A rőzsés néni visszatér

A rőzsés néni visszatér

mammami.jpg

Te jó ég, hogy énekelnek. Főleg a lányok, asszonyok,a fiúkat nem foglalkoztatják túl a Mamma mia! második részében, de a lányokat meg érdemes. És sokféleképpen lehet jól énekelni Abba-dalokat, úgy is, mint Cher, aki már nem tudja mozgatni egyik arcizmát sem, épp csak valamennyire nyitja a száját, így aztán befelé öblösít, és mintha a tüdőcsúcsából jönne a hang. Vagy ahogy Meryl Streep, szépen, iskolázottan. Vagy ahogy Amanda Seyfried, csak úgy, ahogy jön, egyenesen, de mégis muzikálisan. 

Magamat győzködöm, hogy nem elvtelenül szeretem a második részt. Talán tényleg nem, mert látom én is, hogy ez nem az, nem AZ, de pont az, ami kellett, újra elmesélik a régi történetet, meg valami nem is történet-szerű újat tesznek hozzá, de mindent már sokkal profibban. Mindig jön egy új szereplő, amikor leülne a film, nem hagyják a hangtalanokat sokat hangtalankodni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire jó volt, amikor még hagyták,mikor Pierce Brosnan kínlódott, mert pont az az örömfilm-jelleg erősödött tőle. Viszont maradt annyi, hogy a szinkronizált változat után az ember a feliratosat is megnézze, aztán majd újra szinkronnal, aztán eszébe jut egy jelenet, hogy azt mégis még egyszer, és így tovább. Lehet, hogy nem tízszer, csak nyolcszor. 

És visszatért a rőzsés néni. Nekem nála fordult meg az első rész, a Dancing Queen alatt, amikor eldobta a vaskos asszonyság a nyakában cipelt rőzsét, akkor döntöttem el, hogy nem állok tovább ellent. Most is eldobja, bár már rég megadtam magam. 

Valaha a Hotel Menthol után készítettem egy rövid interjút Fenyő Miklóssal, és kérdeztem tőle, hogyan tovább, minden jó Hungária számot fölhasználtak már a Csavard fel a szőnyeget kivételével, ha lesz új darab, muszáj lesz új dalokat írni. Azt mondta, ne aggódjak, maradt elég, és igaza volt, kijött belőlük egy Made in Hungária. Ugyanez volt a Mamma mia! után, hogy rendben, de mit fognak énekelni a második részben? És maradt elég. Hanem, ha harmadik rész is lesz, lehet, hogy tényleg neki kell ülni slágerkedni. Nem is bánnám. 

Álruhás festőnők

Álruhás festőnők

desousa.jpg

A tévében láttam a portugál festőnő, Aurelia de Sousa önarcképeit. Portóban mászkált a riporternő és a művészettörténész, az egyik helyen egy piros ruhás arcképet mutattak, az egész beállítás valahogy ismerős volt, ahogy épp halványan a két szem egy kicsit összeszalad, a tekintet közönyössége és súlya, az arcvonások keménysége. Aztán rájötem: mintha egy korai szelfit néznék. Nagyon korait, de Sousa ezt a képét 1900-ban festette, és a művészettörténész elég határozottan mondta, hogy fénykép alapján. Engem nem győzött meg, nem az évszám miatt, hanem mert nagyon néz, és 1900-ban még nem lehetett a kamerába nagyon nézni, másra sem, de önmagunkra végképp nem. Viszont a tévések átsétáltak egy másik portói múzeumba, ahol furcsa módon mintha lambériára szegezték volna föl egy teljes alakos Aurelia de Sousa önarcképet, ezúttal Szent Antalnak öltözve, imához emelt kézzel, ferences ruhában. Hogy ez is fénykép alapján készült, azon már elég nehéz lett volna vitatkozni, hiszen megvolt maga a fénykép is, a frizura más, egy kicsit a keze tartásán is igazított a festőnő, de ő az, álöltözetben. Nem is kezdek el most valami magyarázatot keresni, értelmezni, hogy ez tiltakozás vagy csak kiállás, nekünk is jogunk van Szent Antalnak lenni. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy épp egy másik festőnő műve járta be a világsajtót a napokban. Artemisia Gentileschi szentnek öltözködött önarcképe. Ő ugyan női szentet választott magának, alexandriai Szent Katalint. Mellette a késekkel ellátott kerék, amellyel meg akarták kínozni, de sikertelenül. A kerék eltört, darabjai szerterepültek, és megsebesítették a kivégzésre összegyűlt nagyérdeműt. Szent Katalinnak az volt a kérése, hogy akik megemlékeznek róla, azoknak mindig legyen bőven kenyere és bora, és ne érje őket váratlanul és készületlenül a halál. Az idők változnak, sokan az utóbbit tartják a legnagyobb jótéteménynek, ami embert érhet. 

5365.jpg

Artemisia Gentileschi ennek a szentnek a ruháit, pálmaágát és kerekét festette maga mellé, és most ezt a képet vette meg viszonylag szép pénzért, 3,6 millió fontért a londoni National Gallery. Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, Artemisia épp felszálló ágban van, egyrészt tényleg jó, másrészt jól "promózható", a kevés korai női festők egyike, ráadásul története is van, lánykorában megerőszakolta egy másik festő, perre mentek amely során Artemisiát kínozták meg mindenféle hüvelykszorongatással, hogy biztosan nem hazudik-e. Bosszút csak úgy tudott állni, hogy mindenféle bibliai hősnőket festett, Juditot, aki levágja Holofernész fejét, és mindenfelé spriccel a vér, meg a Szépművészetiben látható (most épp nem látható) Jáelt, aki úgy veri a százas szeget Sisera fejébe, mint valami munkában elmerült, álmodozó ácsmester. Az a kar, az az izmos, nem nagyon nőies, de szép formájú alkar, az Artemisiáé. 

sisera.jpg

K betűkkel szól, keményen

K betűkkel szól, keményen

kolonics.jpg

Tegnap, halálának tizedik évfordulóján adta a tévé (valószínűleg nem először) a Kolonics Györgyről szóló filmet. Az ég a vízre ráhajolt, ez a címe, rendezte Varga András, írta Zentai Nóra, és igazán mondom, hogy nem terveztem végignézni, de nem tudtam elkapcsolni róla. Pedig nem tud nagyon más lenni, mint emlékfilm, kérdezi a túlélőket, akik koruknak és vérmérsékletüknek megfelelően higgadtan, könnyeket nyelve vagy derűsen emlékeznek a sportolóra, vagy akár a három lelkiállapotot váltogatva. A néző meg  magát kérdezgeti: megéri? Mindenféle érmekért, koszorúkért, kupákért odadobni az életet, húzni egész nap a lapátot, ha nem azt, akkor saját magát, mármint húzódzkodni, futni, úszni, súlyzózni, nyögni, nem aludni, szenvedni, hogy első legyen? Meghalni, és akkor most általános iskola, sétány meg szobor. Nem is mindig az első helynek örült, volt, hogy a harmadiknak, mert ahhoz kellett megszakadni, és akkor legalább megsejti az ember, hogy mindez sokkal bonyolultabb. A verseny is, az edzés is, az élet, amit, ha valaki meg akar nyerni, elveszti azt, és ha el akarja veszíteni, megnyeri azt. 

Nem tudtam, nem is tudok szabadulni a filmtől, nagy, marha férfiak, akik mintha az Iliász szereplői volnának, csak dárda helyett evező van a kezükben. Amíg este ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy másik K betűs, Koltai Tamás, a színikritikus, holnapután lesz a halála harmadik évfordulója. Valakivel beszélgettem róla (írásban), hogy igaza volt-e, jól tette-e, amit tett, jól élt-e, és egyszer csak fölfortyant ez a másik: hát mit akarsz? Nem kitalált magának valami marhaságot, és aztán nem áldozta föl érte az egész életét? És tényleg, minden este színházban volt, talán nyaranta volt egy-egy szabadnapja, nem hivatalosan, nem hivatásszerűen, hanem mániákusan, mintha elpocsékolt nap lett volna, amit nem a nézőtéren fejezett be. Megfordult nála az élet és a színház, nem azért járt színházba, hogy aztán másképp éljen, hanem azért élt, hogy színházba járjon. Ott volt az igazabb vagy igazibb élet számára. 

Tudom, ez a Moby Dick története is. Hogy talál-e magának az ember egy bálnát, amit kergethet, elér aztán elenged és újra kerget, hogy legyen célja meg értelme az életnek. Nem tudom hogy tényleg értelmes-e így az élet, de akinek van bálnája, valószínűleg nem boldogtalan. 

koltai.jpg

Páger eszik

Páger eszik

pager.jpg

A Hatholdas rózsakert ment a tévében valamelyik este, nem épp tökéletes filmalkotás, mintha menet közben elengedték volna a gyeplőt, belefáradtak vagy elveszítették a bizalmukat a Babits-sztoriban, nézzük, hova jutnak maguktól ezek a figurák és színészek, zakók, szalmakalapok. De közben volt egy jelenet, a vőlegénynek kiszemelt Gruber Franci eszik a jövendőbelije családjával, köztük ott van Páger, zajong és eszik, és valami cérnametélt szála megakad a bajuszán, igazán szörnyű és lenyűgöző. Eszembe jutott, hogy amikor életemben először úgy igazán és mélységesen lenyűgöződtem Páger Antal művészetétől, akkor is éppen evett, magyar filmen, de még a harmincas években készült magyar filmen. Veszekedett a filmbeli hitvesével, veszekedett és evett egyszerre, kenyeret meg talán kolbászt, szóval amolyan teleszájú ordítozás, háttal a nőnek, szembe a kamerával, és amikor a mondat végére ért, a mutatóujjával benyúlt a szájába, és úgy, egy ujjal szedte le az ínye mellé szorult ételmaradékot.

Nyilván ilyen jelenetek nem szoktak szerepelni ezekben a vidám filmekben, és nem is mondom, hogy bárcsak, tökéletesen meg vagyok elégedve a Kabos-féle őrületekkel, de mintha egy pillanatra fölfeslene a vászon, és mögé látna az ember. Emberek laknak ott, hús-vér-nyál-bőr emberek. Kalbásszal a kezükben. 

Idegen ajkakon

Idegen ajkakon

sved.jpg

Mi adjuk a zenét. Ez voltaképpen csodálatos, hogy legalább ennyi összejött, hogy néha magyar vagy tiszteletbeli magyar dallamokat hallhatunk, egészen meglepő helyekről. 

Na jó, nem annyira meglepő helyről, a tévéből, ahol éppen gyűrik egymást a labdarúgó csapatok, és miközben a svédek derekasan helytállnak (legalábbis remélem), a szurkolótáboruk teli torokból zúgja a lelkesítő indulókat. Az ember szinte biztos benne, hogy semmilyen svéd tömegdalt nem ismer, de ezt mégis, mert ennek van magyar szövege: "mert a szív és az ész együtt mindenre kész". Barinkay belépője a Cigánybáróból. Na jó, a Zigeunerbaronból, Johann Strauss a zeneszerző, de a történetet Jókai Mór írta, és többen ismerik, mint azt tudják magukról, hiszen Szaffi címmel Dargay Attila rajzfilmet készített belőle. 

Mikorra belenyugodnék, hogy ezt most egy darabig így nem fogom hallani, mert kiestek a svédek, és viszonylag ritkán nézek svéd válogatott meccseket, jön egy másik operett-melódia, talán még meglepőbb helyről. Kiadták John Coltrane elveszett albumát, amiről pontosan nem lehet tudni, mennyire album, de az biztos, hogy elveszett, most kerültek elő a tekercsek az első felesége hagyatékából. Az egyik szám közöttük a Vilia címet viseli, és tényleg az, amire gondol az ember, a Vilja-dal A víg özvegyből. Lehet tudni, hogy Coltrane nem volt sznob, bármilyen dallamból meg tudott indulni, még a My Favourite Thingsből is, és a Vilia egy változatát korábban kiadták (csak azt én nem ismertem), mégis meghökkentő, ahogy megindul ez a szaxofon-gargalizálás, kavargatás a dobon, és közben mégis Lehár szól. Szerintem élvezte volna. 

coltrane.jpg

stolzingimalter 2018. 07. 14. Tovább
Nyári kidőlők

Nyári kidőlők

Alagna helyett Beczala énekli Bayreuth-ban a Lohengrint. Majdnem mindegy, mondhatná bárki, aki át mondott, most bét mond, mindkettő A kategóriás vagy A+-os énekes, voltaképpen nagyszerű megoldás. Ráadásul látatlanban-hallatlanban azt mondta volna az ember, hogy Alagna úgyis fejre áll a szereppel, soha nem is énekelt németül, amennyire tudom, nem is illik hozzá egy ilyen vérmérséklet, elképzelem, ahogy azzal a lágy hangjával, finoman raccsolva nekiugrik a Grál-elbeszélésnek... Csak hát épp ez lett volna az egészben a lényeg, Alagna kockázatos, Beczala meg úgyis megcsinálja, egyébként is már énekelte a szerepet, nincs rajta mit félteni. Mintha ez valahogy fokozni tudná a művészi élmény befogadásának izgalmát, a félelem, mármint a közös félelem, egyek leszünk az árok két oldalán, mert nem tudjuk, meglesz-e vagy sem. 

Hát most nem lesz meg. 

A rossz hírt egy másik követte, a másik nagy fesztiválról, Bruno Ganz volt kénytelen lemondani a salzburgi Varázsfuvolát, helyette Klaus-Maria Brandauer ugrik be. 

De hová? A varázsfuvolában nincs tisztán prózai szerep, ez nem a Szöktetés (amiben egyébként Brandauer már közreműködött) miféle rejtélyes úton kell majd Taminónak végigbaktatnia, ahol a betegségnek köszönhetően elkerüli ugyan Hitlert, de belefut Mephisto karjaiba? Micsoda szörnyű koncepció lehet az új rendezésben, hogy egy ilyen cserére vállalkozik a rendezőség? 

Majd kiderül, de feltehetően fölöslegesen fagyott meg a vér az erekben, a színlap szerint Brandauer a Grossvatert fogja játszani.  

branda.jpg

stolzingimalter 2018. 07. 13. Tovább
Divat a műláb

Divat a műláb

felhokarc.jpg

Bárhogyan is szeretnék, nem tudok szörnyülködni a Felhőkarcoló című filmen, mert a történetet maga az élet írta. Már úgy értem, a filmélet, mert a valóság nyilván nem egészen ilyen, ritkán szoktak művégtaggal élő emberek egy rövid roham után átugrani tíz métert. Egy daruról a felhőkarcolóra. A 98. emelet magasságában. 

De éppen ezért vagány dolog az egész, fityiszt mutatnak a valóságnak, voltaképpen szép és filmrajongóhoz illő feladat volna összeszedni a jeleneteket, és megmondani, melyik honnét van, mik voltak az előzmények. Ez a Pokoli torony, az a Sárkány közbelép, amaz valami Hitchcock. Nem is Hitchcock, Orson Welles, A sanghaji asszony. A műláb egészen közeli előzmény, Cormoran Strike. Hogy mennyit nőtt a nézői érzékenység az elmúlt évtizedekben, azt talán jól mutatja, hogy hiába lángol a kétszáz emeletes épületszörny, még sincsenek áldozatok, a vajszívű gonosztevők még az átadás előtt léptek akcióba. Egyetlen dolgot nem értek: miért nem ülnek az utolsó snittben a szereplők takaró alatt a mentőautóban, amikor úgy szokás. Ettől függetlenül az egész film szerelmi vallomás a mozihoz, a katasztrófa műfajához, az izomfeszegető megmeneküléshez. Mondanám, hogy a család intézményéhez is, de ahhoz túlságosan komolytalan az egész. Ha hiszel a kétgyermekes boldogságban, gyere lóbálódni a századikra. Megérdemled.  

Másik karmester

Másik karmester

 

kussen.jpgOliver Knussenről szerettem volna megemlékezni, nem mintha olyan nagyon sokat tudnék róla, de a neve mégis ott motoszkált az ember agyában. Ismertem. Csak nem abban a minőségében, amiben kellett volna. Knussen ugyanis elsősorban zeneszerző volt, karmester leginkább szülői ösztökélésre lett. Tudjuk, hogy a szülőnek volt igaza, a zeneszerzők sokszor nagyon nehezen boldogulnak, a jó karmesternek meg mindig van munkája, pénze, dicsősége. Oliver Knussen azonban zeneszerzőként is sikeres volt, főleg eleinte, 15 éves korában mutatták be első szimfóniáját. Majdnem Kertész István volt a bemutató karmestere, de ő betegség miatt kénytelen volt lemondani, így a kamasz rögtön a másik képességét is kipróbálhatta, és vezényelhette is saját művét. 

Évekkel később azért visszavonta a darabot, biztos igaza volt. 

Knussenről akartam írni, és gondoltam, elvégzek egy gyorstalpalót, hallgatom és hallgatom, de aztán nem sikerült, mert nagyon hamar belebotlottam az Egy kiállítás képeibe. Amit, természetesen nem ő írt, nem is ő hangszerelt, viszont amit lemezre vezényelt, az nem is a megszokott Ravel-orkesztráció, hanem Leopold Stokowski változata. Mostanra lezárulni látszik a Muszorgszkij-hangszerelések története, senkinek nincs jobb ötlete (erre azért még visszatérünk), mint Ravelnek, tényleg parádés, ahogy a trombitát használja, vagy akár a szaxofont, a színek, a sistergések, minden. Senkinek nincs nagyobb neve, mint Ravelnek, bár... Stokowski a maga idejében...

Szóval a történet veleje az volna, hogy eleinte még védeni kellett Ravelt. Az angol karmester, Henry Wood például letiltotta a saját hangszerelését, mert jobbnak tartotta Ravelét, igaz, nagy apparátus kell hozzá, de megéri. Aztán, ahogy Ravel nyert, jöttek a hangok, hogy nagyon franciás az ő változata, nem annyira nyers, mint amit Muszorgszkij (feltehetően) szeretett volna, bár, ha egyáltalán szeretett volna valamit, éppenséggel el is készíthette volna. Jöttek újabb változatok, ezek közül volt az egyik Leopold Stokowskié.  

stokowski.jpg

Stokowski ma már félig elfeledett, na jó, talán csak negyedig, a híre is kétes. Van egy csomó történet róla, mondjuk, hogy tejbe mártott kezekkel vezényelt a Metropolitanben, hogy világítson az egyébként tényleg szép kézfeje. Hatalmas mozdulatokkal rajzolta meg a muzsika íveit, csinálta a show-t. Oldalról nézte Reiner Frigyes, aki mindig egészen apró mozdulatokkal dirigált, csak hát olyan szuggesztivitással, hogy neki aztán tényleg nem volt szüksége se tejre, se szélmalmozásra. Nézte, nézte Stokowskit, aztán csak annyit mondott: one of us is crazy. Az egyikünk hülye. 

Na jó, elmondom a másik kedves történetemet is. Mario del Monaco volt hivatalos Stokowskihoz, egy közös fellépés előtti zongorás próbára. Del Monaco csenget, egy bekötött fejű, vén szipirtyó nyit ajtót. Jó napot kívánok, maestro Stokowskit keresem. Mire a felháborodott szipirtyó: de hiszen maestro Stokowski én vagyok.  

A vén szipirtyó ifjabb szipirtyó korban, 1939-ben készített zenekari változatot Muszorgszkij zongoraművéből, és ezt vezényelte Oliver Knussen a DG lemezén. Sokszor nagyon furcsa, de azzal nincs is semmi baj, bár nem mindig tudom eldönteni, hogy Stokowski a furcsa, vagy ahogy Knussen vezényli, és átrohan a színen az ökrös szekér. Tény, hogy Stokowski változata még annyira sem teljes, mint Ravelé, kimaradnak a vidám képek, a Tuilériák és a Limoges-i piac, és még azt sem tudom, ezt hogyan kell érteni. Stokowski széttárja a kezét, ezt nem lehet, vagy csak annyit mond, ezt Ravel jól megoldotta, nem kell hozzányúlni. Az is igaz, hogy épp Stokowski mondta, hogy Ravel ízlése túl franciás, ez meg épp két francia kép, francia helyszínről. 

Mindegy. Végül, tudjuk, Ravel nyert, ma nehéz volna olyan koncertet találni, ahol nem az ő változatát adják elő. Pedig időközben Vladimir Ashkenazy is elkészítette a saját hangszerelését, kijavította azokat a sajtóhibákat, amelyeket Ravel belehangszerelt a maga változatába, meg eleve időnként egyszerűen jobbak az ötletei, vagy csak többet tud Muszorgszkij és a képek világáról. A Goldenberg Sámuel és Smüle képben például a vacogós dallamot nem trombita játssza, hanem hegedű, ami a mai hallgatóban rögtön a klezmer-környezetet idézi föl. De Ravel ellen neki sincs esélye. 

Violentia

Violentia

gladiator.jpg

Tegnap megint adta valamelyik csatorna a Gladiátort, és már megint ott felejtettem magam előtte. Megint azt csináltam, amit mindig, néztem a hibákat, kicsiket és nagyokat, az égen elhúzó sugárhajtású repülőgépet, a traktornyomokat a mezőn, az amazon Marten's bakancsát. Meg a kedvencemet, amikor VIOLENTIA feliratú röplapokat osztogatnak, röpke 1300 évvel a nyomtatás feltalálása előtt. És közben megint elmondtam a környezetemnek, hogy Commodus egyébként tényleg verekedett gladiátorokkal, nyilván hasonlóan egyenlőtlen körülmények között, mint a filmben, szóval hogy vannak azért igazságszikrák is a történetben. Hogy unhatják! 

Rájöttem közben, hogy minden valószínűség szerint szeretem a filmet. Hogy az is örömöt tud okozni az embernek, ha okosabbnak érezheti magát a filmeseknél. Hogy mindezt nyilván belekomponálták a látványba, van, aki csak úgy első kézből élvezi, van, akinek az a boldogság, hogy észreveszi: az előző snittben jobb kézben volt a kardja, most meg bal kézben, és van, akinek ez tesz jót, hogy egy kicsit amolyan spájzból szabadult Cs. Szabó Lászlónak érezheti magát. Vagy az egészet egyszerre is lehet csinálni, kinevetni és elhinni, hogy "volt egy Róma nevű álom". 

Szóval: ügyes. 

A hattyú halála

A hattyú halála

dscf3957_1.JPG

Csodálatos Parsifalt közvetítettek tegnap Münchenből, interneten át, ingyen. Szép is, jó is, Az ember azt sem tudta eldönteni, melyiknek ne higgyen, a szemének vagy a fülének. Vagy egyiknek sem, ez nincs is, ez a  fantasztikus zenekari hatás, sem a Georg Baselitz-díszlet. Mint egy másik Wagner, a kékszakállú Wagner úr Rejtőnél, aki nem hiszi el, hogy kétszáz dollárt adnak a nyomravezetőnek, hiszen annyi pénz nincs. Mert, ugye, nekünk a Parsifal, a Müpa munkássága ellenére az operai Mikó-rendezés, amitől talán tényleg el lehetett búcsúzni most, a tavasszal. Ámbár én már annyi előadástól vettem érzékeny búcsút, amit aztán újraláttam, hogy csak akkor hiszem majd az újat, ha látom. 

Nem csak a rendezéstől meg a poros jelmezektől kell majd búcsúznunk, hanem a csodahattyútól is. Münchenben valami pontosan nem azonosítható fehér objektumot lőtt Parsifal, patyolat volt, ahogy egy hattyúnak illik, de közben mégsem valami csőrös állat. Nálunk egy játékállatot hoztak be a szomorú képet vágó segítők, szürke az évtizedes piszoktól, és gúnárnyakú. A hátából állt ki a nyílvessző, amely már akkor is viccelődésre késztette a kórust: az első hattyú, amely hanyatt fordulva tud repülni. 

Nem fog hiányozni. Nem jobban, mint az ifjúság.