A züllött nő

A züllött nő

Őszinte megrökönyödéssel néztem tegnap az M5-ön az Anna Kareninát. Ez megy a Madách-ban? Úgy értem, egy többé-kevésbé musicalekre szakosodott színházban így énekelnek? Arról most nem beszélek, hogy így rendeznek, biztosan így volt olcsó, hogy valami óriási ruhákat ráncigálnak a szélben, ehhez is kell egy Szerednyey Béla, hogy nevét adja hozzá, mint akinek úgysincs vesztenivalója. De a Madách oszlopai (nem Vikidálra gondolok, ő nyilván rendességből léphet föl), mondjuk Laklóth Aladár így tud zenésen megszólalni, és nem szakad le a mennyezet?

A legkevesebb probléma a címszereplővel volt, Polyák Lilla egyszerűen lelopta a lemezről, hogy Nagy Anikó ezt hogyan csinálta annak idején (huszonöt éve). Nem nagyon intelligens megoldás, de végül is ő volt a darab címzettje, ihletője, oka, ha jobb nem jut az ember eszébe, ez is megoldás. Hanem a többiek. Hogy sikerült a darab kettős cselekményvonulatából valami olyasmit színre énekelni, hogy van egy szerencsétlen pár meg egy ellenszenves pár, hogy Levin boldogságkeresése végül is egy pocakos kalauznak a hamis tanácstalankodása legyen, miközben b. neje ostobáskodik körülötte.  

El vagyok keseredve, bár nem nekem kellene elkeseredve lennem, hanem Kocsák Tibornak, aki a saját műve primitivizálásában működik közre karmesterként. Ha neki ez jó… Nem, nekem akkor sem jó.  

karenina.jpg

Vita brevis

Vita brevis

pc110002.JPG

Nem ez a legfontosabb, legjellemzőbb, legszebb Farkas István festmény fent, a Galériában, de valahogy kedves az embernek, hogy nem fenyegetik benne részeg költők, vagy a kezében szöges buzogányt tartó szirakúzai bolond, hogy volt idő, amikor neki is derűsebb volt a világ. Persze, Párizsban. Akkoriban, úgy látszik, a pipázás valami festő bolondéria volt, a magyar kubisták csoportképén is ketten pipáznak, vagy legalábbis pipa van a kezükben. Farkas István a jelek szerint az idők során végképp a cigarettára váltott, a későbbi fényképein csak cigarettával látható. Lehet, hogy már itt is, hiszen ott a két szál, talán úgy kérte kölcsön a pipát valakitől modellnek. A dohány, Scaferlati, a látszat ellenére se nem amerikai, se nem olasz, hanem igazi francia. Még ma is megvan a brand, de már a MacBaren alá tartozik, és a Maryland már megszűnt, illetve, ha jól sejtem, már eleve cigaretta volt, később a Gauloise sárga alfaja lett belőle. Scaferlatiból maradt a légiós regényekből ismerős Caporal és a Saint-Claude. Erre szokás azt mondani, hogy a művészet örök?

Hangmúzeum

Hangmúzeum

Telnek az évek, és ma már a klasszikusnak számító képzőművészek akusztikus környezete is megmutatható. De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is kell azt mutatni. Párizsban nagy Degas-kiállítás van a Musée d'Orsay-ban, Degas az operában a címe. Mit lehet csinálni, ha Degas ott érezte otthon magát, és úgy érezte, hogy ebben a látszat-világban is meg lehet tapasztalni a való világot, vagy hogy a való világ nem kevésbé látszat, mint a látszat-világ. Esetleg fordítva? Akárhogy is van, a múzeum nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassa, miféle énekeseket hallhatott Degas, így aztán mindenféle karcos, zörgős, kehécselő hangélményben lehet részünk: a párizsi Opera hajdani hősei csipognak vagy dörmögnek a régi felvételekről. Meg lehet tőle zavarodni. A néző nézni jött, nem hallani, de hiába szeretne a képekre koncentrálni, folyton szól valami rettenet a teremben, ami nyilván nem volna rettenet, ha azt akarnánk megtudni, hogy Pol Plançon hogyan énekelte Meyerbeert, de így, hangkulisszaként mégis megerőltető élmény.  

Hasonló történik a most megnyílt Farkas István kiállításon a Nemzeti Galériában. Már messziről hallani, hogy Josephine Baker épp arról vall: két szerelme van. Nem kell semmi rosszra gondolni, a két szerelme a hazája és Párizs. De ha az ember Farkas István társaságára vágyik, belebolondul abba, hogy közben valaki macskahangon nyivákolja el az érzelmi gazdagságát. 

És mi csak látogatók vagyunk, akik bármikor arrébb sétálhatnak. De szegény teremőrök! 

És hamarosan a sötétség

És hamarosan a sötétség

 

 

pc110050.jpeg

Mindenkit arra biztatok, aki a fejét a nyilvánosság előtti zongorázásra adja, hogy igen. Igen, de semmi erőt és időt ne sajnáljon arra, hogy tényleg nagyon tudjon zongorázni, mert sokkal könnyebb lesz tőle az élete. Nem fogják attól még feltétlenül szeretni, de a nemszeretést már csak bonyolult és homályos fogalmakkal lehet megindokolni.

Ha ez tanulság, akkor már most ellőttem a puskaport, de nekem végeredményben erről szólt Arcady Volodos tegnapi hangversenye a Müpában. Elsötétítésben, csöndes, puhaságban kijött egy csöndes, puha ember, és úgy zongorázott, ahogy alig-alig valaki a világban, sok színnel és sok árnyékkal, rengeteg finomsággal. Még tisztán emlékszem, hogy volt egy pont, amikor nagyon tetszett az egész. Liszt-mű volt az is, mint minden az első részben, Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál. Ahogy azt elképzelheti mindenki, jobbal csiripelnek a madarak, ballal Szent Ferenc komoly dolgokat mond nekik, és a madarak elhalkulnak, nem repülnek el, hallgatják a szentet. Szépen is szólt, és mindehhez járult még valami optikai élmény is, mert a zongorista kerekded jobbja úgy vergődött a billentyűkön, ahogy a porban fürdő verebek szoktak tisztálkodni.

Itt még tetszett, aztán egyre kevésbé, mert mintha minden mű ugyanaz volna, az egész hangverseny belefulladt ebbe a chiaroscuróba, a puha és kevés fénybe. Ki lehetett ismerni a trükköket. De ez ilyen zongorázni tudás mellett igazán vézna kifogás. Lehet még az ízléssel jönni, hogy talán tényleg ez Liszt, de inkább ez is, több, változatosabb, hatalmasabb. Hogy is mondjam. Ülünk egy fűthető, gyertyafényes kalyibában, kint ordít a szél, ömlik a hó, és aligha lesz egyhamar vége ennek a télnek. Lehet úgy is viszonyulni ehhez, hogy még szorosabbra zárjuk az ajtót, ablakot, és megkérjük Volodost, hogy játsszon nekünk, majd csak eltelik ez a három hónap. Vagy lehet azt is csinálni, hogy átmelegszünk, fölvesszük a nagykabátot, és elindulunk a hóban, élvezni a hideget, fényt, életet. Azt képzelem, hogy Liszt az utóbbit választotta volna. Volodos meg nyilván azt, hogy nem.

Hat láb, négy kéz

Hat láb, négy kéz

 

pc100046.JPG

Kerülgetni is lehet a témát, de akkor már egyszerűbb gyorsan elzárkózni a lehetőségtől, hogy a kétzongorázó Kocsis Krisztiánt és Mocsári Károlyt az ember Kocsis Zoltánhoz és Ránki Dezsőhöz hasonlítsa. Csak magunkkal szúrnánk ki, és nemcsak azért, mert az emlékekkel úgysem lehet versenyezni. Nem, vagy éppen csak pódiumkész a produkció (nem is kifejezetten pódiumon zajlott, hanem a Magyar Rádió 6-os stúdiójában), amelynek a lényege a tett volt, Kocsis Zoltán kétzongorás átiratait játszották bő egy órában. Azok  meg igazán jók, a kétzongorás irodalmat gazdagító művek, néha nagyon kézenfekvőnek tűnnek, mint a Bartók Két kép esetében, néha a megoldhatatlanságot oldják meg, mint a Debussy Sziréneknél, ahol az eredeti változatban nem csak nagy zenekar, de még női kar is szerepel, ezt zongorázd el, ha olyan ügyes vagy. 

A lényeg az, hogy játszani kell, mert jók a darabok. Meg talán megérti ezekből is az ember Kocsis Zoltánt, ahogy ide-oda átírogatott élete során. Zongoraművekből zenekari változatokat készített, ahogy korábban a zenekari darabokból zongoraműveket, mintha a gyakorlati hasznon (vagyis hogy legyen mit játszaniuk Ránki Dezsővel) túl így lehetne egy kicsit mélyebbre hatolni a művekben. Lecsupaszítani őket csontvázig, szerkezetig, nézzük együtt, miből van a darab, mi tartja egybe, mi az, amitől hat. 

Nyilván másnak is az alázat szó jut eszébe elsőként, de ez más, több, inkább hit: van a világ, olyan, amilyen. És van a zene. Olyan, amilyen. 

Az ír keresztapja

Az ír keresztapja

alpac.jpg

A keresztapa? Nem, de majdnem. Lehetne. Van benne Al Pacino és Robert De Niro, gengszterek, pisztolyok, terjedelem. Régebben ezek voltak a kétrészes filmek, és egy időben Az ír esetében is arról volt szó, hogy inkább legyen pisiszünet a felénél. De akkor még a négyórás változatról beszéltek. 

Mindazonáltal: megnézendő. És közben azon is elgondolkodhat az ember, hogy sokszor épp az alkotó ismeri a legkevésbé a filmjét. Scorsese azt magyarázza, hogy igazi, nagy filmeposz, mintha még a hetvenes években járnánk, közben meg olyan az egész, mintha egy jó, nagyon jó HBO sorozatot adnának le egyben. Nem csak azért, mert mindenre van idő, meg lehet mutatni olyasmit, amit akció híján egy újabb filmből kegyetlenül kivágnának, hanem mert a sok digitális fiatalítás és öregítés miatt mintha lenne valami a néző és a színészek között. Hiába az óriási arcok, kezek, mégsem vagyunk elég közel az eseményekhez. Pedig az első sorban ültem.

És Joe Pesci. Tudom, hogy sokaknak evidencia az ő színészi nagysága, én valahogy mindig idegenkedtem tőle. Persze nem tőle, hanem az általa játszott figuráktól. Most meg nem értem, hogy miért csak a pálya legvégén derül ki a színészi virtuozitása és a karizmája. Hogy lehet, hogy egy ilyen színész mégis úgy marad meg az emberek emlékeiben, mint a betörő, akinek leég a haja a Home Alone-ban?

Van valami, amiről én nem olvastam, de lehet, hogy csak figyelmetlenül olvastam a lapokat. Ami a kérdés is volt, hogy ez A keresztapa? Mert tényleg lehetne, egyszer az ember azt érzi, hogy a zene is megszólal egy szájharmonikán, de aztán másfelé csavarog el a dallam, és legalább négy beállítást fedeztem föl, ami egyértelmű utalás Coppolára. Minta Scorsese is azt jelezné, hogy nélküle nem ment volna. Vagy csak azt, hogy ő is azt akarja elmondani, amit Coppola A keresztapa második és harmadik részében: nemcsak bűn van, de bűnhődés is.

scorse.jpg

Vissza a kakasülőre

Vissza a kakasülőre

sartori.jpg

Ez örök probléma, amióta operába járnak az emberek, és egy kicsit megnyugtat, ha eszembe jut, hogy Giglit is kinevették, ő meg csak szomorúan elmélkedett rajta, hogy azt írták a lapok: túl kövér és csúnya vagyok ahhoz, hogy egyiptomi hadvezéreket játsszak. Az emberben ilyenkor fölébred a szolidaritás, és szidja a gúnyolódó újságírókat, akik nyilván maguk sem sokkal szebbek és karcsúbbak, mire járatják a szájukat. Nem értik, hogy a színpadra vágyó csúnyáknak az opera az utolsó reménysugár? Ha hangod van, mindegy, hogy nézel ki, mert te az operában a hangod vagy, ő lép föl, te csak kényszerűségből kísérgeted a hangképző szerveidet.

Aztán az elméleti megalapozás után azon kapja magát az ember, hogy ugyanazt csinálja, mint bárki más: röhög a tenoristán. Például tegnap, az M5-ön adott, Milánóban öt éve játszott Aida alatt. Fabio Sartori igazán remekül énekelt, és igazán meghatóan próbált átlényegülni. Az utolsó jelenetben, a lezárt kősírban például együttérzően simogatta Aidát, aki meg úgy ült ott, mint akinek nincs elég baja, de a halál közvetlen közelében, finom és halk magasságok kényszere alatt nyögve még azt is el kell viselnie, hogy egy rossz útra tért ferences szerzetes tapogatja, miközben nyalogatja a szája szélét. (Mármint a szerzetes a saját szája szélét.) Volt idő, amikor az ember azt hitte, hogy a technikai fejlődés az opera javát szolgálja, megjelent a hanglemez, ami nem törődött a látvánnyal, forgott a korong vagy legrosszabb esetben megjelentek a kijelzőn a számok, és semmi más nem vonta el a figyelmet a hangokról. De a technika olyan, hogy nem hagyja abba, egyre fejlődik, fél lépés távolságra vagyunk az éneklőktől, pedig az operát nem erre találták ki. Elég gond lehet az énekeseknek, hogy ők annyira közel vannak egymáshoz.  

New York-i otthonunk

New York-i otthonunk

esosnap.jpg

Valaha, ha jól emlékszem, a Filmvilágba írt Molnár Gál egy cikket, talán A barna pulóveres volt a címe, arról szólt, hogy Woody Allen ilyen kinyúlt, barna pulóvereket hord a filmjeiben, így játssza ezt a kissé lepukkant, világidegen értelmiségi szerepet. Persze, nem így van. Úgy értem, hord barna pulóvereket is, ki is vannak nyúlva időnként, de minőségi darabok, szép színek, nem ferences testvérek csuhája. Amúgy is: Woody Allen reprezentatív filmes ruhadarabja a tweed zakó. Hozzá farmer, kockás ing. Ezek azok a hősök, akikkel azonosítja magát, én vagyok, vagy égi másom. Nyilván ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább égi más belőle. Ahogy az ember akárhány öregedő, ritkuló hajú pasassal beszél (ez alól egyébként Molnár Gál sem volt kivétel) , úgy derül ki róluk, hogy jaj, valaha mennyire jóképűek voltak. Szerintük.

Mellékszál, nem erről akartam beszélni, hanem az új Woody Allen filmről, ami nem éppen új, tavalyi az évszám rajta, de az ismert okok miatt csúszott a bemutató, előbb minden színésznek el kellett mondania, hogy mennyire elhatárolódnak. Nem is tudom, mit kívánjak, hogy igazuk legyen, és legyen mitől elhatárolódni, vagy maradjon meg ártatlannak a hősünk, aki csak újabb és újabb igazságtalanságokat szenved el. Egyik sem jó megoldás.  

Erről sem akartam beszélni, csak a filmről, amitől, úgy látom, álomkórt illik kapni, pedig. Úgy értem, és azt kívánom, hogy soha ne kelljen rosszabb filmet megnéznünk, de úgyis kell, úgyhogy nem érdemes erre pazarolni a három kívánságot.

A filmnél maradva persze nem lehet csak a filmnél maradni, mert annyira át- és átjárja a múlt, az életmű, a visszatérő elemek, hogy New York vagy annak egyik hírneves városrésze megint a címbe került, hogy ez is monológgal kezdődik, hogy ebben is konflisoznak a Central Parkban, hogy itt is úgy hisznek a szerelemben, mintha tényleg ez volna az első és utolsó dolog, amiben még hinni lehet. A színészek most is jók, leszámítva pont a főszereplő Timothée Chalamet-t, de ő is lángész a magyar hangjához képest. Ahogy Elle Fanning a bénácska, vastag lábaival idegesíti az embert, az egyszerűen csodálatos, és olyan eleven az arca, hogy az még csodálatosabb. Nem jó a film, de nem is nagy csapás, és mintha megint össze volna rakva minden, készen arra, hogy egy utolsó jó film is megszülessen még. Szerelemről, halálról, New Yorkról.

Aztán lehet, hogy nem jön össze.  

Papapa

Papapa

pc020194.JPG

Nem voltam sokat párizsi könyvesboltban, de mintha a franciák nem vennének tudomást a magyar irodalomról. Nyilván elég nekik a sajátjuk is, nincsenek rászorulva az ő ihletésükre alakult költészetre, mit kezdjenek azzal, hogy reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Rossz neked, mondhatnák, mert ők meg maradnak. Szóval az egyetlen magyar könyv, amibe belebotlottam, meglepő módon Karinthy Ferenc műve, az Epepe. Épépé.

És most nem azon akarok álmélkodni, hogy az Epepe nálunk mennyire felejtésre ítélt vagy felejtősnek gondolt könyv, hanem azon, hogy mennyire föl tudta vele bosszantani Karinthy Ferenc az olvasókat. Valaki még egy verset is faragott Epepe-ügyben, remélem, pontosan idézem, a Karinthy Ferenc levelesládája című kötetben olvastam, elég régen. Így szól.

Bosszantó egy olvasmány az Epepe

ha olvasom, el-elönt az epepe.

Az alma az epepéül apapa,

foroghat a sírjában a papapa.

Mennyire jó is volna, ha még mindig föl tudná úgy idegelni az embereket az irodalom, hogy rímeket kezdenének el faragni felháborodásukban.

Nemdohányzó Róbert

Nemdohányzó Róbert

pc030211.JPG

Ez is egy könnyű időutazás, vagy mi, Robert le Pieux, vagyis Jámbor Róbert francia király, kebelén meg az unokatestvére, Berthe elszörnyedve néznek egy füstölgő, füstszűrős óriáscigarettára. Azért meg lehet állapítani, miről is van szó, a cigaretta igazából egy gyertya, amely fölborult vagy fölborították, midőn Jámbor Róbertet kiközösítették. Berthe-nek is minden oka megvan a szörnyülködésre, hiszen ő a kiközösítés oka, a pápa nem engedélyezte az unokatestvéri nászt. Egészségügyi okokból biztosan igaza volt, a párnak csupán egy halva született gyermeke lett. Bár lehet, hogy így jártak volna jobban, hiszen Jámbor Róbertet harmincnégy év uralkodás után két fia taszította le végül a trónról, amikor II. Szilveszter már rég feloldotta a kiközösítést. Igen, ugyanaz a pápa, aki nekünk (mármint Szent Istvánnak) a koronát küldte, szóval ez sem ma történt, nem is tegnap.