Egy zsák dió

Egy zsák dió

20190423_172706.jpg

Hosszabb távon Michelangelo nyert. És most nem a valós versengésre gondolok Leonardo és őközte, hanem tisztán testkulturálisan nézve a Szépművészeti Michelangelo rajzkiálltását. Sok Michelangelo (na jó, nem rengeteg, de szépségesek, és köztük a Léda-tanulmány, amiről joggal mondja az írás a falon, hogy talán az egész reneszánsz legszebb rajza. De a testkultúránál maradva: amikor egymásnak háttal festettek a Palazzo Vecchióban (tudom, nem volt ilyen pillanat, de jól esik elképzelni) a lágyabb formákkal, nőiesebb férfialakokkal dolgozó Leonardo ugyancsak húzta az orrát a kidolgozott izomzatú, nulla százalékos testzsírral tündöklő Michelangelo-aktokra. Mintha egy-egy zsák dió volna mindegyik ember, csupa dudor a test. 

20190423_165426.jpeg

Elteltek a századévek, és Michelangelo lett a győztes, a mai ideális férfitest egy zsák dió. Vagy egy zsák krumpli, netán görögdinnye, Leonardo dús hajú, égre mutató puhányai kimentek a divatból. Nagy, marha testekké váltunk, és nem tudom, benne van-e még a bőrkötésben a lelkünk. 

Wenders által homályosan

Wenders által homályosan

ferenc.jpeg

Egyetlen, kínzó kérdés fogalmazódott meg bennem Wim Wenders Ferenc pápáról készített filmje után: hogyan lehetséges, hogy bár ilyen menő filmrendező és a stábja felelős az egészért, mégis a legtöbbet használt interjúban a kamera rosszul van beállítva, a pápa egy kissé életlen. Nincs ennek semmi extra üzenete, egyszerű technikai hiba, mégis, vagyis éppen ezért furcsa. 

Maga a film nem furcsa, nem is nagyon elmés, bár Wenders leforgatta hozzá a maga némafilmes Szent Ferenc-jelenteit. Alapvetően azért beszélnek a filmben, bizalmas hangú narrátor, és természetesen a főhős, ám nem mondanak semmi furcsát. Ferenc pápa mosolygós és rokonszenves, de nem kiemelkedő értelem, nem mond mást, mint amit bárki mondana, akit foglalkoztatnak a katolikus egyház és a világ problémái: leszerelés, környzetszennyezés, pedofília, család, szegénység. Az ő trükkje nyilván az,hogy nem csak beszél, de az elveinek és elképzeléseinek megfeleően próbál cselekedni is. Pápaként nyilván ez még nehezebb, de nem akarom magunkat sem fölmenteni: azért megpróbálkozhatnánk vele. 

A lényeg talán láthatatlan, és ha így van, nem Wenders a hibás, hogy nem sikerült láthatóvá tennie. Annak idején Assisi Szent Ferencen is csodálkoztak, akik ismerték: se nem szép, se nem különösebben okos, nem szónoklol csodásan, és mégis őutána mennek az emberek. Meg a madarak is, mint tudjuk. 

Lehet, hogy csak arról van szó, amit Eufémia nővér mond, Ferenc pápa régi ismerőse a film elején, minden kornak olyan pápája van, amilyenre szüksége van. Ez még nem jelenti azt, hogy minden pápának olyan filmese van, amilyet megérdemel. 

Ha mind olyan nagy művészek volnánk

Ha mind olyan nagy művészek volnánk

ferrier1.jpg

Edinburgh-ban történt, 1947-ben, hogy Kathleen Ferrier hangja elcsuklott, amikor Mahler Dal a Földről című szimfóniájában az utolsó dalt énekelte. Van ilyen, vannak ilyen énekesek, erőt vesz rajtuk az érzelem. Elcsuklott, így aztán kicsit félve ment a koncert után a karmesteri szobába, Bruno Walterhoz, aki azonban  csak annyit mondott: kedves Miss Ferrier, ha mind olyan nagy művészek volnánk, mint ön, mindannyian sírtunk volna. A zenekar, a közönség és én is. 

De hát tényleg valahol itt volt Kathleen Ferrier titka, a könnyek körül. Hogy a hangjában mindig benne volt a felindultság, ez a majdnem sírás, ami időnként a majdnemből valósággá is vált, és ami megmutatta a hallgatónak is, hogy miről van szó. Mit kellene érezni. Mint amikor a komikus előre nevet  poénján, hogy jelezze a közönségnek: vicc jön. Ferrier nem sírt, vagy ezek szerint egyszer-egyszer mégis, de könnyű a hangjából kiérezni az emelkedettséget, most nem jut jobb szó az eszembe, mint hogy a kicsomagoltságot, tedd oda a nyamvadt szívedet, még ha csak hallgató is vagy, nincs mire várj, nincs mitől félteni magad. 

Ismertem Kathleen Ferrier hangját a rádióból már kamaszként is, de az első nagy Ferrier-élményem 1983-ban ért, egy katonai sátorban. Körülöttem hálózsákban szuszogó, hortyogó, álmukban beszélő férfiak, én a tüzet őriztem, és csöndben bekapcsoltam a rádiót. Kathleen Ferrier énekelte a h-moll miséből a Qui sedest. És nem azt érezte az ember, hogy ez most elég béna helyzet itt a sáros januárban, alvás helyett a tüzet őrizni, de majd vége lesz ennek is, hanem hogy már vége is van. Nem úgy, hogy én már itt se vagyok lélekben, testben, akárhogy, hanem nagyon is itt vagyok, de ennél jobb hely most nincs a világon.  

Ma van a születésnapja, a százhetedik. 

Ugyanazt gondoljuk

Ugyanazt gondoljuk

p4200001.JPG

Nincs szerzője a Stúdió K-ban játszott Sacra Hungaria című darabnak, azaz nyilván van szerzője, de a szerzők játsszák, vagy rendezték, egybefolyik alkotás és előadás. A színész ír, a színész játszik, a rendező rendez... Rendez? Na, hát ezt nem volt nehéz megrendezni, hét széket kell egymás mellé tenni, aztán jönnek, és mondják. 

Persze, hogy rendez Urbán András, rendezi, hogy hogyan mondják, mikor mondják, nagyon szadisztikus előadás, rengeteg a szöveg, és amikor kifogynak a szóból, énekelnek, közben borral (vérrel) kevert földet meg sertéspörkölt-konzervet kennek magukra. Meg kellene mindenkinek néznie, aki azzal rémisztgeti a szüleit, hogy színész szeretne lenni. Biztos vagy benne? 

Le vagyok nyűgözve, és közben  rettentően unom az egészet. Nem végig, és néha látom a próbálkozást, hogy mindenkihez szóljanak, vedd már észre magad, te hazafi, hogy az idegeneknél csak a magyarokat utálod jobban, már ha külföldön találkozol velük. Alapvetően mégis a szörnyülködés megy, innét indulunk, hogy egy független társulat nem akar már független lenni, hanem rájön, hogy be akar hódolni. Nevetünk, nevetgélünk, néha van min, néha csak jelzi a nevető, hogy érti ám, és megveti a megvetendőket. Oda érkezünk, hogy ádázul operettet énekelnek (már aki, mert Nyakó Juli lóg), honszerető szövegekre írott dallamokat. Azt érzem, mint amikor a különböző irányban elkötelezett sajtótermékeket olvasom: nincs itt már lehetőség vitatkozni sem. Aki balos balról jobbra olvas, aki jobbos, jobbról balra. Ennyi a lapolvasás öröme: ugyanazt gondoljuk.  

C-től K-ig

C-től K-ig

calleja.jpg

Joseph Calleja énekelt tegnap a Müpában, úgy, ahogy, majd bővebben máskor és máshol, de az elég különös ötlet volt tőle, hogy nagypéntekre való hivatkozással ráadásként a Verdi Requiemből énekelt. Úgyis szokták az érzékenyebb lelkek szidni a darabot, hogy inkább opera, hogy valódi megrendülés helyett színfalakat javasol, de azt eddig még senki nem állította az Ingemiscóról, hogy inkább nápolyi dal. Legalább ez is megvolt. 

Hanem otthon mi várja az embert a televízióban? Igen, a Verdi Requiem, az a régi előadás az Erkel Színházból, a Scala nagy európai turnéjának magyar állomása 1981 nyarán. Aki emlékszik, annak nem újdonság: a tenor megbetegedett, magyarokat kértek föl a két előadásra, végül Gulyás Dénessel ment tovább a turné, viszont Kelen Péter volt a tévéközvetítésben. Maga a közvetítés elég harmatos, az akkori mikrofonok nem tudtak mit kezdeni Shirley Verrett hangjával, és ha megszólalt a kórus, az mindig olyan távoli élmény volt, mint valami tihanyi visszhang. Kelen beszorítva vitézkedett két óriáshang, Obrazcova és Gyaurov közé  - az utóbbi egyébként szép nagyot gikszerezett a Confutatisban. De az Ingemisco szép, megrendült és megrendítő, és a maga módján most nagyon megnyugtató: nem Verdi a stupid. 

p1030006.JPG

Nagypénteki hiány

Nagypénteki hiány

 

Hiányzik. Ezt tudnám most nagypéntek alkalmával zenei szempontból elmondani. Hiányzik a Parsifal, de nem is akármilyen Parsifal hiányzik, hanem az, amiben Polgár László énekli Gurnemanzot. Mert hozzátartozott az életünkhöz, ahogy az ő életéhez is hozzátartozott, ha tehette, hazajött énekelni. Ha tehettük, meghallgattuk. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. 

Tudom, hogy nem nyavalyogni kell, hanem hálásnak lenni, hogy hallhattuk a szerepben, ami eleve halálos előadás volt, a nagybeteg Ferencsikért lehetett egyáltalán műsorra tűzni a művet a nyolcvanas években, és ő könyörgött a magát túl fiatalnak érző Polgár Lászlónak, hogy vállalja el a szerepet. Tényleg túl fiatal volt, még ezen a felvételen is látszik, hogy olyan, mint amikor a gyerekek játszanak bácsit, szürkítve az arca, mélyítve a ránca, Miku-szakáll, de a szeme fiatalon jár és még fiatalabb a fénye. Aztán hozzáért, hozzáöregedett a hangja, aztán voltak rossz előadások is, mert ember, nem gép, nagyon is érzékeny ember volt. 

Biztosan ezért hiányzik. 

A cseh indiánok

A cseh indiánok

Volt egyszer egy döbbent beszámoló az egyik németországi Karl May-táborról, bár amin Amerikában megdöbbennek, nekünk talán nem is meglepő. Felnőtt emberek félmeztelenül, békepipával és tomahawkkal, bőrruhában és szemüvegben. Az amerikai tudósítás azt emelte ki, hogy amíg az amerikai gyerekek mind hatlövetűt szeretnének az övükbe, kalapot a fejükre, az európaiak mind indiánok szeretnének lenni: ez May hatása a világra. 

May hatása, meg talán Cooperé is, de a hatás alatt álló hatástévők közé a magam részéről odasorolnám Rudolf Frimlt is. Ki az a Rudolf Friml? Prágában született, zongoristának tanult, és aligha lehetett tehetségtelen, mert kétszer is őt vitte magával Jan Kubelik kísérőnek az amerikai turnéjára. (Ki az a Jan Kubelik? Van a gyerek Karinthy naplójában egy poén: mi a különbség Blaha Lujza és Kubelik között? Blaha a nemzet csalogánya, Kubelik a nemzet cselegénye. Mármint cseh legénye.) Mikor harmadszor járt Friml odaát, ezúttal Emmy Destinn kísérőjeként (ki az az Emmy Destinn?) kint is maradt, és zeneszerzőként kereste a megélhetést. Nemcsak kereste, meg is találta, többek között a Rose-Marie című musical-operettel, amelyben az Indián szerelmi dalt éneklik. 

A dalt most épp Updike juttatta az eszembe, az újrafordított Nyúlketrecben írnak le egy jelenetet az épp futó tévékomédiából, amelyben a Tell Vilmos nyitányra ellovagol a fehér hős és indián kísérője, de Carol Burnett (ki az a Carol Burnett?) lecseréli a lemezt az Indian Love Callra, mire az indián lopva visszatér hozzá. Furcsa módon a könyv írása idején Rudolf Friml még élt, 1972-ben halt meg, 93 évesen. 

A nyár utolsó rózsája

A nyár utolsó rózsája

lm_monteverdi_poppea-drusilla.jpg

Mondanám, hogy lemaradtam a fénykoráról, de László Margit fénykoráról voltaképpen lehetetlen lemaradni, az egyik (vagy a) legjobb magyar nyelvű teljes operafelvételen ő énekli A sevillai borbély Rosináját, a partnerek Réti József, Melis György, Székely Mihály, vezényel Lamberto Gardelli. Szóval: pontosan tudtam, ki az az énekes, aki megjelent Flotow Márta című operájában a bal oldali erkélyen, és ki az, aki elénekelt egy sort a műből. A műből énekelte, de nem Flotow volt a szerző, egy ír népdalt használt föl, és a hozzá igazított, néhány évvel későbbről való szöveget, The Last Rose of Summer. Magyarul, ha jól emlékszem, azt énekelték: árva rózsa, őszi rózsa.  

És az ember akkor megérezte, mi az az operai szeretet. Nem az, amit az énekesek harsognak egymás fülébe, bár az is elég fantasztikus dolog, Marton Éva mesélte egyszer, hogy úgy fordult Jon Vickers felé a Fidelióban, hogy egyenest a fülébe kapta azt, hogy namenlose Freude. Azt hitte, beleszakad a dobhártyája abba a hihetetlen rezgésbe-hullámzásba. De nem erről beszélek, hanem a zenekari árok két oldaláról, arról, amit a közönség érez a kedvelt énekes iránt. Biztos ennek is van valami menete, fellobban, lángol, hamvad, elmúlik. De amit László Margit iránt éreztek, az nem múlt el. És most sem múlik, hogy ő már nem él. 

Sírjaik domborulnak

Sírjaik domborulnak

p4090020.JPG

Palermóról mesélve az ember igyekszik kerülni azt a szót, hogy maffia. Egyrészt technikai okokból, mert nem szeretem két f-fel írni, nem is tudom, hogyan és mikor került oda a magyar változatba ez a második f, de anélkül meg olyan, mintha az ember Szicsíliát mondana, hiába úgy helyes, mégis röhejes. Másrészt úgyis mindenki ezzel jön, hogy láttad-e a Keresztapát, nem a filmet, hanem az igazit, meg lőttek-e az utcán, túlélted-e a nagy kalandot. 

De a maffia szinte kikerülhetetlen, a repülőtér neve Falcone-Borsellino, mindenütt ott van róluk ez a közös fénykép. A hónap szenzációja a Feltrinelli könyvesboltban Paolo Borsellino írásai, ahogy az olasz közönség még soha nem olvashatta, mondják, és biztos igazat mondanak. Borsellino valamiért kevésbé ismert, mint Falcone. Egyikük sem akart hős lenni, nem a maffia elleni harc volt az életcéljuk, csak ahogy végezték a munkájukat, óhatatlanul egyre mélyebbre és mélyebbre ástak, egyre egyértelműbb volt, hogy mi történik, és nem lehetett őket megfélemlíteni. Borsellinót nem egészen két hónappal Falcone után ölték meg, feltehetően nem függetlenül attól, hogy szinte öngyilkos taktikával utalt rá, tudja, miért kellett meghalnia Falconénak, vagy hogy meddig, milyen magasra ér a bűnszövetkezet keze. 

Az ember érti, hogy az állam hőssé emeli őket, ez a legkevesebb, amit megtehetnek értük. Közben, persze, megfertőződve a Keresztapa-romantikától, cinikuskodunk, ki tudja, melyik a jobb a kettő közül, még ha a maffia büntetési tételei kevésbé változatosak is az államénál. 

Aztán elmegy az ember a Szent Domonkos templomba, virágvasárnap van, az emberek pálmaágakkal meg olajágakkal a kezükben ücsörögnek, és látja, hogy többen is elindulnak a jobb oldalon álló egyik kápolnához. Leteszik az ágat a kőre, vagy csak megérintik a sírt, és utána vetnek keresztet, kis papírcetliket tesznek le, hogy nem haltál meg hiába, vagy közbenjárást kérnek. Giovanni Falcone neve van a kőbe vésve. 

p4140276.JPG

Az admiralitás első temploma

Az admiralitás első temploma

p4120166.JPG

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában. 

Kilencszáz év sem kellett hozzá, hogy a látvány irodalommá változzon. Persze,a képen nem Gregor van, hanem Georg, az admiralitás első lordja, vagy valami annak megfelelő, a szicíliai II. Roger hadvezére, aki olyan szép templomot építtethetett Palermóban, mint a király. Az eredetiből még megmaradt az alaprajz és a mozaikok, 12. század, itt éppen maga az admirális térdepel Szűz Mária előtt, egyébként meg olyan az egész Santa Maria dell'Ammiraglio, rövidebb nevén a Martorana, mint valami építészeti szemléltető eszköz: ez arab, ez normann, ez barokk. Ilyenkor szokás sóhajtani, hogy bárcsak megőrizték volna az eredetit, de hát közben is éltek emberek, akik nyomot akartak hagyni a világban, és nem csak vigyázni arra, amit a régiek rájuk hagytak. Ma csak a bent lévő emberek száma és ruhája változtat a templomon, olyan örök darabok nem kerülnek bele, mint a térdeplő admirális úr.