Könyvszicília

Könyvszicília

lawrence-durrell.jpg

Lawrence Durrell könyvét olvasom, elég érdekes, hogy mi történt vele egy szicíliai társasúton a hetvenes években. Azt hiszem, ez a műfaj ma halott, aki menni akar, az megy, és megírja magának vagy a többieknek facebookon a tapasztalatait, bár minden változhat. Szép könyv a Szicíliai körhinta, és jó ötletnek látszott az ország (mármint Olaszország) északkeleti végében a délnyugati végről olvasni, még akkor is, ha a fordító láthatóan csak angolul tudott (azon is kell, csak néha franciául meg olaszul is megszólalnak a könyvben), így aztán a híres Garibaldi-jelszót, hogy "o Roma, o morte" (vagy Róma vagy halál - megjegyzem, ez már a harmadik zárójel egyetlen mondaton belül, valamit nem jól csinálok), úgy magyarítja, hogy ó, Róma, ó, halál. De most nem is a könyvről akarok beszélni, csak az ajánlásáról.

Dianának és Jehudinak, az állócsillagoknak. A Jehudi, még pontos j-vel is gyanús, annyira kevesen használják a névnek ezt a változatát, egy állócsillag azonban biztosan, Yehudi Menuhin. Diana is stimmel, Diana Gould 1944-ben ment feleségül a nála négy évvel fiatalabb hegedűművészhez. De, most csak a névnél maradva, Yehudi azt jelenti: a zsidó, és azért kapta ezt a nevet a frissen született Menuhin, mert, amikor az édesapja lakást keresett New Yorkban, az egyik, jónak látszó bérlemény tulajdonosa a szokott, félhangos módon biztosította a reménybeli bérlőt, hogy ide nyugodtan jöhet, itt nincsenek zsidók. Az egyébként anticionista Menuhin papa, aki amúgy a nehezen félreérthető Moshe nevet viselte, ekkor elhatározta, hogy a gyerekeinek is olyan nevet ad, ami egyértelművé teszi az identitásukat. 

Ami azt illeti: sikerült.  

Gyászhamisítók

Gyászhamisítók

Gyászjelentést hozott a posta, ami, mondani sem kell, elég baj, így aztán kicsit zavarban is vagyok attól, amit mondani akarok. Nem az érzéketlenség mondatja, ha úgy tűnik, akkor sem. Szóval gyászjelentés, a jobb fölső sarkában, szokás szerint, idézet: "Küzdöttél, de már nem lehet/ Csend ölel át és szeretet./ Csak az hal meg, akit elfeledtek./ Örökké él, akit igazán szeretnek." Az aláírás szerint a szerző Kosztolányi Dezső. 

De hát hogy lehetne ő? Ilyen rímmel, hogy elfelednek - szeretnek? Ki talál ki ilyesmit, már hogy ez Kosztolányi? Biztosan a Halotti beszéd, vagy mire gondolnak? Nem beszélve a tartalmi részről, a vigaszról. Lehet sok mindent mondani Kosztolányiról, de olyan ostoba biztosan nem volt, hogy ne tudná: az is meghal, akit nem felednek el. Mondhatni: erről szól az életműve. 

Beírom a keresőbe, úgy nyolcvan százalékban Kosztolányi jön ki szerzőként, a maradék húszban meg Tóth Árpád. Nyilván az nem mutat jól a gyászjelentésen, hogy Fűzfa Jenő, meg a Halotti beszédből is nehéz volna odavalót idézni, "édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", bár ennél a megoldásnál az is jobb. Azt is tudom, hogy a gyászolónak többnyire ezer elintéznivalója és gondja van, ráadásul gyászol, nem ér rá azzal vacakolni, hogy ez most Kosztolányi vagy sem. De valaki mégis odafigyelhetne.  

kosztolanyi-dezso.jpg

Piramis a város közepén

Piramis a város közepén

102 éves korában elhunyt egy kínai (kínai származású) építész, I.M.Pei, akinek Amerika sok szép beton- és üvegépületet köszön, köztük van egy jó nagy botrány, a bostoni John Hancock Tower, amelyről építés közben elkezdtek kipotyogni az óriási üvegtáblák. Szerencsére nem találtak el vele senkit, de évekig tartott a pereskedés, hogy ki is hibázott, mikor és hol. Ami Európát illeti... Hát igen, I.M. Pei tervezte az egyik, építése előtt, alatt, közben  legutáltabb párizsi épületet, a piramist a Louvre közepén. 

piramis.jpg

Ma, ha nem tévedek, a piramis közszeretetnek örvend, mindenki megértette az idők során, hogy a Louvre nem múzeumnak készült, és ha az emberek be akarnak jutni, és nem akarnak állandóan tévelyegni a termekben, akkor valamit tenni kell. Talán azt is megértettük,hogy ez nem valami félelmetes halálszimbólum a város közepén, hanem egy gúla, amit fejben könnyen lehet egy múzeummal összekötni, és még szép is. Az, hogy szép lett, I.M. Pei érdeme, aki a lehetséges legnagyobb gondossággal látott neki a tervezésnek és a kivitelezésnek. Ma már nem is érti az ember, hogy ennyi reménytelen feladatot hogyan lehetett megoldani. Például nem volt megfelelő üveg, mármint Pei úr számára megfelelő, mert ő semmiféle színes dolgot, vagy akár a bent lévőknek a környező házakat elszínező üveget nem tűrt. A normál üveg azonban ebben a méretben és vastagságban zöldessé válik, meg kellett találni azt a gyárat, ami ezt is ki tudja védeni. Aztán ott volt a sajtó, amelyik őrjöngött, ez a dolga, védte a régi Louvre-t, a régi, tágas teret, gyűlölte a megbízást adó Mitterand-t, gyűlölte, hogy a feladatot egy amerikai cég kapta (I.M. Pei 1930-tól élt az Egyesült Államokban, eredetileg csak tanulni akart, de túl tehetséges volt, lecsaptak rá az egyetemi után). 

Mitterand kitartott, Pei kitartott, Chiracot meg lehetett győzni, a piramis ott áll 1989 óta. A tanulság meg elég ijesztő, mert mégis azt mondja, hogy hiába a fantázia meg a szakértelem, egy épületről nem lehet megmondani, hogy jó vagy rossz, amíg nem áll. Méghozzá sokáig áll, mert van a megszokási faktor is. A város szégyenéből egyszer a büszkesége lesz. Ha kibírja. 

Furlanetto-emlékek

Furlanetto-emlékek

ferruccio.png

Egy alkalommal beszélhettem telefonon Ferruccio Furlanettóval. Biztos nem ez volt riporteri karrierem csúcsteljesítménye, mert egyszerűen képtelen voltam odafigyelni arra, amit mond, annyira szépen mondta. A hangja, a puszta beszédhangja is csak úgy áradt a nyavalyás kis telefonkészülékből, elzsongította az embert, csak ültem, és reméltem, hogy ez minél tovább tart, de hát ahhoz kérdéseket is föl kellett tenni. Úgyhogy föltettem, hogy mit is köszönhet olyan karmestereknek, mint Herbert von Karajan. 

Azt volt a válasz, hogy mindent. José van Dam az utolsó pillanatban lemondta a salzburgi Don Carlost, Karajan meg emlékezett, hogy volt itt egy fiatal, szép hangú olasz. Mindez 1986-ban volt, az előadást szerte a világon közvetítették, úgy meghúzták a darabot, hogy három órába beleférjen (szerintem szándékosan arra játszottak, hogy egy 180 peres videókazettán fent lehessen az egész), ebbe kellett beugrania a harminchét éves énekesnek. Adtak rá egy ősz parókát, de az arca, a szeme fiatal maradt, ettől valahogy egészen különössé vált a szerep, a vén Fülöp helyett egy fiatal ült a felesége dobozkája mellett, és nézte, hogy nem az ő képe van a dobozban, hanem a fiáé. 

Karajan csak annyit mondott Furlanettónak, ne nézzen túl sokat rá, mert a kamerán át minden látszik. Énekelje el az áriát, ő meg majd szépen lekíséri. Így is lett. 

Furlanetto esetében, persze, óriási a sikertörténet, igazi világsztár lett belőle, egyik napról a másikra, az ember csak csodálja Karajant, aki vállalta a kockázatot. Az már más kérdés, hogy körülbelül ugyanezt a kockázatot vállalta (ha ő vállalta) az este Erzsébetjével, Fiamma Izzo d'Amicóval, aki soha nem heverte ki ezt a sorozatot, a kilencvenes években vissza is vonult az énekléstől, azóta szinkronizálással és szinkronrendezéssel foglalkozik. Például ő Törpilla olasz hangja a Hupikék törpikékben.  

Roberta előkerül

Roberta előkerül

Vasárnap láttam a londoni A végzet hatalma előadást a Puskin moziban, nagyon szép, nagyon jó, de tényleg, és elképesztő sztárparádé. Nemcsak Netrebko és Kaufmann, de két ilyen kaliberű basszust sem látni egy színpadon (ha nem is egy jelenetben), mint Robert Lloyd és Ferruccio Furlanetto. (Furlanettónak egyébként holnap van a hetvenedik születésnapja.) Mintha a Covent Garden Opera azt mondta volna, hogy na, nézzük, mire képes ma a nemzetközi operajátszás, aki van, jöjjön, megmutatjuk a világnak, mennyire fölösleges folyton azzal jönni, hogy a régiek még tudtak, de ezek a mai csirkék semmit nem érnek. 

Akár így, akár úgy, volt egy pillanat, amikor nehezen hittem a szememnek, meg is vártam a stáblistát, nem hülyeség-e, amit látni vélek. Curra, a szobalány első felvonásos, két mondatnyi szerepét mintha, mintha, de tényleg mintha Roberta Alexander énekelte volna. És nem mintha, tényleg ő van a végén kiírva.

A nyolcvanas-kilencvenes években Roberta Alexander igazi, nagy, nemzetközi sztárénekes volt, ha nem is egy halom, de jópár lemezem van tőle, Mozart, Handel, Bach, meg, természetesen, a Porgy és Bess, de van egy szép lemezsorozat dal is tőle, Mozarttól Bernsteinig. Most már elmúlt hetven, más dolga nem is volna, mint otthon üldögélni a rádió előtt, és néha megcsóválni a fejét, atyaég, mekkora énekesnő voltam. Ő meg visszamegy a színpadra a két sorokért. Kicsit olyan, mintha Maria Callas találná ki, hogy annyit volt már Traviata, ideje kipróbálni a szobalány szerepét is. 

roberta.jpg

Nem tudom, mi van a dolog mögött, de remélem, hogy ügyszeretet, nem valami ravasz ügynök, aki meglépett a stexszel, mint Leonard Cohen esetében, és akinek még hálásnak is kellett lennünk, hogy miatta még egy kört kellett futnia koncertekkel az agg költőnek. Szóval a legjobbakat remélve: nekem ez nagyon tetszik.   

Doris Day

Doris Day

doris.jpg

Igazságot Miss Kappelhoffnak! Mármint Doris Daynek, aki ezt a hosszú nevet cserélte le a hárombetűsre. De tényleg: csak azért, mert olyan sokáig élt, az első reakciók a halálhírére, hogy, jaj, nem is tudtam, hogy még... A második reakciók, életkortól függően, hogy az apukámnak vagy a nagypapámnak tetszett. Közben meg Doris Day mégis Hitchcock-színésznő volt, lehet, hogy nem a legrejtélyesebb szőke a rendező életművében, de azért szőke. És egy legendás című filmben: Az ember, aki túl sokat tudottban. Ezen kívül még egy Beatles-dalban is szerepel. Lehet, hogy nem a legjelentősebb Beatles-dalban, de amikor én az első Beatles-válogatásomat (kétszer 30 perc kazettaoldal) készítettem egy barátom lemezgyűjteményéből, ezt is beválogattam. Mert annyira furcsa. Nincs egy perc az egész, az a címe, hogy Dig It, és már csak azért is különleges darab, mert, ha jól tudom, az egyetlen, amelynek szerzőjeként mind a négy Beatles-tag föl van tüntetve. Ahhoz képest Bob Dylannel kezdenek, Like a rolling stone, énekli Lennon, és utána intézményeket és neveket sorol, FBI, CIA, BBC, B.B. King... - and Doris Day. Azt nem énekli, de R.I.P. 

Művészet és alkohol

Művészet és alkohol

Elhunyt Michel Roux, akinek a főműve, bár ezt így leírni elég különös, az Absolut vodka volt. Nem maga az ital, azt ő, illetve a cég, amelyet igazgatott, csak forgalmazta Amerikában, hanem a vodkaivás divatja. Mert, ugye, a vodkában, amennyire én tudom, olyan nagy csoda nincs, többé-kevésbé íztelen folyadék, hideg vidéken élő szegény emberek öntik magukba, bánat és fázás ellen. Nem olyan könnyű rávenni kevésbé hideg vidéken élő, és egyáltalán nem szegény embereket, hogy ez legyen a csemegéjük, pedig ha ez nincs meg, akkor a divat nem szivárog le a tömegekhez, senki nem érzi majd menő dolognak a vodkaivást. 

Roux ötlete annyi volt, hogy művészetet csinált a vodkás üvegből. Nem ő csinálta, másokkal csináltatta, például Kurt Vonneguttal, aki az üveg tetejére egy macskafejet rajzolt, és mellé önmagát, amint épp a fonálból készült macskabölcsővel bajlódik. De megbízta Kenny Scharfot, Keith Haringet, meg, persze, Andy Warholt. Ez utóbbi azért sem volt egyszerű, mert Warhol maga egyáltalán nem ivott alkoholt, csak a füle mögé csöppentett két cseppecske Absolut vodkát, az illata miatt. 

absolut.png

A történetnek nem most lett vége, Michel Roux saját céget alapított, elveszítette az Absolut forgalmazásának jogait, és ehhez hasonló sikert többé nem tudott elérni. Hogy ez jelent-e valamit a művészet élvezete szempontjából, azt, sajnos, nem tudom megmondani. 

A szépségből fakadó hátrány

A szépségből fakadó hátrány

isabelleonard.jpg

Másutt és máskor bővebben A karmeliták párbeszédeiről, a szombati, ebben az évadban utolsó Metropolitan közvetítésről, de szép, egészséges, megrázó előadás volt. És ha az embernek valami baja mégis volt, az a főszereplő, Isabel Leonard. Nem mintha nem énekelt volna jól tisztán, szépen, végül is évek óta énekli az arisztokrata Blanche kisasszonyt vagy nővért. Csak hát olyan csinos szegény. 

Az ilyesmit az ember persze nagy előnynek tekinti az életben, nem is lehet jobb dolog, mint szépnek, csinosnak, jóképűnek lenni, az ember rögtön megkapja azt a figyelmet, amely mindenkinek jár, de kevesen kapják meg. Egy ilyen előadáson derül ki, hogy nem annyira könnyű ezzel megküzdeni. Nem valami soha nem látott dologról van szó, hiszen Isabel Leonard szépsége éppenséggel ismerős is, kicsit Audrey Hepburnre emlékeztet, egy kicsit (minket, magyarokat) Zsédára, őt nyilván saját magára, valamire, amit nem szabad elrontani. Épp ezért a legalázatosabb karmelitaként is szépen és világiasan van kifestve, finom pír az arcon, rúzs, bodorodó műszempilla, és voltaképpen mindent el lehet hinni neki, csak a lényeget nem. Állandóan rebbenni kell, folyton szépnek lenni, hiszen kár volna elrontani ezt az adottságot. Apáca? Az eszembe sem jut róla. A világról lemondana? De hát még erre a három órára is képtelen rá. 

Szegény, szerencsétlen csinoska. Majd valahogy földolgozza, érzem. 

Titkos magyar irodalom

Titkos magyar irodalom

Lengyel Balázs Két Róma című írásának az a vége, hogy könyvesek pakolnak ki a Campo dei fiorin Rómában, és Lengyel fia észreveszi, hogy az egyik könyv a pultokon Nemes Nagy Ágnes versei. Szép és megható, és tudom, körülbelül, hogy milyen érzés, mert én is folyton azt nézegetem a boltokban és a pultokon, hogy milyen magyar szerzőket próbálnak eladni egymásnak az olaszok. Palermóban például két írót láttam. Az egyik Török Sándor volt, akit itthon elég igazságtalanul vagy legalábbis egyoldalúan tettünk el a meseíró skatulyába, Kököjszi és Bobojsza, meg Csilicsala bácsi, vagyis A varázsló, bár az utóbbiból az egyik poént napi vagy heti szinten még mindig használom. Alszol? Nem, csak behunyt szemmel mondom föl a leckét. A másik szerző viszont...

p4090040.JPG

Körmendi Ferenc. Hát ő meg kicsoda? 

Most sem tudok többet róla, mint amit a Wikipedia ír. Legfeljebb annyival, amennyivel az angol nyelvű Wikipedia hosszabb nála, bár ez önmagában is elég különös. Hogy nyert egy nemzetközi regényversenyt, és tíz nyelvre is lefordították, aztán jöttek a nácik, ő időben elment, még 1939-ben, pedig Mussolini is a rajongója volt. Előbb Londonban, majd Amerikában telepedett le, és az Amerika Hangjánál dolgozott, ez, mondjuk érthetővé teszi, hogy miért nem beszéltek róla a hatvanas években. De azóta is csak annyit, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs szerint az 1934-es Boldog emberöltő elfeledett remekmű, és ezt írásba is adta az És-ben, annak is lassan tíz éve lesz. 

Jó lenne elolvasni, hogy vajon igaza van-e.  

A halk szavúak

A halk szavúak

nemeslengyel.jpg

Azon agyalok, hogy vajon mikor ért véget a magyar költészet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy véget ért, nyilván vannak költők, csak a közönség és a költők harmonikus viszonyával lett valami. Már ha abból indulunk ki, hogy az egyik ír, másik olvas, megtanul, megjegyez, idéz. Talán József Attila az utolsó, akinek a verseit ismerjük? És idézzük, hogy "a mosónők korán halnak"? 

Lengyel Balázst olvasom, a Két Róma című kötetét. Azért kettő a Róma, mert visszatér, 1948 után, csak egyszer mer menni, mert fél az emlékektől, előtte 1948-ban töltött ott négy hónapot a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. És okkal fél, valószínűleg, nem találja azt, amit keres, meg főleg azt nem találja, akiket keres, a 48-ban fiatal költőket, akikkel volt, Nemes Nagy mellett Pilinszkyt és Weöres Sándort. De ahogy beszél róluk, abból világos, hogy még kerek számára a magyar kötészet világa, ők a soros zsenik, akik úgy találják meg a szót, hogy az több lesz önmagánál, több a költőnél. Akkor is, ha egyébként nagyon pontosan vagy kritikusan viszonyul egy költői pályához, nincs meg benne az elájulási szándék, ha Pilinszky teljes életművét nézi. 

De ki nézi ma Pilinszky teljes életművét? Jó, ha két verset, a Négysorost meg az Apokrifet. Ki nézi Weöres Sándort, és főleg: ki olvassa? A Kaláka meg a Sebő ment meg belőle valamennyit. Nemes Nagy még ennyire sincs a köztudatban. 

Miközben, azt hinné az ember, hogy most van itt a líra ideje, most olvasnak keveset, épp ezért egy-egy szonettnek be kellene férnie az újságba, internetes felületre, annyi ideje meg érdeklődése mindenkinek van. Tudom, hogy nincs, csak nem értem, miért.