Több mint helyes

Több mint helyes

Egyszer már átéltem hasonlót. Azt is tudom, mikor, 1989-ben. Hogy volt egy helyes lány (vagy nő, ezt nem lehetett pontosan eldönteni) a zenei könyvtárban, akkor még Biermann István térnek hívták a Szomory Dezső teret, és ez a helyes lány vagy helyes nő egyszer csak a TV-Híradóban volt látható. Azért, mert Cannes-ban a legjobb első filmnek járó díjat Enyedi Ildikó nyerte el. 

Most meg van ez a helyes lány vagy nő, azért inkább lány, ő is kicsi, nem annyira, mint Enyedi, de azért eléggé. Feltűnik néha a Müpában, halk és szerény, tudtam róla, hogy zongorázik, és mondták, hogy jól, sőt, de hát vannak ilyenek. És most hirtelen vezető hír lett belőle a Gramophone magazinban, hogy Mariam Batsashvilivel kötött szerződést a Warner, és hamarosan megjelenik az első CD. Ma, amikor tényleg háromszor vagy hatszor is meggondolnak minden ilyesmit a kiadók, mert nagyon nehéz lemezt eladni, a háromszori vagy hatszori meggondolás után vele mégis megpróbálkoznak. Várjuk és figyelünk. 

mariam.jpg

Dr. Mező, olimpiai bajnok

Dr. Mező, olimpiai bajnok

p4140269.JPG

Mit csinál? Akik szeretik az ilyen időugrásos összeesküvéseket, hogy nézd az a nő mobiltelefonozik 1925-ben, nyilván könnyen tudnának választ adni, két telefonkagylót visz valahová. Vagy valami korai szívújraindításra készül, bár az nem világos, hogy miért meztelenül. 

Valójában távolugrik. Akkoriban helyből ugrották a távolt, nem számított a roham, viszont kaptak két ilyen eszközt az atléták, amit belengettek, aztán röpülés közben elengedhették, ha már megvolt a kellő lendület. Mindezt Dr. Mező Ferenc könyvéből tudom, Az olimpiai játékok története címűből, amivel ő maga is olimpiai bajnok lett, mert 1928-ban még volt szellemi olimpia is. Dr. Mező, akinek emléktáblája kint van a Margit körúton, nyert, de nem állhatott Amszterdamban a dobogó legfelső fokára, mert ki sem vitték a küldöttséggel. 

Amennyire tudom, nem vette túlságosan a szívére a dolgot, igazi amatőr szellemi olimpikon volt, gimnáziumi tanár, majd igazgató, minisztériumi osztályvezető, később a Magyar Olimpiai Bizottság alapítója. Ő, persze, tudta, mivel jár az olimpiai eszme, tisztában volt vele, hogy a végén Néró császár is bajnok lett, úgyhogy azon is aligha lepődne meg, ami ma történik a sportban. 

Makk-emlékkő

Makk-emlékkő

makkk_1.jpg

Április utolsó napján emlékművet avattak föl Makk Károly tiszteletére Budán, annak a háznak a kertjében, ahol lakott. A kövön az ő neve van, meg a filmek címe, azzal az elég határozott üzenettel, hogy nem szállnak a sírba, ott vannak, a föld felett, amíg a filmek vannak, addig Makk Károly emléke is eleven. És a filmek vannak, nem mindegyik egyforma intenzitással, de meg sem értenénk a jelenséget, ha azt képzelnénk róla, hogy csupa gyötrődés és küzdelem, harc a harcért, feszülés a feszülésért. Egyszer megkérdeztem Petrovics Emiltől, hogy mi volt a titkuk, milyen különleges tehetségük volt a művészetben, hogy mégis éppen ők, épp akkor alkotni, jelen lenni tudtak. Petrovics Emil azt felelte: az élethez volt tehetségünk.

Mondhatta volna Makk Károly is, ha kedve lett volna az önelemzéshez. De valahogy tényleg: egy garnitúra művész tudott vagy mert sikeres lenni, bújócskázni a hatalommal, és utólag kiderült, hogy ebben a bújócskában volt az erejük, amint szabadon lehetett beszélni - azt akartam mondani, hogy már nem volt mondanivalójuk, de ez nem igaz. Eszközük nem volt a szabad beszédhez, nem ehhez szoktak, nem a sorokhoz, hanem a sorok közéhez. Volt egy idő, amikor azt hittem, ezeket a műalkotásokat szépen kisöpri majd az idő, nem találják meg az utat az új emberekhez, nem fogják érteni, miről beszélnek, mert más a nyelvük. Aztán tessék: A tanú új kópiáját várja mindenki, és Makkról sem kapcsol el az ember, ha megy a tévében. Lehet, hogy azért, mert nincs végképp eltörlés, nem csak a filmeket kellene elfelejtenünk, de magunkat is, meg a szüleinket is, akik nézték a filmeket. 

Nem adjuk. Se őket, se Makk Károlyt. 

De mi lett az indiánnal?

De mi lett az indiánnal?

p5040003.JPG

A képen Csomós Mari, aki Bromdent, az indiánfőnököt játssza a Radnóti Színház Kakukkfészkében, azt a szerepet, amelyik a filmváltozatban így nézett ki. 

willsampson.jpg

Persze, lehet az égre emelni a tekintetünket, vagy sztoikusan bólogatni, minden generációnak olyan indiánja van, amilyet megérdemel, de talán mégis az előadást magát tudom ajánlani: hátha megértjük, kedves nézők, hogy miért is így jó. 

Most leginkább az érdekel, mi lett az indiánnal? Úgy értem, hogy a Milos Forman rendezte Száll a kakukk fészkére igazi Jack Nicholson-parádé, itt kezdi a nagy vicsorgást, ami végigkíséri egész életén, és ami miatt szeretik őt az emberek a legnagyobb hollywoodi lángelmék között számon tartani, és tényleg: el lehet felejteni a többi szereplőt, pedig Danny DeVito is itt kezdte, és nem is volt rossz. De az indiánt senki nem felejti, olyan méltóság és rendíthetetlenség áradt belőle, lehetetlen, hogy ne vették volna észre a rendezők. 

Valamennyire észre is vették Will Sampsont, hogy nevén nevezzük, csak sok idejük nem volt rá. Még szerepelt egy-egy filmen, legalább egyet közülük Magyarországon is játszottak, a Buffalo Bill és az indiánokat, de aztán bekerült a Poltergeist II-be, és, amint tudni lehet, azon a filmen átok ült, a kopogó szellem nagy szeretettel vitte magával a filmeseket. Nyilván az egész nem volt független Will Sampson autoimmun (?) betegségétől, a sclerodermiától. Mindenesetre egy kombinált szív- és tüdőátültetés után Sampson 1987-ben elhunyt. Annyit lehet még tudni róla, hogy festett is, de elég egyértelmű, hogy színészként maradandóbb.    

Tudod, hogy van az a dolog...

Tudod, hogy van az a dolog...

tonylacey.jpg

Valami hülyeség jutott eszembe, amíg tegnap a Kakukkfészket néztem a Radnótiban, Zsótér-rendezésben. Ezzel, persze, nem akarom megúszni az előadás minősítését, de most csak röviden: jó. Ami eszembe jutott, az viszont egy jelenet az Annie Hallból. Az 1980-as magyar bemutató óta láttam a filmet, egészében, mondjuk hússzor, részleteiben nyolcvanszor, inkább lefelé kerekítek, de csak úgy a tizennyolcadik megnézés után jöttem rá valamire. Ha másoknak ez túl nyilvánvaló, akkor elnézést, de hátha mégsem. Szóval van az a jelenet, amikor Annie énekel, utána odamegy hozzájuk Tony Lacey, és elhívná őket, együtt fejezni be az estét. Átmegyünk a klubomba, ahol találkozunk Jackkel és Angelicával... És ez mindig is vicces volt nekem, hogy tök ismeretlen embereket a keresztnevükön nevez mások előtt. Tényleg egy másik világ, ebből is lesz a konfliktus, Annie-nek tetszik ez a világ, Alvy-nek nem. 

Körülbelül a tizennyolcadik megnézésnél jöttem rá, hogy nem is erről van szó, hanem hogy ez két ismert ember, és nem Angelica, hanem Anjelica, Tony Lacey az ismerőseivel vág föl, vagy őket használja Annie-csalinak, Jack Nicholsont és Anjelica Houstont. 

Nem lesz tőle egymilliószor jobb a fim, de mégis: vannak ezek a filmbarátaink, és nem lehet túl sokat találkozni velük. Nincsenek sokan, és az sem biztos, hogy ők a legjobbak vagy legfontosabbak a filmtörténetben, de vannak. 

 

Egy régi sajtóhiba

Egy régi sajtóhiba

sterne.jpg

Van egy érdekes sajtóhiba a Tristram Shandyben. Tristram apja, aki nagy gondot szeretne fordítani az ifjabb Shandy okítására, fölidézi, hogy Marcus Antonius milyen nagy gondot fordított a fia, Commodus nevelésére, rögtön szerződtetett tizennégy nevelőt, akik közül ötöt már hat hét után kirúgott. Ahhoz, persze nem kell túl nagy műveltség, hogy észrevegyük: nem Marcus Antonius volt Commodus apja, hanem Marcus Aurelius, ezt mindenki tudja, aki látta a Gladiátor című filmet, de furcsa, hogy a nyilvánvalóan nagyon művelt Sterne elköveti ezt a hibát. Meg is ismétli, pár sorral lejjebb, hogy Antonius így meg úgy. 

Arra azért így már kíváncsi voltam, hogy tényleg ő hibázott-e, vagy a fordítás, de ez sem nagyon bonyolult, beírtam a keresőbe, hogy Tristam Shandy meg Marcus Antonius, ki is jött a megfelelő rész. Csakhogy ott Sterne már nem hibázik, csak egyszer, másodjára Antoninust mond, és Marcus Aurelius tényleg az Antoninus dinasztia tagja volt, ott már nem téves a szöveg. Magyarul viszont tényleg kétszer Antonius van, legalábbis a Tristram második kiadásában, a Világirodalom Klasszikusai sorozatban, vagy nem vették észre a plusz n betűt a név közepén, vagy egységesítették a nevet, következetesen és rosszul. 

A kérdés tehát annyi volna, hogy Sterne valamikor jól írta-e, csak a szerkesztői hibáztak, elrontották, ami jó volt, ezért ment át a magyarba még rosszabbul, vagy csak azt kapja, amit megérdemelt, a rossz lett rosszabb és feltűnőbb a fordítás által. Ehhez már a kéziratot kellene elolvasni, vagy legalább az első kiadást - ez meg legyen az angol irodalom baja. A miénk csak a kérdés: mi ilyenkor egy fordító teendője. Javítani kellett volna az eredetin, vagy vinni tovább a tévesztést. Mindenesetre egy lábjegyzetet megérdemelt volna a dolog. De hát ez körülbelül az is. 

Gumbo

Gumbo

Valamiért úgy emlékszem, hogy a Porgy és Bessben van egy jelenet, amelyben Porgy gumbót főz. Vagy nem Porgy. Vagy nem gumbót. És talán nem is az operában, hanem a kisregényben. 

A kérdés, persze, az, hogy mi az a gumbo. Vagy nem kérdés, mert ez az. 

dscf3631.JPG

Erre mondják nálunk, hogy "tartalmas leves". Ami a tartalmát illeti, elég változatos, zöldségek, elsősorban zeller, hagyma, kaliforniai paprika, továbbá szabadon választott módon garnélarák, kolbász, kagyló, okra... Az okra nálunk többé-kevésbé majdnem annyira ismeretlen, mint a gumbo, afrikai eredetű zöldség, rántani is lehet meg főzni is, finom, de meleg kell hozzá, melegebb, mint amilyen nálunk az időjárás. Talán egy pár év múlva. A gumbo maga csíp, kérdés, hogy mennyire, és néha nagyon meglepő, az ember hozzászokik a kolbász állagához, és akkor egy ronggyá főtt kagylóra harap rá. Louisiana állam nemzeti eledele, a helyi gulyás. 

Azt mindenesetre nem találtam meg, hogy Porgy gumbót főzne, de ha beírja valaki a keresőbe, kijön egy még érdekesebb dolog: magát a művet, a Porgy és Besst nevezi valaki az opera gumbójának, hogy sokféle stílus és megoldás főtt benne össze, de ami kijön belőle, az mégis valami nemzeti és jól azonosítható dolog, az amerikai opera. Remélem, cserébe nem mondják a Kékszakállúra, hogy az opera gulyáslevese.   

Kép a képben

Kép a képben

Van egy olyan Mariano Fortuny festmény, amelynek az a címe, hogy A modell választása. Amolyan20190427_104701.jpgrokokóskodó bohóskodás, torreádornak öltözött spanyol műértők bámulják a meztelen lányt, aki előttük pózol egy asztalon, a papucsa lerúgva a lábáról, a pasasok ámulnak. Mivel egy műteremben vagyunk, mindenféle klasszikus műtárgy van a nagy szobában, aki el tudja venni pillantását a lány fenekéről, esetleg leltárt tarthat. Ott lóg a falon egy nagyon ismert darab, sajnos épp becsillant a fényben, de igen, az az, El Greco, A kezét mellére helyező nemes. 

el_greco_el_caballero_de_la_mano_en_el_pecho_the_nobleman_with_his_hand_on_his_chest_1580-1582_82x66cm_prado_museum_p008.jpg

A kép (nem az El Greco, hanem a Fortuny) most épp Dallasban van, vagy talán nem is épp, mert hosszú időre szóló kölcsönbe kapták Washingtonból, mégis ez a hely, a Meadows Museum az Amerikában, ahol a leginkább jelen van a spanyol művészet. Csakhogy nekem ez már félig az otthont jelenti, mert eszembe jut Komlós Péter a Bartók Vonósnégyesből, az ő solymári házának falán is volt egy másolat. "A spanyol grand", mondta, és a mellére helyezte ő is a kezét. Szerette ezt a képet. Nem a Fortunyt, az El Grecót. 

Én, a kép

Én, a kép

dscf3650.jpg

Nem ezért mentem a Dallas Museum of Artsba, (hanem Berthe Morisot-ért, de róla majd máskor és máshol), viszont ha már ott voltam, akkor csak megnéztem Jonas Woodot, aki amerikai klasszikussá lett, pedig olyan nagyon sok ideje nem volt rá - még mindig csak negyvenkét éves. De fölismerni a stílusát, a fénykép alapú festészetet, a kőkemény vonalakat, telibe viszonzott színeket. A történeteket. Fent éppen egy hipnotizőrnél ül, mert le akar szokni a dohányzásról. Mondjuk azt nem tudom, hogy sikerült-e. Ő a mellényes, kopaszkás, a hipnotizőr meg igazi szélhámosnak látszik, kék dzsekiben, sunyin nézve - bár ez talán már a hipnotizálás része. Nem, nem lehet, arra nem emlékezhetne a festő. 

Hát ilyen problémákkal kell küzdeni a nézőnek. Meg azzal, hogy ha a fényképet felnagyítják, olajjal kenik föl a vászonra, akkor vajon miért lesz sima emléktárgyból nagyon is személyes festmény, életrajz, vagy több is annál, átváltozott életrajz: nem az vagyok, aki akkor voltam, hanem az, aki most nézi a régi önmagát. És vajon meddig mehet ez tovább, fogja-e még Jonas Wood újrafesteni a saját képeit, nem az vagyok, aki nézte a régi önmagát, hanem az, aki nézi a régi önmagát néző önmagát. 

dscf3658.jpg

Lillabullero

Lillabullero

Tudom, nevetséges ebben a korban, és a koron most egyszerre értem a saját koromat és 2019-et, de annyi örömöm van Tristram Shandy életében és gondolataiban, hogy soha nem is gondoltam volna. Magyarul olvasom, Határ Győző bizonyára kongeniális fordításában, bár a kongenialitás ellenére is föltűnik, hogy időnként ő sem tudta, miről van szó. De ilyenkor jön a rutin meg a magyar nyelv fölényes ismerete... mindenesetre elolvasnék egy újabb fordítást is, csak tartok tőle, nem vagyunk hozzá elegen, érdeklődők. 

Így is sokat segítenek az idők, ha a megfelelő korban, mondjuk huszonöt évesen olvasom Tristram gentleman kalandjait, még annyit sem értettem volna belőle, mint most. Mert most mégis utána lehet nézni a dolgoknak a jegyzeteken túl is. Például Tristram úr Toby nagybátyja, jóindulatú ember, ki egész nap a vesszőparipáján (hobby-horse) lovagol, vagyis a harcászattal foglalkozik, ha zavarba jön egy helyzetben, mindig a Lillabullerót kezdi el fütyülni. És mivel magam is szeretnék jóindulatú (bár nem feltétlenül ostoba) emberré válni, gondoltam, megnézem, mi a bánat az a Lillabullerót, hátha én is fütyörészhetném.

Csakhogy az nem annyira egyszerű, mert valószínűleg nem is létezik. Vagy csak Laurence Sterne miatt létezik, de igazából az Lilliburlero, valami angol katonai induló, több változata is van, meg eljátsszák a Kubrick rendezte Barry Lyndonban is. Ez most nem a filmzene.

Nem is nehéz. Menni fog.