szerintem túlbecsül minket, de nem engedett az elveiből. Mindenesetre jöhetne már játszani bármit, de jön is. Csak addigra már negyvennyolc éves lesz.

Halkabban szól a rock and roll

Halkabban szól a rock and roll

presser.JPG

Ülök a Presseren, és próbálok rájönni, hogy mi bajom van. Hogy ez egyáltalán: milyen helyzet. Amit csak megnyerni lehet, vagy amit csak elveszíteni. Hogy van egy hetvenéves dalszerző, és nyilván mindig van mibe belekötni. Ha a slágereket játssza, akkor abba, csak a múltból él. Ha új dalokat játszik, akkor nem erre jöttünk. Ha nyúzza a hangszert, akkor ugyan már, tessék tükörbe nézni. Ha szimfonizál, akkor na ne már, élő klasszikusnak képzeli magát. Ha fiatalokkal veszi magát körbe, akkor a vén vámpír, ifjak vérével tartja fenn magát. Ha a régiekkel lép föl, akkor öregek otthona. Ha hosszú a koncert, akkor nem tudja abbahagyni. Ha rövid, akkor mi van, elfogyott lendület? Egyébként hosszú, mire elfut az utolsó ló, elfut az utolsó metró is. 

Mondhatnám, hogy nincs ennek az egész helyzetnek jó megoldása, és nem Presser miatt nincs, hanem az idő miatt, ami elszállt. Az jut eszembe, amit Déry Tibor írt a Képzelt riport lemezborítójára: szép, fiatal zene. Marad a munka, az ízlés, a tudás, a kedv. De maradt is. Azon gondolkodom, mi a bajom a koncerttel. Azt hiszem, semmi. 

Röpködő nevek

Röpködő nevek

Az egész úgy kezdődött, hogy Keresztes Tamást láttam A viszkisben, és azon kellett gondolkodnom, hogy az ország legjobb színpadi színésze miért nem meggyőző filmen, miért sok valahogy a benne lévő feszültség, nem is sok, de unalmas, úgy néz, mint aki mindjárt odacsap, de nem csap oda. Ez vajon a rendezők hibája, ők nem adnak neki megfelelő szerepet, vagy a szerepek megfelelőek, csak valahogy nem lehet őt magát visszafogni, megnyugtatni. Vagy Keresztes Tamás ilyen az életben is, ez a "sok" tökéletes a színpadon, és már az életben is túlteng, nem csak a vásznon meg a képernyőn.  

Keresztes Tamásról eszembe jutott a Kabaré, amelyben a Konferansziét játszotta, a Kabaréról Joe Masteroff, aki két hete halt meg. Ő írta a színdarabot, amiből a musical készült. Írt egy másik (összesen egyébként három) musical-alapanyagot, She Loves me címmel László Miklós Illatszertár című darabjából. A zeneszerző-szövegíró páros itt Bock és Harnick, akik a Hegedűs a háztetőnt írták később.De mielőtt messzire jutottam volna ezen az úton, egy másik kanyar visszavitt a Kabaréhoz, mert Leonard Bernstein miatt eljutottam Paul Bowleshoz, aki a nevét adta a műhöz. Nem olyan nagyon ritka név, viszont Paul Bowles nagyon ritka ember volt, és olyan hatással volt a Berlini történeteket író Christopher Isherwoodra, hogy az elhatározta, a főhősnőjét Sally Bowlesnak fogják hívni. 

Na jó, de ki az a Paul Bowles? 

paul-bowles.jpg

Elnézést kérek mindenkitől, aki jártas az amerikai irodalomban vagy pláne a 20. századi amerikai zenében. Én lényegében most találkoztam először Bowles nevével, bár lehetett hallani róla nálunk is, az Oltalmazó ég megjelent a kilencvenes évek elején, akkor, amikor a belőle készült Bertolucci filmet is játszották a mozik. Valószínűleg ez Paul Bowles legsikeresebb műve, bár ő két vonalon is kivételes tehetség volt, nem csak regényeket és novellákat írt, de komponált is. Aaron Coplandnél és Virgil Thomsonnál tanult. A The Wind Remains című, Lorca szövegre írott darabját Bernstein is vezényelte. A mű meghallgatható a YouTube-on, nem mondom, hogy eget veri a népszerűsége, én voltam a 117. látogató. 

Bowles mint igazi, nyughatatlan amerikai lélek, a harmincas évek legelején Európába jött, Gertrude Stein köréhez csatlakozott. Stein javasolta neki, hogy látogasson el Marokkóba, ami olyan jó ötletnek bizonyult, hogy Bowles később, már a világháború után végleg oda, egészen pontosan Tangiers-ba költözött. Feleségestül, amiben az a meglepő, hogy egyáltalán volt felesége, hiszen ő is, meg Jane Bowles is a saját neme után érdeklődött.

janepaul.jpg

Paul Bowles hol írt, hol fordított, hol komponált, élt egy ház negyedik emeletén, remélhetőleg boldogan, amíg meg nem halt. Ott, Tangiers-ban, 1999-ben. Ha jól sejtem, körülbelül azzal a tanulsággal, hogy vannak, akik írják a regényeket, és vannak, akik inkább élik.  

Callas+Tebaldi=Caballé

Callas+Tebaldi=Caballé

caballe.jpg

Vártam, vártam, hogy a tegnapi élő Metropolitan-közvetítés során megemlékeznek Montserrat Caballéról, de várhattam. Végül is New Yorkban is nagy sztár volt, a fenti, értelmes címet nem is én találtam ki, hanem a New York Times szakírója, amikor először találkozott Montserrat Caballé művészetével. Aztán váratlanul, de legalább valamit téve az ügy érdekében, Roberto Alagna a vele készült interjú végén szólt, hogy jusson eszünkbe: szombat reggel meghalt. Meghalt, ki is? 

Van, akit kiborított, hogy olyan nekrológ is megjelent róla, hogy "az énekes, akivel Freddie Mercury a Barcelonát énekelte". Nem mintha bármi baj volna a Barcelonával, megírni ugyan elfelejtették a dalt, de mégis bele lehet kiabálni az éjszakába, hogy BARCELONA!, és ennyi körülbelül elég is. Ha méltánytalan így emlékezni Caballéra, az is azért van, mert már Freddie Mercury sem így viszonyult hozzá, egy idő után eljutott annak a felismeréséig, hogy akármilyen klassz a hangja, ő mást nem nagyon tud élőben, mint rekedtre kiabálni magát, és akkor itt ez a testes hölgy, aki azt csinál, amit csak akar, egy hangot kitart hosszú-hosszú másodpercekig, közben elhalkítja, visszaerősíti, él tőle a zene. Tényleg csoda. 

Már kérdés, hogy néha ez a csoda az embert elbizonytalanította, Caballé mást sem csinál, mint iderakja, odarakja a hangot, helyezget, finomkodik, de hol marad a dráma, élet, szerelem, halál, aminek egy operában meg kell történnie. 

Ottmaradt a zenében, amit néha nehezünkre esik figyelmesen hallgatni. Pedig benne van minden, aminek benne kell lennie, és ezt Caballé pontosan tudta. Talán azt is tudta, hogy tőle ennyi kell, ennyi a hiteles, nem ütheti  térdre borulva a deszkákat, hogy Vissi d'arte, vissi d'amore, a művészetért és a szerelemért éltem. Így volt igaz. 

És igaz volt. Mikor én hallottam, már túl volt a csúcson, ami annyit tesz, tökéletesen énekelt, de öreg volt a hangja színe, ezen a makulátlan énektechnika sem tud mindig segíteni. Szokni kellett, hogy nem úgy énekel, nem az szól, mint a régi felvételein, de ha az ember ezt megértette, akkor azt is látta, hogy valami más világba kerül. A fekete ruhás, fekete hajú, hófehér bőrű asszony nem egyszerűen magát képviseli, hanem egy másik kultúrát, másik operavilágot, amelyben a primadonna nem valami megfogható, hanem mint valami királynő, érinthetetlen, emberek fölötti, más dimenzióból érkezett lény. 

Közben meg mindennek ott volt a másik oldala,a természetes, egyszerű és emberi, ahogy beszélt a rajongókkal az öltözőben, ahogy elmesélte, hogy amikor legutóbb Pesten járt, terhes volt, le kellett ülni a repülőgép lépcsőjére az érkezéskor adott interjúkhoz. Nem tudom, melyik Caballé az igazi, illetve nyilván mindkettő. Ez is, a videón (5:36-nál, akit idegesít, ha énekelnek), amikor az Adriana Lecouvreur során Carreras véletlenül kiszedi a fülbevalót Adriana füléből, az becsúszik a dekoltázsba, a tenor meglepő természetességgel nyúl utána, és mosolyognak mindketten. Az élet vidám, még az operaélet is. Csak ez a rohadék halál ne volna. 

Örökös bajnok

Örökös bajnok

bajmok.jpg

Újranéztem A bajnokot, hogy vajon él-e még, hogy kibírja-e az aktualitás hiányát, hogy már nem kell "érteni", csak szeretni. Kibírja, persze, hogy kibírja, és annyira bírom azt a finom taslit, amit az értő közönség kap Pintér Bélától, amikor a bajnoknő énekli, hogy a vőlegénye is takarító állatot (vagy gépet?) akart belőle nevelni, ne akarj te semmit, főzz, moss, aztán a sportot majd elvégezzük az ágyban. A közönség egy része, amelyik minden Puccini-dallamra énekelt csúnya szóra elneveti magát, most is fölnevet, csakhogy a mondatnak nincs még vége, mert úgy folytatja Jordán Adél, hogy "mondta és röhögött". Ja, akkor most mi meg hallgattuk és röhögtünk, mi vagyunk itt a tulok vőlegény. 

Nem, nem ez a nagy csoda benne, én azt szeretem, hogy facsarva van a szívem, amikor mások nevetgélnek, mert ilyenkor az ember azt érzi, hogy ő van a kevesekkel, nekünk szól a darab, mi értjük csak igazán, akik meg vagyunk indulva. Amikor a kettőst éneklik, az eredetiben, Puccini A köpenyében szoprán és tenor, nosztalgiával, hogy de jó is volt, amikor még Párizsban éltünk, emberek között, akik reggeltől estig az utcán mászkáltak, elindultak, dolgoztak, hazatértek, most meg ezen a hülye hajón nézegetjük egymást. A bajnokban arról énekel a politikusnő ugyanerre a dallamra, hogy milyen volt, amikor a nyolcvanas évek végén együtt elmentek Hollandiába, egy városba, amit egy festőről neveztek el. A zsöllyében én Delftre gondoltam, de 's-Hertogenbosch a megoldás, kijönnek a pályaudvarról, és ott a rengeteg bicikli, mindenki használt autóval jár, mert nem divat a nagyképűség és a felvágás, és akkor elhatározzák, hogy Verőcsényből is Hollandiát csinálnak.

Nézzetek magatokra, mondanám, de inkább nézzünk magunkra. Hollandia Hollandiában maradt