Újabb versenyzők

Újabb versenyzők

namoradze.jpg

Ritkán kap az ember ennyire gyors megerősítést. Miközben a Marton Énekverseny indulóin agyaltam, és hogy mennyire más közönségnek lenni, mint zsűritagnak, mennyire másképp kell hallgatni az egyiknek mint a másiknak, Nicolas Namoradze szép csöndben megnyerte a Honens Zongoraversenyt. Viszonylag fiatal versenyről van szó, 1991-ben alapította egy kanadai asszony, Esther Honens, aki ötmillió dollárt különített el a vagyonából a zongoraverseny céljára. Calgaryban zajlik a verseny háromévente, és igazán gáláns pályadíjért szaladgálnak az ujjak a billentyűkön, százezer (na jó, kanadai) dollárért. Ezt a versenyt nyerte a grúz Nicolas Namoradze, aki zongorista és zeneszerző, és mivel elég sokáig tanult Budapesten, rengeteg lehetőség volt őt hallani, versenyeken, vizsgakoncerteken, normális fellépéseken. Ha nem is sokat, de hallottam is, és eszembe nem jutott, hogy ilyen fordulatok várnak még rá. Jó kezű, légypiszkot is lejátszó pianistának tűnt, aki elboldogul majd a képességeivel a nagyvilágban, de meg sem fordult a fejemben, hogy ő egy százezer dolláros (jó, kanadai) zongorista volna. Ő azonban elkötelezett volt, ment tovább, innét is elment a Juilliardra Emanuel Axhoz, nem ült le siránkozni, hogy miért nem fedeznek föl, most épp Amerikában tanul, még mindig tanul, de közben szépen be is fut, ahogy kell. 

Utólag, persze, bánom, hogy nem hallgattam többet. Másfelől meg annyira jó így tévedni.  

Versenyzők

Versenyzők

20180127_180125.jpg

Zajlik a Marton Éva Énekverseny, a második elődöntőbe néztem vele, az, ami várható, vannak jó hangok, akik még nem tudják pontosan, mire is való ez az egész, vannak, akik tele vannak mondanivalóval, csak épp a hang vagy épp az éneklés nem elegendő. Egy Liszt-dal és egy ária a lehetőség, kettővel kell megmutatni, hogy döglik-e a légy. Ez is egy tanulság, hogy mennyire kegyetlen a pálya, mennyi mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy valakiből ha nem is Marton Éva, csak legalább pályaalkalmas legyen. Persze, ez tényleg szakfeladat, az ember beül, és képtelen arra figyelni, hogy kiben mennyi lehetőség van, kiből mi lesz, csak azt hallja (szerencsés esetben), hogy kiben mi van. Mennyire készek a produkciók, melyik van közelebb a készhez. De már három vagy négy produkciónak is van közös tanulsága vagy közös élménye. A frissesség. Ez az, amit befutott énekesektől nagyon ritkán kap meg az ember. Szédületes produkciókat hallhatunk jó esetben, csodálatosan kicsiszolt, kikísérletezett pillanatokkal, amelyek ezerszer beváltak, így ezeregyedszer is beválnak, amikor épp mi halljuk, nekünk éneklik. Ezek az ifjú énekesek azonban még nem énekelték ezerszer el a dalaikat. Nem biztos, hogy ez jó, az se biztos, hogy baj, de ha valaki nem merev az izgalomtól, esetleg együtt csodálkozunk rá egy hang, egy harmóniai fordulat meglepő voltára. 

Tudom, ez az élvezkedő hozzáállása, nem a versenybíróé. Nekik a jövőt kell figyelniük vagy meghallaniuk. A jelen a miénk.  

stolzingimalter 2018. 09. 12. Tovább
Oszi bácsi

Oszi bácsi

p9100003.JPG

Megmondom úgy ahogy van: nekem a halas-pecás irodalom Az öreg halász és a tenger meg a Pisztrángfogás Amerikában, de lényegében egyik sem a halacskákról és azok kifogásáról szól. Így aztán nem tudnék pontosan számot adni arról, mi vitt tegnap a könyvbemutatóra. Nem űzöm a halakat, és nem is ismerek senkit, aki horgászna. Mondjuk nem is vadászok, mégis tudom értékelni a vadászirodalmat, talán csak ennyiről van szó. Vagy a szerencséről. 

A könyvbemutatón ugyanis Matula Gy. Oszkár kötetét ismertették, illetve azt pont nem tették, mert inkább őt beszéltették, nagyon helyesen. Lenyűgöző nyolcvanéves ember, aki jól is beszél, könnyedén és érdekesen, meg eszében sincs a múltat szépíteni. Ez mégis olyan szokatlan. Párttag voltam, román párttag, aztán kirúgtak, de amikor visszahívtak, visszamentem. Meglepő egy olyan országban, ahol kész rejtély, hogy annak idején ki volt kommunista. Talán Frankel Leó, de inkább ő sem. 

Beszél, beszél, és igazán annyira jó beszélőkéje van, hogy az ember biztos abban, jó irókája is van, és tényleg, mert itthon rögtön elkezdtem olvasni ezt A folyók hátán érkezik a fény című novellaválogatást. Elég ronda szóismétléssel kezdődik, de az csak az előszó, vagyis az Előszó helyett, aztán jönnek a történetek, pecáznak, márnát fognak egy olyan helyen, ami már nincs is, és megint csak azt kell mondjam, azt se tudom, mi az a márna, se fogni, se megérinteni, se megenni nem szeretném, és mégis olvasok róla, mert könyvben érdekes. Érdekes a folyó meg a csónak, a víz és a szomszéd horgász, akinek pepita nadrágja van. Nem érzem azt sem, hogy holnap kimegyek a napfelkeltét megnézni, azt viszont igen, hogy ott vagyok így is, és ennyi most pont elég. 

Azt mondta még Oszi bácsi, bocsánat, hogy így hívom, de mégsem mondhatom Matula úrnak vagy Matula bácsinak, szóval azt mondta még Matula Gy. Oszkár, hogy neki vérnyomása van, és tudja, hol szeretne meghalni, melyik folyó melyik kanyarulatában. Hanyatt esve, hogy utoljára még az eget lássa.  

stolzingimalter 2018. 09. 11. Tovább
Yo-Yo a csőben

Yo-Yo a csőben

yoyo.png

A Financial Times azt a nagyon értelmes kérdést tette föl a csellista Yo-Yo Mának, hogy játszana-e Donald Trumpnak a halálos ágyán (mármint Trump halálos ágyán). Furcsa módon Yo-Yo Ma nem azt mondta az újságírónak, hogy na, szedje össze a cuccát és menjen a bánatba, hanem átgondolta, és azt felelte, hogy nem, mert bár mindenki meg tud változni, azért vannak emberek, akik nem tudnak megváltozni. 

Mondanám, hogy jaj, de hülyének tetszik lenni, ilyesminek beugrani, de nyilván nem erről van szó. Yo-Yo Mának nemrég jelent meg az új lemeze, harmadszor is fölvette a Bach-szviteket, és még csak azt sem lehet mondani rá, hogy ugyan minek. Nem lett jobb, mint az előző felvétel, de éppenséggel rosszabb sem, vannak meglepő húzások (ez most, csellóról lévén szó, talán nem a legjobb kifejezés), érdekes tempók, nem visz messzebbre az új felvétel a művektől, még ha talán közelebb sem. De különös, hogy ilyesmire rákényszerülhet egy muzsikus, végiggondolni, hogy a rajongói vajon mit akarnak hallani tőle, és aztán azt válaszolni, hátha növekszik az eladott példányszám. 

Egyébként a probléma akár érdekes is lehet, én tökéletes bizalommal vagyok, ami a zene vigasztaló erejét illeti, de nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, a zenészek orvosok is egyben. Mert ha igen, akkor talán kötelességeik vannak, ahogy a tömeggyilkosnak is sínbe kell tenni a törött karját, és nem lehet engedni, hogy hadd fájjon, úgy talán a zenével vigasztalónak is játszania kell az ellenszenves politikus halálos ágyánál. 

Még szerencse, hogy a probléma elméleti, Trump elnök úr aligha kérne csellistákat az ágya mellé az utolsó napján. Igaz, a nemrég elhunyt John McCain temetésén Renée Fleming énekelt. De az már az utolsó utáni napon volt.  

Az égő szobor

Az égő szobor

p4140064_2.JPG

Tarkovszkijt néztem az este, a Nosztalgiát, aminek már címét sem értem pontosan. Úgy értem, Nostalghiának van írva, de az olasz szó Nostalgia, h nélkül, ejtsd nosztaldzsía. Mondjuk ez legyen a legnagyobb baj. 

Ennél sokkal jobban megrémített a film vége felé a nagy jelenet, az Erland Josephson által játszott figura, Domenico ott áll a téren, a Capitoliumon, beszédet mond a nem túl nagyszámú és nem túl érdeklődő közönségnek, és közben Marcus Aurelius lovasszobrán áll. Lehetséges, hogy az eredetin? A beszéd végén Domenico benzint locsol végig magán, és csattint az öngyújtóval, rögtön lángba is borul. Nem kell különlegesen edzett mozinézőnek lenni, hogy az ember viszonylag közönyösen nézze a jelenetet, tudjuk, hogy van ez, nem véletlenül van kabát rajta, kaszkadőrmutatvány, elő is kúszik szegény ember, már a talapzat mögül, és elég hosszan ég, de azért nem annyira, hogy igazán rettegni kelljen, snitt, tudjuk, hogy ilyenkor rohannak a többiek a pokrócokkal, és eloltják. Itt az egész jelenet attól lesz hátborzongató, hogy maga a szobor is meggyullad, arra is kerül anyag, Marcus Aurelius háta, válla lángol. Lehetséges, hogy megtörtént. Hogy engedélyt adtak a forgatáshoz, és a stáb kicsit túllőtt az engedélyen, túlgyújtogattak? Végül is, Tarkovszkijnak volt már hasonló ügye, az Andrej Rubljovban teheneket gyújtottak föl, állítólag amikor megtudta a falu, hogy mit műveltek a tévések, rohantak a vasvillákkal, menekültek az alkotók. 

Biztos, hogy nem a téren most is látható másolatot gyújtották meg, egyrészt mert az még most sem annyira zöld, mint az eredeti és mint ami a filmen van, másrészt az még nem is volt kész a nyolcvanas évek második feléig.Az egyetlen biztató dolog az évszám, a szobor eredetijét 1981-ben vitték el restaurálni, a Nosztalgia pedig 1983-as film. Tovább nem jutottam a kutatásokkal, de van remény. 

Kalmár András

Kalmár András

kalmarnadras.jpg

Lehet, hogy ma már nem mond sokat a neve... Lehet, hogy soha nem mondott sokat a neve, nem akarom megjátszani magam, amikor először találkoztam vele, fogalmam sem volt, kicsoda ő. Mikós Tibor könyvének szerkesztésére kért föl a kiadó, elég baljós volt az első találkozás, mert arra kellett rávenni a szerzőt, hogy változtassa meg a könyv címét és húzza ki az első fejezetet. Miklós Tibire jellemző, hogy fél perc alatt, gond nélkül belement mindkettőbe. Akkor volt ott még egy nagydarab, engem egy jegesmedvére emlékeztető férfi, aki szintén segítségként dolgozott a könyvön, és ő volt Kalmár András. Mély hangon, megfontoltan beszélt, jó meglátásai voltak. Nyár volt, irtózatos meleg, pólóban volt, mindenféle tapaszok voltak rajta, akkor nem tudtam, mire való, hát megkérdeztem. Értágítók voltak, nem jól van a szívével, mondjuk ez a munkabírásán nem látszott. 

Szép lassan aztán kiderült, hogy ki is ő, színész is volt, rendező lett, a színházakban nem éppen sikeres, de aztán a tévéhez került, néhány tévéjáték fűződött a nevéhez, Az egy csók és más semmi tévéváltozata, vagy A peleskei nótárius, az  fent van az Indavideón, zenés-táncos boszorkányégetés, elég nagy hülyeség. Néhány évig a szórakoztató osztályt vezette. A főműve, mint kiderült a Família Kft volt, rendezte és összefogta, siker volt, sokan élnek még ma is az ott nyújtott teljesítményükből. Kalmár felesége volt a sorozatban is játszó Bod Teréz. Egyszer megjegyezte, hogy Teca volt az első szerelme.  

Mikor megismerkedtünk, már megözvegyült, az ember azt érezte, hogy a gyenge szívével már csak a következő infarktust várja, ha jól sejtem, ebből az állapotból húzta ki Miklós Tibor a könyvével, az ahhoz kért segítséggel. Nem volt rossz munka, olvastuk és felolvastuk a kéziratot, kerestük a félbemaradt mondatokat meg a hiányzó láncszemeket, látszott, hogy haladunk, a végeredmény most is vállalható. Közben nekem csak hallgatni kellett a sztorikat, sajnálni, hogy mind csak szó, a java el fog veszni, könyörögtem Tibinek, hogy írja le, ez rock- és színháztörténelem, de hát nem volt annyi eszem, hogy valahogy én is megörökítsem, sok tényleg el is veszett. A könyv elkészült, a munkakapcsolat természetéből fakadóan egyre kevesebbet találkoztunk. Aztán tényleg jött az újabb szívroham. Néhányszor még láttuk egymást a Kosztolányi Dezső téri lakásban, kicsit zavart, hogy az adósa vagyok, mert megígértette velem, hogy írok egy könyvet Nádasdy Kálmánról. Adott hozzá magnóba való kazettát, egy rádióműsor volt rajta, amelyben fölidézték Nádasdy emlékét, többek között Szinetár beszélt róla meg Lang Györgyi. 

Azóta is Kalmár András adósa vagyok, azóta is eszembe jut, ha a Kosztolányi felé megyek.  

Két szoba közt a csend

Két szoba közt a csend

mikl.jpg

Ma van öt éve, hogy meghalt Miklós Tibor, amit most is furcsa kimondani. Akkor, mondhatni, sokként ért, próbálok nem közhelyekben beszélni (tudom, már késő, ezzel a sokkhatással a mondat el van szúrva), de nem sokkal korábban találkoztam vele. Szokása szerint rohant, de szokása szerint épp képviselt valamit, lemezt hozott, hallgassam meg, mert nem szabad kihagyni. Mert állandóan ügyeket hordozott, a maga ügyét is, de azt mindig csak harmadsorban, valakit mindig talált, fölfedezett, ajánlott, meg akarta osztani a világgal, örüljünk neki együtt. 

Utólag könnyű okosnak lenni, hogy ezt így nem lehetett sokáig csinálni, ezt a folyamatos túláradást. Ahogy telefonált, szervusz, drágám, Mikikém, Miklós Tibi vagyok. Nem mondhattam neki, hogy tudom, mert a telefon is máshogyan cseng, szaporábban, hangosabban, ha te vagy a hívó. És aztán kiderült, hogy csak szólni akar, lesz egy koncert Kőbányán vagy Budaörsön, amit meg kell nézni, mert valaki csodás benne. Mert itt egy kislány, aki úgy énekel, de úgy. Mintha gyöngyök peregnének az ajkai közül. Fábián Juli volt a budaörsi fellépő, nem mellékesen. 

Nem azt akarom mondani, hogy nem volt erre a földre való, mert nagyon is az volt, tulajdonképpen így jó élni, hogy az ember nem veszíti el a lelkesedni tudását. Ahogy Kalmár András mondta: a Tibinek üldözési mániája van, de üldözik is. Nem volt ebbe a színházi világba való, ahol higgadt profik számolgatnak, hogy miből mi lesz. Ő aztán higgadt nem volt, és hiába szorult egyre kifelé, egyre inkább a peremre, nem lehetett elvenni a kedvét. Ha látott egy szoba-konyhát, egy pincét vagy padlást, már azon agyalt, hogyan lehetne ott előadni a Jézus Krisztus szupersztárt. És elő is adta, meggyőzött nagyokat, fölfedezett kicsiket, ha nem talált magánál jobbat, meg is rendezte, nem is rosszul. 

Örök rajongó volt, de a dalszövegeket illetően nagyon is profi. Pontosan tudta, mennyi kell, mi a fontos, mi az, amit ő igazán tud. Amit mindig csodáltam benne, azok a maradandó sorok, az úgynevezett bemondások, hogy nem csak elméletben tudta, mikor kell egy olyan énekelt mondat, amiből szállóige lesz, amivel azonosítanak egy dalt, amit idéznek. Ami fontosabb, mint a többi húsz sor körülötte. Például az, hogy Boldogság, gyere haza. Csak énekelni kell, és haza is jön.

Gondolatok a könyvesboltban

Gondolatok a könyvesboltban

bookshop.jpg

Nézhetős film a Könyvesbolt a tengerparton, nem váltja meg a világot, de szép is, mesél is valamit, nagyon jók a színészek benne. Meg ott az eszme. Mármint hogy az irodalom, szakirodalom vagy legalábbis a szavak annyit harcoltak már az idők során a többi művészeti ágért, hogy végre egyszer azok is tehetnek valamit az olvasás népszerűsítéséét. Nem azzal, hogy olvass fiam, vagy hülye maradsz, hanem valahogy a film  maga fölveszi az olvasás tempóját és időnkénti ábrándosságát, a kamera belefeledkezik a nyomtatott lapok és a papírkötések rejtelmességébe. 

Arra gondoltam, miközben Emily Mortimer nyomasztóan feszült fél arcát néztem (a másik fele teljesen normális), hogy az irodalom az egyetlen művészet, amely meg tudja kérdőjelezni önmagát. Ment-e a könyvek által a világ előrébb, ezt a kérdést irodalmi formában is föl lehet tenni. Táncban, mondjuk nehezebb volna, mert ha valaki el tudja táncolni azt, hogy ment-e a tánc által a világ előrébb, akkor már meg is válaszolt önmagának, hát hogyne ment volna, mikor most is éppen megy. Zenében talán a Kilencedik szimfónia kérdez önmagára, és igaz, hogy ki kell bővítenie önmaga kereteit, hogy egyértelmű választ tudjon adni, bevonja a költészetet, de leginkább a mi kedvünkért, hogy mi is értsük, mi a válasz. Igen, persze, hogy igen. 

Tudom, hogy sokkal több a nem, milliók mondják, hogy ez csak henyélés, időgyilkosság, fölösleg, csakhogy ők, haha, nem tudják kifejezni magukat másképp, mint nem írnak, nem zenélnek, nem táncolnak. Fekszenek az ágyon, és nem tehetnek semmit, mert minden szavuk, füttyszavuk vagy mozdulatuk arról szólna, hogy mégis van értelme szólni, fütyülni, mozdulni. Nehéz lehet negatívnak lenni.  

bookshop2.jpg

Két amerikai Márványból

Két amerikai Márványból

Ha akarom (bár nem akarom) tömény szenvedés volt Csordás Klára dalestje a Márványteremben. Gershwin és Bernstein, a zeneszerzői rangoknak megfelelően sokkal több Gershwin mint Bernstein, ami rendben volna, ha Csordás Klárának bármi affinitása volna Gershwinhez. De iszonyat hangosan, keményen, operásan képzett szavakkal támadt neki a daloknak, amitől az egész szövegírói munka kárba vész, mert egy mukkot sem lehet érteni belőle, de még annyit sem, hogy Summertime. Vagy the man I love. Az éneklés olyan dühödt és kérlelhetetlen, mintha ezeket a dalokat Wagner írta volna egy különösen viharos éjszakán, a gyomorbajt feloldandó zongorafutamokat sem gyakorolta agyon Balogh József, de hát csak a szünetig kell kihúzni valahogy, és jön Bernstein. 

george_gershwin_working_a_speed_bag-093.jpg

Ha-ha-ha, beugrottatok, mondják a muzsikusok, és Gershwinnel folytatják, és csak az utolsó tíz percre jön néhány Bernstein-dal, egyébként nem nagyon jók, de mégis fantasztikus a fordulat. Egyszerűen azért, mert bármennyire is kézenfekvőnek látszik a hasonlóság Gershwin és Bernstein között, ilyenkor feltűnőbb a különbség. Gershwint csak az a klasszikus képzettségű énekesnő tud jól énekelni, aki el tudja felejteni a klasszikusan képzett hangját, és a mikrofonos, laza, beszélgetős orgánumán is meg tud szólalni. A nagymenők közül most kettő jut eszembe, Kiri Te Kanawa és Renée Fleming. Bernsteinhez viszont kell az iskolázottság, nagyok az ugrások, érzékenyek a hangközök, nem lehet ellazázni az egészet, ha nem megy énekelve, akkor majd rábeszélek. Szó szerint hallatszik,  ha nem is a bőrünkön, de a dobhártyánkon érezzük, hogy a két amerikai más úton jutott el Párizsba, Gershwin dalszerzőből lett klasszikus, Bernstein komolyzenei komponistából lett dalszerző, mintha mindkettő mást akarna csinálni, mint amihez a legjobban ért. Persze, ez is sokkal bonyolultabb ennél, mert ezekből a kalandokból lett a Porgy and Bess vagy a West Side Story, szóval nem fölöslegesek a kitérők sem. 

p9040012.JPG  

Általa van

Általa van

static1_squarespace-1024x808.jpg

Nem az iskolakezdés az oka, hogy erre gondolok, de remélem, tudják a tanárok, hogy minden szavuk mennyire fontos lehet. Milyen sokáig megmarad. Mert épp az jár a fejemben, amit az Elbocsátó, szép üzenet felolvasása után mondott E. Fehér Pálné, hogy szörnyű, szörnyű, nem lehet ilyet mondani, kivéve... Kivéve, ha igaza van. 

Igazából nem vagyok benne biztos, sem abban, hogy igaza van, sem abban, hogy ha igen, akkor már lehet ilyet mondani. Azt sem tudom, hogy ez inkább róluk szól vagy inkább rólunk, még ha egyértelmű is, hogy Brüll Adél saját jogon aligha szerepelne bármiféle történelemkönyvben. Most viszont mindez az eszembe jutott, hogy kiadták Francoise Gilot három vázlatkönyvét. Mert tényleg szépek, ezen a fenti lapon épp a velencei könyvéből van egy lap, és van egy szenegáli meg egy indiai füzet is. De elég, ha ránéz az ember ezekre a betűkre, kinek az írására is hasonlítanak. Vagy ha bármit is olvas Gilot-ról, nincs olyan cikk vagy szócikk, ahol ne az szerepelne, hogy Picasso múzsája, két gyermekének anyja, és hogy könyvet is írt a kibírhatatlan emberről. Így kellett élnie az életét, így éli most is, 96 évesen. Nagyon klassz minden, de csak azért érdekes, mert ott van mögötte a kopasz ember. Mintha maga Gilot is Picasso műve volna, tovább él a halála után, mert annyi életerő volt a vén krampuszban, hogy löki előre azokat, akikkel kapcsolatba került. Mozognak a lábak, karok, vonalat húz a ceruza, csíkot az ecset. Aztán meglátjuk, meddig. 

picgilot.jpg