Piacképesség

Piacképesség

p4130209.jpg

Cseresznyét! - mondja bágyadtan egy hang a Néró, a véres költő legelején, jelezve, hogy ebben a hőségben még a kofának sincs ereje ordibálni. Igaz, utána azt is írja Kosztolányi, hogy a zsoldoskatona leszúrt egy rézpénzt, és nem tudom, hogy csak rosszul választotta meg az igét, vagy ez már poén. De most nem Kosztolányiról van szó, hanem a piacról, és nem Rómában, hanem Palermóban. 

Az nyilván normális, hogy egy piacon zaj van, kiabálva árulják a portékát, de ez az ordítás, ami itt megy, teljesen valószínűtlen és hihetetlen. Szó szerint üvöltenek, ezzel játszanak, hogy ki tudja túlordítani a másikat. Gyerekek és felnőttek, fáradhatatlanul és megállás nélkül. Vannak, akik nem csak a hangerővel hozzák vissza az antik hangulatot, de valóságos beszédeket mondanak, mint a Gracchusok, úgy kezdik, hogy cittadini, polgártársak. És amit árulnak, azt próbálom nem azonosítani, de vannak sejtéseim. 

p4130207.jpg

Szóval ordítanak, ha nem is reggeltől estig, de hajnaltól délig, és nem rekednek be, nem fáradnak el a hangszalagok. Van itt még jövője az operaéneklésnek, csak jó helyen kell keresgélni a jövő tehetségeit.   

A halál belovagolt Palermóba

A halál belovagolt Palermóba

p4120191.jpg

Nincs most itthon a legszebb kép a Palazzo Abatellisben, Antonello da Messina kék fejkötős Szűz Máriája épp Milánóban jár, ott van nagy Antonello-kiállítás. Viszont rendületlenül arat a halál, pontosabban nem arat, bár ott van vele a kaszája, de nyilaz, fekete íjából röpteti a nyílveszőket, és eltalál vele gazdagot és szegényt, püspököt, pápát, akit lehet. A lován csak hátul maradt bőr, elöl csont, belelátni a koponyájába, ott a foga meg a nyelve, nem szép látvány. Furcsa módon egy csapat zenész is van a képen, nem tudom, hogy ők mentességet kaptak, vagy csak aláfestő zenét játszanak, mindenesetre ők élnek: amíg a zene szól, nem vesz rajtuk erőt a halál. Ha nem akar. 

Nem tudni, ki a festő, csak annyit írnak ki, hogy A halál diadala című képet A halál diadala festője készítette, ezzel biztosan nem tévednek nagyot. Egy palotában volt a freskó, amíg négyfelé nem vágták, és el nem hozták ebbe a másik palotába, megrendíteni a megrendülni vágyókat: nem mondhatjátok, hogy nem szóltunk időben. 

 p4120200.jpg

Kínai palotácska

Kínai palotácska

p4110135.jpg

Magamtól azt mondtam volna, hogy Európa barátkozása a kínai kultúrával a 19. század végére esett, és Mahlerrel ért a csúcsra, a Dal a Földről ciklussal, de tévedtem volna legalább egy évszázadot. Nem tudom, mennyire elcsépelt turisztikai hely Palermóban a Palazzino cinese, mert kell hozzá némi elszánás, átszállás egyik buszról a másikra, és a stadionon túl egyszerre föltűnik a rozzant ház. A 18. század végén kezdte el építeni egy helyi báró, aztán elűzték a Bourbonokat Nápolyból, és Ferdinánd, aki rendületlenül a két Szicília királya maradt, átköltözött ide, mert valahol laknia is kell az embernek. Az építész Giuseppe Venanzio Marvuglia volt, aki magától inkább a klasszikus stílushoz húzott volna, de tudott alkalmazkodni, épített tornyokat és kínai tetőket, csigalépcsőket és meredek feljáratokat. Nem kellett  végig kínainak maradnia, az alsó szint, az ebédlő és a fogadószobák keletiesek, írásjelekkel és kínai zsánerképekkel a falon, feljebb a királynőnek, Mária Karolinának (Mária Terézia lányának) már klasszikus a hálószobája, Ferdinánd a harmadik szinten meg valahogy ötvözte a kettőt, szép körteraszt építtetett, a falakra meg odapingáltatta magát és a családot, lányom, szerelmem, én magam feliratokkal. A festők között volt egy Velazquez is, persze nem ő, hanem egy Giuseppe keresztnevű helyi nagyság, aki csak tiszteletből vette föl Diego vezetéknevét. Amúgy jó ízlésű festő volt, de ezt már a névválasztással elárulta. 

p4110132.jpg

Fikusz líviusz

Fikusz líviusz

p4090041.jpg

Mit csináljunk egy ekkora fával? Palermóban áll a Garibaldi kert sarkában, többé-kevésbé a város közepén. Itt úgy hívják ficus magnolioides, de ezt csak egy Antonino Borzi nevű botanikus találta ki, hogy megkülönböztesse az olasz változatot az eredeti ausztrál ficus macrophyllától, ha jól értem a történetet. Ennek a leveleinek világosabb az alja, annyi a különbség. De hát senki nem nézi a leveleket, csak ezeket a törzseket és léggyökereket, vízesés fából, mondják rá, és van benne valami. Nem ajánlják kiskertekbe, mert hamarosan nem lesz a kertben semminek sem hely, úgy nő, úgy terebélyesedik, hogy kiszorít mindent. Ez sem évezredes példány, ha nem is facsemete, a 19. században ültették.

Másnak sincs jobb ötlete, fényképezik, ha többen vannak, az egyik ráül a gyökerekre, itt jártam, Wilhelm. Itt állok, ficus.   

Pajkos térzene

Pajkos térzene

p4090028.jpg

Az örök tavasznak ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha nincsen hétköznapjuk a jószagú vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal. Nem Palermóban és nem Palermóról írta ezt Móra Ferenc, de itt sem más a helyzet. Kint vannak a gyerekek a kikötőben, pajkos térzene helyett a telefonhoz csatlakoztatott hangszórók karattyolnak, de mindegy is, mert ráénekelnek, rákiabálnak olaszul, spanyolul vagy angolul, és ringatják a derekukat, fiúk is, lányok is, spontán vagy valami utánzott koreográfia szerint. Ha nem táncolnak, akkor a tenyerüket csapkodják össze, úgy, ahogy otthon, és gondolom, szerte a világban szokás, kettőt keresztbe, és egyet egyenesen. Ezt csinálták száz éve és ezt csinálják száz év múlva is, mondaná az ember, hogy ez valami örök körforgás, de ez pont nem ettől csodálatos, csak a pillanattól. Riszálnak és azt üzenik, minden rendben van.   

Palermo City

Palermo City

Nyilván kevés rosszabb ötlet van, mint Szicíliában német éneket hallgatni, de egyrészt másokkal is megesik, Palermóban is van Richard Wagner utca, másrészt nem hallgatom, csak úgy szól odabent, nosztalgikus zöngével. Erste Alllgemeine Verunsicherung, az Első Általános Elbizonytalanító, ez volt az osztrák Bizottság vagy KFT, vidám idétlenkedés a nyolcvanas években. Azt akkor is látta az ember, hogy jól idétlenkedni legalább annyira nehéz, mint jól komolynak lenni. Talán rövidebb is az érvényesség, így aztán szépen, de nagyon lassan ők is veszítettek a bájukból meg az érdekességükből, most már mintha komolyan csinálnák azt ami régen vicc volt. Pontosabban talán már nem is csinálják, hivatalosan is visszavonulnak, bár lehet, hogy ez nekik is nehezen megy. Magunkat meg nem olyan könnyű lecserélni, ha eljut az ember Palermo Citybe, eszébe jutnak a gyászos képű maffiózók, akik a calamari frittit eszegetik. 

A balgaság boldogsága

A balgaság boldogsága

glazunov.jpg

Van egy történet a zeneszerző Glazunovról, ahogy hallgatja a tanítványait. Azok épp lelkesen beszélgetnek egy Beethoven vonósnégyesről, hogy ez fantasztikus, most vették a kottát, és nem hiszi el az ember, hogy mennyire modern, mennyire eredeti és személyes. Glazunov meg csak fájdalmas arccal beleszippant a szivarjába: maguk még nem ismerték? Én már mindent ismerek, sajnos.

Persze, az is lehet, hogy csak megjátszotta magát, de el tudom képzelni, hogy tényleg mindent ismert. Mindent, ami érdekelte, és kiismerte már a trükköket, fogásokat, megoldásokat, hatásokat. Hogy az egész nem a depresszióról szól, hanem a tudásról. Nekünk végtelen az anyag Palestrinától napjainkig, neki meg az egész benne van a fejében. Nekünk nincs olyan kicsi életmű, amit alaposan ismernénk, még Webern sincs fejben-szívben, pedig a teljes életmű csak valami három órányi, igazán elsajátítható volna. De ilyenkor rájön az ember, mennyire jó butának lenni. Nem érünk rá unatkozni.  

Nem érdemes rossz fejnek lenni

Nem érdemes rossz fejnek lenni

karajan_2007_07_o_1.jpg

Vagy lehet, hogy érdemes diktátorkodni. Az emberek szeretik a nagy személyiségeket, és Herbert von Karajan nyilvánvalóan az volt. Nagy zenész is, nagy elképzelésekkel, és mindenképpen méltánytalan őt úgy elintézni, mint valami túlértékelt hólyagot. Ahhoz túl jó dolgok maradtak utána. 

Másrészt meg minden utána maradt, emlékműnek, az utcatábla a bécsi opera mellett, egy ideig volt valami központ is a Ringen, ahol meg lehetett venni a lemezeit, de az mintha megszűnt volna. Ahogy megszűnt néhány lemezbolt is a környéken, ha arra játszott, hogy ércnél maradóbb a Schallplatte meg a CD, eléggé úgy tűnik, hogy ebben tévedett. Azért tudok gond nélkül mondani öt Karajan-lemezt, ami nélkül nehezebb volna az élet, vagy meg is fordíthatnám, majdnem mindenhez tudott valami értelmeset hozzátenni, még a Handel concerto grossókhoz is, pedig azok nyilván eléggé távol álltak tőle. Csak ha az ember rossz fej, akkor előbb vagy utóbb bosszút állnak rajta, az utókor felhánytorgatja a felhánytorgatnivalókat, a kortársak meg élvezik, ha tiszteletlenek a diktátorral. Ami azt illeti, az utókor is, például nagyon szeretem Leontyne Price történetét, amikor mindketten késtek egy lemezfelvételről. Aztán Price befutott: megjöttem, de hol van Herbie? 

Karajant végül olyasmi miatt buktatta meg a zenekara,a Berlini Filharmonikusok, amiért ma nyugodtan szégyellhetné magát: azért lázadtak föl, mert Karajan egy nőt nevezett ki klarinét-szólamvezetőnek. Végül mindenki jól járt, Sabine Meyer nemzetközi szólókarriert kezdhetett, a zenekar megszabadult az öreg trotlitól, Karajan meg belebukott a felvilágosodottságba és minőségimádatba. 

5-én lett volna 111 éves. 

Shelley a pecsétgyűrűn

Shelley a pecsétgyűrűn

shelley1.jpg

Nem mondom, hogy a világ legjobb filmje a Mary Shelley, de valamit mégis elmesél, és valamit meg is ért belőle az ember. Már ha jól érti: ezek a költők voltak a 19. század első felében a kor rocksztárjai. Shelley is, Byron is, Petőfi Sándor is, éltek gyorsan és vadul, a világ előtt és élvezve a közfigyelmet. Nem is mindannyian élték meg a rockban bűvösnek számító 27 évet, Petőfi és Keats nem, Byron és Shelley igen, az utóbbi majdnem harminc éves vénember volt, amikor vízbe fulladt. 

Arra mindenképpen jó a film, hogy az ember elkezdje mondogatni az összes Shelleyt, mármint az összes Shelleyt, ami a fejében van, ami ijesztően kevés. O wild west wind, így kezdődik az Óda a nyugati szélhez. Tóth Árpád nem tudta megtartani a hármas alliterációt, Nyugati nyers nyél mégis hülyeség lett volna. Vagy a To - címet viselő, magyarul Dal lett belőle Képes Géza fordításában, Music when soft voices die/ Vibrates in the memory, amiből láthatja az ember, hogy angolul így is lehet rímelni, csak a szemnek. Magyarul, persze, nem szabad, bár nem is volna könnyű. 

A vers két évvel Shelley halála után jelent meg, mint hátrahagyott vers, és Mary Shelley kézírásával maradt fenn, aki megtalálta, lemásolta, sajtó alá rendezte. Persze, az lenne a csodálatos, ha egy szép napon kiderülne, hogy ő is írta, hogy nem csak Frankenstein (és a fia) az ő teremtménye, de néhány Shelley-vers is, bár, azt hiszem, erre elég kevés a remény. 

shelley.jpg

Legjobb az egyenes út

Legjobb az egyenes út

Nem szívesen mutatkozom teljesen értetlennek, de az új Lang Lang lemezhez kiadott klipet egyáltalán nem értem. A kínai zongorista eljátssza a pódiumon Bach C-dúr prelúdiumát, és ennek hatására gyermekké válnak a hallgatói. Előbb csak egy öltönyös manus, aki valaha kosárlabdázó szeretett volna lenni, aztán egy másik aki Superman lehetett volna, nyakában a kínai zászlóval, aztán egy asszony, végül mindenki. Mi ennek az értelme? Nem azzá válunk, akivé szerettünk volna, de Bachot attól még hallgathatunk? Visszavarázsolódunk a C-dúr prelúdiummal egy korábbi állapotunkba, amikor még...? De hát Bach nem gyermekzene, nem gyerekek hallgatják, hacsak nem volt a családban valaki igényesebb lélek, aki ezt tette föl a lemezjátszóra, nem ezekre a billentyűmozgásokra idéződik föl az ártatlanság kora vagy az álmok délutánjai. 

Valakivel próbáltam erről eszmét cserélni, aki egy idő után elveszítette a türelmét az értetlenkedésem miatt, és azt mondta: mégsem mondhatják azt, hogy Lang Lang meghülyült és elfelejtett zongorázni, de azért tessék megvenni ezt a lemezt. 

Pedig ha ezt mondanák, engem biztosan jobban érdekelne.